ROMÁNOS KÖLTEMÉNY’ ELSŐ ÉNEKÉBŐL.
1.
A’ sötétlő véres kard
Síkra inti a’ Magyart,
’S a’ királynak jelszavára
Száguld honja’ oltalmára.
Mindenütt már fegyver csillog,
Pánczél, dárda, láncsa villog;
A’ nemesség lóra pattan,
’S bátran a’ Törökre csattan,
A’ ki dúlva telkeit,
Lánczra fűzi híveit.
Hol Moravnak
*Nagy-Morava, szerbiai folyó.
szőke árja
Nissza’
*Nis (Nissza), Szerbia egyik legnagyobb települése.
téreit bejárja,
Ott tanyáz az ellenhad;
Onnan csap be nép-zsarolva,
Szűzet, ifjat elrabolva, –
Arra robban el Hunyad.
2.
Büszkén fénylik már a’ félhold
*Az Oszmán Birodalom jelképe (a török félhold).
A’ magyar sereg felé,
Melly a’ tarral vívni lángolt,
’S bosszu-czélját fellelé;
Készen áll az vak dühében
Elbizottan erejében,
’S mint közelgő vész’ morajja,
Mindég rettentőbb robajja.
Néz Hunyad ’s komoly tüzében
Harczra inti táborát,
’S végig futva ércz-sorát
*Fegyvereseinek hadát.
Győzelem kél nagy lelkében.
Nem rettenti őt a’ nagy szám:
Kürtöt harsant, pajzsa dörren,
Harczjelére kardja zörren,
’S elzudulva mint a’ villám,
Tör Murat’ rab-nemzetére,
’S dűl, kit egyszer karja ére.
Hősnyomán röpűl Magyarja
’S a’ pogány’ rendét zavarja.
Mint terhes két fellegek
A’ forgó széltől zaklatva,
Vívnak most a’ seregek
Bús haraggal, vért izadva;
Elbarnúl a’ nap’ sugára
A’ fakón kelő portul,
’S a’ csatázók’ vad zajára
Minden szikla elmordul.
Száz irányban forganak,
Fel ’s alá hullámzanak,
Láncsa pattog, nyíl-özön hull,
A’ ló horkant, ember jajdul;
Száz alakban sujt a’ vész,
Itt fő pördül, ottan kéz,
Vág, öl, ront, tör mindenik,
Testhalommá nő a’ sik,
’S az enyészet’ zordon váza
Sorsokat gunyolva rázza.
Forrton forr a’ harcz dühében,
Messze csöng az éles vas,
’S elbámulva fellengtében,
Néz alá a’ büszke sas.
3.
Hév dultán a’ két baj-hadnak
Hat nehéz órák haladnak,
’S még vitézség és erő
Nem lön egymáson nyerő.
Elborúl Hunyadnak arcza,
Illy soká hogy kétes harcza,
Láng-szemébül bosszu-szikra
Szét lövell a’ csata-sikra.
„Győzni készt hazánk’ reménye,
Itt ne hunyjon hősi fénye!
Fel Vitézek, uj vivásra,
Most utánam vég csapásra!”
Így dörög ’s zászló kezébe’
Vágtat a’ tar’ sűrüjébe.
Elszánt népe lelkesítve
Új erőre ’s tüzre gyúl,
’S kard-suhintva, nyil-röpítve
A’ vezér után zudúl.
’S elbőszülve, sort szakasztva,
Vérét ontva, vért fakasztva,
Testhantokra testet hány,
Míg nem tágul a’ pogány;
Ez gyéren fut nem sokára
Éltét bizva gyors lovára
Merre csak nyilást talál,
’S zászlóit fenlobogatva,
’S díadalmat harsogatva,
A’ győző utána száll.
Elfoglalva Nissza vára,
Lángözönben mindenütt,
’S a’ pogányok’ vér-utjára
Borzasztó világgal süt.
4.
Mindég távol ’s távolabb hat
A’ futamló és üző had,
’S mint nyár-esti villanások
Hévség szülte kék felhőkön,
Játszadoznak a’ tetőkön
Szerte fegyver-csillogások.
Elhangzott a’ had’ dörgése,
A’ baj-téren csendesség,
Csak a’ haldoklók’ nyögése
Kél remegve néha még,
Kik az édes léttül válnak,
Jég-keblén a’ zord halálnak.
Kora váltát szülejétül,
Váltát édes kedvesétül
Itten sínli egy vitéz;
Még utólsó pillanattal
Ama’ drága földre néz,
Hol szerelmes indulattal
Rengve hű karok között
Kéjrül kéjre röpdözött.
Hasztalan vív ifjusága
Megragadja a’ halál,
És emléke ’s boldogsága
Nem mulandó éjbe száll.
Ott egy bajnok a’ fövényen
És magát, sebzett agyában
Vélve még a’ büszke ménen,
Levegőt vág ’s elhunytában
Tág kebellel szív-feszülten,
Vér-kedvében elmerülten
Felszökik ’s öröm-kaczajjal
Győztünk! győztünk! harsog ’s meghal.
Itt egy durva harcz-magzatja,
Hörgő ellenét szaggatja,
Vég erővel kardot kap,
’S még annak szivéhez csap;
Most imádság, majd szitok dül
Sebtül tátogó melyébül,
Míg elhuny lélekzete,
’S vérbe fúlad élete.
Honja’ bátor védletében,
Vég perczén ott áll egy hős;
De a’ hit’ szelíd ölében
Lelke most is még erős:
Tetteit keresztül-futja,
Tisztét teljesítve tudja,
’S így nyugott szent végzetén;
’S mint a’ szálló nap’ sugára,
Lebben szét a’ földi pára,
A’ dicsőnek életén.
Mély por-ágyon elterülve,
Látni így a’ hőseket,
Üldözésök’ lángja hülve,
Most örökre békesülve
Egy föld issza véreket.
5.
Merre Haemosz
*Haemus (Hémosz); a Balkán-hegység latin neve.
kék ormával
’S köd-leplezte homlokával
A’ magas felhőkbe nyúl,
’S néztit messze földre hányja,
Arra száll a’ harcz’ iránya
’S mindég távolabb vonúl;
’S most az erdők’ sűrüjébe,
A’ barlangok’ éjjelébe
Rejtezett bolgári nép,
Ismét a’ szabadba lép,
’S részint visszatér lakába,
Mellyet épen hagya el,
’S most pusztán ’s hamvadva lel;
Sok tódúl a’ had’ nyomába,
Hol piroslik még a’ vér
’S földet vagy segédet kér;
Kit szelídebb érezet
’S embertársa’ szenvedése,
Kit méltatlan díj’ nyerése,
Zsákmány ’s martalék vezet.
6.
Közepén a’ bús piarcznak,
*Csatatérnek.
Legdühösb helyén a’ harcznak,
Hintve annyi hült tetemmel
Tarkán egy halom tünik fel,
Hol a’ nap’ sorsát intézve,
Harcz-istenként szertenézve,
Félvilágot tartva válla,
Nagy Hunyad nem régen álla;
Most felűl a’ holtakon
Kikre mérge csattogott,
Egy szép ifju, fekszik ott,
Mint vitézi hamvakon
A’ leroskadt emlék-kő,
Még dültében is dicső.
Nyilt sebén patakzik vére,
Köd borult vidám szemére,
Elzsibbadt érzéke már
Ifju lelke késik bár;
Még liheg mélyen, halkan,
Még erében élet van.
Torda ez, kit a’ dicsőség
’S halhatatlan hősi tett,
Mellyért a’ nagy szív ’s erős ég,
Harcz-veszélybe kisztetett,
’S mint zászlósa a’ Vezérnek
Megfelelt a’ bajnok vérnek,
Mellybül fényre szármozott,
Mellyre uj diszt bokrozott.
Ott a’ halmon hű melyével
A’ hegyes tőrt ő fogá fel,
Mellyet orzó gyilkos kéz
Oldalast Hunyadra sujta,
A’ midőn az ostrom-vész
Mindent vég csapásra gyujta,
’S Ízsa-bég dölyfös tüzének,
Vad rohantu fegyverének
Győzni a’ szerencse ott
Csak muló reményt adott.
A’ roppant egész szemében,
Elmerülve nagy tisztében
A’ Vezér nem látja őt,
A’ miatta vérezőt,
’S néma bár, de szép tettével,
Torda holt gyanánt maradt el.
Messze téren tétova
Száll ’s nyerít délczeg lova,
Majd megáll ’s néz fülhegyezve,
Kedves terhit kémledezve,
’S őt nem hallva szózatán –
Száguld a’ küzdők’ után.
7.
Esti bíbor tüzben égnek
Erdős bérczi a’ vidéknek,
’S a’ nap válva nagy körétül
Csendes felségben leszáll,
’S hegy, völgy fosztva lángszinétül
Kékellő homályban áll.
Édes illattal tele
Kél az alkony’ hüs szele,
És enyhítő lengzetében
Reszket a’ lomb és zörög,
’S a’ patak sebes lejtében
Most vidámabban csörög.
Harmat-gyöngyök fényledeznek
Rengő zöld füszálokon;
Csüggedt bimbók éledeznek
A’ kisült virányokon.
Most a’ rekkenő melegtül
Eltikkadt virág-kebel
Csókolgatva langy szelektül
Kelyhét szebben nyitja fel,
Mint a’ szem, melly könyüjében,
Érző szív után tekint,
És a’ részvét’ lágy ölében
Édes nyugtot lel megint.
8.
Holt testek mellől kivéve,
Ékes nyoszolyára téve,
Egy magányos lak’ hüsében
Hol csendes nyugalma lön,
Torda eszméletre jön,
’S mingyárt első érzetében
Kardhoz kap, de hő kezet fog,
Melly gyöngén apolva hajlog
Vas terhét feloldani,
’S nyilt erét elfojtani.
’S ím a’ bágyadt lámpa-fénynél,
Áll egy szép alak fejénél,
Egy alak: melly báj-vonzattal
Egyszer látva mint az ég,
Képzetünkben él mindég,
És derengő arczulattal
Lesve mozdulásait,
Szivja bé vonásait.
Barna fürtje omladozva
Lengedez hó vállain,
’S leple félig bontakozva
Reng a’ szív’ hullámain.
Egy fejér sugárnak látszik
Deli, karcsu termete,
Mellyen kéj-lehellve játszik
A’ tavasz’ víg szellete,
’S a’ teremnek ajtajánál
Egy komor, de tisztes ősz áll,
’S hárfát tartva karjain,
E’ dal reszket ajkain:
* * *
Kies gyöpön ki fekszik ott,
Homályba tört szemekkel?
Te vagy bajnok? már elzugott
A’ harcz, ’s te még se kelsz fel?
Nincs koszorúd szép tettedért?
Tőlem ne várj szerelmi bért;
Nyugodj akkor vitézem!
Inkább halálod’ nézem;
’S hullámként, mellyet hajt a’ vész,
Te is majd úgy felejtve léssz!
Van koszorúm szép tettemért,
Melly fényt övedz fejemre;
De tőled várok édes bért,
És írt égő sebemre.
Szép szűz ne félj! a’ bajnok vér,
Földet mos bár, de égig ér;
A’ szerelem e’ színben
Lobog a’ hősi szívben,
’S habár felejtett sírba kél,
Szerelme mint szép tette él.
9.
Mintha álom lepte volna
Hosszu álom és nehéz,
’S most az ég reá hajolna,
Torda a’ szép szűzre néz;
’S a’ csatának mord dühében
Fendörgött tüzes kebel,
A’ kegyesnek bájkörében
Most lekötve szót nem lel;
Néz – de mint a’ lét’ reménye
Benne ujra éledez,
Akként minden érzeménye
Szent hálára gerjedez;
’S bár utóbbi sorsa kétes,
Mert kevés bolgári szív
Volt itt a’ magyarhoz hív,
Sebje még is kétszer édes:
Él Hunyad még, ’s általa!
’S mint a’ földet ébresztette
Hajnal-csillag, áll felette
A’ vidék’ szép angyala.
Kisfaludy Károly.
