Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Ott, hol a’ Tisza ’s Körös közt halmatlan síkra terjed a’ bőkeblű Alföld; – ott, hol számos puszták’ nevei bizonyossá teszik a’ fürkészőt, hogy a’ Mohácsi gyász előtt népes várasok ’s faluk töltötték el azon üres tért, mellyen most több napi út közben is csak alig talál pásztorkunyhót, vagy betyárcsardát a’ vándor; – ott virágzott hajdanában, a’ Magyarkor’ arany éveiben, csendes egyetértő szomszédságban két helység (kígyós, és meggyes) mellyeknek urai ’s lakosi nyugalmas barátságban éltek egymás mellett. Örült a’ két közönség,^* ha látta urait a’ határligetben őszinte mulatozásokban az időt vigan tölteni, az ő példájokra a’ pórság is a’ templom’ ünnepein örömmel vendégelgeté egymást. A’ Kígyósi legény szeretett magának Meggyesi leányt venni; a’ Meggyesi hajadon pedig szerencsésnek vallotta magát, ha pártáját Kígyósi legény oldotta meg; csak a’ két földesuraság’ háza nem lehetett boldog, vérszeri atyafiságba léphetni egymással, az Úrfiak másonnan hoztak haza hitvest, ’s a’ kisasszonyok távolba mentek mindenkor férjhez. De végre meghallgatá az Ég a’ két ház’ könyörgését. Az öreg Kígyósy’ legfiatalabb fija István – minekutána két öregebb gyermeke Nagy Hunyady Mátyás’ szemeláttára Bécsnek vivásánál^* vitézek’ sorában hullott el, – egy szép alkalommal megszereté a’ Meggyesy ág’ egyetlenegy leányát Klárit.

Klári szép volt mint a’ derűlt hajnal ’s kelő napfény, ’s a’ nőnem’ azonkori legnemesebb tulajdonságival tündöklött. Halálos ágyán kivánta Temesvárról az atyja vissza, hol a’ Gróf’ udvaránál már több évek óta tartózkodott. A’ világtól-váló végbúcsuképen barátságába ajánlotta özvegyét, pártfogásába leányát az ágya mellett álló Kígyósynak. Együtt nevekedtek ők, együtt vitézkedtek Hunyadynak győzedelmeiben, együtt házasodtak, ’s együtt is élték csendes napjaikat. Már esztendeje mult el Klári’ haza tértének. Jó szive, könyörűletes lelke miatt imádta őt a’ jobbágy, ’s az egész környék csudálta szerény erkölcseit. Nem volt a’ helységben egy nyomorult kit nem vigasztalt, egy beteg kit nem ápolgatott, egy szerencsétlen, kin hasonló nemes érzékenységű anyja’ jóváhagytával nem segített. Pártfogó angyalként jelent meg a’ jobbágyság’ szegény házainál, ’s áldatva hagyott el minden alacsony kunyhót. – Lelki megelégedéssel látta Kígyósy a’ serdülő Szüzet, menyének kivánta, szivszakadva ohajtván, hogy István mennél előbb jöhetne vissza. IIik Ulászló Királyunk, és az Ausztriai Maximilián közt vérengző csatákban harczolt ő ’s Mosony’^* védelménél a’ Vezér’ oldala mellett hadi érdemeket szerzett. Megbékült végre a’ két rész,^* ’s a’ kevés dicset osztó harczmezőrül honjokba oszlottak a’ vitézek. Az ön érdemét büszkén érző István is röpült Meggyesre, hol őt örvendő atyja remegve várta már.

Egy őszi nap’ estvélyén Klári a’ helység’ utszáin sétálván, egy házikóban keserves sírást hall, segélyre ingerlő ösztöne bemenni sietteti. Épen akkor haldoklott a’ ház’ atyja. Szétbomlott hajjal ült pokróczos nyoszolyája’ szélén a’ vigasztalhatatlan feleség, ’s az elhaltnak szemeit keserves jajgatással fogta be; két kisded leányka térdelve imádkozott a’ házi szentkép előtt ’s felfelé nyujtott apró karokkal atyjoknak már elröpült lelkét visszajőni kérték; egy bodor üstökű fiú, a’ gyermekek’ legidősbike pedig, a’ mécs-ágashoz^* támaszkodva, nagy kék szemeit, mellyeknek tüzét a’ könyek’ sürű hullása se homályosíthatá el, szótalanúl ’s pillanatlanúl az elhunytra függeszté. A’ kicsiny háznép észrevevén az ajtóban megdöbbenve álló kisasszonyt, kézcsókolására siete, ’s lábaihoz borulva tőle, mint legnagyobb szükségben az égből segédül jelent angyaltól atyját esedezé vissza. „A’ ki már ott van kedveseim” szól Klári a’ mennyre mutatván: „nem jöhet az vissza! bár többen, hátra-maradtaik’ keserveit látván, oda hagynák mennyörömeiket is, ’s visszaszálnának árváik’ gyászkörébe; atyátok nincs többé! de azért a’ jó emberek által segedelmet nyujthatnak az egek.” Egy kezével a’ lyánykák’ halvány orczáit simogatta, más kezét pedig Dezsőnek (e’ volt neve a’ fiúnak) vállára tette. „Neked kell most” mond kegyesen hozzá „általvenned anyád’ ’s testvéreid’ ápolgatásait, inaid elég erősek már, dolgoznod kell; mi tőlem kitelhetik, én is segítelek.”

„Sólymásza volt atyám a’ boldogult úrnak” szóla Dezső „de annak elholta után megszünt Meggyesen a’ sólymászat; azóta együtt kerestem a’ kenyeret atyámmal házunk’ számára vadászat és madarászat által; egyebet nem tanultam tőle, mint sólymot a’ vad ellen röpíteni.”

„Ezután az én sólymászom léssz – legyetek jó kedvvel! az Isten nem hagyja el a’ benne bízókat.” Így vigasztalá a’ jó Klári a’ kesergő szegény háznépet, kevés pénzt is osztogata köztök, mellyért háladatos köszönetjöket kerülni akarván, kisiete a’ házból, ’s a’ pitvarban István’ karjai fogák fel.

István benyargalván Meggyesre a’ halottasház előtt több embert öszvecsoportozva látott. „Mi történt itt?” kérdezé, megállítván tajtékzó szürkéjét. „Most haldoklik a’ gazda, bent van helységünk’ angyala Klári kisasszony.” Nem kelle több a’ tüzes Istvánnak. Ez atyjától számtalanszor hallván a’ Temesvárról megérkezett leány’ érdemeit, kit gyermek korától nem látott, ’s kit képzeletében, mint élte’ gyönyörtetőjét, már olly igen tisztelt, leugrott lováról. – Sírt örömében a’ lélek benne, midőn látá Klárit az ablakon által olly gyönyörűen bánni a’ szegényekkel, ’s első pillantatra imádta már benne az Istenség’ jó-tevőségét. „Te áldott teremtés! hirednél is jobb, kellemetesb vagy” ’s ölelésére sietett. A’ pitvarban találkoztak öszve. A’ viszonlátás’ első perczentében nem ismérte meg őt a’ leány. „Én vagyok István!” szól kiterjesztett karokkal az ifiú – „István?” kérdi Klári „Kígyósy atyánk’ vitéz gyermeke?” ’s elpirulva az ölelő ifiú’ vállaira borult. A’ Jobbágyok’ áldásai közt, kik már rég ohajták egybekelésöket, hagyták el a’ szegény házat, ’s az udvarba siettek.

Kezet fogva léptek a’ szobába, hol Kígyósy Klári’ anyjával eggyütt épen gyermekeikről beszélgettenek. – Kifakadó örömzajjal fogadá az atya vitézzé lett fiját, örvendő sirás közt csókolgatá a’ fiatal ajakon begyógyult sebhelyet, magát a’ legboldogabb atyának vallván. Nyiltszivű mosolygással üdvezlé Meggyesyné szeretett szomszédjának bajnok hírre kelt gyermekét, kinek katona érdemeit a’ környék égig magasztalta.

„Ezen gyönyörű szempillantatban jó anyja Klárimnak! esedezem előtted –” félig letérdelve lovagi büszkeséggel kérvén István az asszonyt „engedd Klárit birtokomba! aggott napjaidban tisztelő gyámolod leszek.” Meggyesyné elmosolyodva Klárira tekint, ki szótalanul ’s földre szegzett szemekkel állott. – Kígyósy vizsga szemmel nézett majd a’ leányra, majd anyjára. „Ha leányom nem ellenzi!” mond végre az anya, „én megelégszem e’ nyilatkoztatással; de az első látás csalogány,^* várjuk a’ biztosabb jövendőt a’ később időtől.” – „Helyesen anyám!” szól a’ bátrabbá lett leány. „Szerelmet kiván a’ boldog házasság; a’ nélkül az egy rideg erőszakos egybehurczolása az egymástól idegen sziveknek. Rabszolgálóvá teszi az illy házasság a’ gyenge asszonyt, durva parancsolóvá az érzéketlen férjet. Nem egyszer mondá ezt nekünk leányoknak a’ Temesi Grófné. István te ma engem legelőször látál nyiló korom’ első zsengéjében, hozzám vonzódásodat szerelemnek nevezni merészség lenne; ha továbbá is nevekszik az, vagy így marad, boldog leendek birtokodban. István! én se vagyok hozzád – hiheted – idegen.”

Mindenki meg volt ekként elégedve, ’s nyájas enyelgések közt telt el az estve. István elbeszélé harczait, az asszonyok irtózva hallgaták a’ veszélyeket, az öreg Kígyósy pedig az asztali kést csontos markába szorítgatván, képzeletében harczolt a’ vérmezőn.

Másnap Kígyósyék haza utaztak. – István megigérte gyakorti látogatását. Klári elbeszélé tegnapi tettét a’ szegény háznál; égi örömmel szorítá az anya melyéhez Klárit, ’s benne jobbágyai’ jövendő anyját teljes reménnyel tekinté.

Kevés idő mulva az udvarba hozatott Dezső ’s ott nőtt, erősödött, ott nyert sorsát jobbítható szorgalmas nevelést. Tisztségének neve udvari Sólymos; de hivatala egyedül a’ szép Klárit szolgálni mindenben.

Dezsőnek természeti szép tulajdonságai a’ jobb társalkodás – finomabb életmód, és a’ gáncstalan példalátások által kimüveltetvén olly irányt nyertenek, mellyre eljutván, önitélete szerént megkülönböztetésre is számot tarthata. A’ születés, gondolta ő, minden embernél egyenlő, csak nevelés által támad a’ különbség; ’s ez eltörültetik egészen azon tulajdonok által, millyeket a’ felsőbb érdemek kivánnak. Dezső büszke lett Klári’ szivességében; arra magát mindinkább érdemessé tenni ’s azt örökre fentartani, volt megállapított czélja. Minden nap tapasztalta azon szép szorgalmat, mellyel Klári mind őtet, mind anyját ’s testvéreit a’ szükség’ nehezétől megmenteni buzgott; minden nap látta azon nyájas kegyű ’s részvételű leereszkedést, mellyel a’ szerencsétleneket magához vonni leginkább tudta. Dezső’ szeretetének, tiszteletének legfőkép Klári volt tárgya, ennek kereste kedvét mindenben, ennek legcsekélyebb kivánságát is pontban teljesíteni szent igyekezete lön. Tetszett Klárinak az ifjú’ viselete, szives hozzá ragaszkodása ’s kedveltje’ társalkodása minden nap ujabb meg ujabb örömet okozott neki. Istvánnak, kinek szerelme Klári iránt mindinkább erősöde, ’s kihez a’ leány is már egész lélekkel hajlott, meg kelle igérni: hogy Dezsőt az udvarnál fogja tartani. István is megkedvelé az ifiat, ’s Klárinak akaratját mindenben szentül eszközleni csókjai közt fogadta.

Dezső’ hajlandósága Klárihoz azon mértékben nevekedett, mellyben ő az egész ház’ szivességét megnyeré. Kivánságai mindazáltal sorsán túl annyira kezdének hatalmazni, hogy azoknak nem valósulhatásán önmaga gyakran elszomorodott, megrettenvén azon gondolattól: hogy jöhet még olly idő, mellyben őt szeretett asszonya megszűnik szeretni; annak lehetségét megakadályoztatni tehát minden módokat képzelt.

A’ férjfi szívbélyeg észrevehetlenül azon asszonyéhez szokott alkalmazkodni, kivel társalkodik. Dezső mindenkor Klárihoz lévén közel, nyájas, érzékeny és könyörűletes lön, mint fennyen tisztelt példánya; de egyszer’smind az uri rend között forogván, annyira elvált a’ köznéptől, hogy a’ helység’ leányai közzűl Sólymos Dezsőre biztos szemet vetni egyse merészlett; nem csuda tehát, hogy azon korban, midőn a’ him érzemények’ üdültében nőnemi társat kiván magának a’ férjfi szív, Dezső elkomorult, mert egyedülségét tapasztalá e’ nagy világban. Klári ugyan elérzékenyíté őt, de ha képzetében utána nyujtá karjait, olly magas távolban látta maga felett hajlandósága’ tárgyát, hogy azt elérni kivánni balgatagságnak vélte maga is. De visszalépni a’ köznép’ leányaihoz büszkesége nem engedé, Klári pedig el volt tőle zárva örökre.

Klári nyilványos jegyesévé lett Istvánnak. A’ két uri házzal örvendett a’ két helység, nem vehette tehát észre senki: mi történt a’ szegény Dezső’ szivében? Klári ezután szabadabban társalkodott Istvánnal, Dezső nem volt már többé társa mindenben ’s ámbár még mostan se szünt meg az róla, anyjáról ’s testvéreiről gondoskodni; ez még is tapasztalatlanságból megvetettnek képzelgé magát ’s önmagát nem értvén, álláspontját nem ismérvén, nem tudott harapozó indulatjának szükséges gátot vetni; szenvedvényei messze ragadták a’ valóságos uttól, önmaga teremté ’s ápolá keblében a’ mérget, önmaga táplálta nevelte azt veszedelmig önhittségi képzelgése ’s tépelődési által.

Nő a’ szerelemféltés, ha látjuk, hogy egy másnak érdemei ugyan azon szivben, mellyet mi birtunk, vagy birni képzeltünk, hathatós benyomásokat okoznak; önmagunk érdemei’ tekintetét pediglen megcsökkenni hisszük. Nem szerettetni attól, kitől szerettetni kivánunk, szerencsétlenség ugyan; de képzelt helyhezetünkből kiszoríttatni mástól, egy olly megaláztatás, mellyet ritka lélek tud békével türni. Igy volt Dezső is. Ő csak akkor érzette leginkább ennek sulyát, midőn látta hogy Klári egészen más’ tulajdonává lett; ’s azon gyanú-fulánk, hogy ezt egyedül alacsony sorsa okozta, vérzette mardosta legmélyebben szivét. Ő ezután kerülte Klárit. Sólymos’ hivatalának pontosabban megfelelt ezentul, mert egész napokat töltött sólymászaton. Ha István úrfit az udvarba nyargalni látta, futott, keresztül szökött minden gátokon, ’s bátorságba magát csak akkor hitte, ha mennél messzebb tudta magát az udvartól. Többször feltette magában: hogy oda többé vissza nem tér; de csak egy gondolat is a’ kedvelt tárgyra visszavarázsolta őt azon helyre, hol kín volt maradnia egyébként.

Igy telt több nap és hét, míg végre a’ lakadalom’ ünnepe békövetkezett. Ezt megelőző napon Dezső a’ hímes rét’ legszebb virágait koszorúba kötötte, ’s az ünnep’ hajnalán a’ szobák’ rendbe-hozatalakor Klári’ tükrére függeszté. Ezután elhagyván az udvart, eszmélet ’s gondolat nélkül bódorgott szerte a’ virágzó vetések között. Feje égten égett, fojtó szorongásoktól feszült melye, lábai reszkedtek, féltébolyodva dült az árok’ szélére, hol minden fel-felreppenő pacsirta’ vidám dala megindítá könyei’ árját.

Együgyű de ékes öltözetben jelent meg István’ karján Klári a’ szülék előtt, hol már a’ vendégek mind együtt valának. Szives kivánságait mindegyiknek mosolygó nyájas hálával fogadta a’ szép menyasszony. A’ jobbágyok közzül is számosan sereglének elő szeretett kisasszonyuknak örvendezésiket megtenni, ’s további anyáskodó szivességébe őszinte hódolattal ajánlakozva, kezeit könyezve csókolták. Béjöttek az udvari cselédek is; ’s csak ekkot vétetett észre Dezső’ elmaradta. A’ kérdezősködésre csak azt tudták felelni: hogy őt korán napfeljötte előtt látták szomorúan az udvarból kiballagni. A’ szobaleány is értesíté Klárit: hogy a’ tükörnél függő koszorú Dezsőtől lenne. Klári megszomorodott kedveltje’ távollétén, ’s az elhozatott koszorút kiki helyesnek találván, hajfürtei közzé engedte tüzetni.

Már minden készen volt. A’ szülék’ érzékeny áldása után megindult a’ násznép az Isten’ házába. A’ meghúzatott harangok öröm-hangmorajjal tölték-el az eleven tért. Dezsőnek füleire azonban, lélekharagként, gyászkongással hatottak ezek. Elkeseredett vadsággal felszökik fektéből, ’s elvesztvén minden eszméletét, süveg nélkül, borzongó üstökkel fut a’ hang után, ’s épen akkor ér a’ templomba, midőn az esküvésre letérdelt a’ szerencsés pár. Jobbra ’s balra szerte lökdös mindent, ’s bosszút villámló szemekkel, ijesztő hornyokra ránczolt homlokkal, fogcsikorgatva az oltárhoz törtet. „Megszüntél szeretni, lehetetlen koszorúm viselned” – kiáltással tépi le Klári’ fejéről a’ virágfüzért, ’s Istvánnak szemei közzé szórja. E’ látványon elrémült az egész nászgyülekezet, rettentő kétséges gyanúban háborgott István, ’s atyjára tekintett, midőn Klári az öszverogyott Dezső’ segítségére hajlott. De csak hamar megnyugvának a’ felzúdult elmék, midőn a’ legényt eszelősködve beszélni hallák. – Klári’ szelíd ártatlanságú tekintete Istvánt nyugalomba hozta. A’ beteg Dezső anyja’ házához vitetett. Az ünnep helyre állott, a’ leányok új koszorút fontak, ’s egymás’ örök hűségére megesküdt a’ szerencsés pár. –

Víg lakodalmat üllt a’ társaság, ’s tréfás mulatozás közben emlegette néhány Sólymos Dezső’ tébolyodott viseletét is. Ez fájt a’ jó szivű Klárinak, mindazáltal e’ mellett is, minden órában küldöttje által Dezsőnek hogy létét tudakoztatá, ’s csak akkor nyugott egészen meg, midőn estve felé jobbulásáról értesíttetett.

Dózsa György’ keresztes zászlója alá gyült már ekkor a’ pórság. Az elpuhult Nemesség fegyverét odanyujtá neki, hogy harczoljon a’ pogány Törökkel helyette. Dózsa valóságos szándékát még kevesen tudák a’ Kuruczok^* közzül. Kereszt függesztetvén melyökre ’s köntöseikre, ennélfogva rajoskodó indulatjok a’ szent földet készült visszafoglalni a’ keresztyénségnek. Az alföldön táborozott a’ kurucz gyülevész. Csak a’ megrohanás’ óráját leste már Dózsa: e’ közben is mindazáltal a’ mint tudta, fegyverben gyakorlotta vad seregét, mind inkább szaporítván felekezetét az imént érdeklett istenes czélú színlett ürügy és szentes ál örv alatt.

Szótalan ült Dezső a’ kemencze’ párkányozatán, anyja útifű-lével mosogatta tüzelgő homlokát. Azon gyönyörű estve forga eszében, mellyen Klári vállára rakván kellemes kezeit szomorúságokban kedvítette, vigasztalta. Miként megváltozott szivében azóta minden! akkor alacsonyan neveltetvén kivánságai csak a’ földszínen lebegtek, ’s élelem-keresés volt lételének állati czélja; de az udvarba jutván kimüveltetett elméje olly képzeteket szült a’ megvilágosodással, mellyek őt túl ragadák sorsa’ határin, ’s merész vágyainál fogvást nyugtalanságba hozák előbbi csendes lelkét. „Miért vitt engem ki Klári alacsony házunkból? Anyám! miért állított olly tündér csillámkép elébe, melly füstté vált ölelésemmel? túl repdestem az arany fellegeken, de egy szélzivatar szét fujta alattam a’ fénypadlatot, ’s hanyathomlok estem le a’ sötét kopár földre” – sírva így panaszolkoda Dezső ’s anyjának ölébe hajtá beteg fejét. „Fiam, Dezsőm légy nyugott! anyád nem bocsájt el többé magától.” – „Nem anyám!” felkiált Dezső „nekem itt nincs maradásom” – ’s öklökre szorított marokkal, tébolyodva hadarászott maga körül. „Dózsa György osztja a’ szent keresztet, oda kell sietnem, ’s megölelkeznem a’ legnagyobb erővel.” Ezzel, minekelőtte siránkozó anyja vissza tudta volna tartóztathatni, kirohant a’ házból – sebesen elfutott, anyja utána, de a’ pitvar’ küszöbén lerogyott az erőtlen öreg. A’ kiáltásra öszvegyült szomszédok ölelték fel ’s betegen ágyba fekteték.

Klári mint Kígyósyné is azon jó-tevő angyal maradott. Az eltünt Dezső’ anyjának ápolgatását is magára vállalta; de nem élhetett soká az elgyengült asszony. Meghalt a’ nélkül, hogy fiát többé láthatta volna.

A’ keresztes pórtábor ekkor már nagy erőre jutván, Dózsa továbbad vérengző szándékának végbevitelével nem késkedett. A’ Nemesség ellen fordítá azon fegyvert, mellyet ő a’ keresztyénség’ oltalma ’s a’ pogányság’ zaboláztatása végett kapott. Gyűlöletessé tette Kuruczai előtt az uri ’s birtokos nemes rendet, az emberiség’ jusai’ elnyomójinak hazudozva festegetvén őket. „Eljött az idő, mond, mellyben a’ jobbágyok’ siralmas bilincsei öszvezuzatnak ’s rabigájok szabadsággá változik.” A’ felbőszült pórság féktelenül dúlt, pusztított, rablott minden felé. Bosszú, zsákmány, sarcz, öldöklés volt rettentő ösztöne. Égtek már több várasok, faluk; porrá hamvadoztak több uri paloták, öszveromboltan ’s düledékben hevertek több nemes házak, ’s udvarhelyek. – Ki csak nemes volt – kardra hányatott, ’s kisdedei se kíméltettek; még azokban is igyekeztek kiirtani e’ gyűlöletes fajt.

Kígyós felé is nyomult egy illy durva bitang csoport. Kígyósynak várfalatlan házát könnyü martaléki koncznak vélték. A’ nagy rémülés miatt tehetetlenné gyávult még az ura mellett híven maradott jobbágyság is. Hír futamodik azonban Kígyósról Megyesre: hogy siessenek a’ jobbágyok asszonyok’ védelmére. – Felcsoportozott ugyan a’ parasztság a’ templom elejébe, hol azt a’ lelkipásztor alattvalói hűségre buzdítá; – készen is volt mindenki szeretett jó urát lélekfogytig oltalmazni; de tétováztak, minthogy vezetőjök nem volt. „Jaj nyakunkon a’ kurucz!” felkiált a’ sokaság, midőn egy keresztes katonát sebesen maga felé lovagolni szemlélt, egy rész már szaladni akart, de a’ bátrabbak helyben maradtak. „Rajta jó emberek Urunk’ védelmére! ha nem sietünk, Kígyós fel lesz égetve” kiált a’ kurucz, kiben az álmélkodó pórság Sólymos Dezsőre ismért.

Dezső észrevevén Dózsa’ táborában iszonyú megcsalatását, azon volt: mikép szabadulhasson meg a’ vérszopók közzül? de tartván elárultatástól, színre köztök maradt, ’s azon csoport közzé keverede, melly a’ Kígyósi környék felé vonult. Egy éjjel megszökvén tőlök, Megyesre nyargala, hogy az odavalókkal Kígyósyék’ segítségére mehessen, hol Klári’ tartózkodását hitte. „Sólymos Dezső!” kiáltással fogadta őt a’ pórság „légy vezérünk mentségére Urunknak!” „Minden késedelem nélkül” felel ő „csak rajta! utánam!” – Erre vérszemet kapott az öszvetódult nép, ’s ki gyalog, ki lóháton nyárssal, kaszával, villával ’s egyéb illy szerű fegyverrel Dezső után nyomult.

Kígyóst védelmezni eltökélették ugyan a’ lakosok, mivel ők is szerették urokat atyai szelíd bánásmódjaért, egy se is pártolt el hívségétől; de az ide száguldó Kuruczok’ száma sokkal nagyobb volt, hogy sem képesek lehettek volna sokáig dühöknek ellentállani a’ mezőn. Betörtek a’ faluba. Lángba borúlt már több ház. Borzasztóan kongtak a’ harangok. Kígyósy’ udvara is körül volt fogva már, ’s benne a’ jó Klári is – de nem csüggedő lélekkel, bizott az Istenben. – Az asszonyok, leányok sirtak, jajgattak az utszán, a’ férjfiak pedig utólsó csepvérig küzdöttek az udvar előtt. – E’ közben uj paraszt csoport közelget – mindenki elijed uj kurucz csapatot gondolván bennök. – Dezső’ serege volt az. Meggyesi jó szomszédaikat segedelmökre jőni látván a’ Kígyósiak uj bátorságot kaptak, ’s megujult a’ viaskodás legnagyobb elkeseredéssel. A’ Kuruczok általnyomultak már az udvar’ árkán a’ segítség’ érkeztekor, ’s egy része az épületnek lángot is kapott, de az egyesült kettős erő eloltá azt, és széjjel tiprotta a’ rablókat. Így a’ Kígyósiak egészen mentekké lettek. Istennek hálát adva látta Klári Dezsőt érte küzdeni, ’s magát, férjét, udvarát ’s mindenét legfőkép az ő bajnok védelme által megtartatni. Örömkiáltással sietett férjétől kísérve Dezsőnek mint őrangyaloknak, védmentését köszönni, ’s halva találták. – A’ Kuruczok reá, mint elpártolt árulóra, falkásan rohantak. – Vitézül harczolt ugyan ő sokáig az életére bőszült fene csorda ellen, de végre leszurták lováról, ’s hű melyét dzsidával döfték keresztűl.

Az egész közönség letérdelve Dezső’ tetemei mellett háladólag dicsérte az Istent, és zokogva siratá a’ derék ifjat, ki érettök ’s miattok hunyt el. Kígyósy kertje’ belsejébe takaríttatá legnagyobb gyászpompával a’ dicsőültet.

A’ Mohácsi gyász után elpusztult ugyan az egész környék, de Sólymos Dezsőnek híre fenmaradott hagyományképen ajakról ajakra. Egy pásztor a’ másiknak Sólymos’ halmára heveredve híven beszélgeti azt el, ki fekszik ottan eltemetve.