Mint a’ királyi nap’ deli fénylete,
Imígy tünél-fel hajdan egemre, Szép!
De csillagink üldözve egymást
Távol esél ölelő karomból.
Azóta két év múlva fejem felett,
Esdő sohajtás, gyönge szerelmi köny
Nélkül: az élet’ fordulásit
Nézve közel – kiürűlt kebellel.
Ah milly egészen más az az élet, ha
Megváltan attól, a’ kit imádsz vala,
Szép álmaidból ébredezve
Nézsz szigorú szemei közébe.
Eltűnik akkor a’ gyönyörű lepel
Mellyel himezve volt a’ komor való:
A’ nagy világ megjátsza szíved’,
Megmosolyog – ’s te buzogni szűnöl.
Későn haj! enyhűlt végzetem’ ércz keze.
Leszállasz ismét, égi nemes Leány!
Rendűlhetetlen bízodalmam,
Bár a’ kebel’ tüze hamvadott már.
Te nékem úgy vagy, mint ama’ szép világ,
Melly a’ homályban hű kalaúz gyanánt
Vezére a’ fáradt utasnak,
Ám de hevítni – hevítni gyönge.
Sédel.
