Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Elek. (egyedül az asztalnál ül ’s ír; egyszerre nagy örömmel felugrik) Punctum! kész a’ vígjáték. Csak hogy a’ szerelem-valláson becsületesen általestem. A’ szerelem maga sok gondot ád; de irni felőle, valóban még többet; kivált ha kezünk lángjaitól reszket, ’s ezer szótagot kell összehangoztatni, midőn az a’ hatalmas igenés nem intézi sorsunkat. (irását veszi) Lássuk még egyszer, az öröm jól van e kifejtve játékom’ végén? Itt fellengző kiömlés, azután váratlan elnémulás igen szívreható. (declamál)

Klára (sietve jő a’ jobb mellékszobából). Mi bajod édes bátyám?

Elek. Nem téged hivtalak édes hugom! ’s bár jelenléted mindenkor kedves, de most – –

Klára. Édes bátyám! te nagy lármával ábrándozol. Mi történt? szinte égnek szemeid.

Elek. Minő kiváncsi vagy!

Klára. Részvevő akarád mondani. Édes bátyám! néhány nap óta már alig ismérlek; magaddal beszélsz, minduntalan nevemet kiáltozod ’s ha jövök, elküldesz, szemeidet meregeted, homlokodat dörzsölöd, mintha uj Minervát akarnál világra hozni.

Elek. Nem titkolom tovább: tudod, én Pólit szeretem, szerencsés is lehetnék vele; ő szelíd, érzékeny, takarékos, elmés, nyilteszű, minden jónak kútfeje, minden szépség’ foglalatja, szóval: valóságos angyal! Ah! miért szegény a’ nyelv őt méltókép festeni!

Klára. Ezt nem találom; de mondd meg: ha úgy szereted Pólit, miért kerűlöd? miért háborít jelenléte?

Elek. Elég küzdésbe telt, de már vége. Tudod édes hugom! ő szeret olvasni ’s édes andalgással kíséri a’ költő’ érzetit, melly kiemelve e’ szűk valóságból szebb világokban repes – én is szeretem a’ költést ’s most –

Klára. Szerencsétlen! tán csak nem nyúlsz ismét lanthoz?

Elek. Valóban ismét kedvem pattant; de koránt se dicsőség-vágyásból.

Klára. Így szól mindenik ’s titkon még is oszloprul álmodoz.^*

Elek. Boldog leszek, ha költeményem néhány szívre hat. Én víg játékot irtam.

Klára. Mihelyt nem halál, már én szeretem.

Elek. (fontosan^*) Édes húgom! e’ játéknak igen nagy czélja van; neked is lesz dolgod, sőt reád különösen számolok.

Klára. Szívesen szolgálok; de azt kikérem, öreggé ne tégy.

Elek. Szép, fiatal és szerelmes léssz.

Klára. (félre) Ah! ezt eltalálta. (Elekhez) Hát te sphaerák’ fia?

Elek. Képzelheted! a’ költő szerelem nélkül ollyan, mint a’ kert virág nélkül, kép szinek nélkül, szem köny nélkül, test lélek nélkül, nap – –

Klára. (szavába esik) Elég, elég, értelek már!

Váry Klára (jő). Jó reggelt kedves szomszédim! bocsánatot! hogy alkalmatlankodom – mit álmodtunk gyermekek?

Elek (félre). Jég-csep a’ melegre. (Váry Klárához) Tessék helyet fogni.

V. Klára. Köszönöm édes Úr! templomba sietek; ah! az embernek annyi van leimádkozni valója, a’ sok bosszuság! Ah gyermekek! minő szél fuj ott kinn, de ollyan szél fuj, hogy az ember nem tudja, mihez kapkodjék. Alig léptem ki a’ kapun, szemembe csap a’ szél ’s kalapom megbomlott. Egy tükröt édes hugom! Ez a’ rosz világ mingyárt megszólja a’ szegény szüzet, ha valamije rendetlen áll. (Klára tükröt hoz) És azok a’ férjfiak (tükör előtt egyengeti magát) Így! – Istenem! mint kell vesződni az emberek’ szemével. Tán jól lesz már, nézz körűl kis hugom!

Klára. Minden a’ legjobb rendben.

V. Klára. Köszönöm kis druszám! most megyek.

Elek. (félre) Hála Isten!

V. Klára. (visszafordul) Igaz gyermekek! nálunk öröm lesz, Kapitány öcsémet várjuk; de titok ám, köztünk maradjon. Az ám az ember! a’ kereszt melyén ’s a’ keresztvágás képén úgy illik neki, de úgy illik, mintha az a’ kis csintalan pogány isten vágta volna kellem-lakásul magának. Most megyek. (ismét visszafordul) Kis hugom! vigyázz szivedre, ha már nem késő; haha! a’ vitéz emberek igen rettentők, mingyárt ostromolnak. Bocsánatot rövid udvarlásomért, de mennem kell.

Elek. (titkon hugához) Majd én kísérem ki, mert ti nem tudtok megválni. (elkíséri V. Klárát).

Klára. (egyedűl) Az ostrom hagyján, ha jó a’ védelem; de már esztendeje hogy fogva vagyok, ’s még örülnöm is kell az ellenségnek. Valóban e’ hírre mint égnek arczáim, szinte érzem pirosodni; pedig a’ félelem’ szine halavány, azért nem igaz, hogy a’ vitézek olly igen rettentők. (gondolatba merűl)

Elek. (jő) Klára hallgasd tovább! miről gondolkodol?

Klára. (habozva) Én – csak – tudod – mikor – azért –

Elek. Édes hugom, ha illy szakadozva mondod dialógomat, ugyan megjárjuk. Vagy úgy! most jut eszembe. A’ kapitány, haha! ez ül a’ nyelven. Örülök, jer, fogjunk kezet, két testvér két testvért szeret, annál szorosabb frigyünk. Rég’ nem láttam Lajost, taval hogy itthon volt, épen a’ jószágon valék; hallom rútul megvagdalták.

Klára. Nem – nem rútul –

Elek. Igaz, annak minden jól áll –

Klára. Édes kedves bátyám!

Elek. Ne búsulj kis hugom! vígjátékom rajtad is segítsen. Most halld szándékomat: Minekelőtt atyám jószágaiba útazott, többi közt velem házasságról is szólt ’s nyilván hagyá sejtenem: hogy részemre már egy leányt el is jegyzett. Én tisztelem gondoskodását, de Póli nélkül nem nyughatom meg benne; azért, hogy minden kedvetlenséget elmellőzzek ’s ez úttal Pólinak nem közönséges úton vallhassam meg szerelmemet, e’ tartalmu vígjátékot irtam: egy atya elküldi fiját jó barátja’ leányához házasodni.

Klára. A’ fiu te vagy?

Elek. Igen.

Klára. A’ leány Póli?

Elek. Nem; a’ leány te vagy, mert nem tudom szeretni.

Klára. Milly testvéri őszinteség!

Elek. A’ játékban, az természetes.

Klára. Legyen bocsánat, csak tovább.

Elek. Az ifju már előbb egy leányba szeretett, ki többször atyjánál megfordul, ’s ezt most váratlan a’ neki szánt hölgynél ismét felleli, szíve ujabb lángra kél, bár a’ környülményektől tartván, magával küzdve rejtegeti érzetét.

Klára. Hát ez a’ titkon szeretett Póli?

Elek. Örökös kérdező, ki lehetne más? de játékomban a’ te neveddel lép fel, részszerint neked tiszteletül, részszerint hogy az első jelenésnél mingyárt ne árultassék el czélom. Neked pedig Lidi nevet adtam.

Klára. De csak nem hagytál minden imádó nélkül?

Elek. Sőt inkább. – Lidi’ atyjának házába jár egy tüzes kapitány, kitől az ifju, azaz én félti Klárát, viszont a’ Kapitány félti Lidit elannyira, hogy rövid villongás után kettős viadalra hivják egymást. Az ifju monologiszta; mennél inkább érdekli valami, annál hevesebben önti ki titkait; ez történik itt is, mert a’ viadal előtt olly tüzes monológot tart, olly szívhatólag festi le indulatját, olly keservesen készűl a’ halálra, hogy Lidi’ atyja, ki a’ mellékszobában mindent hall, kérdőre veszi, ’s nem csak a’ viadaltól, hanem leányától is felmenti. Így fejlik ki az egyszerü csomó, hogy a’ kapitány nem Klárát, hanem Lidit szereti, azaz téged.

Klára. Ezt igen jól cselekvéd, már én nagy költőnek tartalak.

Elek. Az Ifjúnak mindenről tudósíttatott atyja személyesen eljő, fia’ hű szerelmén megindul és áldását adja.

Klára. A’ kárpit lefordul, ’s a’ nézők hibáinkkal mulatkoznak.

Elek. Nem még, a’ vége most jő. Mihelyt Póli előtt megnyiltam, vele együtt atyámhoz járulok ’s áldását kérem, és ha előérzetem ’s Póli’ szemei meg nem csaltak, játékom édes valóvá leszen. Ha tetszik Lajossal te is így tehetsz. Atyánk levele szerént Miklós napra jő meg, még oda három hét, addig tanulunk, próbálunk. –

Klára. De a’ játszó személyek?

Elek. A’ fiú én vagyok, Klára, Lidi van, kapitányt ’s neked atyát szereztem, csak nekem kell még atyát keresnem, az legkevesebb. Édes hugom! te csak Pólit bírd játékra; de ne mondd okát, én pedig irnokhoz megyek, darabomat letisztáztatom ’s a’ rollokat kiíratom. (irását összeszedi) Csak ügyesen kis hugom! érted? (el.)

Klára. (egyedűl) Értse valaki a’ férfiakat; bátyám futlót, éjjelez, verseket ir, eszét töri, vesződik, hogy ezer bajjal érje azt el, a’ mit egy szóval elvégezhetne, ’s mind ezt csak azon gőg szüli, hogy szíve dolgában is, más halandótól váljon ki. Én nem rontom örömét; de vitézem ezt máskép cselekvé: morcz képpel szemembe villantá szemeit ’s a’ kérdés közt: szeretsz e kis leány? úgy megszorított, hogy ijedtemben igent kiálték ’s azóta mindég az igennél maradt.

Póli. (jő) Édes Klárikám! én akartam első lenni –

Klára. (hirtelen) Itt van már! eljött?

Póli. Ki jött el?

Klára. Lajos! Lajos!

Póli. Hát tudod már?

Klára. A’ nénike besúgta.

Póli. Nem hijába, mert titok volt. Ha már tudod, megmondom. Azt irta: hogy haza siet ’s téged elvisz magával.

Klára. Lássa az ember, minő katonásan üzenget, mintha már akaratom se volna. De nálunk is nagy az ujság, ’s ha te nem segítesz, felfordul a’ világ.

Póli. Mit tehetnék én!

Klára. Neked játszanod és szeretned kell, most többet nem mondhatok.

Póli. Nem értelek –

Klára. Bátyám vígjátékot irt, ezt atyám’ haza-jövetelekor adjuk. Te léssz a’ főszemély, aztán jövök én, aztán még valaki, aztán még valaki, aztán még kettő.

Póli. Te enyelgesz! annyi fő személy egyszerre.

Klára. Pedig úgy van ’s mint bátyám’ biztosa kérlek: ne tagadd meg tőlünk magadat. Idegen néző nem lesz, a’ játszók is mind jó ismerősek.

Póli. Nem tudom, milly ötlésnek köszönjem e’ tréfát.

Klára. A’ régi tűz forr most ki, a’ némák megszólamlanak, lesütött szemek felemelkednek ’s a’ valóság költéssé lesz, hogy a’ költés valóvá lehessen. Én nem mondom, hogy Elek nem szeret; de kit? azt találd el magad.

Póli. (zavarodtan) Volt idő, hogy én is szerelemről álmadoztam: de Elekben tiszteletnél egyebet irántam nem látok, mellyet tán nem is foghat el tőlem, sőt előbbi forró figyelme naponként hideg udvarisággá fagy.

Klára. Édes Pólim! a’ legjobb férfiba is szorult valami különködés; egyik majd kiparancsolja szivét az embernek, a’ másik be akarja magát énekelni. Te csak játszál, ’a víg játék megtanít mindenre. (postasíp hallatik) Halld! ez is tán beteg szív ’s bújában sipoltat. Jer nézzünk ki (az ablakhoz megy) Póli! Póli! kócsagtoll!

Póli. (az ablakhoz szalad) Lajos! Lajos! most haza sietek –

Klára. (habozva) Menj haza – maradj itt – játszol e?

Póli. Kedves barátném! te szerencsés vagy, te játszol és nyerni fogsz; én tán játszom a’ nélkül hogy játszanám (megöleli ’s el).

Klára. (Egyedűl áll nyugtalanul az ablaknál, kiki hajol, egyszerre visszaszökik) Azért sem! nem illik így örülni leánynak; de kandikálni még is szabad. (az ablakhoz lappang ’s félig kidugja fejét) – Erre néz – Jaj nekem meglátott – int – szép szeme van – jó, akarám mondani – már a’ házban van. – Ah minő meglepés! (szivéhez nyúl) mint dobog itt, mint verdes, hát majd későbben mit csinál még! –

Elek. (bosszonkodva jő ’s irását az asztalra csapja) Átkozott történet!

Klára. (felrettenve feléje fordul) Te vagy Elek? minő zajjal jársz, szinte felrettentél.

Elek. Te pedig kiállhatatlan csenddel veszteglesz itt, midőn mozganod kellene.

Klára. Hiszen csupa mozgás miatt alig tudok mozogni.

Elek. Ki ne bosszonkodjék? midőn az első lépés már visszásan megy; gondold el: a’ hátulsó kapunál épen most találkozám egyik barátommal, kinek darabomban atyám’ rollját szántam, ide akart jőni bucsuzni, holnap elútazik; aztán annyi a’ firkáló ’s ha szükség van rájok, egy sincs otthon.

Klára. Édes bátyám! ha az öreg úr még sokáig elmarad, tudom nálunk se lesz senki is itthon.

Elek. Téged is már Pólinál véltelek.

Klára. Most ment haza, mert Lajos megérkezett.

Elek. Helyesen! tehát Lajosnak kell játszani az elútazott helyett – ’s Póli mit mondott?

Klára. Azt mondá: hogy játszik ’s mégse játszik, azzal megölelt ’s ment; és mivel te olly kedvetlen vagy, én is példáját követem. (el)

Elek. (egyedül) Ez annyi: hogy akar. Ez hát rendben volna már; de előre látom mennyi bajom lesz a’ játszókkal ’s magammal is, hogy ne áruljam el magamat, midőn a’ kedvessel olly édes beszédbe olvadok; eh! kiállom én a’ tüzet. A’ mi darabomat illeti, én készen vagyok, nagyobb részét már kivűl is tudom; mingyárt is próbálom az első monológot. (játszó helyhezetbe teszi magát) Állásom mély eszméletü embert mutat, teszem így – (szavall)

V. Klára. (magában) Leányrul szól – kiváncsi vagyok tudni, kit ért?

Elek. (declamál)

V. Klára. (magában) Klára! – micsoda Klára? édes Istenem! tán csak nem szerelmes saját hugába?

Elek. (declamál)

V. Klára. (magában) Minő zavarba hoz; kit látott atyja mindennap?

Elek. (declamál)

V. Klára. (magában) Valóban engem ért – szegény ifju!

Elek. (declamál)

V. Klára. (magában) Minő szépen beszél – szinte megindít.

Elek. (declamál) Oh édes képzelet! (megakad) Oh édes képzelet! (irását akarja nézni ’s megdöbbenve pillantja meg Klárát).

V. Klára. Elek! kedves szomszéd Ur!

Elek. Ah Klára kisasszony itt – ezerszer bocsánatot kérek, ha mingyárt észre nem vettem.

V. Klára. Magával tetszett beszélni, és igen indulatosan –

Elek. Egy monológot – csak mulatságból – csak úgy – (habozik)

V. Klára. (magában) Már bizonyos! engem értett, habozása nyilván mutatja (Elekhez) Mindent hallottam, értettem ’s mondhatom: érzékenyen meg vagyok lepetve.

Elek. (félre) Jaj titkomnak!

V. Klára. Csintalan szomszéd! miért nem szól egyenesen? minek epeszti magát hijába? rég szerencsés lehetett volna már.

Elek. Valóban! (félre) Tán Póli nyilt meg előtte – (Klárához) hát a’ kisasszony már – –

V. Klára. Én mindent tudok –

Elek. (örömmel) Tehát reméllhetek?

V. Klára. Mondhatom jól áll dolga.

Elek. Oh angyali kisasszony! ezért megtudnám csókolni. (keze után nyúl Klárának) Ezen sorokat tompán, tördelten, lágy hangon, szinte elhaló szavakkal mondom el és fogadom: lesz dolga a’ kendőknek. (lelkesülve) Így! a’ költés nemesítse érzetemet ’s Pólinak nem kevessé fog hizelkedni, hogy nem mindennapi úton, vagy gyáva térdhajlással, melly férfihoz úgy sem illik, ajánlom szívemet. Lobog immár zászlóm! nem sokára kettős koszorú ékesítse a’ szerencsés győzőt! (midőn tüzesen kifelé sietne, atyja benyitja az ajtót, utána Tamás bundával és más úti eszközökkel; Elek viszszapattan – hüledez – és bámultában elejti irását).

Udvardy. Lassan, lassan fiú! hová szeleskedel?

Elek. (habozva) Édes atyám! már is haza jött?

Udvardy. Már is? nem reménylem hogy korán jöttem gyermekeimnek.

Elek. Nem – nem! sőt örülök; csak csudálkozom rajta – nemde utólsó levelében Miklós’ napját tetszett említeni?

Udvardy. Dolgomat előbb végezvén hozzátok siettem –

Elek. Úgy – valóban örülök –

Klára. (hirtelen jő) Elek szalaszd el múzádat! kocsi zörög, vendég – (atyját megpillantván szava eláll).

Udvardy. Ej mennydörgő! hát te is elijedsz tőlem?

Klára. Nem édes atyám! de ha most egyszer tovább maradtál volna el (Elekre kacsingat) Nemde Elek! – (atyja karjában) de ne gondolj semmi roszat!

Elek. Úgy van édes atyám! semmi semmi roszat –

Udvardy. Látom én, itt valami történt; ha kipihentem magamat, számot kérek sáfárságtokról.^* Tamás! rakd be a’ holmit, azután gyujts tüzet a’ kályhába, szinte keresztül fáztam. (Tamás el a’ mellék szobába) Igaz, gyermekek! mit csinál öreg Váry barátom?

Elek. Zsellyeszékben ül ’s lábköszvénnyel vesződik.

Klára. Kapitány fia is most érkezett meg.

Udvardy. Be sietett! Hm – az iránt atyja utánam irt – Klára! te is a’ levélben vagy.

Klára. (hizelkedve) Mit irt édes atyám? ugyan mit irt?

Udvardy. Azt irta: hogy mindent tudni főfájást okoz. Elek! jer szobámba, némelly fontos számadásokat végy által. (Elekkel a’ mellék szobába el).

Klára. (egyedül) Hát nem jó sokat tudni – ah édes atyám! – nem hijába! nem vagy kapitányba szerelmes. (el)

Tamás. (jő) Valahol embert vesztettek, mert a’ szél majd levitt a’ bakrul. (körűlnéz) No ugyan meglátszik: hogy én ’s uram nem voltunk itthon, mindenütt csupa rendetlenség. (Elek’ irását a’ földről felveszi) Ezt az irást előbb Elek urfi veté el – ej de csunya! csupa irka-firka huzás vonás; én gyermekkoromban sokkal szebben irtam; de ha okosabb lesz az ember, mindent elfelejt. (el az irással).

Udvardy. (jő ’s a’ kályhához ül) De mi történt gyermekeimmel, mindenik olly zavart, kivált Elektől alig hallhatni józan szót; mi lehet egyéb a’ szerelemnél – Most van idejök, magam se voltam jobb. Elek Pólit szereti, azt vettem észre, midőn minap más leányt említék, igen meghökkent; vigye! ha Klárát elviszik úgy is kell házi becsület; bár csak jó feleségem megérhette volna ezt! Eh! mint sustorog már a’ tűz – csak igaz: az öreg legény ollyan, mint a’ gólya, csak a’ meleget keresi, ’s egész álmodott világa megfér a’ kályha mellett. (koczognak, Váry Klára belép) Isten hozta édes kisasszony! (félre) a’ jó lélek, tudom, hoz ujságot.

V. Klára. Kedves szomszéd ur!

Udvardy. (széket ád) Tessék hozzám ülni.

V. Klára. Érkezését látván, köteles üdvezlésemet tüstént meg akarám tenni.

Udvardy. Köszönöm! a’ mint látom, szükségtelen kérdeznem: mint áll egészsége?

V. Klára. Az csak volna; de mától fogva, annyi, tudja Isten! micsoda érzések nyomkodnak, hogy kénytelen vagyok mingyárt tisztelt barátságát, melly házunkat szinte nemzetsége közzé avatta, egy titokkal terhelnem.

Udvardy. Tessék! ha szolgálhatok.

V. Klára. Az asszonyi szemérem tartóztat ugyan, de köz javunkra nézve még is, pedig mennél előbb szólanom kell.

Udvardy. Már mondám, csak tessék!

V. Klára. Azt tudja szomszéd ur, hogy én szűzi állapotban maradtam?

Udvardy. Hogy férje nincs, azt tudom.

V. Klára. Pedig sokan vágyódtak ám kezemre; elsőben is egy szép ifju ember, de olly szép ifju! csak hogy szegényke volt a’ szegény! aztán Későfy Tanácsos ő Nagysága, aztán Báró Kincsneky ő Méltósága, aztán –

Udvardy. Már ezeket többször tetszett említeni, hagyjuk azért, az elmultnak nem kell tanács.

V. Klára. Ma ismét egy kísértet üldöz, melly nem magamért, hanem egy tisztelt ház’ szerencséje miatt, veszedelmes akar lenni.

Udvardy. Röviden mondván: férjhez akar menni.

V. Klára. Egy deli ifju –

Udvardy. A’ patvart! egy ifju?

V. Klára. Én harminczkilencz esztendőt, tizenegy hónapot és huszonnyolcz napot számlálok.

Udvardy. Bizonyosan!

V. Klára. ’S ez épen kétségem, ámbár tudom: hogy az idő nem mértéke az érdemnek.

Udvardy. Bölcsen!

V. Klára. Egy ifju mondom, de ollyan ifju, kit csak arra nézve is, hogy atyjával szoros barátságban állunk, megvetnem illetlen lenne, ez ifju mondom, nem rég nyilt meg előttem.

Udvardy. Csiklandós dolog! azonban örvendek.

V. Klára. És ez az ifju – Elek!

Udvardy. Elek? fiamon kivül nem ismérek körül belül illy nevü ifjut.

V. Klára. Saját fia!

Udvardy. (felugrik) Mi az ördög! ki mondta?

V. Klára. Ő maga; elragadtatva érzetétől, itt (a’ helyet mutatja) itt ezen a’ helyen vallá meg szerelmét; tán csak nem csudálkozik szomszéd ur?

Udvardy. (félre) A’ fiú megbódult! (Klárához) Valóban nem reméllt ujság – hm! hm! én Pólit véltem –

V. Klára. Magam is ekkorig – de saját fülem’ hallatára mondá: amaz szebb, fiatalabb, még is Klárát választja ’s hogy az atyját szinte naponként látja. De én – mentsen isten! nem hirtelenkedtem, és az egész dolgot szomszéd ur’ bölcs itéletére bízom – magának is azt feleltem, nehogy utóbb – az ember gyönge –

Udvardy. Édes kisasszony! én belé nem avatkozom – de hol a’ fiúnak szeme! – jól van – majd még is szólok fiammal.

Huszár. (jő) Mellyik itt Udvardy uraság?

Udvardy. Én vagyok.

Huszár. Váry kapitány uram ezen levelet küldi. (el)

Udvardy. (félre) Ez már elfogadhatóbb lesz. (a’ levelet olvassa) „Az Úr engem méltatlanúl megbántott; ha becsületét szereti, egy óra mulva a’ várkertben elégtételt ád; ’s akármi nemű fegyverre készen várja Váry kapitány.” Mennydörgő látta! ez atyja által leányomat kéri ’s most ölni akar –

V. Klára. Uram irgalmazz!

Udvardy. Ez fiamat illeti – tán valami vers miatt a’ szokott illendőséget elfelejté – de azért sem illik mingyárt halált üzenni. – Majd teszek én arról (az asztalhoz megy és csönget) A’ pert röviden elvégzem, általmegyek, jól megmosom, azután katona uram verekedhet a’ kosárral.

Tamás. (jő) Mit parancsol Tekintetes ur?

Udvardy. Kalapomat! Ládd bizony! ez volt még hátra! – (Tamás kalapot ’s botot ád neki) Ha úgy tetszik kisasszony!

V. Klára. Szörnyűség! Oh az az ármányos szerelem! viadal! nagy Isten! kiért rettegjek? (el Udvardyval).

Tamás. (egyedűl) Igaz lelkemre! még házunkat így felfordúlva nem láttam. Az öreg dúl fúl, az ifju úr pedig világos nappal atyjának hálósüvegében forog az udvaron – Hehe! ’s nem veszi észre hogy sapkája helyett tevé fel; aztán a’ postalegénynek bankó helyett más darabka papirost adott, mellyen azt csillagnak nevezi – Hehe! sokszor sétálni jár az ész – magamról tudom.

Elek. (jő, hálósüveg fején) Hol atyám?

Tamás. Gondolom Váry urnál; nagy haraggal ment oda.

Elek. Hol vígjátékom? ezen váratlan meglepés egészen lesujtott, ha atyám megtudja, vége mindennek. Tamás! nem láttál az öreg úr’ kezében valami irást?

Tamás. Egy huszár hozott levelet a’ szomszédból.

Elek. Nem levelet, hanem valami négy árkusból álló irást.

Tamás. Rútul irva?

Elek. Szaporán.

Tamás. Tele foltokkal?

Elek. Javításokkal.

Tamás. Több keresztvonás mint betü?

Elek. (türetlen) Igen – igen!

Tamás. Aha! azt én vettem fel.

Elek. Látta atyám?

Tamás. Nem is ügyelt reá.

Elek. Ujra élek! Nesze borravaló Tamás, add ide az irást; hová tetted?

Tamás. Ott van künn a’ kályhalyukban.

Elek. Mit? hol?

Tamás. A’ fa piczinyt nedves volt, azzal gyujtottam alája, most dugtam bele az utólsó árkust.

Elek. Égj te a’ pokolban. (kirohan az ajtón)

Tamás. (egyedűl) Előbb pénz, most pokol. Csak igaz! illy gazdag uraknak’ a’ jó dologtul megy el néha eszök; pedig minö hegykék! ez teszem azt véli: tudja minő tudós! ’s azt sem tudja: mint kell fűteni.

Elek. (kormos sapkával, még égő papirost tartva kezében) Oh én szerencsétlen! egész vígjátékomból csak a’ felirás és a’ személyek maradtak (búsan szemléli) mert gyülöl az elementom por kézzel tett dolgokat!

Tamás. (részvéttel) Ne bánja ifju úr, higye nem kár! a’ becsületes ember úgy sem olvashatta volna, hisz a’ betűket a’ szél hordta össze mindegyig.

Elek. Te classzikus remeke az ostobaságnak! hogy merted elégetni ez irást?

Tamás. Mikor maga vetette el az ifju úr.

Elek. (háborodtan fel ’s alá jár) Ennyi munka, ennyi fáradság, ennyi jó gondolat! és le sincs tisztázva. Hah! (Tamást ragadja meg) nem szánnálak e’ pontban agyon zúzni. – Minden örömem – minden reményem –

Póli. (sietve jő, ’s vitézkeztyü kezén) Elek! Elek! az istenért! miért bántá meg Lajost? ő kérlelhetetlen, agyon lövi, agyon vágja. Most a’ két öreg úrral van, én csak úgy szöktem által óvni – kerülje bátyámat!

Elek. Csak jőjön – most jó kedvemben talál. (Tamáshoz) Te most is itt állasz? takarodj szemem elől.

Tamás. Mit mondottam? az okos enged. (el).

Póli. Bátyám! –

Elek. Jól teszi ha haragszik, én is küzdenék az egész világgal.

Póli. Elek! kedves Elek! kímélje életét!

Elek. Mint boldogít ezen szelíd részvétel – csak hamis harag – játék – de nekem legszebb bizonyságot nyujt – milly boldog vagyok – milly szerencsétlen!

Póli. Mi baja? miért háborog?

Elek. Ah Póli! Póli! ha tudná, mit veszték, milly gyönyörű órám ment füstbe!

Póli. Nincs bizodalma hozzám –

Elek. Minden van, minden – minden! – csak – (az elégett papirosra mutat) itt szerencsém’ romladéka.

Klára. (jő) Ti zajlódtok itt, én meg tele vagyok gonddal. Elek! hahaha! kit akarsz ijeszteni? mi van fejeden?

Elek. (hálósüvegét hirtelen lekapja ’s elveti) Még ezt is – Póli! a sok viszontagság – a’ gyáva inas –

Póli. (Klárához titkon) Édes Klárikám! ez a’ te bátyád ma olly különös – habozó – feledékeny.

Klára. Hát te Póli mióta hordozol szarvasbőr keztyűt?

Póli. Valóban. (Elek előtt dugdozva lehúzza a’ nagy keztyüket) Csak lásd, hirtelenében bátyám’ keztyüjit huztam fel.

Klára. (kérkedve) Látom én, ti mind a’ ketten el vagytok merülve. – Nekem is van szívem; de azért fejem ugyancsak helyén áll.

Tamás. (jő ’s virágot hoz kezében) Kisasszony! a’ szobaleány küldött; a’ kivánt thee helyett e’ virágokat tetszett neki adni – cserét kér.

Klára. (kezével int) Jól van, jól!

Póli. Hát ez mi volt Klárikám?

Klára. Tőletek ragadt reám. (Udvardy, Váry kapitány, Váry Klára jőnek)

Udvardy. Jó hogy együtt lelünk benneteket. Kapitány úr! itt fiam, végezzen vele. Elek! mit szóltál?

Elek. Nincs mentség, a’ sorsnak engednem kell. Kedves kapitány úr! és reménylem ezentul is, jó barátom! előbb nem tagadom: nagy kedvemre szolgált haragja; de megbékül, ha megmondom: hogy én egy fellegből vett kapitányról szóltam; de az igazit tisztelem és becsülöm. Monológot mondottam vígjátékomból.

Kapitány. Így hát nem akarva magam is játszottam; de úgy szokott lenni, ha az ember többet érez, mint gondol.

Udvardy. Vígjátékodból?

Elek. Én irtam egyet.

Klára. Adtuk is volna, ha édes atyám későbben jő meg.

Elek. És ha Tamás a’ kályhába nem gyujt vele.

Udvardy. Asszony neked, majd nem versezel. Halld Elek! ez a’ kedves szomszéd kisasszony előbb mondá, hogy indulatosan nyiltál meg előtte – szólj bátran!

Elek. Igaz! Klára kisasszony mindent tud – sőt meg is igérte –

V. Klára. Látja szomszéd úr! hogy ellenére bizonyos.

Udvardy. (félre) A’ fiú megbolondult!

V. Klára. Valóban szinte pirulnom kell hogy illy ifju vér –

Elek. Édes atyám! már csak egyenesen megvallom: hogy én Pólit szeretem; vígjátékomban akartam keziért esedezni ’s egyszer’smind tudatni, hogy mással boldog nem lehetek.

Udvardy. Vidd el! hisz úgy is neked volt szánva; atyja’ áldását is hozom.

Elek. Póli reméllhetek?

Udvardy. E’ nedves szem, e’ lángzó arcz nyilván hirdeti szerencsédet! Póli tiéd, csak tanuld megérdemleni; de azt is tanuld meg: hogy minden frigyben a’ természet’ szava hathatósb minden mesterségnél. A’ mi vígjátékodat illeti: az sem esett hijába, ám szívemből megmelegedtem nála.

Kapitány. Most én jövök – Klára fel csapott – én elviszem magammal.

Udvardy. (hozzá vezeti Klárát) Egy kereszted már van, vedd a’ másikat.

Klára. Ezen dicséretet magyarázza meg édes atyám! különben balul érti majd, ’s engem is alkalmatlan nehéz poggyásznak tart.

Elek. Én megmondom édes hugom: kereszt az élet, jó feleség a’ gyémánt melly rajta tündöklik.

V. Klára. (ki a’ szerelemvallás óta nevekedő bosszuságát némán jelentgeté, most egyszerre kipattan Elekre) De hát micsoda Klárát értett, midőn magával olly irgalmatlanul lármázott?

Elek. Játékomban Pólit neveztem Klárának.

Udvardy. Édes kisasszony! a’ dolog másképp van, így hát csak magunk maradunk hátra.

V. Klára. (színlett nyugalommal) Kérem szomszéd urat! hisz azért szóltam mingyárt, mert képzeltem hogy tévedés – illy verselő ember mindent összehord.

Udvardy. Úgy van édes kisasszony! minket a’ szerelem se versben se prózában nem érdekelhet már; kínozhat ugyan még, de nem boldogíthat.