Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Szent öröm váltja fel a’ lélek’ bánatos érzelmeit, valahányszor a’ szigorú Jelenből kiszárnyalván, csendes visszaemlékezéssel járja be a’ mult időket, hol Hunyady Mátyás’ uralkodása örök sugárzatokban ragyoglik az enyészet’ homályain. Dicsekedhetik a’ Magyar – ’s hála értte Istenünknek! – több Fejedelmeivel, kik a’ világ’ itélőszéke előtt mindenkor jeleseknek fognak találtatni: de nincs méltóbb igaza büszkeségre, mint midőn Királyai között a’ Nagy Hunyady János’ Nagy Királyfiját említheti, valóban hazája’ egének felséges tüneményét: mert a’ természet alig nyujthat embernek több adományt, a’ végzés nagyobb szerencsét, a’ földi lét szebb dicsőséget, mint a’ mellyel az ő fejedelmi-pályája díszeskedik. – De mind ezeket hirdesse a’ Jövendőségnek egyenként ’s öszvesen a’ Történetek’ Múzája, ki őt’ a’ Századok’ táblájin magakorabeli Királyok’-Királyának jegyzé fel: a’ mi szándékunk itten csak egy-két vonást festeni, ha bár gyenge ’s erőtlen kézzel, a’ Hasonlíthatlannak életéből, ’s az által is hajdani fényünk’ ’s boldogságunk’ emlékezetét megújítani.

Meg vala hódítva Morva Szilézia Luzáczia,^* ’s immost a’ Csehföldre szállott Mátyás győzedelmes táborával, midőn gyors előmeneteit azon hír zavará meg, hogy Kázmér, a’ Lengyel-király’ fija ’s a’ Cseh-koronáért vetélkedő Ulászlónak testvére, húszezernyi haddal csapott be a’ Magyar határokon. E’ váratlan eset annál gondosabb figyelmet kivána, mivel itthon is többen az Ország’ Nagyjai közzűl, hogy tanácslásaikat az önerejű Király egy idő óta meghallgatni szerette inkább mint követni, az illy kirekesztő-hatalom ellen pártot-ütének, ’s Kázmérral, kit kecsegtető igéretek mellett szólítottak vala fel, egyesűlni sietének. A’ legbajosabb környűlményekben is bátor ’s világos elméjű Mátyás, engedvén a’ szükségnek, félre teszi diadalmi koszorújit, visszarobban seregével, a’ szertepusztító Lengyeleket megtördeli, a’ lázadást elnyomja, ’s a’ felháborodott Ország’ csilapítására véletlenűl Budán terem. A’ lesujtatott, megréműlt honfelekezet a’ legkeményebb itéletet várja magára: de a’ következéseket mélyen előrelátó Fejedelem erőt vesz indulatain, szivreható szavakkal szól királyi-székéből a’ Hazának egybegyűlt Zászlósaihoz, Nemzete’ boldogítására czélzott intézetei, – alattvalójihoz viseltető szeretete, ’s tulajdon feláldozásával olly gyakran elviselt fáradozásai felől, legelevenebb színekben állítja elő a’ visszavonás’ veszedelmeit – számot ád minden tetteiről, ’s méltósága’ érzetében a’ meg nem elégedésnek okát, kérdi. – Töredelmes megbánás között ismerék el a’ megtévedtek vétkeiket, ’s bocsánatért esdekelve a’ kegyelmező’ lábaihoz borulának. Helyt ada Mátyás az okosság’ mérsékletének, főképp most, midőn a’ feléledt bizodalom’ ragaszkodását, ’s az engedelmesség’ újabb hű fogadásait tapasztalá: de kijelenti egyszersmind: hogy az érdemlett büntetést most némelly Háborgókra nézve, mint esküdt bosszúlója a’ törvényszegésnek, csak felfüggeszti, míg egészleni megtérésök’ bizonyságait veendi.

Ez utóbbiak’ számában leginkább vala értve Perén István Tárnok-Báró, Zemplénynek az időben nagy tekintetű de nyugtalan indulatú férfija, kit Mátyás annál szorosabb figyelemben tartandónak itélt, mivel temérdek birtokaival az Ország’ felvidékein, ’s fényes hivatalaiban, hatalmas befolyást szerzett magának minden rendüeknél, ’s ő vala és Rozgon Rajnáld a’ Lengyel-szövetkezésnek is fő előmozdítója; de látván a’ Király Istvánnak most veszteg elvonulását, ’s híveinek, leginkább pedig Zápolya Imre Bánnak, engesztelő közbenjárásait, a’ további büntetéstől elállani látszatott, sőt királyi kegyelmének jeléűl a’ Lengyel’ kiveretése után elfoglalt jószágokat is a’ tulajdonos Perén^* Nemzettségnek visszaadá. –

Alig mult ezek után egy év el, midőn a’ hosszabb türést nem ismerő István fojtogatott gerjedelmeiben újra felzendűle, ’s Lengyel-szomszédaival egyesűlten, megaláztatásából a’ király ellen támada. – Iszonyú haragra lobbant ennek hallatára a’ gondjaival másfelé fordúlt Mátyás: dörgő fergeteg gyanánt előrepűl, – a’ több csapatokban vérengző ellenfélt tönkre veri, Abaúj, Sáros, Zemplény, Ung Megyéjiből kiszórja, ’s hogy ez oldalrúl foganatos nyugalmat szerezzen magának, ’s rettentő példát is állítson jövendőre, Perén Istvánnak minden birtokait elfoglalja, az erősségekbe állandó őrizetet szállít, magát Istvánt egyik várában kemény ostrom alá veszi, ’s mivel ez alatt kiszabadult, az Országból számon-üzi, a’ várat felégetteti, ’s minek-utána a’ vidéket hathatós rendszabások által csendbe hozta, Budára tér, hogy a’ déli részeken be-becsapongó Törökhadat minélelőbb visszanyomja.

Gyászos némaságban állott, már most másod ősszel, Istvánnak feldulatott vára a’ sziklás tetőn, mellyről az előtt mint egy hatalmas korona parancsolgatott a’ térségre; csak a’ szél suhogott be hidegen a’ keskeny ablakokon ’s bús nyögéseivel sohajtozá végig a’ puszta boltozatokat; sápadtan világíta le felhőji közzűl a’ hold árnyékos fényt hintegetve az omladványra; a’ szakadozott borúlatok majd nehézbekké gyültek öszve ’s lehullaták cseppeiket: – mint midőn a’ szánakozás kesereg a’ Gyarló felett, ki önszerzette nyomoruságban sorvadozik.

A’ várnak éjnyugat felé eső tornyából földalatti út vezetett alá a’ hegy’-derekába egy tág hajlékhoz, melly valaha igen fáradságos munkával készülhetett: alkalmasint oltalmul a’ veszélyes időkben, mellyek a’ Tatár-pusztítás óta is, kivált a’ belső megszakadások alatt, nem egyszer borúltak el a’ Hazán. Ritka ember tudott valamit ez üreg felől; ’s még kevésbbé gyanította valaki, hogy alól a’ völgyben a’ vadon sürűségből kinyúló szirtek is alattomos feljárást engednek egész a’ hajlékig, a’ hely’ titkait ismerő rejtezőnek. –

E’ szomorú de biztos menedékben tartózkodott a’ szerencsétlen István, fijával Imrével ’s öreg hű szolgájával Orbánnal, főképp most, midőn Mátyás a’ Szepességet járván be, ezen tájakra is jövendő vala. Remény ’s bizatlankodás köztt várta István sorsának jobbra fordulását, megigérvén barátjai, hogy iparkodni fognak a’ Királyt, még ez utjában, iránta kegyelemre lágyítani: de a’ húzamos lappangást nem szenvedhetvén tovább, egykor magára szedi fegyverét, ’s a’ nélkül hogy szándékáról legkissebbet szólott volna, eltávozik. Így mult nyolcz nap, ’s ő még mindég kimaradt. Imrét e’ miatt nehéz aggódás nyugtalanítá: kilenczed napon bejárá a’ távolabb erdőségeket is, beszédbe állott öszvetalálkozásiban minden utazóval, – de atyja felől semmit se tudhatott meg. – Estvefelé fáradtan visszatért, ’s még egyszer tekintgetvén széllyel a’ vár’ tornyáról, az üregbe szállott le, hol Orbán sisakok’ paizsok’ ’s fegyverek’ tisztongatásával foglalatoskodott. Szótlan köté le magáról kardját ’s egy kőbül vésett karszékbe üle.

Szenderítő pislogással égett a’ kandalló’ tüze ’s rőt fénybe lebegteté a’ hajlékot. Imre kezébe hajtván fejét, elmerűle. – Loppal tekintgetett Orbán munkája mellől az ébren-szunyadóra, kinek lelke mély ohajtozás között messze tájakon szállong vala. – Onnan, hol az alkony’ bíbora lángzik el a’ kék hegyek megé, onnan felől tünedezett reá egy szép csillag, melly biztató reménnyel világíta sorsának éjjelébe: onnan hangzott neki által az édesen rezgő szózat, melly szivét mindég erősb ’s erősb vonzódásra ihleté; ’s ennek varázs-legyintései ringaták most is boldog álmodásba érzeményeit. – „Követni fogom sugallásidat édes-titkos szózat! felsohajt az ellágyult Ifju: de vezérelj oda, hol a’ reám derengő bájvilág, ’s tündér alakjai, nem úgy mint eddig csak aranyködben oszolnak el – o vezérelj engem’ oda, hol égő kivánatimat valahára létre hozhatom ’s valóságra! – Maradj, maradj hívem eladdig, hol dicsőség’ mezeje nyílik előmbe: ott akarom én e’ nyommasztó terheket lehányni, mellyek atyám’ botlásaiból származtak éltemre; ’s ott akarlak én majd megnyerni, örökre megérdemelni, drága leány! ki a’ téged’ ölelő szerencse’ ’s fény’ ragyogványiból angyali szerelemmel mosolyogsz reám, sötétségbe süllyedettre, ’s boldogítasz: Arióne, Arióne! te léssz serkentőm, te léssz jutalmam! – „Illy epedések, illy buzdúlatok ’s feltételek fejlődtek Imre’ lelkéből, mellybe a’ természet adakozva hinté el mind annak magvát, a’ mi Nagyot szül és Maradandót; de külső szépséggel is bő mértékben áldá meg Imrét e’ jótékony anya, ’s mindennel, a’ mi szép férjfiuban kellemetes. Gyermeki ’s fiatalabb korában a’ Terebesi Priortól vőn tanúlást: azután pedig Menyhárt Széplaki Apát, ’s a’ Perén Nemzetségnek rokona vevé gondviselése alá a’ serdülőt, ’s tisztán nyitá fel benne ’s gondos ápolással nevelé forrásait azon kincsnek, mellyet idő ’s környűlmények ne apasszanak ki. Igy készülve fel az életnek, atyja által több Magyar Nagyok’ ’s Fő Nemesek’ udvaraiba küldetett, hol a’ fegyver-gyakorlás mellett a’ világ’ szokásival közelébb ismérkedett meg, ’s annak kedveltető csinosságait a’ legszerencsésb választással tevé tulajdonaivá.

Orbán észrevévén az andalgónak sürű sohajtozásit, megszólamla: Imre Úrfi! feladjam a’ sültet? –

„Nem éhezem Orbán, felel Imre.”

„Hát a’ borkancsót?”

„Majd iszom később,” mond ismét Imre röviden.

Látván Orbán, hogy kinálásai sikeretlenek, elővette a’ boredényt ’s jót ivott. Imre pedig meg lévén szakasztva gondolataiban, üléséből felkelt ’s ölbe kócsolt karokkal járt fel ’s alá. Megint atyja jutott eszébe. – Azonban e’ tünődéséből is felébreszté nem sokára Orbán, ki valamin dunnogni kezdett. „Mi bajod Orbán?” kérdé Imre.

„Átkozom barlangját! felszólal a’ zsémbelődő, végre még magunkat is rozsda emészt meg itt és penész. A’ drága fegyverek! – csak nézd uramfia, nem birom – ki – húzni, mintha belé nőtt volna –”

„Tartsd ide Orbán, segítek;” ’s megfogván Imre a’ kard’ markolatját, egy-két rántás után kivoná azt hüvelyéből.

„Örökös kár! mond az öreg; hej nem ollyan volt az valaha! Ezt a’ kardot mindég legjobban szerette a’ Báró; ugyan látszik e még rajta az irás?”

Imre közelébb menvén a’ kandallóhoz a’ kard’ egyik lapján e’ szókat olvasá: Istenért ’s Országáért; a’ tulsón pedig: Királyért ’s Hazáért.

„Az, csak ugyan az, szól Orbán; rá ismértem én mingyárt, habár piszok lepte is el. Ez ám a’ derék vas Imre Úrfi! ritkán harczolt Urunk a’ Báró, kivált míg még fiatalabb volt, hogy ez nem villogott volna kezében. A’ többi közt Úrfi! midőn a’ Cseheket űztük – van annak már közel tizennyolcz esztendeje, midőn a’ gonoszak oda akartak csábítani, hogy Húszba higyjünk, – ’s uramfia, ugyan gyönyörű Térítők! szűntelen prédáltak ’s végre még a’ termő földet is kiégették volna alólunk; – elég az, hogy mi őket Vadnánál derekasan megkaparítottuk; akkor Hadnagyjok is kezünkbe kerűlt; minket Rozgon Sebestyén úr vezetett csatára, meg’ Urunk a’ Báró: – de megesett ám a’ Cseh Vezérnek! – uramfia, levágták minden haját – szakálát, ’s úgy küldötték a’ királynak Budára mintegy kobak majmot. – Onnan űzőbe vettük őket egész Mislje^* várához, ’s nossza be, a’ hegyeken keresztűl, Gálzéchig,^* ’s nem adtunk nyugtot, inokban sarkokban voltunk le Sáros-Patakig, ’s ott a’ Botkew^* mezőn ízre-porra aprítottuk a’ mi ellentállott: odaveszett akkor másik Vezérök is a’ híres Akzamit, a’ harmadik pedig Thalafúz világba szaladt.

„Orbán! e’ kardot számomra meg fogod tisztítani,” mondá Imre, ki azt addig folyvást szemlélgeté.

„Édesd-örömest Imre Úrfi; – de meg is érdemli ám a’ tisztítást; ötven kard odalenne már, ha annyit szabdalt volna. Megtisztítjuk. – ’S még amazt a’ pánczélt hozzá: hatalmas egy munka ám az is! – Örűl bennem a’ lélek, ha elgondolom, mi gyönyörű volt abban Urunk a’ Báró midőn házasodott, és a’ sok arany meg’ ezüst csak úgy csillogott rajta, mint a’ verőfény; éppen ollyan sugártermet volt mint az Úrfi most, ’s bizony még ábrázatban is hasonló, csakhogy az Úrfi’ szeme kék ’s nem ollyan éles a’ tekintete; szeme és szája az Úrfinak egészen a’ boldogult Bárónéé – Isten nyugtassa az áldott lelket! – jó drága asszonyom volt az nékem; utólsó esztendőben mindég szabadossá akart tenni, mintha előre érezte volna szegény, hogy kihal közzűlünk; de Urunk a’ Báró sokat útazott, ’s így állapotom soha sem jöhetett végzésbe. Épp’ akkor jártuk meg Moldovát; mert kemény harczok történtek ám még ott is.” –

„Beszélld el Orbán, úgy is hosszú az est.”

„Való; – ’s az Úrfi már annyit unatkozott, annyit sohajtozott; – hanem előbb iszom. ’S felhajtá ismét a’ kannát. – „Még a’ borunk is megposhad, ha sokáig lakjuk e’ dohos vermet. – Bár csak Urunk a’ Báró tudna már egyszer nyugodni! de uramfia! mindég haragos mint a’ tüzes villám – ’s hogy előbbeni beszédemre térjek: mi csak akkor értük el Mátyás Királyt, midőn már egész Erdély meg vala hódítva; megindultunk tehát Moldova felé: de a’ sok hegy-völgy mind rakásra volt előttünk kaszabolva ’s kőszirtokkal béhengergetve, úgy hogy csak igen nagy fáradsággal törhettünk át a’ rettentő akadályokon. Azonköztt előnyomulván még is, megszállottuk Román-Vásárt. – A’ Király még egyszer izent a’ Vajdára: álljon engedelmességre; de ő nem hajolt a’ Király’ szavára, ’s jól megsarczoltuk a’ Várost, és onnan tovább, mint a’ rivancs midőn forgószél hajtja, egész Bányáig; ’s mivel harmadnap óta sokat fáradtunk, estve mindnyájunkat jóltartott a’ Király, mert való, nagyon tudja az embert szeretni, meg’ a’ katonát – áldja meg az Ég a’ hol jár-kél! – Jól esett a’ pihenés, bár fagyos szelek fúdogának és ősszel volt az idő. Hát uramfia, alig aluvánk el, felriaszt a’ trombita, utána a’ nagy lárma és fegyverzaj; ránk ütött az álnok nép! Öszvezavarodott minden, és nagyon megrontottak volna, de a’ Király tudj’ Isten hogy – hogynem, jókor kapott hírt a’ Vajda’ cseléről, ’s a’ Vezéreket és Hadnagyokat későig vendégelte magánál, és számosabb őröket állíttatott mindenfelé; ’s midőn osztán az ellenség előrohant, minket ugyan kivűl a’ sátorokban alva talált; de bezzeg a’ Város ébren fogadta a’ veszélyt, ’s mondják: a’ Király maga is úgy viaskodott, mint egy oroszlán; az pedig valóságos igaz, hogy három sebet kapott, mert a’ gerely csak úgy szállt reá, mint a’ sürű zápor. – Bajunkra a’ holdat épp’ akkor fellegek boríták, ’s jó ideig csak sötétben kapkodtunk: de azalatt a’ Város felgyujtatott, ’s mi öszvecsoportoztunk, és most rajta az Oláhságon, vágd mint a’ –

„Megállj – megállj Orbán! bekiált egy szózat a’ barlang’ torkolatjától; ’s Perén István lépett elő.

„Hozott Isten édes Atyám!” szól Imre, ’s atyja’ nyakába borúl.

„Vigyázz fiam, felel a’ Báró, meg ne vérezd magad’, homlokom be van vágva.” – Imre csak most vette észre, hogy atyjának arczát vér futotta el.

„Az Istenért! mi lelt Atyám?”

„Majd elmondom; de Orbán melegíts előbb bort, ’s adjatok száraz ruhát, mert nyakig egy víz vagyok.” – ’S átöltözvén, lemosatá langyos borral homlokát, melly azonban nem vala mélyen megsebesítve.

„Így; – ’s van e valami enni-valótok?” Orbán azonnal előhozta sültjét, borát. – „Rakjátok meg jobban a’ tüzet; éhezem fázom egyiránt.” – És a’ vacsora ’s melegedés köztt Perén István e’ történetet beszéllé:

„Nyolcz nap előtt, a’ mint tudjátok, eltávoztam tőletek. Mivel úgy vala értésemre adva, hogy a’ Király Arany-Idkára jön ’s az ottani érczbányákat megnézegeti, útamat innen Jászónak vevém. Ott akartam öszvejőni Zápolyával ’s az Egri Püspökkel, ’s ha szerit tehetém, Mátyás Királlyal is. A’ Prépost jó emberem ’s szállást ada. Hat egész napig várakoztam ott ’s majd megölt az unalom, ’s végre jön a’ tudósítás: hogy a’ Király a’ Szépességről egyenesen Kassának vevé útját ’s ott is csak egy éjszakát tölt, ’s Budára siet, mert Jegyese, a’ Nápolyi Beatrix, már Horvátországban vagyon. E’ szerént hasztalan lévén várakozásom, odahagytam Jászót ’s tegnap éjre Perénbe jöttem, ’s Detre Tiszttartónál megháltam. Zokogva sírt a’ jó Öreg, hallván, hogy állapotomnak még sincs vége, ’s ősi jószágomat még ezután is mások használják; és zokogva csókolá kezeimet, a’ mint ma regvel tovább indultam. – Egy folyvást jöttem egész Alvárig ’s elég jókor érkeztem volna hozzátok, de a’ Hernád^* felette megáradott, ’s hogy hidat kapjak, nagyot kellett volna felfelé térnem. Ki akarám előbb fujtatni Pogányomat, mert szegény jót haladott velem, ’s mivel az erdő alatt még pázsintka is volt, kizaboláztam, magam pedig egy tölgy alá heveredém. – Csörögve-zúgott felettem a’ sárga lomb, ’s egészen elfogott a’ gondolkozás; észre se vevém vala, hogy est állott be ’s hogy esőre borúl, midőn lovasokat hallék közelgetni az erdő felé. Alig ültem lovamra, a’ mint mellém jövének. Hárman voltak. – Jó estvét! köszönt az egyik: – Fogadj Isten! felelém, lovamat az erdő felé fordítva; ’s most a’ másika: Éljen a’ Király! mondá hangosan: – Éljen ki igaz! válaszolám. – Éljen Mátyás Király! szól a’ harmadik, ’s én vissza: Éljen ha igaz! – Ekkor megint egyikök: állj-meg! ki vagy? kiált utánam. – Megállottam: – ’s ki adott nektek hatalmat, a’ békés utast megtámadni? – ha éh Zsoldosok vagytok vagy Haramiák, megmondja fegyverem, ki légyek; ’s kardot ránték. Ők is mind hárman felém közelébb. Felforrva indulatomban nekik vágtam, ’s az egynek, tudom, vérzik válla; de azalatt a’ másik homlokomra suhintott, ’s hárman lévén ellenem, az erdőbe nyomtak. Itt könnyebben végeztem volna velek: de vasam egy erősb vágás alatt fát érvén ketté pattana; ’s most nem maradt egyéb módom, mint futással menekednem. Ők a’ sötétben is mindenütt utánam. Igy szorúltam egész a’ felduzzadt folyam’ partjáig ’s vakmerőn a’ harsogó hullám közzé ugraték. Öszvecsapott a’ víz felettem, de Pogányom szerencsésen kihozott. – Innenső parton bátorságba gondolám magam’, midőn hallom, hogy a’ Lovagok’ egyike szintén beugratott, ’s attól tartván, hogy mind a’ hárma azt teendi, megszorítám lovamat ’s egyhúzamba vágtaték egész ide.” –

„Hát Pogány hová lett Uram Báró?” kérdé Orbán.

„A’ völgyben hagyám mint volt nyergestűl – mindenestül, mert úgy látszott, hogy egyik Megtámadóm nyomomban üget.”

„Szegény párát le kell kantároznom, mond Orbán süvege után nyulva.”

„De azt nem teszed most, felel a’ Báró; sajnálom a’ jó állatot, ma éltemet is neki köszönöm! de inkább éhezzen holnapig ott a’ hol van, mintsem hogy utat mutass valakinek, hová járjon utánam.”

Imre megilletődve hallgatá atyja’ esetét ’s egy ideig elgondolkodék. – „Halálveszély is környezett édes atyám! ’s bajos utadnak még sem lett foganatja –”

„Majd, majd lesz az én bajoskodásimnak foganatjok, visszonzá István lángzó szemekkel, de utószor is akarok fáradni! ’s ha itt nincs ember, ki miattam valamihez merne fogni, majd merek én!” –

„Atyám! Zápolya bizonnyal jódat akarja, ’s még mások is szívöken hordják sorsodat, ’s bár most nem lőn is alkalmas idő, azt tehetniek értted a’ mit kivánnak, ne kétkedjél hajlandóságok felől.” – István földre süté szemeit ’s hallgatott; Imre pedig: „Egy kérésem vagyon hozzád édes Atyám! folytatá szavait; – boldoggá téssz ha teljesítended: – bocsáss engem’ Budára.” –

István felcsattana: „’S mit te Budán? – kegyelmet szerezni számomra? – Nem! kemény keménnyel; – sujtsd e’ kődarabot a’ másikhoz: vagy mozdít – vagy szétporlik. – Orbán! teríts ágyat.” – ’S lefeküdtek.

Másnap dél előtt lélekszakadva fut vissza Orbán a’ rejtekbe: „Uram Báró! felkiált, megvan Pogány! – oh be okos egy állat az! – uramfia, magától ment éjjel keresztűl az erdőn egész a’ majorházig, ’s ott nyerített, míg be nem állították; ’s meg van rajta minden szerszám, sőt még több is, mert ím e’ pecsétes levelet találtam a’ nyeregtokban.” –

A’ levél Perén Istvánnak szólott; foglalatja ez vala:

Vőm Uram! Béke és áldás Istentől! Tudósítom Kegyedet, hogy Boldogasszony’ fogantatása előtti hétben^* mindnyájan Budán meg’ Székes-Fejérváratt leszünk a’ királyné’ koronáztatásának miatta, ’s erős reményünk, akkor a’ Királyt jó szándokra bírni Kegyed iránt. Addig türedelem. Ha mód lehet, jőjön Kegyed Budára. E’ levél’ vivője biztos ember: vele bátran szólhatni. U. M.

„Édes drága Atyám!” felszólal Imre örömében.

„Mit örűlsz? – gondolod, e’ levél tán nem vihet kelepczébe? – Fiam! a’ hiszékeny felettébb megcsalatik a’ mai világban.”

„’S te a’ meghivást nem fogadnád el?”

„Egy tapodtat sem megyek Buda felé. – De, miként is menjek, holott mindenki reám ismérhet? ’s könnyü Ipam uramnak királyi ünneplésekre járni bőségében.”

„Engem’ senki nem ismér meg Atyám! osztán ha reám ismérnek is, ki árthat? – Bocsáss engem’ Budára! engedd látnom Királyom’ ’s Nemzetem’ díszét! – Ha itthon maradok, mit nyersz velem? –”

István elhallgatott; gondolkodott. – „Jó, mondá szelíden, elbocsátlak fiam: tapasztalj. Különben is Nagyapád tizedévtől nem látott. Menj, ’s maradj ott, míg dolgunk jobbra fordul, ’s járd meg útadat úgy; hogy örömmel zárhassalak kebelemhez, ha visszatérsz.” –

Néhány nap mulva a’ remek pánczélt csatolgatá fel Orbán Imrére, ’s az eldicsért kardot is fényesen köté reá. – „Így, így kedves Úrfi! örvende az Öreg; – uram Istenem, be jó napokra emlékeztet e’ jószág! – De a’ palástot fel kell ám kapcsolni, mert hideg lesz, eső is lehet ’s akkor majd szenvedne a’ szép munka; így: – ’s most talpig készek vagyunk.

’S Imre forró ölelések köztt vált el atyjától, ’s könnyező szemekkel hagyá el a’ bús rejteket. Gyalog ment vele Orbán egész a’ majorházig, hol lova készen állott. Nyeregbe ülteté Urfiját, ’s még egy darabon kísérte az erdőben. – „Imre Úrfi! itt elválunk; – Buda messze van, ’s az úton különbféle baj és szükség érheti az embert: – boldogabb időkben ezt az egynehány aranykát szerezgettem öszve, – fogadja el tőlem szívesen.” Imre elérzékenyűlvén, leszállott ’s az Öregre borult. „Tetőled elfogadom jó lélek! úgymond ’s adósod maradok. Isten veled! Atyámra gondod legyen.” –

Beatrix Aragóniai Herczegasszony’ Ferdinand Nápolyi Király’ leányának ’s Mátyás’ királyi Jegyesének ohajtott közelgetése örvendetes hírrel tölté be Magyarországot ’s Birodalmait; ’s nem csak ezekből, de még távol külföldről is temérdek sokaság siete öszve a’ Koronázás’ és a’ királyi menyekző’ ünnepének dicsőségére.

Midőn Perén Imre Budára érkezett, Mátyás Király éppen indulóban vala Nagyjaival ’s Vendégeivel Székes-Fejérvár felé, hogy leendő Hitvesét rangjához illőleg fogadja ’s a’ Nemzeti-szokás szerint ugyan ott megkoronáztassa.

Történetkönyveink e’ nagy ünnep’ fényéről ’s pompáji’ folyamatjáról e’képpen szólanak:

Krisztus’ születése után, 1476 évben, Boldogasszony’ fogantatását követő kedden, Beatrix Fejérváratt fogadtatik. Vala pedig a’ Város előtt nem nagy távolságban három sátor felállítva, egyik aranyrojtozatú veres bársonyból, belől selyem szőnyegekkel; a’ másik kettő is külön-külön szinűen ’s gazdagon felkészítve. A’ sátorok előtt elnyuló föld nagy terjedésben kék posztóval bé vala fedve, mellynek felvégét mind a’ két oldalon számos Herczeg és Követ ’s az Ország’ Nagyjai lepték körűl; középen a’ Király állott szertesugárzó méltósággal, miként a’ Bajnokság’ istene választottjai között.

Nem sokára megérkezett a’ Fejedelmi Hölgy pompás készűletü szekerén, ’s minekutána a’ Királynak egy ékesen fűzött koszorút küldött, mellyről gyürűbe foglalt nagy drágaságu gyémánt függ vala, leszállott, ’s midőn a’ terűletnek majd felényire jutott, a’ Király előtt, ki elejébe jöve, lassu ömledéssel térdeire bocsátkozék: de attól nyájasan felemeltetvén; hő szerelmi kedvességgel fogadtatott; az egybegyűlt sokaság pedig széllyelhangzó Éljen! kiáltozásival hirdeté magas örömét.

Az első elfogadás után Mátyás a’ vendég-Fejedelmek’ ’s Magyar-Urak’ tündöklő kísérete között Felséges Menyasszonyát sátorba vezette, hol Gábor Egri Püspök olasz beszéddel üdvezlé az Érkezőt, mind a’ Király’ mind az egész Ország’ nevében örvendve szerencsés megjövetelén, ’s a’ Királynak azon érzékeny sajnálkozását jelentve, hogy olly hosszas és fáradságos utat kelle tennie; a’ midőn viszont ő is szemérmes pirulással ’s bájoló édességgel, kevés de szívből fakadott kifejezésekben válaszolván, a’ Király’ részvételét megköszöné.

Most a’ külföldi Követek jövének elő; ’s röviden említvén az okokat, mellyek miatt Fejedelmeik önmagok meg nem jelenhetének, megbízatások szerínt a’ legforróbb tisztelet’ nyilatkoztatási mellett ezer áldást ’s dicsőséget kivántak a’ királyi Házasulandóknak azon hiedelemmel: hogy e’ szövetség Isten’ tetszéséből a’ Kereszténység’ javára szolgáland. Mellyre Beatrix egyik szónoka által, illendően válaszoltatá: hogy noha a’ Német Fejedelmeket örömest látta volna személyesen, azonban eképp’ bizonyított tisztelkedésökkel is megelégszik.

Legottan felharsogának a’ trombiták jeladólag tovább-indulásra. A’ királyi Menyasszony fejér paripára üle: balja felől örömben olvadozó Vőlegénye lovaglott büszke pején. Vala pedig a’ két ló királyi módon felékesítve, arany zabolával és kengyellel ’s mindvégig drága készületben, ragyogó szövésű ’s gyöngyökkel gazdagon hímezett ’s mélyen alálebegő czafrangokkal elborítva; ’s elől-hátul a’ legdíszesebb kísérő sereg pompás rendben és felosztással ’s a’ Nemzeti háromszinű Zászlók ’s a’ lovak’ délczeg tombolása és a’ fegyvercsörtetés vegyűlten a’ gerjesztő muzika-zengéssel ’s az öszveségnek rengő zsibongása – minden érzéket megragadó tüneményben hullámzott elé.

De az elterített posztózatot, mellyre a’ királyi Hölgy szállott vala ki, a’ vele jött Olaszság ’s többi gyülevész irgalmatlanul tépdelé-szaggatá szerteszéllyel, nagy zűrzavar és versenygés között mindenki elsőségért tusakodván.

Mintegy középtájon a’ hátrahagyott sátorok ’s a’ Város között, Kristóf Bajor-Herczeg ’s Vilmos Müncheni-Gróf láncsaviadalt harczolának, ’s olly keményen csaptak öszve, hogy mind kettejök a’ nyeregből kihullana.

Tovább haladott osztán a’ zajongó kíséret, gyakor zavarodást okozván a’ Velenczeiek, kik bosszantó dévajsággal mindég főbb helyre jutni vágyakodtak.

Harangzúgás ’s az egyházi magasztalásnak minden jelenségeivel fogadák a’ Város’ kapujáig elősereglett Papok’ és Szerzetesek’ Rendei a’ Felséges Jövevényeket, kik lovaikról leszállván, kar-ének’ ömledezése ’s Főpapi személyektől hordatott mennyezet alatt vitetének be szent István’ templomába,^* holott Mátyás az oltár előtt baloldalt, Beatrix pedig általellenben jobbrul állapodott, míg az Isten téged dicsérünk^* énekelteték.

Áldás után a’ Király haza-kísérte Jegyesét, ’s onnan a’ maga lakására menvén, az őt’ követő Herczegeket ’s Urakat magától kegyesen elbocsátá.

Következő nap, melly szerdára esett, Mátyás Herczegek’, Követek’ ’s a’ Nemesség’ sokaságától környékezve, ismét Szentegyházba méne, ’s balrészen fogva helyt, megette a’ Nápolyi Király’ fija ’s annak Követei, elébbfelé a’ Nápolyi Érsek ’s mások ’s legutól a’ Velenczeiek rendelkeztek: jobbfelől szemköztt a’ Királlyal Beatrix üle gazdag borítéku emeleten, előtte pedig Palotás-asszonyai^* térdepeltek, ’s valamivel hátulabb a’ szép Nem’ vidító köre ékeskedett; oldalvást Kristóf, Lajos és Otto Bajor-Herczegek, úgy a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottai, több Fejedelmi Követek, a’ Boroszlói Püspök ’s a’ Magyar Főpapok és Urak telepedének.

Az istenitiszteletet Gábor Püspök végzé: tőnnek pedig szolgálatot Püspökök és Prépostok, ’s az egész templom lelket-emelő muzika- ’s énekhangzatokban zengedezett.

A’ Fejérvári Prépost felvévén az Evangyéliomok’ könyvét az Érsek’ kezébe adá, ki azt a’ Királynak ’s királyi Menyasszonynak csókolás végett nyujtotta elő.

Midőn a’ Király áldozatot járna oltár körűl, előtte ment Kristóf Bajor Herczeg, és Bernát Ebersteini-Gróf, Miltitz Henrik, Bern, Schavvenburg; a’ többi Urak ’s Képviselők annakutána következtek.

Vége lévén az ájtatosságnak Mátyás megint haza-vezette Mátkáját; onnan pedig nagy pompával a’ maga lakjára kísértetett.

Feltűnt a’ harmadik nap, ’s a’ legnagyobb ünnepi-fény látszatott mindenfelől. Az egybegyűlt Főurak és Követek Ujlaky Miklós Boszniai Király’ vezérlése alatt Mátyásnál megjelenvén, udvarlás után azzal együtt templomba menének, ’s ott a’ kiszabott rend szerint helyt fogának. A’ királyi Menyasszony’ ülése mellett egyfelől Ujlaky Miklós álla; pompás öltözete szemébe ötlött mindenkinek: alsó köntöse arannyal ’s gyöngyökkel gazdagon elhintett skárlát szinű dolmány vala térdig-érve, vállairól pedig még sokkal nagyobb becsű mente függött, mellynek remekmivű csatolatján ’s gombjain számtalan gyémánt ékeskedett; – balkezében az ország-almája,^* jobbjában királyi-pálcza.^* Másfelől Zápolya Imre Bán látszatott a’ koronával, melly bőven-aranyzott vánkoson feküdött kezeiben. – Felségesb látvány vala ennél, mint állott a’ deli termetű Mátyás, emeltebb helyéről kitünőleg, virító férfi-korának erejében: szőke haja vállaira folyva le koronázott fejéről ’s feketés szemei élesztő sugárit lövellve azon lángnak, melly nagy lelkéből gyuladozva ki ’s arczát kedveltető pirosra hevítgeté; karcsú derekán drága kövekkel kirakott öv csilloga, ’s öltözetének ’s díszesen lehabzó palástjának színe alig-alig vala kivehető aranyhímzeteiből. Elvonhatatlanul mulatott rajta minden szem. – Kétfelől környezték Báthory István, Gereb Mátyás, Thuróczy György, Országh László, Palóczy Imre, Hederváry Miklós, Magyar Balázs, Thúz, Frangepán, Pongrácz, ’s több Urak, Főrendek és Zászlósok.

De majd kevés vártatva Beatrix, a’ legragyogóbb asszonyi-gyülekezet’ sorai előtt jelenék meg, Szilágyi Erzsébettel Özvegy Hunyady Jánosnéval, ki magas örömérzésben karonfogva vezeté koronáztatandó Menyét az oltár mellé. A’ királyi Hölgy fellépvén pompás helyére andalító bámulásba hozott mindeneket. – Először is a’ Királyt köszönté leírhatatlan édességű elmosolyodással, annakutána tündér tekintetét a’ sokaságra fordítá: kék szemeiből a’ legtisztább szív, és jóság és kegyesség ’s a’ szerelem’ boldogító érzeménye remegett ki, gyönyörű ajkain szelíd szemérem, ’s orczája’ rózsájin ártatlanság lebegének, szép homlokát nagyság ülé párosulva a’ lélek’ örök-ifjuságával, ’s minden mozdulatján ’s egész alakján kecsegtető báj és kellem és kedvesség a’ legszerencsésb öszvehangzásban ömlöttek el. – ’S mint midőn az éltető nap árasztja enyhe sugárait a’ serkenő tavasz’ alkotmányira, – megnyílik minden virulmány ’s kebele édest-illatozik fel a’ fény’ ’s világosság’ tenyészetének, ’s a’ völgy, a’ bércz ’s az egész természet örömzajogva zeng nagy ünnepének áldozatjain: – ugyan a’képpen ébreszté fel a’ dicső királyi Szűznek malasztos megjelenése a’ temérdek népet; – sebesen terjedő mozgások és tompa zúgás ragadá meg az öszveséget, melly csak hamar végtelen Éljen! Éljen! kiáltozásokkal nyita utat gerjedelmeinek, ’s ezekkel közbevegyűlt a’ sípok és trombiták’ hangörvénye ’s kivülről a’ fegyverek’ ropogása és álgyú-durrogás csattana öszve. –

Ez alatt közelíte a’ Papi Rend, ’s a’ zajgás hullámozása lassadan megcsillapoda. – Érsekek, Püspökök ’s Prépostok felette pompás egyházi öltözetekben jöttek elő ’s a’ részökre hagyatott helyeket elfoglalák. A’ szent Mise-áldozatot Vetésy Olbert Veszprémi Püspök tartá, körűle pedig Püspökök ’s Prépostok éneklés, tömjénfüst és csengetések között szolgáltanak, míg a’ roppant Szentegyházat harmoniás zengések töltik vala. – Midőn az Agnus Dei^* bé következett, Beatrix oltár elejébe vezetteték, ’s ott bársony mennyezet alatt felső melyruházatja róla egészen leoldoztatván, egy más szabásu arany-keczely öltetett reá, mellyből jobbik válla ’s karja kitárva maradt, ’s erre a’ bíborpalást kapcsoltatott. Ujlaky Miklós az arany-almával ’s pálczával előjövén a’ Királyt szintén oltár’ elejébe vivé, hol mind ez mind Beatrix térdeikre borúlván a’ Veszprémi Püspöktől ájtatos énekek és szertartások között megáldattak; ’s minekutána a’ királyi Szűz e’ Nemzeti-Ünnep’ szokása szerint a’ Kereszténységnek ujabb Hitet ’s a’ Magyarságnak Hűséget esküdött volna, félretakartatván bíbora, jobbik vállán ’s karján szentelt olajjal ’s balzammal felkeneték. Most a’ Szent-Korona hozatván elő, az Ország’ Nádora, Báthory István,^* kérdé a’ Királyt: kivánja e megkoronáztatni Menyasszonyát? ’s midőn a’ Király jelentené hogy akarja; a’ Nádor és Bárók a’ szent-Koronát fejére tarták a’ Királynénak; a’ másik korona pedig, mellyet Zápolya Bán nyujta elő, a’ Királyné’ fejére téteték fel, melly alól gyöngyökkel ’s drága kövekkel befont haja barna fürtözetekben ömlönge nyakára és melyére; a’ templomot pedig trombita- ’s énekharsogások, ’s lövöldözések’ bömbölő hangjai rendítgeték zúgton-zúgva. –

A’ Király visszalépvén boltozatos székéhez, a’ koronát, palástot ’s egyéb ékességeit magára vevé ’s leüle. Előjövének ekkor a’ Nápolyi Király’ fija, a’ Bajor Herczeg ’s több más főbb tekintetű férfiak ’s letérdelvén a’ Király elé, attól egyenként szent István’ kardjával jobb vállaikon megillentve magyar Lovagokká, Aranysarkantyús-Vitézekké üttetének.

Igy végződvén a’ Koronázás’ a’ Király ’s Királyné ugyanazon fénnyel, mint jövének, visszatértek lakásaikra.

Vendégségre jöttek azután öszve az Urak, melly a’ Királynénál felette nagy pompával tartatott. A’ számtalan étkeket és italokat mind Grófok ’s Bárók adák fel.

De a’ többi Népség is bőven lakmározhatott, szabad mulatozások lévén megnyittatva e’ végre a’ királyi tárból; és tart vala e’ közvigadás késő éjig, zengedezve és toborzan.^*

Pénteken hagyák el a’ Fejedelmek Székes-Fejérvárt. Úgy vala pedig rendelve, hogy Budára csak másnap érjenek be. Több csapatokra oszoltak a’ Vendégek, hogy a’ közbe-eső faluk annál könnyebben nyujthassanak éjjeli szállást az így utazóknak. A’ Királyné ’s a’ velejáró szép Nem Magyar Urak’ gondviselésére bizatott Ujlaky Miklós vezérlése alatt. A’ Király’ kíséretében sok Idegen találtatott: és itt lovaglott Perén Imre is egész pánczélozatban zárt sisakkal. Midőn e’ sereg a’ meghálásra határozott helységbe érkezvén a’ Király mellől széllyedne, a’ tétova tekintgető Imréhez egy sötét öltözetű Lovag ugratott. – „Perén Imre! még ma szólanom kell veled, mondá; telepedj meg ama’ háznál ’s maradj ébren visszajöttömig.” – Imre nem kevéssé ütközött meg, hallván magát nevén neveztetni, ’s meg nem foghatá, mi módon ismérheté őt’ ki minden titkolódzása alól is az Idegen; azonban mind azért, mivel pihenésre volt szüksége, mind pedig azért is, hogy e’ különös találkozás megfejtést kapjon előtte, félre tőn minden gyanút, ’s a’ kimutatott házba szállott.

Késő est vala, midőn a’ zaj elcsendesülvén, Mátyás lefeküdött. Mellette maradt még a’ szobában Töretlen Vidor. Ez a’ tisztes férfiu Mátyás Királynál az volt, a’ mit Udvari-Mulattatónak mások Udvari-Bolondnak neveznek. Töretlen sokszor mind a’ két hivatalt gyakorlá, azon megjegyzéssel: hogy nem vala mindég bolond mikor az Urak nevettek, ’s mikor leghevesebben lövellé elmés bohóskodásait, akkor többnyire az okosakat mulattatá, ’s ő maga mindég világosan tudta, mint bolondozik. – Szoros barátságban élt az Udvarnál Nyirkálló Tamással ’s Vérrel. De örömest mulatott vele Mátyás is, mert víg ’s leleményes ötleteiben gyakran igen sok elmésségre talált; ’s alkalmasint hihetővé válik a’ mit némellyek mondanak: hogy a’ híres Budai kutya-vásár, ’s több furcsaság, mellyet Mátyás felől a’ hagyomány mai napiglan feltartott, nem kis részben e’ különös Bolondnak égten-égő agyából származtanak. – Töretlen tehát, a’ mint említtetik, még a’ Király’ szobájában vala, ’s egy hosszú irományt forgata kezében, mellyet Mátyás kevéssel azelőtt olvasott. – „Vidor! álmos vagyok, mond a’ Király: nyugodj le már te is.”

„Mingyárt megyek uram Király; de még előbb egy kegyelmet kell kérnem.”

„Hagyd máskorra Vidor, vagy hozd elő majd holnap reggel; álmos vagyok.” –

„Uram Király! holnap sok lehet késő; röviden mondom el: én ma és holnap a’ Seneschali^* hivatalt szeretném viselni.”

Mátyás elmosolyodék. – „’S mit cselekednél illy kurta hivatalodban, ’s út köztt?” –

„Arra ügyelnék mindenek előtt, hogy a’ Királyt semmi kedvetlenség ne érje, kivált most a’ házasság előtt, vagy legalább míg haza érünk.”

„’S te gondolod, hogy valami kedvem ellen történik? – vagy fog történni? –”

„Én ugy gondolom ’s talán tudom is: mert a’ Fő-Udvarnok Sternach Watzel már előre utazott Budára; osztán ím ez irás tökéletlen; – találja Felséged miért? – ”

„Találd ki helyettem Vidor – ”

„Azért, mert huszonegy pontbul áll, a’ huszonkettődik pedig a’ holdban maradt. Hallja csak Felséged: itt és itt ez fog történni – akkor az következik – megmeg illyen rend fog tartatni – amott annyi meg annyi pénz fog elszóratni – a’ Király ’s Királyné így lovagol (noha én Menyasszonyomat éppen nem nyargaltatnám) – ismét amott illyen üdvezlés tétetik – itt ezek jobbára amazok balra állanak – – mind, mind jó magában: – de a’ czifra paripa elhozatott ’s ki fog reá ülni uram Király? ki fogja Felségtek után a’ czímer- paizsokat vinni? – Bizony Sternach Watzel feledékeny Udvarmester.”

„Jól mondod Vidor, ez egészen kimaradt; keresd fel jókor a’ Fő-Lovászt, vagy még ma, ’s parancsold meg, hogy e’ részben hiba és fogyatkozás ne legyen, érted?”

„Értem uram Király! ’s mint meghatalmazott Seneschal hiba nélkül teljesítendem kötelességemet. – Aludjon békén a’ Király!” –

Töretlen Vidor nem a’ Fő-Lovászhoz, hanem Perén Imréhez siete. – „Sokáig várakoztatlak úgymond: bocsáss meg, elébb nem szabadulhattam.”

„Sőt meg kell köszönnöm, hogy szállásodat megosztád velem, noha nem tudom, honnan ismérhetsz; – beszéded Magyarnak mutat, hanem –

„Az Olasz-ruha rajtam? semmit se tesz. Én a’ Király’ Bolondja vagyok ’s néha az egész Országé: de ez is semmi; – hogy sokat ne hálálkodjunk, te csak ugyan Perén Imre vagy, én pedig hozzád Nagyapádnak Ujlaky Miklósnak megbizásából jöttem, ki azt kivánja, hogy a’ holnapi pompán szolgálatot tégy.”

„Isméretlen létemre millyen szolgálatot?”

„Azt reám bízta a’ Király.”

„’S a’ Király tud felőlem valamit? tudja itt létemet?” – kérdé Imre csudálkozva ’s hirtelen. –

„Nem, felel Vidor: de éppen azért, hogy mind a’ kettőt megtudhassa, választottuk Nagyapáddal a’ holnapi alkalmat. A’ Király ’s Királyné megett fogsz lovagolni, Budára bémenetelkor; és pedig pánczélosan ’s ha úgy akarod rejtőzten: azonban ha neved’ kérdenék a’ Fejedelmek, megmondod ki légy.”

Imre elhallgatott; ’s rövid megfontolás után: „jelentsd Nagyapámnak, ugymond, hogy gondoskodását érzékeny szívvel veszem ’s intézeteit becsülöm: de mostani szándékát nem teljesíthetem. – Én Királyom’ figyelmét nyilván akarom megnyerni, ’s ha lehet kegyelmét is; ki e’ czélomhoz elősegít, annak forró hálával fogok tartozni: ha pedig magamra leszek hagyatva, magam lépek a’ Király elé. Mai fáradságodat is köszönöm Barátom. Én holnap nem alakoskodom. Lovam pihent; az éj világos: holnap jókor lehetek Budán; ott várok időt – módot; ’s mivel ismérsz, felkereslek. – Most pedig maradj békén!” –

Hasztalan volt Vidornak minden igyekezete: Imre állhatatos maradt szándékában. – „Ezen Ifjúnak lába földön feje égen, szól Töretlen, a’ mint Imre eltávozott; de nékem tetszik szelíd büszkesége. – ’S bár a’ felhő magától is megered, ha terhes: ösvényt járok neki a’ hol lehet. – Most pedig közelébb kell látnom hivatalom után, hogy a’ tréfából baj ne támadjon, ’s a’ Bolond Vidor ne legyen bolond Seneschal.” –

Reggel jó karba jött minden. – Az utazó Osztályok közel Budához bevárák egymást ’s kiki maga rendjébe állott eképpen:

Legelől néhány csoport katonaság lovagolt csínos rendben. Ez után a’ vendég Herczegek, Követek, ’s a’ Velenczei jövevények: csak hogy ez’ utóbbiak most is illetlenűl csavarogva legközelébb akartak lenni a’ Király Királyné ’s ennek testvére a’ Nápolyi Herczeg mellett ’s mindég a’ Püspökök ’s többi Főurak közzé tolakodtak, míg a’ Király’ parancsából kiszabott helyeikre vissza nem állíttattak.

Azonnal válogatott szépségü Nemes-Ifjak következtek három sorba állítva. Ezek a’ Király’ Udvarnokai valának: nemzeti-színü ruházatjok ezüst paszománttal és sinórral gazdagon kihányva, nyakokban tigrisbőr mente gyanánt, kardjok sarkantyújik ’s minden szerszámok tiszta ezüst, bíbor-függelékü süvegeik megől kócsag-tollak emelkedének. – Így haladtak tüsszögő paripájikon, ’s megettök ugyan annyi számu lovászaik igen díszes öltözetekben.

Most a’ Főurak jöttek elő egymással vetélkedve fényben és pompában; soraik tágas négyszeget képzettek, oldalvást és hátul lovag Föpapokkal vegyítve. – De a’ Király a’ négyszeg’ közepén mindenek felett kitűndöklött: egész köntöse és palástja ’s kevélyen ágaskodó lovának takarója merő aranyszövedék ’s gyöngy- és drágakővel szemet vakítva játszó ragyogvány. – Ugyan így jobbja felől a’ bájoló szépségü Királyné, fejér paripán vitetve: alsó ruhájának narancs színe ’s arra öltött kék foszlánya arany- ’s gyémánttól egészen elboríttatott, fején pedig drága korona villogott.

A’ Fejedelmek után egy serdülő Apród láttaték: délczeg lova, homlokán szertelen becsű ’s messze-tündöklő boglárt, ’s végtől-végig aranyszálakkal pillangókkal ’s válogatott kövekkel ízletesen czifrázott leplezetet hordoza nehéz bojtozattal; az Ifju pedig jobbján-balján két paizsot viselt vala a’ Király’ ’s Királyné’ czímereivel remekelve.

Valamivel hátrább a’ Királynénak nyolcz jelesen aranyzott fényes-hámú hat-hat lovas kocsija: ’s mind ezek után a’ többi Urak és Bárók, Ispánok és Birák, Vezérek, a’ Nemesség ’s Katonaság, és minden rangu Gyülekezők’ számíthatlan sorai nyomultanak.

Az így közelgető Fejedelmek előtt, kivűl a’ várason, legelébb Izraël’ fijai^* tőnnek hódolást. Vezetőjök egy agg Öreg vala, ki lóháton ’s kivont karddal reszkető kezében egy szép mivű ezüst edényt hozott megtöltve arannyal és ezüsttel; mellette fija lovagolt szinte olly ezüst edényt emelve. Utánok huszonnégy lovag Zsidó egyáltalján verhenyeg öltözetben ’s mindenike három strucz-tollal kucsmája felett: a’ lovasság megett kétszáz gyalog lépdele veres zászló alatt, mellyen éles-karmolásra feszűlt bagoly-láb ’s alatta két csillag, felette pedig aranyzott zsidósapka volt czímezve. A’ Vének széles ernyő alá ’s középen gyűltek öszve ifjabbaktól körűlvéve ’s Mózes-táblájit vivék zsibongó éneklés között a’ Királyné felé: – immajd! nem csekély nyereséget várván tisztelkedésökért.

Nem messze a’ Város’ falaitól egy térhelyen Stein és Levan Bajor-Lovagok láncsát-futának a’ Felségek ’s a’ szemlélő sokaság előtt, ’s erős találkozásokban földre teríték egymást. – Azonnal ismét más ketten szállván a’ síkra ki, ’s melyeiket érvén dárdájikkal, midőn nagy recsegés köztt hátra-rohantak, a’ Királyné elijedten sikolta fel.

Most a’ Város’ kapujához érvén a’ Királyi Jövevények, a’ rendbe-állott Budai ’s Pesti Tanácstól, több számu polgári Hivatalok- ’s Küldöttségektől egymástváltva üdvezeltetének, valamint a’ Papságtól is, melly zászlókkal, keresztekkel, ereklyékkel ’s mindenféle templomi szent jószággal tódula elő ’s az ohajtott Érkezőket fényes egyházi szertartással a’ Boldogságos Szűz’^* templomába kíséré. ’S ott elvégződvén a’ Vecsernye, a’ Király karon vezeté ki a’ Királynét, ’s mindketten lóra-ülvén előbbeni renddel a’ várig haladának. De a’ vár’ hídja előtt a’ Király nyájas köszönettel búcsúzván el a’ vendég Herczegek- ’s Követektől, minden kísérőjit magától kegyelmesen elbocsátá ’s királyi Menyasszonyát a’ számára felkészített palotákba vezeté.

És Vasárnap minden külső zaj veszteg hallgata ’s egyedűl Isten dicsőítteték. –

Hétfőn pedig az öszves Urak Sternach Watzel Fő-Udvarmester által vendégségre hivattak, melly kedden vala adatandó a’ Királynál. Tehát másnap reggel a’ Herczegek, Zászlósok és Nemesek egybejövén Mátyást előbb templomba onnan pedig az Udvarhoz kísérék. A’ Király minekutána a’ Velenczei és Ferrárai Követségeket kihallgatta ’s azoknak válaszolt volna, ebédhez mene Vendégeivel.

A’ vendéglő-palotában pazarfény uralkodott. – Köröskörűl a’ falakat bíborszín selyem-kárpitok fedék, mellyeken aranyfonal – ’s gyöngytüzésű viráglombozatok a’ képzelésnek játékos jeleneteivel csillogának, felűl csomós-gyűretekre fogva, alól ismég arany-rojtozatokkal prémezve, gazdagon és nehezen. A’ palota’ felvégén egy nagy kerek asztal álla, melly megett a’ falon egészen aranyból szőtt kárpit borúlt alá, két oldalról félbeszakasztva és eltakarva a’ pirosságot: felette pedig az asztalnak ékesen lenyuló szőnyegek három függelékben, ’s ezeknek egyikén, melly középre esett, a’ Királyné’ czímere vala drága varrásokkal képezve ’s a’ két szélsőn ugyanazonszerint a’ Királyé ’s az Országé.

E’ pompás asztalhoz a’ Fejedelmek ülének; a’ Király’ jobbjára ugyan a’ Nápolyi Herczeg ’s Érsek, tovább a’ Ferrárai ’s Velenczei Követek: a’ Királyné mellé Kristóf Bajor-Herczeg, a’ Pfaltzi- és Szász-Választók’ Megbizottjai ’s Lajos és Otto Bajor Herczegek’ Tanácsosai.

Közepén a’ palotának egy magas-csúcsra idomított alkotmány emelkedett, nyolcz négyszeg-polczra felosztatva. Az első talposztályon, melly legtéresebb vala, ételek és tálak, csészék, tányérok és medenczék helyheződtek a’ királyi asztal’ számára: a’ többi hét párkányozatot felfelé számtalan edény, pohár, kehely, billikom, kupa, serleg és kancsó lepé el, ’s mind ezek tiszta ezüstből vagy aranyból, zománcz karimákkal, különös ábrázolatu fülekkel ’s fedelekkel, majd gömbölyűn majd oldalosan ’s megint még domborúbban ’s ismét karcsura horpasztva, ’s általjában ritka müvészettel remekeltettek. ’S két felől a’ padolaton ezüst-öntevényű két Monocerosz természeti nagyságban ’s felszökő testállással ’s valóságos állati csont-szarvakkal a’ homlokon.

Ugyan e’ pohárszék ’s az asztal között egy felséges kút álla, háromszáz font ezüstből olly magasságnyira készítve, hogy annak tetejére a’ legszálasabb termetű férfi se vala képes fenyúlni. A’ mív’ hajlékosan csinált üregeiben vizi Istenek és Nymphák ingerlő helyzetekben láttatának, czethalaktól tekervényesen körűlölelve ’s tengeri csudás alakzatokkal birkozva, legfelűl pedig a’ habokbúl kiszálló Aphrodite csigateknőn: ’s az egész remeklet csövekre és csapokra nyíla, mellyekből a’ királyi asztalra borok eresztetének. És a’ kút körűl ismét ezüstből-vert nagy kenyértartó-kosarak állottanak.

Azonkivűl még más nyolcz edényállás találtatott az ebédlőben egymástól illőleg szélytállítva, ugyan annyi számu tágas asztallal, mellyekhez a’ többi Vendégek rangjok szerint telepedének. Igy az elsőnél, melly közel esett a’ Királyihoz, a’ Palotás-Asszonyok és Szüzek fogának helyt Özvegy Hunyady Erzsébet’ előlülése alatt; a’ többieknél pedig a’ Nápolyi Király’ Követei, az Érsekek és Püspökök, a’ jeles Magyar Nemességnek vígan buzogó társaságában.

Midőn a’ Király ’s Királyné elébe étkek adattak fel, elől-mene Hinko Herczeg, Podiebrád György volt Cseh Király’ fija, ’s mellette jobbrúl a’ Boszniai Király, baloldalt pedig a’ Sziléziai Helytartó: de az étkeket Magyar Bárók vivék vala. A’ többi asztalra hasonló kíséret hordá az ételeket; így a’ Nápolyi Herczeg’ számára felrakandók előtt négy Német ’s Cseh Báró, – az Olasz Követekéi előtt négy Magyar Báró, – Kristóf Bajor Herczegéi előtt négy Magyar Báró, és úgy tovább minden rendűek előtt négy-négy Előkelő Urak lépdegeltek.

Ebéd felett hárfa- ’s lantzengés között, egymást felváltó dalokban, a’ Szépség, Szerelem, ’s Bajnoki-dicsőség magasztaltatott. De a’ közjavallást még a’ szép Nem’ részéről is Zorád egy fiatal Szerzetes nyeré el, ki Hunyady János’ és László’ hőstetteit fellengő hangzatokban énekelé.

Békövetkezvén az est, megnyittatott a’ táncz, mellyet a’ Német Választók’ ’s Fejedelmek’ Tanácsosai kezdének el a’ Királytól megkinálva; utánok a’ Bajor Herczeg; és a’ harmadik rendet a’ Király és Királyné tánczolák: osztán pedig a’ Nápolyi Király’ fija és a’ Limpachi Herczeg. És megvigadozván az egész Nász-gyülekezet, Mátyás legottan eltávozott: a’ királyi Menyasszony pedig a’ maga lakjáig vezetteték, ’s ott szíves kegyességgel köszönetet mondván az őt’ kisérő Uraknak, szobájiba mene Asszonyaival.

Így folyt egész héten a’ vígság és örvendezés. Ebédek, mulatságok ’s minden játékok’ nemei egymást-érve tartatának, mellyek után többször még esti szánozás is következett hold- ’s fáklyavilágnál. Azonban beállott a’ Vasárnap, melly menyekzői-ünnepűl határoztatott. A’ vendég Herczegek ’s Tanácsosok, úgy a’ Magyar Zászlós- Báró- ’s Nemes-Urak mingyárt reggel a’ királyi-Udvarnál öszvejövén a’ Királyt ’s Királynét azon felséges palotában várák be, melly követségek’ fogadására vala rendelve. Öröm-tisztelkedések ’s viszontaglások után a’ fényes Gyülekezet nagy fejedelmi pompával ’s minden rajzolást felűlmuló tündökletben a’ Boldogságos Szűz’ templomáig haladott: hol a’ királyi Vőlegény ’s Menyasszony és a’ többiek is leszállván lovaikról, díszes rendben a’ Fő-oltár mellé menének ’s ott a’ bévett rendtartással helyeiket elfoglalák. Beatrix ismét szemköztt üle Mátyással, ’s mind a’ két szék emeltebb vala ’s gazdagon kipárnázva, aranyhímzetű bársony mennyezet alatt, melly hat hat Főuraktól hordoztatott. A’ templom’ falait pedig ellenségtől nyert számtalan zászlók ’s diadalmi jelek ékesíték.

A’ Királyné mellett egyfelől Özvegy Hunyady Jánosné álla drága áru magyar-asszony öltözetben; másfelől pedig egy Leányka, kinek bájtekintetén édes boldog érzelemre olvadozott minden szív: hófejér ruhája bő lengéssel habzott le szép tetemein, gyöngéd melye alatt égikék övezettel áltszorítva; halavány-szőke haja lágy fodrozatban szállott vállaira, gyémántos koronával homloka felett; szelíd arczán tizenhét tavasz’ kellemei virúltanak; jobbjában rubintokkal vegyes mirtusz-fonadék: miként a’ nem-hervadandó koszorú, Angyalnak kezében, midőn mennyei áldást hinteget a’ Jók’ ’s Igazak’ utjaira. ’S e’ gyönyörű alak Arióne vala, Zápolya Bánnak egyetlen szülötte, most a’ Királyné’ Párta-szűze, ’s Perén Imrének imádott lelki kedvese.

Minekutána Gábor Püspök a’ népet szenteltvíz-fecskendéssel megáldotta, a’ Király karon fogván királyi Hölgyét az Oltárhoz vezeté. ’S ekkor az öszveadás méltóságos egyházi szertartással végre hajtaték, ’s az egész templom szivet-rázva rengedezett ’s a’ vár és vidéke álgyú-durrogásokban hangzadozott.

Szent Mise után a’ fény ’s pompa előbbeni renddel kitódula; ’s pénz szóratott mindenütt az utszákon, a’ mi Fejérváratt is koronázás’ idején, és Budán is, ’a megérkezéskor egész vedrekkel történt vala.

Haza kísértetvén a’ Királyi-Pár, a’ követségi palotában magas örvendettel ’s üdvezlésekkel tisztelteték meg a’ Fő-Rendektől. ’S a’ külföldi Követek és Szónokok Fejedelmeik’ ajándékait nyujták be a’ Királynénak. Elősereglének azután a’ Magyar Vármegyék, ’s aranyat és ezüstöt és sok kincset hoztak a’ királyi tárba, ’s a’ királyi Udvar’ számára terméket és bort, ökröt, sót, sajtokat, és vadat és mindenféle gyümölcsöket. Így a’ Várasok, Vidékek, ’s egyéb Birodalmak. Erdély pedig harminczkilencz aranyzott-ezüst poharat ’s ritka szépségű hat ménlovat ’s három sólyom-madarat: ’s a’ fényes ajándékok igen nagy kedvességet nyertek a’ Királyné előtt. –

Felettébb gazdag ebéd adatott ez nap ismét a’ Királynál: ’s a’ számtalan vendég, úgy a’ Nép is mindenfelől, zajogva élé a’ dús lakodalmat. –

„’S Galeoti még ma nem volt Felségednél?” kérdé Vidor, Mátyásra csatolván a’ kardot. – „Nem is igen csudálhatni, szóla tovább, a’ Királyra prémzett-mentét adván: nagyon hízott szegény, ’s nem olly könnyed mint én szikár; osztán tegnap többecskét is hörpentett. Sokat tud, a’ bizonyos, mint egy Pap, ’s tévedés nélkűl talál fel mindent a’ könyvben ’s mindenről ír: bár csak egyszer már Mértékletességről írna; hasznos oktatás lehetne mindnyájunknak.” –

„Ne vádaskodj Vidor, felel a’ Király, tudod, tegnap óta bocsánat még a’ vétkezettnek is: Galeotival pedig éppen semmi bajom.”

„Kegyelem ’s nagylelkűség Uralkodóban legdicsőbb tulajdon: de vád ’s uralkodás Uram Király! nekem soha nem volt gyakorlatom. – Tudván hogy Felséged szereti kitanulgatni a’ mi földön a’ mi égen történik, azt akarám egyedűl észrevenni, hogy Galeoti alkalmasint mult éjjel nem czirkalmazott, különben már itt lett volna.”

„Hogy hogy?” kérdé a’ Király.

„Tegnap vendégség után még egy fiatal barátom’ látogatására tértem Fel-Hévvizre ’s késő éjfél után jöttem haza. – Míg az őrök a’ kaputoronyból alájöttek számomra a’ hidat leereszteni, dobogva szaladoztam a sáncz előtt, mert keményen fagyott, ’s a’ csillagok zölden ragyogtanak, ’s éppen akkor tolakodott fel a’ hold’ sarlója réz-veresen. A’ hid lebocsájtatott: nyugat felé fordultam – ’s uram Király! üstökös-csillag tűnt szemembe. Hosszúra fuvá le szikra-farkát, mintha a’ keselyű-hegyi erdőt akarta volna felgyújtani. – Tűz-seprő te oda fenn! ugyan földünknek mellyik népét ’s tartományát fogja tisztítani veled az örök-végzések’ Istene? – De hiszen ezt majd megtudjuk holnap Galeotitól, gondolám, ’s bejöttem a’ kapun.”

„Merre, merre láttad azt?” kérdé a’ Király lobbanással.

„Nyugat felé.” – Mátyás erős lépésekkel járt fel ’s alá. – „Felségedet várják, megszólal Vidor.” –

„A’ csillag-vizsgáló ma estve nálam legyen” mond a’ Király, ’s kiment.

Budavára Mátyás’ idejétől egészen megváltozott. Hol ma utszák ’s piaczok nyílnak, ott hajdan felséges paloták ’s tornáczok ékeskedtek. – Mátyás alatt a’ királyi-lak számos épületeket foglalt magában, mellyek szárnyak ’s közök által köttetének öszve, ’s kissebb-nagyobb udvarokat rekesztettek egymás között; így volt a’ királyi Tanácsház, a’ Kincses-kamara, a’ Fegyver- ’s Könyvtárak, a’ Várkápolna és Apátság, a’ Jövevények’ ’s udvari Tisztek’ szállásaik, a’ Várkatonaság’ hajlékai, Viztartó-boltok, Fürdő, Konyhák, Istállók ’s egyebek, kivülről erős falakkal, bástyákkal ’s kinyuló őrtornyokkal békerítve.

A’ királyi-várnak fel-végét, keletről nyugatra, Zsigmond’ palotája zárá el hosszában; ettől felfelé éjszaknak egész a’ külső bástya-kerítésig egy négyszeg udvar terjedett, mellynek oldalait kelet-éjszak- ’s nyugot felől folyosó-párkány fogá be. Ezen udvarba két nagy kapu vezetett, az egyik délről Zsigmond’ épületje alatt, másik által-ellenben az éjszakra dülő folyosó’ közepén magasan felállítva. A’ folyosók nyíltan-valának építve, az udvarra márvány oszlopokkal, felűl pedig laposan ’s erkélyesen nagy kőtáblákkal kirakva, kőkorláttal a’ széleken, ugy, hogy azokra a’ palotából kijárni, ’s mind a’ csarnok’ oszlopzata között, mind a’ fedélen is szabad ég alatt körösded sétálgatni lehetett: az épűleten nyíló kapu felett pedig tornáczos nézőhely volt készítve, honnan Mátyás Király lovait ’s katonájit szemlélgeté, midőn a’ téres udvaron gyakoroltattak.

E’ tornáczra jöve ki Mátyás a’ Királynéval, Főasszonyok’ ’s a’ szép Nem’ társaságában, mert nagy Lovagjáték vala ez nap’ adatandó az udvaron. E’ végből a’ térhely’ közepén sarampó állíttatott fel a’ küzdők’ számára iránylatos szélességben és hosszaságban, lobogó zászlókkal ’s különbfélén öszverakott hadi-viseletekkel díszesítve; és a’ folyosókat alúl-felűl megszámíthatlan sokaság borítá elegy-színű ruházatokban, ’s a’ felhőtlen nap’ sugárai tűneményes ragyogásra emelék az öszveséget.

Úgy vala pedig rendelve: hogy a’ Bajnokok egymás ellen a’ két kapu alól fussanak öszve, ’s egyszerre csak két viaskodó szállhasson ki a’ sarampóba. Ha ki nyergéből kiejtetik, meg van győzve; de a’ véletlenűl ’s nem láncsa-döfés alatt leesőnek még egyszer szabad megütközni. Egész-győztesnek az fog találtatni, ki három ellen tartá meg helyét folyvást. Kinek láncsája törik el, azonban nyergében megmarad, kardot vonhat ha tetszik, ’s akkor a’ másiknak is így kell küzdeni. A’ kardvivást vagy lórul-leesés vagy a’ fegyver’ kiütése választja el; veszt az is kinek paizsa ketté szeletik ’s pánczélja valahol felhasíttatik: ’s illy esetben a’ Király trombita jel által minden további ártalomnak véget szakasztat. Ha mind ketteje bukik le akár láncsa- akár szablya-viadalban, más kettőnek tartozik engedni a’ sarampót. A’ háromszori győző, vagy a’ ki legtovább állja ki a’ küzdő-helyet ’s többé azután vetélkedőre nem talál, a’ Királytól egy török-paripát ’s kardot, a’ Királynétól pedig nagybecsű övet ’s fejére zöld-koszorút nyerend.

A’ Népnek örvendező kiáltozását, mellyel a’ Felségeket fogadá, mélyen hallgató csend váltá fel, midőn a’ Király jelt adat a’ viadal-kezdésre. Megnyittatott a’ verőcze mind kétfelől ’s a’ trombiták tábori hangzatokban harsadozának.

És nem sokára, sebes-vágtatva csap-öszve két Idegen ’s mind ketteje majd azon egy perczenetben földre bukik. Az egyik Pelbart Bajor Nemes, a’ másik Siebenburg Sváb Lovag: mert az első kikelések a’ Jövevényeknek valának átengedve udvariságból.

Trombita-szó fojtá el a’ végigterjedett zajgást, a’ mint két Olasz jelent meg a’ játékhelyen, ’s Boviani Gvido, ki a’ felső kapu alól futamla, hanyat-terűlt: Corrado Annibal pedig nyeregben maradt.

Harmadik jeladásra az előbbeni győztes Olasz és Brandenstayn Pfaltzi Lovag harczolának, ’s Annibal ismét megtartá helyét.

Most Praun egy derék Szász rohant elő ’s az Olaszt kiemelé: de maga is erős ütéssel találtatván, lováról alácsúszott.

Egyideig senki sem jöve ki. – Már másod ízben szólaltak a’ trombiták, midőn két csínos küzdő állott meg a’ kapuknál, mintha elébb a’ közfigyelmet akarná magára vonni ’s ingerelni a’ várakozást: ama’ roh-fekete^* paripán, ez pedig almás-fakón,^* ’s kevély kapálással nyugtalankodtak a’ lovak tajtékosan ropogtatva csergő fékeiket; veres-öv lebegett amannak vállairól, bőven öszvekötve balcsipője felett ’s ezüst rojtozattal, ennek öve kék, arannyal bészegve ’s csomós függelékben, ’s ez karcsu, ama’ szálas. – Így állottak egymásra-emelt láncsával, előre tartván paizsokat: ’s a’ trombiták ismét megfúvatának. Villámként röpűlnek öszve a’ pályasíkon ’s dárdájik darabokra reccsenének. Mérgesen löké el a’ kék-öves Bajnok a’ kezében maradt markolatot, ’s kardot ránta: nem a’ másik, mert földre hullt. A’ meggyőzetett Victorín vala, Münsterbergi Herczeg ’s Cseh Podiebrád’ fia; a’ nyertes pedig láncsát adatván magának, előbbi helyére állott vissza.

Alig takaríták el Victorínt a’ küzdőhelyről, azonnal egy másik Lovag jelent meg a’ felső kapu előtt: fényes pánczélja aranypléhekkel kiverve, lova pej ’s könnyen-szökő. Felhangzottak a’ trombiták ’s robogva szállt egymásnak a’ két harczoló; kemény ’s erős vala öszve-csapások, de ülést egyikök sem veszte: ’s vissza-térvén az induló-pontra, jeladás után újolag öszveiramlának, ’s Othmar, az eddig győztes Limpachi Herczeg, nyergéből kiüttetett. Végig-tekintvén a’ másik láncsája’ nyelét, a’ kapu’ boltozatja alá tért.

De a’ néző sokaság dél felé tekintett, hol a’ szemek újabb tárgyra akadának. Hevest-fortyogó ménen ugratott ki egy jeles Bajnok, gyakorlott könnyűséggel megforgatva dárdáját, zománczos melyvasán aranyláncz koczogott, ’s vállain kétfelől oroszlánfő tátoga, mardosva vasas karjait: hajlékony derekát lángszín öv, czombjait pedig zöldetjátszó pléh-pikkelyek fedék; sisakja zöld veres és fejér tollaktól takartatott; végig-düllyedt paizsán tüzethányó grif kettős farkkal ’s három szét-álló nyilat szorít első lábaival, szárnyait röpűlésre kiterjesztve. – És mozgás támadott mindenfelől ’s a’ Nép tapsolva üdvezlé az idegent. – Kiállott az előbbi győző is komoly büszkeségben ’s harsányt szólaltak a’ trombiták. ’S immost magasra porzott a’ homok ’s hatalmas pattogások és csörtetések támadtanak, ’s röpűlt a’ láncsa-darab szerteszéllyel: ’s még inkább emelkedik a’ porfelleg, a’ sarampót kerengő zúgás tölti ’s kivont kardok csillognak, ütés ütésre, pengés penegésre, ’s egy paizsnak fele földön tapostatik – a’ Király szűnetet fúvat, ’s az ékes küzdő megcsonkított griffel szöktet vissza, azonnal vissza a’ másik is gerjedt lovát helyre-csendesítgetvén a’ kapu előtt. Hinko Herczeg volt a’ vesztő, Victorín’ testvére ’s Mátyás Királynak első házasságbeli sógora. Erkölcsében sokat magyarosodott, gyakran mulatván az Országban.

Hinko Herczeg után egy izmos férfiu állott ki viadalra. Vas-öltözete czifrátlanúl sötétre koholtatott. Csak kardosan jöve ’s minden paizs nélkűl; háta megett vas-buzogány. Előinti a’ fegyverneket ’s hat láncsa közzűl kezére választ magának. Feláll a’ kengyelben ’s megfeszűlt, hogy paripája szintén nyögve ágaskodék rokkanásából.

Választott a’ másik Lovag is láncsát ’s párolgó pejét megveregeté. A’ közben-tartott csend kínosan szorongatá a’ nézőket. Sokáig hallgatának a’ trombiták.

’S mint midőn véletlen harsanás szakad a’ halk merengőre: úgy áradának fel a’ rivadó hangzatok; ’s utánok iszonyatos öszveomlás, végig dörög-porzik az udvar ’s a’ vetélkedők még egyszer vissza ’s még rettentőbben zuhannak öszve: dárda törik ’s a’ kétszer-győző hátrálva inog, de azon pillanatban ismét helyre ül, a’ sötét-pánczélos pedig szálkásra zúzott rudat emel. – Hátranéz a’ Király felé ’s megint a’ bajvivóra. – A’ sokaság bámulva veszteglett a’ látványon és a’ küzdők lovaik szörnyű háborodástól rázatának egymás’ ellenében.

„Jót ütöttél, megszólal a’ dárdátlan; valóban karod biztos és kemény. Ki vagy?”

„Megtudod, felel a’ másik, ha dolgunkat végzendjük.”

„Szavad után hazámfiának nézlek; nevezd meg magad’ ’s kardomat hüvelyben hagyom: tiéd legyen a’ győzedelem.”

„E’ pályán nem keresek ajándékot, ’s azt máshol se fogadnám el minden embertől.”

A’ sötét-vasas feltolá sisakja’ róstélyát. „Ismérsz? nem?” kérdé.

„Ismérlek, ugymond amaz, ’s mindég dicsőségemnek fogom tartani, hogy Kinízsy Pállal mértem kardot.”

„Ám legyen, ha úgy kivánod!” szól a’ Hős kardot húzva. – ’S gomolygó örvényzet borítá el a’ sarampót. Csak egy homály, egy zavar a’ mi tekintetnek tűnedezik: sürű csattogások töltik a’ levegőt; a’ tusa forrton-forr, miként a’ vihar-csatának torzongó dagálya, midőn dühödt bosszúban gerjedezve erő erővel vív, ’s erő erőnek nem enged és a’ völgy zudúlva reng ’s a’ szirtek erdők öszvezajlanak. – Trombitát fúvat a’ Király – nem hallják azt a’ felbőszűlt viaskodók, ’s háborgás támad mindenfelől – még egy súlyos csapás esik ’s az eddig-nyertes földre tántorog: leugrik lováról Kinízsy ’s feltartja a’ csüggedezőt, sisakját felnyitja ’s Perén Imre bágyadtan liheg az Erősnek karjai között. – Ekkor egy fájdalmas hang sikolt fel a’ Királyné megett ’s Arióne ájultan vitetik be. –

„Bocsánat, bocsánat uram Király! szól Ujlaky Miklós, a’ Király elébe lépvén: a’ vakmerő, leányom’ fija!” – A’ Király pedig sugárzó szemekkel nézett a’ küzdő-helyre, honnan Töretlen Vidor az ellankadt Ifjút Udvari Tisztviselők’ és szolgák’ segítségével a’ királyi lakba viteté. –

Karácsoni ünnepek után a’ jövevény Herczegek ’s Követek haza széllyedtek. De a’ Magyar Urak még Budán maradának, tanácskozni a’ Királlyal: mert a’ Török ismét berontott a’ déli részeken ’s Mátyásnak a’ Duna-parton felállított erősségeit szét-dulá; azonkivűl Fridrik Császár is pusztítani kezdé megint a’ nyugati határokat. – Mind a’ két baj serény orvoslást kivánt; csak az jöve még kérdésbe: miképp intéztessék a’ táborozás. E’ részben megoszlottak a’ vélemények; Mátyás kihallgatván az Ország’ Rendeinek ’s Hadvezéreinek javaslásait, előbb Fridrik ellen határozá el a’ hadat. –

Perén Imre azalatt szorgalommal ápoltatott, ’s Vidor egész napokat is eltöltött ágya mellett. A’ fején kapott ütés begyógyula ’s hideglelős forróságai megenyhűltek. Egykor csendes álombúl ébrede fel, ’s szemei a’ Királyra nyilnak.

„Mint vagy Imre? kérdé a’ Fejedelem, kezét a’ fekvőnek homlokára tevén; – az Asszonyok, ugymond nyájasan ’s Vidorra mutatván, e’ tréfás ember’ szavainak nem adnak hitelt, ’s most magam viszem meg nekik a’ hírt, hogy arczod már szépen pirúl.”

Imre zavarodásában szót nem talált, ’s érzeménye szemeiben ragyogott.

„Sajnálom, folytatá Mátyás, hogy ünnepeimen ’s udvaromban olly búsan mulattál: de máskor a’ játékot játéknak kell venned, ’s Kinízsyvel ne szállj szembe; az ellen hatod-magaddal is veszthetnél.”

„Kegyelmes Királyom! szól most Imre mély indulattal, minden érdem nélkűl nem akartam volna Felséged előtt megjelenni: sorsomat –

„Légy nyugodtan, tudok mindent: csak vétkest büntet a’ törvény nem ártatlant.” – ’S Imre forrón nyomá ajkaihoz a’ Király’ kezét. – Vidor pedig a’ nagyobb komolyodást el akarván távoztatni, közbe-esett: „Uram Király! kinek fog itéltetni a’ küzdés’ jutalma? – én részemről Perén Imrének adnám az elsőséget.” –

„Megosztjuk Vidor, felel a’ Király mosolyogva; a’ lovat és kardot vigye Kinízsy, mint a’ kinek semmi vetélkedője nem akadt többé: az övet és koszorút pedig a’ Királyné Imrének fogja általadni; mert kettőt nyert és felet; ’s mivel mulatságból is olly bajnok, magammal viszem Fridrik ellen.” –

„Biz’így legjobb is lesz.” végzé Vidor, ’s a’ kimenő Királynak ajtót nyitott.

Mátyás napról napra inkább megkedvelé Perén Imrét, kinek most elég alkalma lön lelkének minden tulajdonait a’ legszebb fényben kifejteni.

Beállván a’ tavasz, táborba ment Hainburg^* alá ’s a’ Király’ oldala mellett volt mindenkor. Sokáig védelmezé magát a’ Vár-őrizet az ostromnak minden keménységei ellen: de végre egy elszánt ’s mind a’ két részről véres megtámadás után bevétetett az erősség. Mátyás folyton kivánván használni kezdett győzedelmét, halasztás nélkűl tovább indítá seregeit, Imrét pedig Pozsonyba küldé izenettel a’ Királynéhoz.

Beatrix kegyelmesen fogadá Mátyás’ megbizottját, ’s végig-olvasván a’ levelet, mellyet az hozott, nyájas hangon mondá: „A’ Király írja, hogy élete veszélyben forgott, de Perén Imre nem távozott mellőle, ’s Perén jutalomra érdemes.”

„Egyedűl nagylelkű Királyom’ jósága emeli köteles szolgálatomat érdemmé, szól Imre; nem tettem többet másoknál, ’s hogy a’ csapást hárítottam el Királyomtúl, szerencsém inkább mint érdemem.” „És az ostrom csak ma végződött?” – „A’ váras tegnap kerűlt kezünkbe, a’ várat ma vívtuk meg délig.” „Igy hát Perénnek meg is kell nyugodnia.” – „Ha Felséged’ rendeléseit ma vehetném, még ez éjjel visszaindulnék a’ tábor után.” „’S olly annyira fogta el a’ hőstettek’ vágya Perén’ szívét, hogy semmi se birhatná ittmaradásra egy két napig?” „Felséged’ parancsolatja!” felel Imre mély alázattal. „Parancsolatom – és semmi más nem?”

Imre hűledezve ’s elnémultan állott. – – „Látom segédre van szükségem” szóla Beatrix mosolyogva ’s egy oldal-ajtót nyitott. Imre’ szemei égbe röppentek: – a’ mellék-szoba’ bársony pamlagánál virágos szőnyegen Zápolya Bánné állott, ’s karjai köztt Arióne, szerelem’ ’s szemérem’ lángjaiban édes anyja’ kebeléhez simulva. –

Elragadtatván a’ nem várt ’s nem is sejtett pillanattól, térdre borult Imre érzése’ özönében a’ Királyné előtt, ki jobbját kegyelemmel nyújtá a’ meglepett remegő Ifjunak; ’s midőn a’ szerelmes pár édesden esengő ömledéssel forradozna egymásba, „Boldogokká kell tennem őket!” mondá örömragyogással ’s eltávozék. – Teljesíté is feltételét: ’s mit nem teljesíthetne, mit nem intézhetne jóra egy okos és szeretetre méltó Királyné?

Mátyás rövid időn egész Linczig^* meghóditá Osztriát^* ’s Fridrik Császár békességért folyamodott. Nem könnyen hajlott volna még erre Mátyás fényes győzedelmeinek közepette: azonban Beatrix’ engesztelései reá bírták ’s a’ béke hasznos feltételek alatt még az ősszel megköttetett. Újabb dicsőséggel koszorúzva tért Mátyás vissza Budára, ’s vele jött Perén Imre is, mint Vezére a’ lovasság’ egy részének, melly reá Bécsnek bevételekor bizatott.

Visszavonúlván a’ Török is, megszűntek a’ háború’ gondjai, ’s most az Országnak belső állapotját vevé Mátyás figyelmi tárgyul. A’ következő éven rendre látogatá ismét a’ Bányavárosokat és a’ Szepességet. Beatrix mindenütt vele volt ’s mind inkább megkedvelé a’ magyarföldet: a’ Városok ’s Várurak pompás tiszteletekkel fogadák az utazó Felségeket mindenszerte.

Megjárván ez úttal Kassa’ vidékét, betért Mátyás Telkibányára is, hol akkor gazdag érczerek^* bő áldással míveltetének. Szép jószágokat bírt e’ tájon Zápolya Imre, kinél most a’ Király tovább elmulatott, nevezetesen Regécz várában, vadászattal töltvén idejét. ’S történt: hogy egy nap a’ távolabb erdőségek nyomoztatván, Mátyás azon völgyre jöve, melly Perén Istvánnak elpusztult vára alatt vonult el, ’s a’ mint kísérőjével egy sürűbb helyre érkezék, Vidor tűnt szemébe, ki palástjába burkolva a’ patak’ füves partján heverészett. – „Hát te itt vadászgatsz?” kiált felé Mátyás. „Vadászok, bányászkodom és madarászok uram Király!” felel Vidor tunyán emelkedve. „Egyszerre sok, de mint látom könnyen haza is hozhatod zsákmányodat. – Komor vagy te ma, nem Vidor.” – „Őzem nyulam nincs, a’ bizonyos, azért még is gazdagon térhetek haza, mert amott a’ sziklában kész bányát találtam; fogtam madarat is; kár hogy keveset szól: de semmi; tudom legalább nem szajkó, habár zajgó volna is. –

Közbe kell itt azonban eszméltetőleg jegyezni: hogy egyike azon lovasoknak, kik előtt Perén István a’ folyóba ugrott, Töretlen Vidor vala: – ő volt, ki István után vágtatott, ’s a’ megfüresztett Pogányt szabadon találván a’ völgyben, Ujlaky Miklós’ levelét a’ nyereg-tokba tevé. Ujlakynak tudnillik a’ Királlyal Budára kelle sietni, ’s mivel vőjével nem szólhatott, Töretlenre bízta, levelének kézhez juttatását. – Mingyárt gyanítá Vidor, a’ mint Perén Istvánnak nyomát veszté a’ völgyben, hogy ott közel valami titkos rejtek vagyon: de sietvén akkor ő is, nem sokat vizsgálódhatott ’s visszatére társaihoz. – Most e’ tájon lévén ismét, a’ vadász-seregtől elszakadt ’s a’ helyet felkeresé. – Alig zabolázta ki lovát, midőn egy embert vőn észre, ki fák között lappangva a’ szirtek felé sietett. Vigyázva ment utána, ’s a’ mint az a’ kődarabokon kapaszkodna fel a’ barlang’ torkolatjához, véletlenűl megragadá. A’ fogoly Orbán volt. Hogy könnyebben boldoguljon vele Vidor, a’ fegyvertelen Öreget egy tölgy-fiatalhoz köté háttal, ’s vallatni kezdé: de a’ hű szolgát semmi kérés, igéret, fenyegetődzés sem hajthatá meg. Azalatt mind közelebb szólamlottak a’ kürtök, ’s Vidor lenyugvék, míg a’ Király előszálonga Követőjivel. –

„Mutasd hát madaradat” mond Mátyás. Vidor a’ fához vezeté a’ Vadász-sereget, hol Orbán földre-sütött szemekkel állott. – „Ez Orbán, Perén István’ szolgája” szól a’ Király, ki azonnal az öregre ismért. – „Az vagyok, az vagyok Felséges Király! felkönnyez Orbán; – mit nem csinál ez a’ gonosz ember: uramfia, még pelengért is kell állanom ősz fejemmel, ’s nem borulhatok drága Királyom’ lábaihoz!”

Orbán helyett Perén Imre térdelt a’ Király elejébe, ’s megvallá: hogy számüzött atyjának e’ vadon ’s ama’ barlang ád menedéket. – „Látni akarom őt!” mond Mátyás komoly de nem haragos hangon és szemmel. – ’S Imre kivezeté atyját az üregből, sápadtan és szakálosan. – Mély illetődéssel tekint reá a’ Király. „István, István! szól szelíd feddéssel, mivé tetted magad’; – elég legyen! – én a’ multakra fátyolt vonok.” – ’S jobbját Istvánnak, balját Imrének nyujtá, ’s forró hálakönyűk peregtek a’ Kegyelmező’ kezeire. –

Szíves öleléssel állottak azután elő a’ többi Urak, örvendezve rokonok’ barátjok’ szerencséjének. – Előállott Töretlen Vidor is. „Barátom Perén! ugymond: ne szabdaljuk mingyárt egymást, ha ballagtunkban uton-utfelén öszvetalálkozunk: – harmadévvel vassal csókolkodtunk, jer tegyük meg azt most szívvel! –”

A’ Király nem csak ősi birtokait adta vissza Perén Imrének, hanem e’ felett rövid időn Abaúji Fő-Ispánná is tevé. A’ Királyné pedig Arionét vezeté karjai közzé. A’ hív Orbán szabados lőn ’s jutalom-birtokkal ajándékoztatott meg. Érdem és szerencse magas polczakra magasztalá Perén Imrét: ’s neve az Ország’ Nádorai’ sorában ragyog. –

Újra és szebbre építtetett a’ feldulatott vár, ’s Töretlen Vidor’ jó bányászkodásának emlékezetére Boldog-Kőnek nevezteték el. ’S most mohos kőfalai Abaujban omladoznak!