Ah, ki mondja-meg nekem,
Mért borúl az én egem?
’S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl-el rajtok?
’S a’ sötét erdő’ magányin
Mint egy árva kit sohajtok?
Eddig évim’ hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
A’ vigalmak’ enyh karában,
Éltem’ boldogság-ölén:
Ah, e’ bájkor már repűl,
’S más helyébe nem derűl.
Mint egy árva úgy sohajtok
A’ sötét erdő’ magányin,
’S gyász van elvonúlva rajtok
Ha feltünnek szép korányim.
Mért, o mért borong egem,
Ah, ki mondja-meg nekem?
A’ virányló kert- ’s mezőnek
Nem vidítnak bájai;
Mély titokba rejtve nőnek
Keblem’ néma vágyai;
’S egy tünelmes
*Tűnékeny.
felleg-árnnyal
Lelkem más csillagba’ szárnyal.
Mért esengek szívdobogva,
Honnan e’ láng-gerjelem?
Ha hegyemrül andalogva
Messze száll tekintetem,
’S egy leányka’ fátyolát
Ott szemem kékűlni lát?
Rózsa-évim’ hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
Gyakran láttam fátyolában
Lyánykát a’ forrás’ gyepén;
’S bár kedves volt néznem őt,
Nem sejtettem semmi hőt.
*Heves érzelmet.
Most, ha berkem’ fülmiléje
Társa mellett zengedez;
’S a’ vadonnak gerliczéje
Párosan jár fészkihez:
Létöket magasztalom,
’S elborít a’ fájdalom.
Ti egy tündér szebb világnak
Hozzánk szállott lelkei,
A’ mindég zöld ifjuságnak
Égi báju szépei!
Kiknek, ott hol árva sorvad,
Szívök lágy érzésre olvad;
Mondjátok ti meg nekem,
Mért borong az én egem;
’S ha feltűnnek szép korányim
Gyász miért vonúl-el rajtok?
’S a’ sötét erdő’ magányin
Mint egy árva kit sohajtok?
Bajza.
