Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Egyszerűen forog időnk’ kereke, ’s a’ világ ujsága is alig lel bámulandó történetet; szük határ közzé szorult az élet, melly önterhétől sorvadna el, ha néha furcsa szerelmes, semmibe kevélykedő ’s tehetetlen nagyravágyó, ereit mozgásba nem hozná. Az ember lát, hall, ’s másnak bajain magát is kineveti, midőn visszatekint; hosszu czélzása után sokszor minő bakot lőtt. A’ szerelem kimeríthetetlen forrása különféle eseteknek; mi, esküdt ellenségi a’ hiu szomorgásnak, örömest mulatunk annak vigabb részein, és ha lehet fel is fedezzük a’ szivből eredt galibákat, szebb jutalmat lelvén a’ mosolygásban, mint a’ szánakodó könyben, mellyet az élet úgy is elég bőven szokott nyujtani. Itt közlünk egy fársángi tréfát, víg arcczal festvén a’ komor érzetet.

Hazánkban él Pöröndy Tamás nevű derék ember, ki a’ mennyire jártas némelly tudományban, annyira szükölködik ama’ világi hajlékonyság nélkül, melly az embert, kivált a’ szépeknél tetszetőssé teszi; már a’ természet is némelly pontban mostohán bánt vele, mert egy ötlet felmuló vékony termete, himlő-szaggatta képe, kiállva meredező szemei, éktelen kampós orra, melly minnden szóra ajkait csókolja, bíbor haja, égő bajusza, előre görbedő járása, mellyre az alacsony falusi ajtók szoktatták, alakját nem tevék valami szép ideálissá, melly után a’ szív édesen ábrándozgatna. Ki jól ismérte, elfelejté ugyan nemes lelkén külsejét, bár különös módján mosolyogni kénytetett. Ő előbb egy nagy úr’ özvegyének pereire ügyelt, de midőn egykor az asszonyság’ szobájába botlott, ’s ez többed magával sovány elmésségeit rajta gyakorolná, neheztelve lemondott hivataláról ’s meglehetős jószágába vonult, hol gazdálkodik, a’ vendéget szereti és szelíd érzetében a’ hol lehet felebarátján is segít; hibája lehet az talán, hogy önmagának igen tetszik tulajdon személye.

Tamás rég megérett a’ házasságra, ’s nem is volt idegen tőle; de saját esze után indulván így okoskodott: vegyek pazarlót? inkább magam költök; vegyek csapodárt? akkor enyém a’ kölöncz, másé az öröm; vegyek rútat? – erre nem felelt magának, hanem csak fejét rázta; végre abban egyezett meg: neki szép kell, jó, takarékos ’s a’ ki őt híven szeretni is bírja. Sok egyszerre! de a’ remény olcsó, a’ valóság drága. Már a’ komor agglegénység küszöbén álla, midőn hosszu eszmélet’ után egy leánynál csak ugyan megállapodék, ki úgy vélé, többször mélyen nézett szemébe; noha tükre’ segítségével elgondolhatta volna, hogy, ha bár a’ szem rajta mulat is, a’ sziv azért igen békén verhet; de illy dologban ő magának kedvezni szokott, annál inkább, mert a’ tőle kijegyzett leány vajmi jól tudta: milly hódító fegyver a’ szem, azért kényén villogtatván, Tamást is örömest szivelte imádóji között, ’s ez a’ szemjátékban érzést sejtvén, bizton neki ült ’s két árkusra levelet irt, közbe, közbe deák velős-mondásokat hintvén, mellyekre ő sokat tartott; ezen levelet pedig két szakaszra osztá; 1ször azt fejté meg: milly szent köteléke polgári éltünknek a’ házasság, 2szor milly nagy jusokkal birnak asszonyaink, ’s az egészet szíve’ ajánlása zárta be; tudván milly nagy bökkenő a’ feleségtartás, ’s hogy az érzésnek kis rugót is adjon, egyszersmind Consignatiót zárt leveléhez, mellyben a’ pontos gazda, magától fogva a’ csirkéig mindent feljegyzett.

A’ leány’ válasza tele volt forrósággal, de az igen és nem vigyázva elkerűlve: ez Tamást látogatásra ösztönzé. Szívesen fogadtatott, mint minden nősző. A’ Kisasszony több uj románt említett, mellynek Tamás soha hirét se hallá, ellenben hajdani pereiről ’s a’ gőbölyök’ hasznáról értekezett. A’ leány ásított, Tamás utána. Tamás elment, a’ leány hallgatott, de szülei örültek.

Ez így folyt és Tamás napról napra szerelmesebb lön, közeledett és a’ leány tartván a’ kérők’ ritkaságától nem vonta el magát, ez okból Tamás őt bizonyos hölgyének tartá, kivált midőn a’ Szűz^* kis csontra-festett képével, mellynek üvegét Tamás mingyárt el is törte, ajándékozá meg. Tamás haza menvén tüstént képiróért küldött, de Jakab inasa, egy öreg obsitos katona, szobafestőt hozott, ki szörnyen össze visszahányta arczvonásit; azonban elküldé ’s mátkája ifjabb testvéreit ijesztgette vele.

A’ vőlegény mingyárt kitünik, mert ha mást nem tehet is, házát kimeszelteti; Tamás is uj intézeteket tevén várta a’ szerencsés órát, mellyben Kedvesét szivéhez zárhatja; de csak hamar tapasztalá: hogy a’ szépnem bár mennyit szól az észről ’s jóságról, még is inkább kacsint a’ szebbre, ’s hogy a’ leány-szív ollyan, mint az álomban lelt kincs, az ember úgy örűl, olly szorosan tartja ’s ha felébred, üres a’ marka. Vélt Kedvese is más ifjúnak nyujtá kezét, ki bár nem sententiázott^* is annyit, de jobban értette meghódítani a’ sziveket.

Tamás jó ember volt, szeretett, és csalatása felette érdeklé. Elbusulva magán épen iróasztalánál ült ’s a’ hitetlen’ képmássát szemlélgetvén azon tünődött: csináltasson e reá üveget vagy nem? Midőn nagy csepp szeméből a’ képre esett ’s az arczáról a’ festéket felette. Sajnálta a képet, de eszébe jutván az originál’^* álnoksága boszúra gerjed ’s tintába mártván úját egészen elmázolja. „Hosti manu nocere, non lingua licet!”^* dörmögé ’s elmerülvén e’ különös munkában, érkező vendégét észre se vette megette állani, míg abból az elfojtott nevetség annál hangosabban nem tört ki. Kapkod Tamás, a’ képet dugdozza, homlokát dörgöli, de hijában, a’ vendég mindent látott, ’s bár mint vonakodék, el kellett beszéllnie szíve’ történetét.

Meglepője bizonyos Endrefy, régi barátja vala, ki arra utazván hálásra^* tért hozzá. Kihallgatván Tamás’ panaszát mond a’ vig kedvű barát: „Látom a’ fekete bút homlokodon, törűld le, ’s örűlj együttlétünkön!” Bosszonkodva mosta le Tamás tintafoltjait homlokáról, aztán üdvözlé még barátját, ki viszont elbeszéllte: hogy az idő közben, mióta egymást nem látták, megházasodott és szerencsés; egy környülállás mondá zavarja néha örömeit, mert atyja halála előtt magához képest fiatal leányt vön ismét feleségűl és most azzal egy házban kell nékie lakni. Mostohája jó asszony ugyan, de a’ török közmondás szerint: Valamint egy turbán két főre nem illik, úgy két asszony sem fér meg egy házban; azután feldicsérte hitvesét ’s a’ házasság’ örömeit, mondván: „Tamás! most rajtad a’ sor! kövesd példámat.” Szomoruan felel Tamás: „Ah nincs hűség már a’ világban!”

„Csak ne nézz mindent nagyító üveggel, mert minden öröm ürömmé válik. A’ szív napraforgó-virágként mindég hajladozik ’s ki tartós hűséget kér, alkudjék ki a’ sorstól örök ifjuságot; a’ szerelemben legjobb fatalistának lenni. Tudod mit? a’ fársáng közelít, a’ vidék’ Urai nálam összegyülnek, tánczold el búdat! Jer hozzám!”

„Inkább böjtre!” – viszonzá Tamás – Difficile est tristi fingere mente jocum!^*

„A’ levegői változtatás hány megdölt erkölcsöt emelt már ujra fel, ’s egy kosár’^* terhén nem tudna segíteni?” Több illy okokkal támasztván kérését Endrey, reá vette barátját a’ fársángi útra ’s másnap korán haza indult.

Tamás a’ hitetlent híven kerűlte, ’s nagyon restellé: hogy a’ környék mendemondáz kosaráról. A’ fársáng beállott, mindenütt menyekzői gondolatok forogtak. A’ paraszt-leányok esténként danolva mentek ki a’ mezőre, szalmát gyujtottak, ’s körül-tánczolván általugrosták ’s a’ pernyét levegőbe szórván nézték: honnan jövend az ohajtott vőlegény. Minden házban fejtettek, varrtak, toldottak, adtak, vettek, csak némelly pártában megőszült Szüzek morogtak a’ világi hiuság ellen. Tamás, barátjának irván útra készült. Zsuzsi gazdasszonya csak arra kérte: ne indulna pénteken, mert ez a’ nap a’ gonoszoké. Jakab megczáfolta mondván: „Előbbi uram a’ hadnagy mennyit járt pénteken, ’s még is hétfőn lőtték agyon.” Nagy versenygés támadt, mert Zsuzsi, kinek a’ hallgatás nem volt fő erkölcse, tüzesen vitatta mondását ’s a’ vetélkedés tán mostanig is tartana, ha Tamás közbe nem vág „tempora mutantur!^* hajdan sok volt úgy, sok van most így!” ezzel mindeniket dolgára küldé.

Majd két arasznyi hó esett! Tamás kocsiját szánra gúzsoltatta^* ’s minthogy egyik lovát az ügyetlen kovács patkóláskor megnyilazta, előbb a’ szomszéd városba ment, ’s ép lovának társat vevén azt mingyárt bé is fogatta, és jól bebundázva, Jakabbal elindult kényén ringadozva a’ ropogó havon.

Mikor az első falun keresztűl menne, épen akkor vezettek egy menyasszonyt esküvőre. Tamás nem akarván rendet zavarni megállott. Hegykén, ’s minden lépten összeütve bokáját, hujjongatva, veres kendővel ékesített dolmánya panyókán vetve, szélesen kivarrott lobogó ujú ingben, felpántlikázott kalapjára rozmarin, puszpány és pávatoll tüzve, ment pajkosan elől az egyik vőfény, utána a’ kérők és nászok párosan, mind ünnepi köntösben. A’ felbokrétázott koszorús menyasszonyt lóbbálva vezeté a’ másik vőfény, nász-kendőjét lebegtetvén kezében, ’s rekedten a’ sok dombérozástól, az előtte menő nyoszolyó-leányoknak^* néha verseket rikkantott fülökbe. Ezt követé a’ vőlegény komor arcczal, mély gondolatokban, utána mentek, az öröm-anya, nász ’s koma asszonyok; de már itt, mint a’ temetésnél a’ rend megszakadt, sürü csoportba bujva ki sírt ki kaczagott. Utóljára jöttek a’ czigányok ’s valamit reczegtek, mert az egy hegedű’ nótáját a’ két brúgó felülzugta. – Tamás itt majd pórúl járt, mert lovai a’ körülugrándozó gyermekek’ nagy lármájokra ’s néhány pisztoly-pattanásra, már úgy is nyugtalanúl hortyogván, most a’ két brúgó’ láttára még inkább elrémültek ’s neki rugdalózva egy mellék utszán keresztül villámként ragadták ki a’ faluból ’s bár mindnyájan a’ gyeplőnek estek, csak nagy sokára tartóztathaták meg, ’s mi rosszabb, nem a’ feltett úton. Megállván a’ kocsis ’s nem legjobb áldást küldvén a’ lakodalmasok után leszállt; de egyszerre felriad: „Ejnye Tekintetes uram! lánczos kő – Isten bocsáj.” –

„O tempora! o mores!”^* kiált Tamás, látván, hogy ujolag vett lova farkát elvesztette.

„Ha helyre vergődünk, kurtítsuk meg a’ másikat is” – mond Jakab – előbbi uram a’ hadnagy –

„Mi közöm előbbi uradhoz?” mond haragosan Tamás ’s megfordulni parancsol ránczos homlokkal nézve párolgó lovaira. E’ történet minden kedvétől megfosztá, tüstént haza tért volna, de Endrefynek irt már jöveteléről, azért visszahajtatván ama’ szerencsétlen faluba, megkapatott ’s tovább indult, hasztalan keresvén az elvesztett lófarkat.

De a’ sors őt üldözőbe vette; mert alig haladott néhány órányit, olly zivatar lepé meg, hogy neki magányos csárdában kellett megszállnia, hol előtte már két mesterlegény, ’s egy öreg invalidus káplár keresett menedéket; ezeken kivűl a’ füstös szobában még két gyermek, macskák ’s egyéb baromfiak voltak; későbben a’ didergő Jakab is.

„Non multum cures venturi tempora fati,^* gondolá Tamás, és a’ katlannál főző Csárdásnét kérdé: lesz e mit ennie?” lesz uram, jó tarhonya, bográcshús vagy turó, lön a’ felelet.

„Ha! jó borotok van e?”

„Van bíz Uram, pedig három emberes bor!” szól közbe a’ káplár.

„Micsoda termés lehet az?” kérdé Tamás.

„Termését nem tudom – mond a’ káplár – de megivására három ember szükséges, kettő tartja az embert, harmadik bele tölti, különben nem ihatja meg, olly savanyú.”

Szomorú vigasztalás, gondolá Tamás ’s a’ picziny ablakhoz vonúlva lesten leste az időt, és sajnosan látván a’ hó-fuvatagot mind inkább nevekedni, előre rettegett az éjjeltől, melly barna képét már fel is tolta.

A’ Csárdásné nem legjobb szagu mécset tön elébe az asztalra, és étkekkel kinálta; de Tamás bár mint éhezett is, egy falatot se tudott lenyomni, ’s részét Jakabnak ’s a’ Káplárnak engedvén, csak ágyat kért, hol lenyughatnék.

„Mi illy úri vendégekhez nem szoktunk!” mond a’ Csárdás, ’s vállvonítva mutat a’ földre, hol a’ mesterlegények, bugyrok fejök alatt, már jóizűen hortyogtak. Hosszu tusakodás után megegyeztek: hogy a’ Tekintetes uraság fekünne egyik asztalra, melly elég erős terhe alá; használja bundáját, ’s kocsivánkosait. Tamás főcsóválva dörgölé homlokát, örömest fel ’s alá járt volna, de hosszú lábainak kicsiny volt a’ teli szoba. Mit vala tenni? fanyar képpel csak letelepedett a’ deszka-trónusra, ’s béburkolva, csak orrát hagyván ki a’ bundából, nyujtózott el, ’s nem sokára, bár nem kis zaj volt a’ szobában el is szunnyadt. A’ szelíd macska is mingyárt hozzá szövetkezett, ’s hizelkedve dörzsölgeté fejét kiálló orrához; tüsszögve ébredt fel Tamás, ’s lesodorván a’ macskát bundája’ újjával, morogva más oldalra fordult.

Azalatt a’ két öreg katona öszveülve poharazott, képzelhetni: hogy a’ háború lön beszédök’ tárgya; eleintén lassan vitézkedtek, de utóbb olly tüzesen hozzá láttak, kivált a’ káplár, megmutatván: hogy a’ savanyú bort három ember nélkűl is meggyőzhetni, el-elrikkantá magát ’s úgy oda verte öklét az asztalhoz, hogy a’ poharak szinte tánczoltak; e’ zajra a’ felriadt gyermekek sírtak, Tamás is felrettent és feledvén magas fekvését, midőn hirtelen a’ lárma után fordulna lehanyatlik, megtapossa az egyik mesterlegény’ lábát, ki rablót vélvén felette dühödni óbégatva kegyelemért kiáltozott. Jakab azt gondolá: hogy ura is ütközőben van a’ mesterlegénnyel, nagy robajjal segedelmére ugrik, ’s eldöntvén a’ padot a’ már elázott káplárral együtt, ki ezen kiáltással: „Ne engedd, szurd, lődd pajtás!” a’ földön is hadonázott, örömest felkelt volna, de feje nehezebb volt egész testénél. Az egész Csárda, valóságos csatahelynek látszott; mindenki talpon volt és sok kérdés sopánykodás után lön ismét békesség.

Vincere quum possis, interdum cede sodali!^* mormolá Tamás, ’s inasát keményen lenyugodni parancsolván, ismét az asztalra nyomult, nevetve haragjában; de álom nem jött többé szemére ’s míg a’ többiek különféle hangon sipoltak körűle, ő az élet’ változásain tünődött, mint koczkázik a’ sors szivünkkel, ma lágy keblet igér, holnap kemény deszkára fektet. Örömmel látá szürkülni a’ napot, mingyárt is befogatott ’s jól mefizetvén a’ nyugtalan hálást, odább ment. Ez éjjel azonban nem volt következés nélkül, mert Tamás magát meghűté és szörnyű náthát kapott, ’s Jakab sok tüsszentéseit alig győzte istenéltessel. Estélig semmi baj nem történt, ’s Tamás örűlvén a’ jövő éjszakának, derék fogadóban szállt meg. A’ Fogadós csinos szobába vezette; de Tamás még jól ki se pihente magát, midőn egy idegen inas hozzá toppan, ’s a’ földes urasághoz meghívja. Tamás mentegeté magát ’s udvarlását máskorra halasztá. Az inas eltávozott, ’s kevés vártatva belép egy vastag, piros Úr, kinek a’ jó bor ’s konyha kilátszott képéből.

„Bocsánatot uram! – mond a’ vastag Úr – uri szánt láttam ide térni ’s tüstént küldém inasomat meghívni vendégemet; nálam bévett szokás minden valamire-való embert magamhoz kérni, mert házamat jobbnak tartom fogadómnál. Tessék azért magát megalázni kis vacsorára; szívesség lesz, enni inni is találunk.”

„Köszönettel megismerem ritka házi-barátságát, de most nem részesülhetek benne, egy az fáradt vagyok, más az beteg forma, továbbad kedvetlen, pedig: oderunt hilarem tristes, tristemque jocosi!”^* de a’ vastag úr olly könnyen nem nyugodott meg, olly nyájasan esdeklett, olly kis időre alkudozott, hogy Tamás jó móddal nem menekedhetett; azért megigérte eljövetelét, csak félórát kért, míg magát illendőképen prezentálhassa, kivált értvén, hogy ott szépnem is mulatozik.

„Ej minek! hiszen tudjuk az utas nem jár menyekzős ruhában!” mond a’ vastag úr; de már ebben Tamás nem engedett, és megköté fejét. Mihelyt a’ földes úr eltávozott, elszórta úti ruháját ’s ujra kezdett öltözködni; de nagy boszuságára Jakab a’ rózsa-olajat otthon felejté, mellyel a’ mult éjjeli füstöt elölni akarta.

„Lesz itt ollyas bolt!” mond Jakab és elsietett; nem sokára hozott is olajat.

„Jó e? – kérdé Tamás – nekem nincs most szaglásom; színe nem sokat ér!”

„Finom! szinte felüti az ember’ orrát – felel Jakab – előbbi uram a’ hadnagy sokszor élt vele.” Azután neki türődzött és derekasan felkente urát. Tamás felkészült ’s Jakabot vigyázatra intvén, a’ lámpással váró inassal az urasághoz ment által. A’ víg házi úr leste már ’s hangos istenhozottal tárja ki előtte ajtaját; de meghökkenve állapodott meg Tamás, midőn első tekintete, több Szépek közzül egyenest ama’ hitetlen leányba, vagy is már menyecskébe ütközött, ki neki előbb képét, azután kosarát nyujtá. Különben nem igen ügyes mozdulati, most a’ szorultságtól még inkább feszesültek, merevenen állva, szólni akart, de nem tudott, csak midőn a’ házi úr, a’ szoba közepére tolta, akkor hajtogatta magát vég nélkűl, zavartában még illendő deák sententia sem jutott eszébe. A’ menyecske is elpirult; de az asszonyok különös ügyességgel birnak elrejteni szorultságokat; míg a’ meglepett férjfi szót keres ’s ha talál is többnyire ön kárára hímez hámoz; az asszony mingyárt segít magán, talál rézst, ’s könnyü szökéssel, mint a’ csík,^* sikamlik el szorongásai közzűl. A’ menyecske is, Tamáshoz lejtve, őt mint atyja’ házibarátját mutatja bé a’ társaságnak, azután a’ játszó asztaltól oda intvén férjét, ezt, mint a’ házi úr’ rokonját megismérteti vele. Hasztalan iparkodott Tamás e’ kelletlen összetalálkozás’ benyomását elsimítani, feszes maradt, és komor, különös magaviseletével minden szemet magára vonván.

De mind ezt még nagyobb baj követte: mert alig olvadozott fel meglepetéséből, nyilván látta, hogy az egész társaság kerűli. Az asszonyok suttogtak, kendővel tartván be orrokat; merre hajlott, mint valami kísértet előtt, mindenik elvonult. A’ házi úr, kezeit tördelve nyugtalanul járkált ’s több izben szagos füstöt parancsolt. Tamás tüskén állott, az illy visszás bánáson fellázadt gőgje titkos haragra ingerlé; már a’ házi úr’ képtelen barátságát megköszönni akará, midőn ez, karjába öltekezve félre vezeti, ’s őszinte bocsánatot kérvén, kérdezi: „hol vette ezt a’ rettentő parfümöt, melly minden egészséges orrot elnyomorít? ha nem hibázom, köménymag olajjal tetszett felkenetni haját, olly keresztűl ható.”

„Oh Jakab! oh nátha!” kiált Tamás szégyenében, ezerszer bocsánatot kérve kalapját ragadja, ’s nem hallgatván a’ házi úr’ marasztaló szavaira, szörnyű léptekkel a’ fogadóba sietett. Megtámadván és elüzéssel fenyegetvén Jakabot, ez azzal menté magát: mit tud ő az urak’ szokásihoz; előbbi ura a’ hadnagy –

„Hallgass!” kiállt Tamás, vizet parancsolt, és zugolódva hol a’ sors, hol Jakab ellen mosta le fejét; azonban Jakab ártatlan volt, mert a’ boltos megcsalta, áporodott köménymag-olajat adván neki rózsaolaj helyett.

„Heu, patior telis vulnera facta meis!”^* sohajt Tamás, magát vádolván, miért keresett enyhülést bujdosásban, midőn szorgos munka által otthon hamarább meggyógyult volna. Nem tudván aludni, szörnyen kikelt magában a’ szép nem ellen, melly úgy vélé görbe csontból lévén alkotva soha egyenes uton nem mehet, ’s ő még is felakadt. Ha Tamás mélyebben vizsgálja az életet, könnyen általláthatá: milly kétes az indulat azon korban, hol az ifjuság’ ömledezéseit komoly férjfiuság váltja fel, és nem várta volna, hogy a’ tizenhét esztendő a’ negyvent túlhaladotthoz vonzattassék. Ő jó szívü volt ugyan, de lassu, feszes, pedig a’ fiatalság enyelegni szeret, és bár mi érdemet átugor, minden kellemes játékért.

Ha Tamás utja soká így tartana, holtan kellene szegényt barátjához kísérnünk; de szánakodói vigasztalására legyen mondva, Tamás harmad napra, noha bágyadtan Endrefyhez ért, ’s maga is szinte felvidult, midőn az udvarba járata.

„Itthon az uraság?” kérdi az elébe jövő cselédet.

„Egyedűl az asszonyság van itthon; de az uraság is mingyárt megjövend” lön a’ válasz. Tamás a’ házba megy, hol őt egy csinos, bár a’ huszonnégyet túlhaladta asszony, igen nyájasan fogadja, ’s mingyárt is a’ neki rendelt szobába vezetvén’, szíves gonddal forgolódik, körűlötte. „Már néhány nap óta várjuk uraságodat – mond – ’s Endrefy már e’ szerencséjén aggódott.” Tamás elbeszéllte némelly viszonagságait, ’s hogy a’ szíves asszonynak is valami kellemest mondana, sajnálva érinté a’ dolgot, hogy minden halandónak megvan keresztje, melly a’ teljes boldogságot szét dulja. – „Tudom – úgy mond – mint terheli szivét a’ gonosz mostoha.”

„Mit ért ezzel uraságod?” kérdi meglepetve az asszony ’s egyszerre megszünik nyájas mosolygása.

„Hallom e’ háznál is a’ mostoha patvarkodik – mond Tamás – mint kedves barátom’ hitvese, vegye szíves részvétemet!” tovább akará még a’ tárgyat feszegetni, de az asszony kemény szemekkel végig mérvén őt, kifordúl ’s az ajtót rá csattantja. – Bámulva néz utána Tamás, ’s minekutána holmijét Jakab a’ szobába rakta, ismét felakará keresni, de épen akkor jött meg Endrefy hitvesével ’s Tamás csak elhült, midőn látta milly szörnyű bakot lőtt, hogy első beléptekor mingyárt a’ mostohát bántotta meg, mert ugyan az volt, ki előtt olly kérdetlen nyilatkozott ki. „Elkábult fejem a’ sok viszontagságtól – mond Tamás – valami átok fekszik rajtam, melly minden tettemet vesztemre intézi.”

Tamásnak helytelen kiömlése, Endrefynek kettős bajt szerzett; mert mint házi úr és barát, vendégét örömest kényén mulatta volna, ellenben mostohája’ méltó haragja szabad eggyüttlétöket ha nem gátolta is, de balra magyarázhatta; annál is inkább, minthogy az özvegy Tamásban csak Endrefy’ echóját vélvén, azóta magába vonult, ’s ha a’ kénytelenség közzéjök vezette is, komor, tartózkodó volt, semmi beszédbe nem elegyedett ’s így a’ házi társaság feszes, hijányos lön. Az ifju asszony is ez által zavarba jött ’s két tűz között állván, nem tudta merre hajoljon. Tamás ugyan, minden kitelhető szépséget előhordott az özvegy megengesztelhetésére, ’s minden módon iparkodott megczáfolni a’ bal itéletet, melly minden mostohát szívtelennek vádol, de sikeretlenül, bár mint példázgatott, hideg udvariságnál egyebet nem nyerhetett. „Flectitur iratus, voce rogante Deus,^* – mond – de a’ megbántott asszonyt nehéz megkérlelni; jobb lesz nekem haza mennem.”

„Nem – mond Endrefy – te békületlen nem hagyod el házamat; tudod mit? a’ napokban szép társaság gyűl össze nálam, kis táncz is lesz, pörgesd meg jól a’ menyecskét, ’s vigyázz rá, kiugrálja haragját!”

„Ha pere volna – felel Tamás – szívesen szolgálnék neki, de quod non didici, sane nescire fateri,^* a’ tánczhoz nem értek, kivált a’ mint most szokták. Igaz, a’ friss magyart valaha én is eljártam, de tudod, gyakorlás nélkül kitanul az ember!”

„A’ köz öröm – mond Endrefy – hamar elragadja az embert; én reménylem, ti is baráti kezet fogtok!”

„Amen! teljesedjék!” mond Tamás.

Eljött a’ vigadás’ napja, ’s az egész ház mozgásban vala; míg az asszonyok sütöttek, főztek: Endrefy Tamással az ebédlőt kiüríttetvén felgyertyáztatá. Jakabnak is elég dolga akadt ’s volt mit beszéllni előbbi uráról. Délután mindenik a’ tükörnél maga személyével bajlódott, Tamás is pompába vetette magát, egészen feketébe öltözött, csak tarajos-sarkantyús csizmája volt ezüsttel kivarrva. Azalatt hintók zörögtek az udvaron, itt egy karcsu lyányka ugrott ki a’ kocsiból, amott pípesen szállt ki egy agg kisasszony, az özvegy, mint idősb háziasszony fogadta az érkezőket, Tamáshoz is nyájasabb vala mostan, ki mentől tovább nézegette, annál helyesebbnek találta őt, forrón ohajtván a’ megbékülést. Már pezsgett a’ szoba, a’ muzsikusok helyet foglaltak, midőn az ajtó nyilik ’s amaz ismért vastag úr, ’s a’ hitetlen szép, férjével belép. Tamás’ szeme ködbe borult.

„Többed magammal jövök kedves szomszéd – mond a’ vastag úr és az őt üdvezlő háziasszonyhoz – Ránky úr és hitvese, atyámfiai!” Tamást megpillantván, kiterjesztett karokkal mingyárt feléje döczög. „Örvendek kedves úr! íme minő véletlen találkozunk össze megint! legalább az az átkozott olaj most nem szakaszt el bennünket.” Tamás örömest befogta volna száját, félvén, nehogy akkori baja elárultassék. Ránkyné is köszönté ’s megelégedve mosolygott habozásán, mert mindeddiglen őt buzgó imádójának hitte; azonban Tamás hasonlítani kezdé Ránkynét kedves ellenségével: amaz szép, fiatal, de hamis, tetszeni vágyó és másé; ez szinte nem öreg, több méltóságot mutató és szabad – amaz már megcsalta, emez haragszik ugyan rá, de bocsánat-félben van – Ránkyné kidőlt szivéből.

A’ tisztes Lengyel^* megzendűlt. Endrefy Tamást mostohájához vezetvén kérte: tenné ő a’ házi úr’ kötelességét ’s tánczolna elől. Tamás zavartan vonakodott, de az asszony intő tekintetére, piros arcczal odanyujtja kezét, ’s komolyan, és nagy méltósággal csoszogva vezeté a’ sort; egész vállal tünt ki a’ többi közzűl, de volt is mit szenvedni a’ következő párnak, mert Tamás minden reverencziánál^* hosszu lábaival olly nagyokat kanyarinta, hogy szerte ütközve majd mindent lekaszált körüle; ellenben magas növése magának is terhére vált, midőn más tánczosok’ keze alatt bujkálnia kellett, és szinte fájlalta derekát, gyakor görnyedezései miatt. Elvégződvén a’ Lengyel, Tamás meleg csókot nyomott az asszony’ kezére ’s már teljes békét gyaníta, midőn gyöngéd szorítást érze ama’ puha kéztől.

Ezután más tánczok következtek; de már ezekben Tamás, bár mint unszoltatott, nem veve részt. Éjfélkor vacsora nyujtatott; Endrefy barátját mostohája megé ülteté, ki is édes gonddal töltögeté poharát ’s a’ hálaadó Tamás sok szép szentencziákkal^* jelentgeté iránta tiszteletét; tünve tünt Ránkyné’ emléke, ’s vidám kedvre lobbanva mulatozott a’ hozzá közel ült vastag urral, ki harsány szóval egészségeket ivott.

A’ vacsorát ismét táncz követé, hevesebben forogtak a’ párok ’s lángzó tekintetet váltva, némelly szív hamarább dobogott, a’ bóbiskoló hegedűsök’ újainál. „Még egy Magyart! annál leljen bennünket a’ hajnal!” kiált a’ társaság ’s meglett. Endrefyné felkérte Tamást, ez neki állván, úgy szórta hosszu lábait, mintha el akarná dobálni magától; de rosszúl esett neki, mert midőn hirtelen fordulna, sarkantyúja megakad, ’s ő egész terhével térdre omol; felugrott ugyan, de nagy fájdalmat érze.

A’ társaság eloszlott, Tamás titkolva sérelmét szobájába sántikált, hol Jakab meleg vizzel borítgatá; de az nem hogy használt volna, térde megdagadt ’s majd egy hétig nem hagyhatá el ágyát.

Az asszonyi szelíd természet leginkább a’ beteg’ ágyánál tünik ki, akkor minden boszút feledve ápolja a’ szenvedőt ’s megváltó angyalként türelmet ’s enyhülést varázsol; az özvegy se tagadá meg itt e’ szép erkölcsöt, ’s feledvén hogy Tamás keresztnek hívta, gyamolítására siete, és utóbb, mi okból? nem tudjuk, alig tudott megválni tőle – szóval: belé szeretett, és a’ fársáng’ végén, Endrefy ’s hitvese’ nagy örömére, az oltár előtt nyilván megvallá szerelmét. „Post nubila Phoebus!”^* mond Tamás, midőn kedves hölgyét kebléhez zárta.

Szobor gyanánt álla Zsuzsi a’ ház’ pitvarában, midőn kocsikat bejárni ’s az urát szép asszonnyal karöltve látja. „Mit csinál az uraság?” kérdi Jakabot; az öreg katona megvonítva bajuszát felel: „bajjal ment, vigan jött.”