Episztola.
Égj a’ kincsek után; ’s hideg ölbe lehelve szerelmet
Érezz; csalfa nyomán indúlj a’ játszi reménynek;
Fényvágy gyujtsa hiú kebeled’; vak képzeletekben
Élj; ’s mellyedben örök lobogással dúljon irígység
’S bosszú; bírja kevély indúlat; fagy-hideg-ölte
Fösvénység lelked’, – nyugodalmad messze röpűlt-el.
Ezt nem kincs, szerelem, nem szerzi hatalma Nagyoknak.
Láttam pór’ küszöbén
*Szegények hajlékában.
örömek’ mértékletes árját;
Láték nimbuszain fénytrónnak lengeni fátyolt;
Annak öröm, – ’s ennek búkönnyet hullni szeméből.
Azt, kit keskeny körbe igéz csillagzata, ’s békkel
*Békével.
Várva jövendőjét megelégszik, mit neki sorsa
Nyujtott: boldogság ’s nyugalom’ súgára köríti.
Boldogságra legelső út: győződni-meg arról:
Hogy sok ezer bú- ’s kínsúlyt kell szenvedni nekünk itt.
A’ Bölcs’ lángesze nem nyujthatja napokkal az éltet,
Ám-de kemény súlyát ’s terhét könnyítheti annak;
’S vére halál’ félelmeit is vasmellye ledúlja.
Rényben igaz becsedet ’s nagyságodat állani higyjed:
És nyugtot leltél. Letörűl órája halálnak
Mindeneket; ’s a’ rényt meghagyja örökre, örökre;
’S a’ ravatalra dicső koszorút függeszt-fel az érdem.
Éltünk csak hiteget sírunkig, ’s olly csuda titkok
Terhei: hogy csak az egy Haldokló’ lelke előtt kész
Vallani súlyait. A’ nyugalom’ szép tája csak ekkor
Villan-elé; ’s gyászhalmok’ ölén átcsillog az erkölcs.
Fogd-fel aczélmellyel sorsodnak durva csapásit,
És csüggedni ne tudj: nyugodalmát vívta-ki lelked.
Oszlik az olvasztó bánat; ha kitűrni akartod;
’S a’ szomorú kupressz’ látása, hová menedékűl
Bujsz keserű fájdalmid előtt, oktatja az embert:
Hogy mi csekély az öröm, ’s mi csekély a’ bánat is itten.
Álld-ki elébb megalutt ereidnek végdöbögésit,
’S a’ mély szenderülés’ partján feltűnni nyugalmad’
Láthat’d. Itt kéjelg önnön-súgárin az erkölcs.
A’ szívnek sebe itt gyógyúl, ’s itt hűl tüze lángja;
És az öröklétnek kapuján érdemkoszorúja
Mennyei lángkörben szomorú sírodra mosolyg-le.
Itt nyugtot ne ohajts; villámként minden enyész. Csak
A’ mi való gyönyör: az nem szűnhet. Múlik az élet
Ifjúság, szerelem, fény’ báji, szerencse, remények. –
És te mulandókból kiteremteni vágyod azon díjt,
Melly az öröklétnek vidorabb országain inthet?
Érdemdíjt ott várj: hol az ember csont, hamu, por lesz.
Itt nem: hol hatalom, kény, kincs, fény, küzdve tipornak;
És az igaz rénydísz
*Kitüntető erény.
’s nemes élet halni sohajtoz;
’S önkényű hatalom fontolja az érdemet, és a’
Jobb ember’ sorsát! Hosszú pályának örűlsz e?
O! ha szerencsétlen napokat komoríta reád a’
Sors, mi igen tova nyúlt élted, ha virága korábban
Elhullt is! Kínzó fájdalmait engedi nyúlni
Párkád; ’s kínaidat hogy hosszabbítsa, kegyetlen
Karjait elfedi: hogy le ne sujtsa ha szenved az ember.
Ellene vetni dicsőn lehet e’ rényt durva halálnak,
Ellene, mint az erős horgonyt a’ tengeri habnak,
Melly a’ szélviharok’ közepette az ostromokon győz;
’S mint valamelly kikötőbe, csak úgy lép sírba nyugodni.
Boldogságot ohajt minden, bár áldozatokba
Teljék. Ámde való boldog csak az, a’ ki magával
Elhiteté: hogy nincs ki szerencsésb lenne kívűle.
Vágyni kevély nagyságra minek? ’s mért égsz te dicsőség’
Hervadozó koszorúji után?! Lásd büszke hatalmát
A’ sír’ zárainak leverő lélek temagadban;
Égi valót bíró rokonérzők emberalakban:
És az egekben az egy ’s közatyának léte, azon dísz;
Melly az igaz nagyság’ fényén hordozza az embert.
Mért szórsz átkot epét boldogtalan életed ellen?
Hogy ha megérdemléd bal sorsod’; gyászesetid köztt
Legfőbb fátum ez; úgy ha mosolygó napra lehettél
Méltó: vaj mi gyönyör, ’s mi szerencse magában is élted!
Szüntesd vágyaidat; ’s hallgatni tanúlj; ne szeress; ne
Gyűlölj balgatagúl. Ki vakúl meghitte Barátit,
Nincs szüksége epébe kevert agyarakra: hogy élte
Majd boldogtalanúl folyjon. De reményleni is óva
Tudj. Ha remény ébren lévők’ gyér álma: ne bízd meg.
’S e’ként a’ nyugalom’ gyönyörítő tája fogad be.
Fussad az érczfedelű ’s fenhangú hírkör-ajánlta
Városokat; perpatvarokat; ’s engedve veszíthetsz
Inkább, mint engedj meggyőzve. Derítse unalmad’
Néha magány ollykor kedves, ámde rokonkebelű Társ.
O ha gonoszságit szívednek nyögni halálos
Álmaiban kívánod; ohajts részt venni magányban.
Itt zokogásaidat ’s panaszid’ nem hallja az írígy;
’S a’ vadság’ tüzeit kegyesűlés’ harmati oltják.
Érd-be tieddel. Ezen mód földi gyönyörre ugyan, de
Boldogságra vezet. Ne ohajts itt állhatatos jót.
Élni nem; ámde kimúlni lehet nyugodalmasan. Akkor
A’ sír’ öbleiből boldogság és igaz enyh int.
Debreczeni Bárány Ágoston.
