Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Kemény téli idő volt. Házának magányos falai közzé vonúlt az ember; innen nézett ki a’ szomorú természetbe, mellynek mezején minden öröm eltemetve feküdt. Dühösen süvöltött az éjszaki szél, ’s csak ez adott élethangot a’ nagy sír’ csendjében. –

Némán ült a’ szobában Ágnes, Bánkő várának asszonya, szánást gerjesztve lebegett arczáján a’ halavány szenvedés; egész valója hasonló volt ama’ rózsához, mellyet egy tavaszi fagy lekonyít, ’s idő előtt kifoszt virágzó pompájából. Karján tartotta csecsemőjét, oldala mellett Lajos állott, egy hat esztendős gyermek, anyjának egygyetlen öröme még a’ puszta életben. Könyezve voná épen ezt szivéhez, midőn Loránd véletlen belépett.

Ijedve szökött a’ gyermekről itt vissza az anyai kéz „Nem de, hogy édes a’ visszaemlékezés?” – felszólal gúnyhangon a’ durva férj, és szeme mérgesen Ágnesre villan – „mint képzeli az átkozott magát amaz időbe vissza, mellyben első Urának csókjai fűszerezték éjszakáit, ’s illy elmés majmot kapott az erek’ játékiból.”

Ágnes. Hová ragad ismét a’ szilaj indulat, te tigris! – Oh mikor ürítem én ki a’ szenvedés’ poharát!

Loránd. Helyes emlékeztetés! Az ember az indulatnak örök bolondja, mint a’ fák’ üstöke a’ zúgó szeleknek; az indulat csalta meg szivemet első látásodban, – az indulat tett a’ pokol’ örök adósává, hogy bírhassalak. –

Ágnes. Szűnj meg az egekre! Rettentő szavak ezek, mellyek túl hatnak értelmem’ határin. – Óh ember! miért háborgattál engem’ özvegyi székemben? hányszor vívtam akkor indulatos kérelmiddel, ’s kerűltem ki az öszve hozó alkalmat? – De előled menedékhelyet nem találtam. Kezemet adtam néked, te vad! mert az a’ reménység éltetett, hogy a’ ki elhunyt férjemnek barátja volt, az engem is becsűlni fog. Rettentően mutatja a’ jelenidő megcsalatásomat.

Loránd. Nagy mester az az idő! mint jövendő, mennyet igér, megcsal mint jelenvaló, – ’s pokollal ijeszt, ha multtá lesz. Óh ha te azt a’ bogot fel tudnád oldozni!

Ágnes. Loránd! Engedj már egyszer szavaimnak utat szivedhez. Mi boldogok soha sem leszünk; irtsd ki ezt a’ kebledben megfeneklett vadságot, így legalább türhetővé teszed az életet. Nézd, térdeimen kérlek, lágyítsanak meg annyi esenkedéseim; ha nődet nem szánod, kíméld meg bennem Drákynak özvegyét, ki téged soha sem bántott.

Loránd. Óh asszony, ha most is az volnál! – nem özvegye, hanem felesége; – vagy ha azzá tehetnélek, – ’s én viszont az lehetnék, a’ mi voltam: – mázsás terhek hullnának akkor szivemről le, ’s én boldog volnék, mint egy paradicsom’ polgárja. – Most, midőn az enyím vagy, nincs egyéb mód, hanem hogy sírig átkozzalak, és (magában) kétségbe essem!

Ágnes mély fájdalommal kelt fel azon helyről, hová hasztalan borúlt. Sírva fogta meg fiának kezét „Jer Lajos, – úgymond – kerüljük az ő tekintetét; az ég neked irgalmatlan gyámatyát adott, ’s nekem egy ragadozó vadat férj helyett; az én szenvedésimnek csak a’ halál’ orvosa!” ’s ég felé emelt szemekkel hagyta a’ szobát el.

Loránd merően nézett a’ kimenő után. „Hogy általam boldogtalan vagy, (így szólott magában hosszú küszködés után) azt én tudom; – a’ szánakodás, és gyülölség váltig vív lelkemmel. A’ mit az első jóvá akar tenni, azt a’ másik, mint hatalmasb, ismétlen öszverontja. Majd szánlak, hogy szerencsétlen vagy, majd viszont akarom, hogy örökre az légy. Az elsőt soha ki nem jelentem, de akarom, hogy érezd az utólsót. – Gyorsan villan szivemen keresztül néha egy jóltévő erő, – mennyei szikrának gondolnám örömest; ez reményt akar gyújtani bennem az Isteni kegyelemre; de irtóztatóan süvölt ismét a’ pokol, hogy annak már vége van! – Ágnes! Ágnes! mikor te még a’ szüzesség’ fátyolát hordoztad fejeden, ’s én Ólmoson, e’ magyar barátság’ fészkében mint ifjú, először láttalak: mindenható erővel repűlt akkor feléd az én szívem, minden vércsep eremben bírni buzgott téged. – Óh ha az ég ezt a’ forrón kivánt szerencsét akkor megadta volna; ártatlanúl, és könnyen, mint a’ lepke, repülnék az életen keresztűl. – Most bírlak; de egy hegy nehézkedett melyemre, mellyet száz Róma le nem lapíthat.”

Itt belépett Pongrácz, az ő lovásza. „Uram! – úgy mond – a’ lovak nyergelve vannak, de ma veszedelmes lesz utra indúlni.”

Loránd. És miért? a’ világ’ tengelye fordúl e ki sarkából?

Pongrácz. Sűrű gomolyokban esik a’ hó, minden csapás el van temetve, ’s az ember nem lát sem előre, sem hátra.

Loránd. Semmiség!, illy időt ohajt az én természetem. Láttad e asszonyodat? mit csinál?

Pongrácz. Imént hallám a’ komornától, hogy arczáján egy köny éri a’ másikát.

Loránd. Boldog a’ ki sírhat. Könnyek által enyhűl a’ fájdalom, a’ szív megcsendesűl, ’s új életsugár folyja körűl, mint a’ föld’ szinét nagy zápor után a’ verőfény. – Óh ha én sírni tudnék!

Pongrácz. De Uram, engedj meg egy kérdést; hová fogunk menni?

Loránd. Urad, a’ hová akar, – te, hová Urad parancsolja: Az út nyitva áll a’ poklokig; – ’s tornyosodjanak olly magas hegyekké a’ havak bár, mint Krivánnak üstöke,^* a’ vándornak azt nem rekesztik el.

Loránd itt kisietett az ajtón, Pongrácz pedig főcsóválva némán követte.

Könnyebbülést érzett Ágnes, ha néha férjét eltávozni látta, mert akkor a’ házban csendesség uralkodott. Sokszor így magára hagyatva, gyászosan kavarogtak lelke előtt a’ múltaknak képei; setéten lebegé körűl Drákynak árnyéka – azon vitézi állásban, mellyben tőle bucsút vett; tompán viszhangoztak fülébe az ő utólsó szavai: „Isten veled, életem’ szerelme! hazám’ szent java mostan tőled elszakaszt, de egy mennyei Való súgja nékem, hogy mi viszont meglátjuk egymást; maradj tehát hívem!” – Mindég egy titkos borzadás szállotta meg Ágnest, ha e’ szavakra emlékezett; mintha az örök álomban szendergőktől is kellene tartani.

Ágnes ezen időpontig a’ sorsnak sok visszás fordulásait tapasztalá. Ő Rohonczon^* született a’ Gamrayak’ nemzetségéből; már éltének ötödik évében árva lön, ’s anyabátyjának gondviselése alá jutott. – Tizenhat esztendős korában bálványa lett a’ vidéknek; szép volt, virágzó és tellyes, mint a’ rózsa’ kelyhe, – nyájas és szemérmes, mint a’ hajnalbibor. Mind azon gazdag és nemes ifjak közzűl, kik szíve, és keze után lángoltak, kettő különbözteté magát meg: Dráky, és Loránd. Egyenlők ugyan testi kellemekre; különbözők belső tulajdonokra nézve; amaz vidám, szelíd, és nyiltszivű; emez komor, magába zárt, és indulatos. Drákyval köté öszve Amor, és Hymen a’ virágzó hajadont. Hangos örömzajjal hozta ez menyasszonyát Bánkőre, mellynek ő Örököse, és Ura volt.

Loránd enyészve látván reményét, feleségűl vevé Balázs Ilonkát, egy szelíd erkölcsű, nemes leányzót. Ezzel türhetős békében élt atyai várában Lögényen; ’s úgy látszott: hogy ő mint Drákynak előbbi tüzes vetélkedő-társa most annak elválhatatlan barátja lett, mert Bánkövét számtalan ízben látogatta.

Bánkő három évig a’ boldogság’ lakhelye volt; a’ szeretet, és hűség példás öszvehangzásban fogtak itt kezet. Ekkor kiütött a’ Török-háború; enyészettel fenyegette Ozmán’ vad csordája a’ keresztyén magyar kormányt; sietve gyülének zászló alá a’ hazának nemes fiai, Dráky is bucsút vett kedves háznépétől, ’s hőstüzzel repűlt Loránddal a’ hadnak veszélyi közzé.

Győzedelmesen tértek vissza egy év mulva a’ magyar seregek, és azokkal Loránd. Csüggedt fővel jött ez Bánkőnek Asszonyához, hirűl adni Drákynak – elestét. Mint a’ lekonyúlt liliom állott Ágnes vesztesége’ fájdalmában. Erősen feltéve magában a’ kesergő özvegy, hogy hátralévő napjait a’ világtól elvonúlva tölti; csak az Ólmosi ház maradt vigasztaló barátja, és Loránd, ki erővel is fenntartotta a’ barátság’ jusait.

Loránd az ő hitvesét Ilonkát a’ táborból lett haza jötte után, öt holnap mulva hirtelen elvesztette. Ezután Ágnest még gyakrabban kezdé látogatni, ’s a’ miért eddig csak törött hangokban esdeklett, azt most indulatosan kivánta, – az ő kezét, és viszonszerelmét. Ágnes másfél évig állhatatosan küzdött hűségének altatója ellen; de az idő győzedelmes lett az asszonyi erőn. A’ két özvegy között a’ választó fal leomlott, és Loránd Ágnesnek férje lön; ’s mivel Lögényen lakni már régóta borzadott, – anyjától, ’s testvéritől elvált, és új hitvesének birtokába Bánkőre költözött.

Ezen házas életet kerűlte az egyesség, és szerencse. Loránd alig élt Ágnessel egy rövid holnapig, ’s már benne egy megfoghatatlan vad természet fejtődött ki. Gyülölni kezdé nőjét, örök nyughatatlanság háborgott lelkében, szüntelen csak a’ kietlent vadászta, ’s komorsága a’ kétségbesésig nőtt. Bánkő imígy a’ barátság’ sírja lett, minden ember irtózott annak új urától; és Ágnes, ki most már egy évig élt vele, a’ nélkűl, hogy szavait érzések fogták volna fel, vérző szívvel ismérte meg, hogy ő sírjáig a’ legszerencsétlenebb asszony.

Már a’ nap régen elalkonyodott, midőn Loránd a’ nagy téli zivatar között behajtott Pongrácczal a’ Lögényi várba, hová őtet Öccsének levele már két nap előtt sietve meghivá. Zsibbadt érzékekkel szállott le lováról, ’s tántorgott hóba söppedezve beteg anyjának szobája felé. Néma főhajtással nyitotta fel ajtaját egy házi cseléd; – ’s mit látott? – anyját halotti lepedőben, testvérjeit a’ gyásznyoszolyára^* homorodva, ’s egy csendes kerületben a’ ház’ több jámbor jobbágyait. Szörnyen megrázta ez a’ jelenés Lorándot, – életjel nélkűl rogyott öszve – talán a’ lélekisméret’ súlyától!

Midőn magához tért, ágyon fekve lelé magát egy külön szobában, mellette gyászlepelben siránkozó huga ült. „Hol vagyok?” ez volt a’ várban első szava. – „Itt a’ te szerető hugodnak társaságában” felele a’ szomorú Berta. – „Menj, menj angyal, hozz egy pohár-bort, hogy éledjek dermedésemből.” – Berta ment, hozott, a’ mit kivánt, ’s bátyját megölelvén, eltávozott, mert testvérje hivatta.

Halavány fényt vetett a’ gyertyavilág a’ szobafalakra. Vadúl jártatá szemeit Loránd a’ szerte fekvő házi eszközökön „Szent Isten!” kiáltott fel egyszerre – „nem ez volt e Ilonka’ szobája?” Fekvéséből talpra döbbent – „és ez nem az az ágy e, mellyen a’ halál’ vonoglásait szenvedte? – Úgy van! rettentő igent mond az emlékezet. Jer te szőlőtőnek jóltévő leve, oltsd el bennem egy pillantatig csak ezt az emésztő tüzet.” – A’ poharat megragadta, és ivott; de hirtelen rántotta azt vissza szájától, ’s szemeit borzadva mereszté reá „Huh! ez Ilonka’ pohara, a’ rajta lévő arany rózsákról ismérem. – Rettenetes! ha most megnyilna a’ koporsó, ’s ő itt előttem megjelenne – méhének még éretlen gyümölcsével, ’s azt mennydörögné fülembe: Méregkeverő! most meg vagyok boszúlva, te halált ittál poharamból!” – Irtóztató volna ezen boszúállás, – és még is csak bocsánat illy bünhödés; mert én csak egyszer halhatok, – pedig illy gyilkosnak, mint én, három élet sem elég, hogy a’ vért vérrel fizesse.” –

„Örökké zúzatni a’ kárhozat’ markában, – a’ lélekisméret’ horgán örökké rángódni, – éjjel nappal vigyázni, hogy senki bé ne törjön a’ fedett titokba, – az egész teremtésben hasztalan keresni altató-szert, – ’s végre a’ kétségbesés’ martaléka lenni: ez a’ gyilkosok’ sorsa. – Oh az emberben nagy a’ kártékony tehetség, ha az iszonyú indulat Ura lesz a’ fenyítő léleknek!”

„Ágnes! te vagy mind ezen szörnyeknek indító-oka. Életem ártatlan volt, míg téged’ nem láttalak! – Én férj levék, de vérem’ tajtékzó hulláma akkor sem csendesűlt, ’s az incselkedő sátán mindég azt súgta: „győzd meg az akadályokat, ’s ő a’ tiéd lesz.” – A’ kárhozat’ mélysége felett vertem hidat tehozzád. – Oh a’ részeg indulatnak csak egy pillantat kénye volt; rettenetesen józanodám fel a’ te öledben. – És te neheztelsz, hogy gyülöllek; oh a’ mit a’ pokoltól vásárlunk, abban nincs állandó kedvesség! Te azt hiszed, hogy legszerencsétlenebb vagy; – hát mivé léssz, ha öldöklő titkomat szívedbe öntöm?” –

Vadúl kinzá Lorándot a’ vádoló lélekisméret azon három napok alatt, mellyeket Lögényen töltött. Az embereket kerűlve – többnyire a’ magányos szobafalak közt bolyongott, ’s ön testvérit is maga körűl csak erővel tűrhette.

Nagy gyászpompával vitetett a’ tisztes Halott a’ nemzetségi kriptába; szédelegve ballagott Loránd a’ kísérő sokaság között, nem mervén megtörni a’ végső gyermeki tisztelet’ szentségét; hajtorzongva állott meg a’ kripta-üregnél, ne hogy egy lelki kéz visszatartóztassa őtet e’ halottak’ honjában.

A’ temetés után egy feketén pecsételt levelet kapott Öccsétől. Loránd feltöré, ’s imezt olvasá: „Fiam! testem’ ereje annyira megfogyott, hogy már nehezen fogsz életben találni. Tiszteld az Istent, kitől elhajoltál, szeresd testvéridet, és élj egyességben hitvestársoddal, Ágnessel, kinek szép erkölcsét ismerem; ő megvettetést tőled nem érdemel. Vedd szivedre ezen végső anyai intésemet – az áldást, és átkot foglal magában; mind a’ kettőnek nagy ereje van az Isten előtt!” – Loránd a’ levelet eltette. „Jó anya! – úgymond – halmozd vétkeim’ sulyát az utólsóval, az első nem használ,” ’s Pongrácznak nyergelni parancsolt.

A’ ház’ baráti mind leülének a’ halotti torhoz, – csak Loránd nem. Komoran vett bucsút a’ jelenlévőktől, ’s szolgájával a’ nagy hidegben Bánkőre visszaszáguldott. Mindnyájan álmélkodtak lelkének állapotján, de annak kútfejéhez senki sem jöhetett. – Ö Lögényvárát utószor látta. –

Egy mértföldnyire Bánkőhez állott egy kellemes dombon az Ólmosi vár; a’ gazdag róna vidék annak aljában úgy feküdt tavasszal a’ szem előtt, mint egy kis Kánaánföld. Ólmosnak Ura Kadik Bernárd, egy vendégszerető derék magyar volt, de nem csatasíkra való, mert jobb kezének két úját még gyermekkorában elvesztette. A’ vidék’ becsületes Nemesei vigan ülték sokszor itt a’ barátság’ ünnepét. Dráky, és Kadik között oldhatatlan szoros egyesség, és szeretet uralkodott; számtalan napokat töltött a’ két hív barát egymásnak várában. Mélyen fájlalta Kadik, midőn a’ hír füléhez hozta Drákynak a’ vérmezőn történt halálát; gyakran ment vigasztalására szomorú özvegyének, ’s csak akkor, midőn Ágnes Lorándnak férje lön, vesztette el Bánkő ezen igaz barátját, mert szive nem egyezhetett annak barátságkerülő hideg természetével. Nemes részvéttel szánta Ágnest, ha néha hírt vett szerencsétlen sorsáról.

Épen ebédjét végzé Kadik háznépével, ’s asztalnál ülve többféle nyájas beszédeket tartott, midőn hozzája egy idegen férjfiú véletlen belépett. Egy hosszú görög köntös volt öltözetje, fején csalma, ’s kezében egy vándorbot; nézése komoly ’s arczáján az őszinteség’ vonásai látszottak. „Üdvezellek szelíd hajléka a’ barátságnak!” imígy tevé köszöntését az Idegen. Sokáig merően nézte őtet az együtt-ülő háznép. „Örök Isten, mit látok!” – felkiált egyszerre az álmélkodó Kadik – „az én barátom Dráky!” ’s a’ háznép feldöbbent ülőhelyéből.

Dráky. Ti, a’ mint látom, álmélkodtok, ’s a’ viszontlátás inkább rémít, mint örvendeztet benneteket. A’ jó barátot hosszú távollét után nem így szokták fogadni.

Kadik. (karjai közzé sietve) Barátja lelkemnek! a’ halottak’ országából jösz e mi hozzánk?

Dráky. Ha Bagdádot^* Ásiában annak nevezed, akkor onnét.

Kadik. Megfoghatatlan! Pedig a’ hír’ szava mindenütt az volt, hogy hazádért Törökfegyver által estél el.

Dráky. Oh Bernárd, ha úgy volna! most édesen nyugodnám a’ természet’ anya méhében. Hogy fegyver által estem el, itt a’ hír nem hazudott; de a’ csapást nem Török tevé rajtam, hanem egy áruló barát, – egy pogánynál alábbvaló magyar.

Kadik. Rettentőt mondasz! És ki az az istentelen?

Dráky. Őtet a’ földön, és pokolban – Lorándnak hivják.

Kadik. Loránd? – Mindenható Isten! most minden világos.

Dráky. (leül) Ez a’ vágás itt hátúl fejemen, melly az itélet’ napján is látható lesz, – az ő munkája. Egy csekély szóbeli öszveütközés, melly közöttünk a’ táborban esett, az istentelent orgyilkosságra tüzelte.

Kadik. (félre) Vagy az az ördögi vágy, hogy feleségedet bírhassa. (Drákyhoz) És mint szabadúlhatál meg a’ haláltól?

Dráky. Csudálatos az. Egy nemesszivű Görögnek köszönöm életemet, kinél nagyobb barátját az emberiségnek nem ismérem. Közel három éveket tölték ezen kereskedővel – a’ szükségtől kénytetve – Ásiában, – megismérkedtem az ottani nemzetek’ szokásival, ’s a’ hajdankornak sok tiszteletre vonzó emlékivel. Hogy Európába visszajöhettem ismét, azzal is ezen görög jóltévőmnek tartozom. Én őtet e’ nap alatt nem látom többé, de szivemben él az ő örök emléke. – Ennyit mondanom légyen elég; ád az Isten Bánkövön olly időt, mellyben távollétem’ történetét jobban megértheted.

Kadik. És miért nem most? (magában) Oh mint fogom majd elkerűlni, hogy szavaim által tőrt ne verjek szivébe!

Dráky. Bernárd! két nagy hatalmas indulattal jövök én hazámba; az egyik kedves háznépem’ karjai közzé hajt, a’ másik megboszulni gyilkosomat. – Elégítsd ki most szivemnek éhkivánatját: él e Ágnes az én hitvesem?

Kadik. (hosszú szünet után zavarodva) Igen is, Ágnes él.

Dráky. És Lajos, az én gyermekem?

Kadik. A’ te Lajosod él!

Dráky. (felkelve) Mi ez? Te kedves hírt mondasz, és még is a’ szó ajakidról olly hosszan, és tompán hangzik, mmint egy mennykőmoraj a’ távolban. –

Kadik. (barátját feszűlt melyére vonva) Oh Dráky! miért kell nekünk egymást így viszont látni?

Dráky. Szent Isten! beteg e az én feleségem, vagy gyermekem?

Kadik. Nem!

Dráky. Nincsenek talán Bánkövön?

Kadik. Bánkövön vannak!

Dráky. Javaim pusztúltak e el?

Kadik. Javaid nem pusztúltak el!

Dráky. Megfejthetetlen! Minden kérdésre kivánt válasz, és még is minden szavad úgy cseng fülembe, mint egy lélekharang. Jele, hogy hazudsz.

Kadik. Az Isten bizonyságom, hogy nem hazudok; de ámbár ez mind igaz, még is –

Dráky. Oh az az ámbár, és még is két rettentő engesztelhetetlen ellenség, – be fúrja magát az életnek mindegyik sorsába; és csak azért vannak a’ Fúriák által teremtve, hogy akadályt vessen örökké az egyik a’ másiknak. Mit akar tehát sorsomban ez a’ még is? –

Kadik.Barátom! csak ma kímélj meg. Vannak néha olly pillantatok, mellyben a’ meglepetett ember felakad, ’s erőtlen, hogy magát kifejtse. – Ülj le, és pihend ki magad’; holnap talán el leszek készűlve, néked egy titkot kijelenteni, melly –

Dráky. Hah! te mesterűl tudod a’ lelket csigázni. –

Mint a’ villám lövellett itt fejébe az a’ gondolat, hogy Ágnes talán megszegte hívségét. Vadúl szakasztá ki magát Kadik’ ölelő karjaiból. „Isten hozzátok!” ezt kiáltá; az ajtón ki rohant, ’s a’ ropogó hó’ fagyán gyorsan törtetett Bánkő felé. Mint egy kőszobor – a’ földön le mélyezve – állott Kadik hűledő háznépe között. „Dráky! Dráky” ez volt minden, a’ mit mondhatott; de a’ hangot csak a’ ház’ siket falai fogták fel.

Loránd nagy tépelődések között verődött Lögényből Bánkőre vissza, hol minden csendes volt, mint a’ sír, és puszta mint egy ház, mellyen a’ halál futott keresztűl. – Szobájába vonúlva – ezer setét gondolatok keltek zavaros agyában. Lelke véres szemekkel kémlelte a’ határt, meddig a’ véteknek terjedni szabad, hogy még remény maradjon a’ bocsánathoz. Majd ismét anyjának levelét futotta végig; ’s úgy látszott, hogy ez lelkében a’ kétség’ tüzes sugárait megtörte. „Azt mondják – így tünődött magában – hogy a’ szülék’ átka mázsákat nyom az Isten’ mérő-fontjában; hogy a’ melly serpenyőre ez nehézkedik, az felhúzza a’ másikát; miért ne hinnők ezt a’ szülői áldásról is?” – Loránd erős eltökélést vön, hogy Ágnessel magát ki engeszteli.

Loránd másnap hitvese’ szobájába ment. – Épen esti imádságra szólít a’ harang. Ágnes, Lajos fiával egy feszület előtt térdelt, ’s imádkozott; pólyás gyermeke az ágyon feküdt. – Lorándot e’ jelenés legelőször illette meg bűnterhelt napjaiban; – halkkal az ablakhoz ment, ’s kinézett a’ szomorú vidékre, mellyet a’ hold’ halavány világa folyt körűl. Gyászosan lebegtek gondolati a’ múlt időben. Midőn feleszmélt, Ágnes egy nyugvón^* ült, az asztalon gyertya égett.

Loránd. (távol állva, fél-komoly hangon) Ágnes!

Ágnes. (szünet után) Mit kivánsz?

Loránd. Lögényen valék; az én anyám megholt.

Ágnes. Legelső hír, mellynek hallására méltatsz, – ’s az is szomorú.

Loránd. Tegnap temettük el.

Ágnes. Most tehát boldog, ha szenvedett. Én irígylem sorsát.

Loránd. (szünet után) Ágnes! én sokáig gyülöltelek.

Ágnes. Nem volt időm elfelejteni.

Loránd. Boldogtalan ellenkezés volt közöttünk.

Ágnes. Úgy van! De mit jelentsen ez az emlékeztetés? ezt választottad ma hóhéreszköznek?

Loránd. (lágyúlt hangon) Én akarnám, hogy felejtsük el.

Ágnes. Ember, mi ez? azért jöttél e most, hogy gúnyjátékot űzz velem?

Loránd. (Ágneshez közelítve) Kérni jöttelek, hogy bocsáss meg.

Ágnes. (székéről felkelve) Szűnj meg üldözni tigris! (csecsemőjét ölébe kapva, Lajoshoz) Jer gyermekem, távozzunk! –

Loránd. Az Isten tanúm, hogy szívemből szólok.

Ágnes. (menése közben) Istent te nem hiszel, – szíved pedig hideg, mint a’ Sajó’ jege.

Loránd. Hinni kezdem, mert érzem az ő malasztját.

Ágnes. (álmélkodva áll).

Loránd. „Élj egyességben a’ te hitvestársaddal” ez volt anyámnak végső intése; én szavát akarom fogadni a’ dicső halottnak.

Ágnes. (illetődve) Ha úgy volna.

Loránd. Jövendő életem’ módja megtanít.

Ágnes. Örűlni akarok, és nem tudok; mert félek, hogy ez a’ béke nem egyéb, mint egy csalfa örvénycsend a’ tengeren, melly azért áll be csak, hogy szünet alatt a’ düh annál vadabb erőre kapjon. A’ hol két ellenkező dolgok rendkivűl váltják fel egymást, ott az állandóság’ talpköve – szétfolyó homok.

Loránd. (fél-indulatosan) Ágnes, bocsáss meg! könnyű ez néked, mert te szabad vagy, és ártatlan, mint Lót’ leánya Gomorrának kénköves tüzében.

Ágnes. Isten! te látod szívem’ tisztaságát; én nem csak egy férjnek, hanem egy orgyilkosnak is kész volnék megbocsátni.

Loránd. (megrázkodva – magában) Huh! ez a’ szó ismét visszalök ördögi sorsomba.

Ágnes. (Lorándnak kezét nyújtva) Én megbocsájtok.

Loránd. És elfelejtesz mindent?

Ágnes. Elfelejtek mindent; de esküdj meg, hogy engem ezentúl üldözni nem fogsz, sem valamelly vadság’ kitörésével megszomorítani. – Esküdj meg Drákynak, volt férjemnek, ’s barátodnak árnyékára!

Loránd. (félelmes rekedező hangon, felemelve újait) Esküszöm Drákynak véres árnyékára! –

Ágnes egyik karján csecsemőjét tartotta, a’ másikat Loránd’ vállára tevé, és feje angyali szelídséggel reá konyúlt. Loránd indulatosan ölelé hitvesét. „Ágnes! Loránd!” ezek voltak a’ békülés’ egyetlen hangjai. A’ kis Lajos e’ jelenetnél örömtelve esett térdre, ’s karolta által gyámatyja’ lábait.

Itt kopogás hallatott az ajtón; ez felnyílt, és – Dráky belépett.

Hosszú szünetet tartott a’ szörnyű meglepetés. Vonagló idegekkel bőszült vissza Dráky, ’s a’ bot kifordúlt kezéből. – Szédelegve meresztette szemeit Loránd a’ béjövőre, ’s tárta maga elébe karjait, mint a’ ki előtt a’ pokol’ mélysége megnyílik. – Odahalva állott Ágnes, a’ Jelennek, vesztéthirdető képében, szemének világa elsetétűlt, – ’s mint egy jobb világba készűlő lélek – rogyott öszve ártatlanságának liliomdiszében.

„Lelkeket csábító pokol, te győztél!” – riadott fel Loránd – „itt a’ te martalékod!” – ’s lekapott a’ falról egy kardot, ’s kétségbe esve dőlt aczélhegyébe.

„Hah undok asszonyi szörnyeteg! ez a’ te hívséged?” ordított Dráky hosszú dermedéséből feleszmélve, – gyorsan rántotta elő köntöse alól – elrejtett fegyverét, ’s a’ padlaton elterűlt asszonyhoz rohant, hogy feláldozza bosszúdünek; itt hirtelen a’ szobában termett Kadik, ’s döfésre emelt karját lekötözte. „Barátom! – így szólítá meg elszörnyedve – mit akarsz cselekedni?” – „Félre! – mond amaz – hagyj boszút vennem boldogságom’ gyilkosain, ’s annak omladéki alá temetkeznem!”

Sírva emelte fel itt fejét Lajos, anyjának teteméről, mellyre az ártatlan lehomorodott, ’s irgalomért látszott a’ mord arczú hóhér előtt esdekleni.

„Dráky! – imígy szóla tovább Kadik – halljad a titkot, mellyet most felfedezek. Ez az angyali lélek ártatlan; ő téged híven szeretett, – két esztendeig gyászolta halálodat – el vonulva minden emberi társaságtól. Ennek a’ csábítónak, ki itt vérében fekszik, munkája minden. Hogy a’ táborból haza jött, nőjét a’ halál hirtelen elragadta; – ezen szörnyű esetek’ szövevényéből méltán lehet gyanítani, hogy ő volt alattomos gyilkosa. – Ágnesed a’ pap’ keze által hitvese lett; ne gyülöld őtet, – ez a’ sátán nagy fortélyokkal élt, hogy asszonyi állhatatosságát tőrbe kerítse.”

Dráky itt térdre esett; remegő gyermekét karjai közzé voná, ’s lankadt lélekkel nézett az ég felé: „Te Isten ott Mennyben! – mondá töredezett hangon, – erősítsd hitemet, hogy örök igazságodat ne hozzam kétségbe! Te rettentő vérangyalt küldöttél életem’ paradicsomába. Hogy miért? azt fel nem találja halandó elmém. Ez a’ gyermek földi szerencsémnek egyetlen maradványa!” – „És egy barát, – közbe szólott Kadik Drákyt ölelve, ki sírig hived lesz!” –

Ágnes a’ félhalotti álomból ismét életre serkent, ’s Kadik véghez vivé, hogy férjével viszontag egyesűlt; de a’ szeretetnek amaz istenítő bája, mellyet Dráky egykor nőjének karjában érezett, örökre kiholt; – az új hites szövetség hasonló lett az őszi napfényhez, melly csendesen süt a’ kopasz mezőre, de többé nincs hevítő ereje.

Lorándnak holt teste Lögényre vitetett; csecsemős gyermekét pedig, mellyet Ágnestől nemzett, testvérjei nevelék fel.

Csak igen rövid ideig élt Ágnes e’ viszonegyesülés után; a’ mély emésztődés hirtelen feldúlta éltének gyökerét. Egy napon, hogy Dráky komoran haza tért a’ vadászatról, – ágyán találtatott – általszenderedve egy jobb ’s boldogabb hazába. Szenvedő ártatlansága ott elnyeré csillagkoronáját!

A’ sors, melly illy csudálatos csapásokat mért e’ földön Ágnes’ életére, csak abban kímélte meg, hogy fel nem fedezteté előtte Loránd’ gyilkosságit.

Dráky még több évekig vontatta halandó életét. Csendes fájdalommal tekintett vissza ollykor a’ múlt időbe, mellyben boldogságának virági nyiltak, és elhervadtak. Keservben edződött szíve futott minden tomboló kedvektől. Gyermekét hazaszerető jámbor polgárrá nevelé; ’s Kadik volt az az eggyetlen meghitt férjfiú, ki néha egy gyenge örömsugárt folyasztott lelkébe.