Titkoson elrejtem szivemnek szent langját
Mihelyt a’ nap virrad éles sugárával,
Mennyi-érzésim’ Éolhárfa-hangját
Nem tarkázom öszve világ’ lármájával.
Elrejtem belsőmnek nyitatlan mélyébe,
Honnan a’ gunyoló fülekhez nem hallik,
’S midőn a’ zugó nap beborul estébe,
Akkor bús keblemnek hajnala pitymallik.
’S mikor már az álom szivárvány-szárnyain
Tünemény-képekkel ámítja a’ népet,
’S tul viszi még azt is emésztő gondjain
Kinek a’ bal sors mind méz nélkűl nyujt lépet,
Mikor nyugszik minden; ekkor szabadabban
Emelkezik szorult meljem’ sohajtása,
’S a’ nyugtató csendbe bátrabban fellobban
Felhevűlt érzésim’ tüzes villámlása.
Álmodozom ekkor én is nyilt-szemekkel – –
’S titkos vágyásimnak szabad reptet hagyok,
Hogy tiltott mennyemhez ragadjon engem fel,
’S így egy pillantatig én is boldog vagyok!!
’S édes álmaimból midőn felébredek,
’S magam’ csak a’ vágyás’ pusztáján találom,
Azon gondolattal ismét csendesedek:
Hogy egész éltünk is csupa rövid álom.
Anyánk’ szíve alatt ébredő létünket
Legelső ártatlan álmunkkal kezdjük el.
Játék’ álma kerget gyermek-korba münket
Mig az ifiú sziv szebb álmára kél fel.
Oh édeni-álom melly ekkor varázsol!
Barátság! szerelem! – ki rajzolhatná ezt?
Midőn Szeráfnyelve hivő szivünkhez szól,
Mig a’ tapasztalás álmunkból felébreszt.
Jaj nekünk hogy ezen Isteni-álmunk is
Szerfelett sebesen előlünk elrepűl,
’S az a’ mi még marad olly csonkult ’s ollyan kis –
Hogy csalatott szivünk’ szent tüze is kihűl.
Csendesebb álomra lépünk ekkor által
Melly csak nyugodalmas házi-éltet remél,
De ez is nem soká mint a’ többi megcsal;
Ritkulnak kedvesink – gyengűlünk – itt a’ tél.
Éltünknek utolsó álmához érünk már!
’S ez könyvező szemünk’ felfelé emeli.
A’ halandó már csak félig földi-polgár,
Mert szentebb álmait csillagok közt leli.
’S igy egész éltünkben végig álmadozva
Küszködünk keb’lünknek sokféle vágyával,
Mig végre imádott Atyánk szánakozva
Örökre megnyugtat a’ sir’ hűs-álmával.
Idősb Gr. Teleky Ferencz.