Ballade Schiller után.*
Friedrich Schiller Der Taucher (1798) című költeményének fordítása.
„Nézzetek le e’ vad tengernek vizére,
Egy arany poharat vetek itt belé,
Melly vitéz ’s udvarnok száll le fenekére?
Im’ a’ setét gyomor már el is nyelé,
Érdemdíj gyanánt, mint önjavát bírhatja,
Ki énnekem viszont azt előmutatja.”
Ezt mondja a’ Király, ’s a’ billikom erre
A’ magas szirtfokról, melly borzasztva dűl
És agyszédítve a’ végtelen tengerre,
A’ süvöltő hullám-sírfelé repűl.
„Nos kinek ver olly hős szív vitéz melyébe’
Ki leszáll e’ dühös tenger’ mélységébe?”
Ezt a’ Vitézek és Ifjonczok mindnyáján
Hallják körülötte, ’s némán állanak,
Szörnyedve jár szemek Neptún’ vészcsatáján,
’S a’ kincs’ birtoka után nem lángzanak.
„Szóljatok, harmadszor kérdem, ki merészel
Megvívni e’ vadúl zajgó tenger-vésszel?” –
Most sem ömlik szózat senkinek szájából,
’S ím’ egy nemes Ifjoncz bátran törteti
Magát itt elő a’ félénkek’ sorából,
Övét és palástját büszkén elveti;
Minden férjfi ’s asszony, hogy ezt észre vészi,
A’ felséges Ifjút csudálkozva nézi.
’S hogy odalép a’ kicsüggő szirtoromra,
’S a’ fekete örvény-torokba tekint,
Az elnyelt vizeket a’ Karibdisz’ gyomra
Im zsibongva adja vissza most megint;
’S mint a’ távolhangzó mennykövek’ dörgése
Zajong a’ mélységből azok’ lövődése.
’S mint mikor a’ vízzel tűz szokott vegyűlni,
Úgy buzog, és sziszeg, forr, és sustorog
Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni,
A’ gőzölgő habtajt
*Tajték, felhabzó víz.
égig kavarog,
’S a’ dühös Örvényharcz nem tér lankadságra,
Mintha még egy tenger jönne a’ világra.
De végre a’ szilaj hatalom megszünik,
’S a’ fejér habok közzűl egy fekete
És iszonyú nyilás tátongva feltünik,
Gyomra mély, mint a’ pokolnak feneke;
’S a’ torló hullámok vad erővel térnek
Szörnyű üregébe az örvénytölcsérnek.
Most előbb, mint sem a’ vadjáték megujúl,
Az Ifiú magát Istennek szenteli,
És minden ajakról egy sikoltás nyomúl,
Mert az Ifjút most most a’ mélység elnyeli;
Torkolatját titok-terhesen bezárja,
’S oda van a’ merész billikom’ buvárja.
A’ vad örvény felett most csendesség lebeg,
Csak a’ mélységben zúg tompán ’s mérgesen,
Minden száj kesergő szózattal így rebeg:
”Bajnok lelkű Ifjú nyugodj csendesen!” –
És tompábban zúg, reng, és mindég tompábban,
’S hosszú szünetet tart rémítő voltában.
És ha a’ koronát magát vetnéd bele,
’S mondanád: a’ ki felhozza e’ kincsemet,
Mint törvényes Király holtig éljen vele,
Ér’tte illy koczkára nem vetném éltemet,
Mert a’ mi e’ zajgó mélységben rejtezik,
Azt élő valók fel – soha sem fedezik.
Sok nagy hajó, mellyet az örvény megkapott,
Gyászosan süllyedett rettentő mélyibe,
Csak a’ törött árbocz látta meg a’ napot,
A’ többi ott veszett a’ nagy sír’ keblibe’. –
És hangosan mint a’ szelek’ ordítása,
Jön mindég közelebb az örvény’ zúgása.
’S mint mikor a’ tűzzel víz szokott vegyűlni,
Úgy buzog, és sziszeg, forr és sustorog,
Vég nélkűl kezd hullám a’ hullámra gyűlni,
A’ gőzölgő habtajt égig kavarog;
’S mint a’ távolhangzó mennykövek’ dörgése
Zajong a’ mélységből a’ hab’ lövődése.
’S lásd a’ zajgó árnak éjborúlt öléből
Hattyúfejéren egy Termet áll elő,
Egy kar ’s egy fényes nyak – látszik testmivéből,
’S bátran partra tör a’ deli habszelő;
És a’ billikomot – életörömében –
Magasan forgatja az ő balkezében.
És hosszan, és mélyen – vészen lélekzetet,
Üdvezli a’ napnak vídám’ sugárait;
Egy sem titkolhatja az örömérzetet,
Hogy él, ’s hogy megvívta a’ vész’ vad harczait
’S életét a’ Derék, habok’ közepette
Koczkáztatván onnét bátran kimentette.
Ó jön, ’s a’ nép hangos tapsokkal fogadja;
A’ Király’ lábához borúl, ’s feltekint –
Az arany poharat néki általadja;
Ekkor a’ Király szép leányának int;
Ez abba a’ legjobb nektárnedvet önti, –
Az Ifjú veszi ’s a’ Királyt így köszönti:
„Sokáig élj Király! örűljön kebele,
Kinek e’ nap alatt szabad lélekzeni,
De ott az a’ mélység irtózat’ lakhelye,
’S az ember ne merjen Istent kísérteni,
’S olly dolgot meglátni soha se szeressen,
Mellyre ő vastag éj-lepelt von kegyessen.”
Az örvény engemet villámmód’ le kapott,
Egy szirtból ekkor egy forrás’ vad ömlete
Dühhel rohant felém, ’s egyszerre rám csapott
Hét szaggató árnak szilaj lövellete,
És mint a’ szélcsigát szédítve forgatott,
Kis halandó erőm ellent nem állhatott.
’S midőn illy rettentő szükségtől kinzattam,
Az Isten, a’ kihez fohászom’ szöktetém,
Egy sziklát mutatott, ezt fokán ragadtam,
’S magam’ a’ haláltól meg imígy menthetém;
Itt függött a’ pohár is kláriszcsipkéken,
Másként ott heverne a’ pokolfenéken.
Mert énalattam még bíbor szürkületben
Egy ezer ölnyi nagy mélység is tátogott,
’S bár az emberek nem sejtik az életben,
De szemem’ irtózva látta, mint mozog ott,
Mint hemzseg, és zsibong rémítő formában
A’ sok sárkány, és gyík a’ mélység’ torkában.
Feketén pezsgett itt, mint az Orkusz’ nyája –
Undok tekercsekbe gyűrt karikáival
Egymással vegyűlve a’ tövéses Rája,
Az ocsmány termetű pőröly
*Pörölycápa.
– és tőkehal,
Dühösen vicsorgott reám vérszomjába’
A’ szörnyű nagyságú emberevő czápa. –
Itt függtem, ’s borzadva láttam, hogy hol élek –
Olly távol az ember’ köz segedelmitűl;
Annyi lárvák között csak egy érző lélek,
’S illy zordon magányban csak magam egyedűl,
A’ hová le nem hat semmi ember-szózat,
Csak rémállat lappang, pusztaság ’s irtózat!
’S midőn így vivódom, felém gömbölygeti
Egy tenger-szörnyeteg száz ízes rostjait,
Hozzám akar kapni, ’s kezem kiszökteti
Reszketve a’ Klárizs’ átkapcsolt ágait;
Itt az örvény’ dühe tüstént megragadott,
De felfelé vitt, mint – szerencse-magzatot.”
A’ Király bámul itt, ’s villogó szemekkel
Felszólal: „igen is, tiéd most a’ pohár,
’S még ez a’ nagy becsű, legdrágább kövekkel
Kirakott gyürű is jutalmúl reád vár,
Ha még egyszer leszállsz, ’s tőled hírt veszek én,
A’ mit látsz a’ tenger’ legalsó fenekén.” –
Ezt hallja a’ szelídszivű királyi lány,
’S mosolygó arczával ekképen esedez:
„Atyám! több illyen vad játékot ne kivánj,
Az Ifjú annyit tett, a’ mennyit egy se tesz;
’S ha el nem fojthatod szívednek kényeit,
Mutassa Vitéz a’ Vitézség’ jeleit.”
Erre a’ Király megkapja a’ poharat,
’S a’ forgó örvénybe bélöki hírtelen
’S ha nekem felhozod ismét a’ poharat,
Legelső Nemessé nevezlek e’ helyen;
’S még ma öleld által, mint hites-társodat,
Ki itt esdve szánja a koczkáztatásodat.” –
Itt a’ bajnokifjú mennyei lángra gyúl,
Szeme egy Cherubként villámlik és tüzel,
Látja, a’ szép hölgynek hóarcza mint pirúl,
’S látja, a’ halálszín viszont mint futja el;
’S hogy övé legyen a’ hős tett’ magas bére,
Mint a’ nyil, repűl a’ – tenger’ fenekére.
Hallatszik, hogy ujúl a’ habok’ torlása,
Jövetét mennydörgő hangzatok hirdetik,
Szeretve függ rajt’ a’ szemek’ pillantása,
Az örvényes vizek mind egymást követik;
A’ sok hullám magát fel ’s alá csapdozza,
De az ifjút többé fel egyik sem hozza.
Szenvey.
