Te langy ég, ifju napjaim’ hazája,
Fogadd e’ dalt a’ távol honfitúl!
Midőn neved’ szent hangja hat reája
Feszűlt kebellel hőn feléd simúl.
Minden kivűled nékem árny-alak:
Csak téged, szép hazám, ohajtalak.
Betérve független téridbe, Drága!
Kényén röpűl megint a’ hív kebel;
Tisztán kél a’ hon-szerelem’ virága:
Reája ott rokon szellő lehel.
’S bár rózsa-lánczon tart egy szép alak;
Hazám, hazám! téged sohajtalak.
Szikláid közt a’ szív érzésre dobban,
’S Hunyadnak
*Vajdahunyad (Hunyadi János vára Erdélyben).
árnyai lengenek körűl
Hideg valóbul a’ lélek kilobban,
’S a’ múltnak képin szerte szét röpűl.
Feléje száll minden nagy hős-alak,
’S ujúlva tűn-fel annyi büszke lak.
Busan fuvall az esti szellet ottan
Hol Attilának sziklavára kel!
Örök álomba’ fekszik hamvadottan
Lászlónk, az édes! vér-telt fürtivel.
Miót’ e’ rózsád hervadott, o hon!
Rövid szerencse díszlett e’ fokon.
A’ régi nagyság’ e’ gyászos vidékin,
Hol a’ magyar honában hontalan;
El-elmerűlt jobb százak’ dűledékin
Andalgni szép a’ szív’ fájdalmiban.
Kebledbe vágyom, elbusúlt alak!
Végy-fel hazám! téged sohajtalak.
S*
