Isten hozzád, te zöldellő
Gyönyörű kis ligetem,
Hol gyakran egy csendes szellő
Szentesíté érzetem’!
Ím, a’ sors’ ércz keménysége
Tetőled is elszakaszt,
’S így a’ tündér kedvnek vége –
Más hely meg nem adja azt.
Éjszaki vad szél csatázik,
Jeges halmok a’ hegyek;
Az élet örökké fázik
Ott, a’ hová én megyek.
Ha fáid’ hüs árnyékában
A’ szent magányt ölelém,
Égi ihlet’ bűbájában
Szállt a’ daemon énfelém.
Ha az élet’ sok hijánya
Felzudítá keblemet,
Rejteked’ szerény magánya
Visszaadta csendemet.
De ott egy sír a’ természet,
Orvos-szer a’ fájdalom’
Mérge ellen nem tenyészett;
’S a’ kedv: örök únalom.
Ha kedvetlen esetnél a’
Sors panaszra indított,
Bükkjeid közt philoméla
Engem’ tűrni tanított.
Ha álmom a’ rám lövellett
Gondnyilaktól eloszolt,
Szárnyas néped’ dala mellett
Szenderegnem édes volt.
De a’ csikorgó életnek
Mezeje ott puszta ’s szűk;
Ott víjogva rettegetnek
A’ havasi keselyűk.
Ott a’ halandó egyetlen
Virágszálra sem talál,
Az embert ott könnyezetlen
Rántja sírba a’ halál.
Ha zöld pázsitodra dűltem,
Lágy ajkú Etéziák,
Gyanánt lebegtek körűltem
A’ mosolygó Szülphidák.
Arany ideálok keltek
Szűzen lángzó fejemben,
’S istenek közzé emeltek
Már halandó éltemben.
De ott azon föld’ vidéke
Sápadt hideg termetek’
És rémségek’ lakó-széke –
Boldog ott nem lehetek.
Ott örök gyászfátyolt terjeszt
Szét az éjszak’ zord ege,
’S szívbe’ lángérzést nem gerjeszt
A’ természet’ melege.
Itten ha elmém merengett,
’S a’ sírt képzelém vala,
Körűlem szelíden lengett
A’ békesség’ angyala;
Ha az élet’ ínségének
Tőrje szívem’ szeldelé,
Vígasztaló hattyu-ének
Bájolt a’ vég-czél felé. –
Ah, de minden csak mulandó!
Az idő’ rab-lánczait
Hordja mindég a’ halandó,
’S szárandokság sorsa itt. –
Isten hozzád, hát, vírányom!
Szívem szűzen dobogott
Mindég benned, szent magányom –
Most ihless más boldogot;
De bár a’ sors engem’ tőled
Véghetetlen messze ejt,
Lelkem nem enyész mellőled,
Az én lelkem nem felejt.
Szenvey.
