Árpád üdejébül.
A’ fejedelmi vezér, daliás játékra parancsot
(Ünneplő és ősi szokás a’ régi Magyarnál;)
Hirdete. A’ bajnagy Várkony dolgához azonnal
Kezd. Legelőbb bajhelyre való tért néze ki. Hossza
Tőn nyolczszáz könyököt kiszabottan, széle negyed rész.
Karfákkal foglalta körül. Bemenetre
verőcze 1
Verőcze. Régi szó, keskeny bémenet, szoros rés.
)
Szolgált, eggy lovagot szorosan melly általereszthet.
Oldalrul magas alkotmányt leboríta biborral
Árpádnak ’s a’ többi Magyar főrendü vitéznek.
A’ rézkürtösöket, (négyszer négy számra,) belülrül
Helyheztette külön mind a’ négy szögre. „Parancsolly,
(Ez valamint meglőn,) mondá, Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz, ’s mi jutalmat tész ki? hogy értsük.”
„Hárma közül ki sebes futamatban győztös: az első,
Így
Árpád; hétrétü
*Hétsávos.
paizst tarkázttat arannyal
Nyer tőlem, még mellyet ezig fel nem köte senki.
Második, a’ győzőt ki közelb nyomkodgya: kezembül
Vesz
kelevészt; kirakott szárút; lobogója vasának
2
Kelevész. Régi szó, hoszszú dárda, láncsa.
)
Hímvarrás: az utolsónak nincs semmi jutalma.”
Várkony szólla: „vitéz ifjak! ki futásban az első
Lészen, nyer hétrétü paizst tarkázttat arannyal;
Második, a’ ki közelb halad a’ győzőhöz: Urunktul
Vesz kelevészt: az utolsónak nincs semmi jutalma,”
Így Árpád szavait Várkony viszonozta. Kipördül
Erre Belér, Balog, és Zombor,
*Jórészt Anonymus (Gesta Hungarorum, 1200 k.) és Kézai Simon (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282 k.) krónikáira visszavezethető névalakok (a szöveg további nevei is).
szép ifjak; az élet
Még gyönyörű
koracsának az ifjai, ’s mások
3
Koracs. A’ régieknél kor helyett fordul elő.
)
Sok közül. A’ bajnagy csak az első hármat ereszté
Pállyafutásra az általutat gátolta verőczén.
A’ négyszögre kitett négy négy rézkürtös azonnal
A’ virgoncz fiakat négyszer harsogva köszönté.
(Kezdetet a’ képzett viadal mindenkor ezen vett,
’S végit is a’ harsány szerszámok hangja jelenté.)
„Senki hamissággal társát megelőzni ne merje;
Igy szóllt a’ bajnagy; futamó társának elejbe,
Tőle ki hátra maradna talán, és érzi fogyását:
Tartsa meg a’ törvényt, ’s lábkancsot senki ne vessen.
A’ ki ravasz csellel forgódik: nem diadalmas,
A’ futamás mezején ámbátor győzne különben.”
Kardgyaikat leövedzették, ’s bársonyra ezüstös
Varrású hevedert vékony derekokra csatolvák
Függenek a’ bajnagy rájok szegzette szemétül.
Készen már minden. Bozogányal jelt ada Várkony
A’ futamásra. Sörény
*serény, gyors.
léptekkel mindenik indult,
Pállyázó társán igyekezvén győzni. Középig
Eggy sem veszt, sem győz. De emitt botlása marasztá
Hátra Belért: Zombor, Balog eggyre haladva hasíták
A’ suhogó szellőt, ’s az arányhoz már közel ért volt
Mindkettő, mikoron Zombor félszakra csetelvén,
*Térdre esve.
Rajta keresztül esett Balog is; ’s míg késtenek itten
Egymást szidva: Belér az arányt kicsiny üggyel elérte.
Zombor előbb kelt fel; mert általesése Balognak
A’ dülttnek testén okozott fájdalmat agyában,
’S látását az erős rohanás elvette szemének,
És a’ kedveszegett kipirultt arczával odább állt.
Fennyen lépe Belér Árpádhoz; Zombor utánna;
Távulrul szédelge Balog sorsára pörölvén.
Árpád a’ fejedelem mondá, mosolyogva Belérnek:
„Bajfi! kevésbe került, hogy lél futamatban az első,
Nyertél még is azért; szavamat megtartanom illő:
A’ paizs itt, vidd el, mert néked szánta szerencséd,
’S mint üzi tréfáját temagadrul könnyeden érted.
Illeti a’ kelevész Zombort. Elkéste Balognak
Minthogy vétke kivül történt, ez esetre ne ártson:
Gyors futamásáért ez aczél tőrt nyerje jutalmul;
Szép mű; szála habos,
*Pengéje habfehér.
kirakott
maroklára kövekkel;
4
Maroklár. Régi szó; most: markolat.
)
Zombornak kelevészénél értéke sem alsóbb.”
E’ nem vártt jutalom kedvét meghozta Balognak.
Várkony előlépett ismét: „Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz ezután? így szólla; parancsolly,
„Három köztt az arány-kerecsenyt ki leejti nyilával:
5Kerecseny. Ragadozó tollas állat; sas-fajt.
)
Parduczbőr-kaczagány aranyos boglárra jutalma.
Második, a’ röpülőt noha veszszeje vétti, de még is
Jól közelít hozzá: kézíjj az ajándoka, ’s nyillal
Telve tegez. Tőlem jutalom nincs többre kitéve.”
Igy szóllott Árpád, ’s Várkony viszonozta parancsát.
Erre: mikínt a’ tengeri ár kinyomatva szelektül
Dönti vizét, ’s lebegő habokon habok omlanak által:
Úgy tódultak elő, hallvák Árpádot, az ifjak.
Csak Bököny, és Ompold, és Beszter voltak eresztve
Általa Várkonynak nyillal késértni szerencsét.
Burcsa kalitkában készen kiröpíteni tartá
Három tollasait, ’s felvontt íjjakkal az ifjak
A’ jeladást várták Várkonytul. „Beszter az első,
Igy szóllt a’ bajnagy; kerecsenyt neki Burcsa röpíts ki.”
Csattogtatta szabad szárnyát a’ tollas örülvén,
Hogy rabsága kitelt, ’s eredett vergődni magasra.
Veszszeje nem késett Beszternek utánna röpülni
Mint az egek villámja. Csekély sérelmet alig vett
A’ fenn kóválygó; de közel lelhette nyakához
A’ nyilhegy, valamint zavaros forgása mutatta,
Mert a’ büszke madár kevesig vaktába kanyargott,
’S már hitték, leesik; de sebetlen léve, tovább kelt.
Fürge Bököny követé Besztert, kinek int vala Várkony.
’S ismét más vadat a’ madarak foglára bocsát ki.
Már idegét
*Íjának húrját.
megvonta Bököny, ’s szemarányra kereste
A’ felszállt ’s evező madarat két szárnya hajóján,
’S mint az üdőt érző varjak röptében ögyelgőt.
Erre Bököny kiszalasztya nyilát. Minden szem utánna
A’ lebegő tárgynak lesvén mint szállna, lövellik.
Hallá a’ sipogást ki közelb állt; látni lehetlen
A’ sebesen járó veszszőt ismértelen uttyán.
Hirtelen a’ kerecseny veszté röptének aránnyát,
’S szállani kezde alá; de hamar félintig erőre
Vergődvén, próbálta magát szárnyával emelni;
’S mint ki csak álmában röpül, a’ nyomorult vad is úgy volt;
A’ tértül távulbra rogyott, nem földre: vitézek
Fogták fel kaczagás közben bal szárnyaszegetten.
Most a’ rend Ompoldra került. Még ő vala hátra
Harmadik a’ nyilazó társak közül. A’ szemek őtet
Vették a’ figyelem tárgyául. Lépe kevélyen
Eggy lábnyommal előbb, ’s vállárul kapva az ívet,
Mint ki nem is látná a’ már szárnyának urává
Lett vadat, ujjaival hurját pöndíti az íjjnak.
Árpád és Várkony boszszonkodik; a’ sokaság is
Szidgya az elkésett nyilhajtót telve haraggal.
A’ suhogó veszsző kifeszült a’ vastag idegrűl,
’S mintha nem illetné őtet, megfordula Ompold,
A’ büszkén nyilazó ifjú, ’s komor arcza sötétlett.
Így Ompold. A’ tábori nép egyszerre kiáltya:
„Győzött;” a’ kerecsenyt a’ nyillal látva leszállni:
A’ nyil horga bögyét mivel általfurta, ’s kiállott.
„Jösztetek, a’ Fejedelem mondá, elvenni jutalmat.
Ompold a’ kaczagányt; méltó, kit véle ruházzak.”
Árpádhoz járult a’ győző: „parduczod,
*Párducbőr díszruházata (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
így szóllt,
Másnak adasd: Ompoldnak elég hogy győzhete bajban.”
„Ennyi nem áll rajtad te kevély! a’ parducz arannyal
Boglározva tied; felelé neki zordonon Árpád;
Nem már, hogy diadalmas lél, hanem ellene duzzadt,
’S makrancz kényednek; ’s bünhödgyél általam első
Kit fejedelmi szavam kárhoztat.” – Telve nyilakkal
A’ tegez és a’ csontkézíjj Bökönyé leve. Beszter
Félreszegett nyakkal ’s szégyenbe borulva kivánszorg,
’S újja ficzamlását okozá, hogy vétte nyilával.
„Bántalmadra Uram ne legyen, szóll ujjolag Ompold
Hogy vonakodni talált szolgád elvenni kezedbül
Gazdag ajándékod; bajdíj nem serkeget engem
Vetni nyilat, ki gyerek koracsomtul kezdve hibázni
Nem tudtam. Böcsület vonzott ide, ’s nemzeti vágyás,
Fényes ajándéknál melly hős tettekre hevítőbb.”
„Büszke legény te! dücsőséged hát vesztes-e azzal
Hogy megajándékoz Fejedelmed? mond viszon Árpád;
És ha csak ingyen vősz adományt, meg kell-e utálnod?”
Ompold szólla megint: „Fejedelem! keves érdemem abban,
Eggy nyomorult madarat nyillal hogy elejteni tudtam:
Mennem ajándokodért nehezebb viadalra parancsolly.”
Illyen ajánlással keresé kérlelni haragját
Bántódott fejedelmének most a’ heves ifjoncz.
„Jól!” felelé Árpád; ’s Várkonyt intette közelbre.
Ott terem a’ bajnagy. „Kettős bajt két gyalog állyon
Mellyvasban kiki, és képpel; karjokra paizst is
6Kép. Régi szó, és annyi, mit hagyító dárda.
)
Füzzenek a’ vívók. A’ győző vértet aczélbul,
7Vért. Régi szó, középszerü paizst jelent.
)
Köldöke mellynek arany, ’s bögyözött karimája hasonló,
Nyerjen: az ellenfél bozogányt;” így szóll vala Árpád,
És Várkony fejedelmének hirdette parancsát.
Minden megmozdult. Ompoldot is égeti a’ vágy:
„Vértemet adsza gyerek!” szóllíttya keményen
apródgyát.
8
Apród. Régi szó, fegyverhordozó szolga, vagy inas helyett.
)
’S a’ képet. (Fegyverderekat mindenha viselt volt.)
„A’ ki velem mérkezni akar, mondotta kevélyen,
E’ viadal helyen, adgya jelét.” Lőn erre tolyongás
Rendkivül, a’ szabadon behatást elzártta verőczén.
Menydörög a’ sokaság: „nincs hát több bajnok ez eggynél
A’ magyar ifjak köztt? hát csak neki kelt-e fel a’ nap,
Hogy maga hányakodik, ’s tömlőkínt fujja pofáját?
9Tömlő. Régi szó. Jelent bőr-zsákot, mellybe, midőn felfujták, tejet, vagy vizet tölthettek.
)
Nincs-e, ki a’ magahitt hegykét lealázza?” kiáltá.
„Nyisd be verőczédet bajnagy! már türni lehetlen,
Ennyi derék daliát eggy ebnek hogy foga marjon.”
Több zavaros szóbul csak ezek váltak ki jelesben.
„Harczra ki! szembe kelek kettővel. Tőletek Ompold
Nem retteg. Meglássuk, az eb tud-e marni fogával?”
Szóll emez. A’ robaj erre dühösb kezd lenni, ’s közel volt
Hogy kivül a’ mérgedt fiatalság rántana kardot.
Ezt mikor a’ Fejedelm látá, mond: „csöndre legények!
A’ viadaltéren hősnek zavarogni nem illik,
És ott, hol vagyok én, akarom kiki rendre vigyázzon.
Csak Keled állyon elő Ompolddal bajra kiszállni.”
Nem magas, és karcsú vala testállása Kelednek;
Arcza vidám. Csak alig látszott pölyhödzeni álla.
Nemzetsége jeles. Származtát vette Babolcsnak
Ágábul, ki Csabát követé a’ mostoha sorsban.
„Kettőrül szóllál? Keled így, Ompoldra meresztvén
Sasszemeit; meglásd, ne legyek magam ellened annyi.
Harczra ki most képpel! nyelved pörögése banyákat,
És nem férfit ijeszt.” – Ompold mozdultalan állott
Hajló újjai köztt pörgetvén a’ sima képszárt.
A’ bajtér közepén szemaránytt Árpáddal, oszolvák
Egymástul, ’s paizsát megcsapván mindenik: első
Barna Keled képét Ompold mellyére feszíté;
Ez pedig ellene vetve paizst kikeríti csapását.
A’ kölykes medvét alamában
*Álmában.
hogyha találnád
Bántani, szikrázóbb szemeket nem vetne szemedbe,
Mint Ompold Keledébe vetett; ’s állának arányzá
A’ ragyogó fegyver sudarát,
*Nyelét.
tékozlani lelkét
Szándékos. Keled észre vevé, ’s félszakra sudamlik
*Sebesen lehajol.
A’ neki mértt haragos sujtásnak előle, ’s hijába
Lőn az erő, ’s lábán csak alig tartózkodik Ompold.
Nem késett amaz a’ lebukót meglepni, ’s nyakának
Hajtá a’ hegyezett képet; de ez is mellette csapott el
A’ keresett tárgynak, ’s csak kis sebet ejte sisakján.
Mind inkább inkább a’ méreg kezde lobogni
A’ bajtársokban. Tajtéktul habzik az ajka
A’ rávágyónak, ki kevesbet tarta Keledrül;
És valahol volt szikra erő eloszolva csikorgó
Tagjaiban, mind azt gyüjtötte kezének erébe.
A’ képet ragadá ismét, és hátrafeszítvén
Job lábát, Keled arcza közé intézte döfését,
Mintha üdős tölgyet gyökerébül dönteni volna
Szándoka, olly iszonyú, olly bőszültt nékihatással.
Ellene csapja ugyan paizsát a’ mérges ütésnek,
És felfogja Keled: de hanyatlik sarka kevesleg,
’S ballyának sincs haszna, mivel vala vértye keresztűl
Furva, ’s belé ragadott Ompoldnak képe kitüztig.
Igy néztek szemközt. De Keled szabadíttya kezérül
A’ roncsoltt vértet szaporán, ’s rajt haggya fityegni
A’ képen, ’s ez sullya miatt akadék leve inkább
Mint fegyver; ’s mikor ezt látá, mellyére szegezte
A’ vasat Ompoldnak, mellyet ki nem üthete paizsa.
Meghajul a’ képvas; derekán elpattanik a’ szár;
Veszti merőn álltát Keled, és esik arczal ütődött
Bajtársára egész nehezével fegyvere fosztva,
’S dönti hanyatt a’ fennhejazó Ompoldot, utánna,
És azon eggy nyomban maga is testére szakadván.
Most Keled, (ám ki vagyon fellül, sokszorta hatalmasb)
A’ kiterültt habevőt gyomrozza. Feszelg amaz a’ térd
Dolgos terhe alatt, ’s gőzölgő mérget okádik,
’S forral ezer boszszút, ha leend erejének urává,
Ellene társának: de süket harcztársa ezekre,
Öklivel a’ feküvőt tágítás nélkül agyallya.
(Sokszor már így lett a’ játék végre halálos.)
Árpád, a’ fejedelm, ezeket hogy látta: „legények!
Vállyatok egymástul; mondá. Kiki nyerje jutalmát;
És akarom, viadaltoknak hogy vége szakadgyon.”
Felkeltek. Kaczagás támadt minden felül, Ompold,
A’ dagadó lelkű hogy meg lőn győzve Keledtül,
A’ kire ő csak imént ajakit pittyesztve hunyorgott.
Kezdene még örömest ujjabb viadalba; dühében
A’ képvasba akadt vértet kiszakasztva ’s szidalmat,
És ezer átkot zúgg, ’s ropogással rajta tipródik,
És fogait csikoríttya; de elhalgatnia kellett,
Mert Várkony haragos nézéssel vága szemébe.
Elfordult az epétfőző. A’ másod ajándék
Néki csekély, ki megérdemlé, dörmögte, az elsőt;
És elment. Árpád kevesé a’ tettre megindult.
Aztán: „csak játék,” mondá, ’s mosolyodva Keledhez:
„Neszsze fiú, a’ vért ’s bozogány. Most mindenik illet:
Egyike mint győzőt: tetszésem hozza, hogy adgyam
A’ bozogányt:” ’s örömét a’ nép tapsolva jelenté.
Várkony előlépett ismét: „Fejedelmi vezérem!
Milly játékot adatsz ezután? így szólla; parancsolly.”
„Két lovag egymásközt kelevészszel; ketteje karddal
Víjjanak. A’ győzők paripát kiki öltözetestül
Tábori készséggel
*Hadrakészen, teljes felszereléssel.
nyernek. Kik vesztesek: ékes
Nyerget ló nélkűl, mellyet nem koptata senki.”
Igy szóllott Árpád, ’s Várkony hirdette parancsát.
A’ jelesebb ifjak hallvák Árpádot, az égnek
Villámló tüzekínt egymást megelőzni siettek,
’S mindenik a’ bajban hogy részes lenne, kiáltá.
Horka, Kusid, Koppány, Becse, Bánk, Csapod, és Bereg, és Dancs,
És száznál többek magokat viadalra kinálták.
A’ sokbul négyet szóllíta kikelni csak Árpád
Szinlett harczra, mivel szándéka csak ennyire volt most:
Horkát és Kusidot: Tuhutumnak szültte az első,
Konté a’ másik; karddal. Kelevészre nevezte
Koppányt és Csapodot. Vették szármoztokat ők is
Régi magas nembül; de magasb bennettek az erkölcs,
’S a’ hadi dolgokban forgottság; ’s évre is ifjak.
A’ karimás bajtért Várkony megnyittya. Beléptet
A’ négy bajrakelő, ’s vidoron lovagolnak alá fel.
Mindenik örvendett, és tréfát pörgete nyájas
Ajka közül, ’s viadalra magát készétgeti nyalkán.
Lenget emez kelevészt; az kardgyát méri csapásra,
Szinte mikínt cselekedni szokott, mikor ütközik össze.
Jelt ád a’ Fejedelem. Sebtest vágtatnak az ifjú
Bajnokok Árpádnak szájárul venni parancsot.
„Horka, Kusid karddal; mondá ez, víjjanak elsők.”
Pördül az és emez is ragadó lova gömbölyü körmén,
’S kardra ki, kardra Kusid bajtárs! így Horka kiáltván
Néki ereszti lovát. De Kusid nem mozdula helybül,
És az erős vágást kardfokkal viszszavetette.
Sarkantyúzza Kusid paripáját, ’s ugrata szemközt
Horkának, ’s az aczél sullyát már szabta tüzelgő
Képéhez, miüdőn Horkának is az vala tellyes
Szándoka, bajtársát szál karddal főbe találni.
Ütközik a’ két él; hangzik pönögése az egymást
Marta kemény vasnak. Kusidét bévágta derékig
Horkáé, ’s csak alig lehetett választani széllyel.
Mindenik erre habos paripáját viszsza feszíti,
És eggyet kanyarul, forgatván mindenik új csint.
Mint az evet, fordult Tuhutum fia fürge lovával,
És keresé Kusidot nyakszirt a’ széles aczéllal
Lelni, mikor pördül Kusid is bal vállra hanyatló
Kardgyával; ’s miüdőn mindkettő nékihevülve
Öszszecsapott, az arány mellé vágásokat ejték,
Még is nem foganat nélkül. Markába szakasztá
Horkának Kusid a’ kantárt, és szája urává
Lőn a’ nyalka szügyes.
*Vitéz paripa.
De Kusid sem valla szerencsét,
Mert kardgyát ejtvén Horkának nyergefejéhez,
Elpattant az aczél, ’s csonkán fitogatta kezében.
Gyors esze Horkának Kusidot megelőzte. Leugrott,
És mielőtt emez észrevevé, a’ földre ragadta,
Vélve, hogy a’ karddal szabadon vagdalkozik illyképp.
Csonka vasát elhajtya Kusid, ’s „birakozz velem, így szóllt,
Hogyha leventának tartod magad; aszszonyi erkölcs
Fegyvere fosztottat fegyverben harczra noszolni.”
Horka is ejti tehát a’ kardot félre, ’s hevülten:
„Úgyse! leventa vagyok, mondá; jer bajra akármint,
Fegyverefosztottan sem rémül Horka Kusidtul;
’S aszszony-e bajtársod, vagy nem? meglássad ezennel.”
Mindenik ölbe szaladt. Társánál Horka erősebb
Testre, letürte amazt féltérdre. Hijába törekszik
Állani lábra megint; erejét bajtársa fogyasztá,
Izmos karjaival valamint csatlotta magához.
Árpád erre: „derék hősök! jól vítatok eddig:
Több nem kell. Akarom, széllyel hogy oszollyatok, és ők
Elválvák, kiki ficzkandó paripáját csalta kezéhez.
Lőn kaczagás, velek a’ cződrök
*Csődörök.
mint tudtak enyelgni
A’ futozás közben mulató tréfájokat üzvén.
Koppányt, és Csapodot várták most a’ szemek. Ugrat
Mindenik a’ bajtér tisztultt közepére. Legelső
Koppány a’ kelevészt térdéhez rántya, ’s lebukván
Nyerge fejére, szökell Csapod ellen: „harczra ki! zajgá,
Jó Csapod, a’ nyergeltt paripát elvinni kivánó!
Meglásd, a’ jutalomvadnak hátára nem ülsz ma.”
Meghajul erre Csapod, ’s a’ lónak szinte füléhez
Szegte szemét; „Csapodot ha legyőzted, mondgya, beszélgess
A’ jutalomvadrul; kora, már osztoznod előre.”
E’ vég szó csak alig jöve száján, ütközik a’ két
Szál kelevész vasazott testekbe. Csapodnak elugrott
Fegyvere Koppányrul; de emez megemelte hanyattlag
Bajtársát; sérelmet azért rajt ejteni még is
Képes nem lehetett. Ujjabb tüz forrad erében
A’ megemelt hősnek. Nyergéhez fészkeli testét,
És viszi a’ kelevészt, hogy Koppányt furja keresztül.
A’ rohanónak emez menten kitanulta aránnyát,
És neki hajt szemközt, ’s testét félszakra csalókán
Illeti nyergében, ’s a’ szálnak ereszti döfését
Hóna alá. Csapod arczra bukott. Ballyába szoríttya
Koppány a’ kelevészt; jobjával hajtya sajáttyát,
Mellyel víva, Csapod derekára; de ez sem ügyetlen,
Koppányét markollya, ’s magát megvetve hanyatló
Félben, az ellene nyultt kelevészt rándíttya. Vesződnek
Igy ketten. Nem erősb társánál eggyik is. Elvég
Víttok köztt kiki a’ másét vonzolta magához.
Eggy kisség pörgetve lovat kanyarogtanak. Ujra:
„Harczra ki!” mondgya Csapod; Koppány is: „harczra ki, bajnok!
Már mostan vendég kelevészszel mindenik.” Öszsze
Csaptanak a’ lovagok. Kéméllés nincs az erőben;
Vére fakadtáig bajtársát mindenik üzni
Felforrott. Arczok vonatit festette pirosság.
A’ magahitt Koppány idegen kelevészsze az első
Lelte Csapod vállát; de daczos paripája, mi okbul,
Nem tudhatni, fejét felkapta, ’s körömhegyen állott.
„Igy jól!” mondgya Csapod; ’s kelevésszét ölti szügyébe
A’ meredek lónak valamennyire kézzel eléré.
Fortyanik a’ sebevett; elejét felrántya magasban
’S eggy pillantat alatt az ülővel farra hanyatlik.
Nem tarthattya magát az eső lovag, öklözi ámbár
Fültövön a’ konokot, ’s lefelé huzdallya sörénnyét.
10Konok. Nem Mostoha, hanem: makacs, nyakas, fejtörő, makranczos, kötekedő.
)
Mint mikor a’ lihegő fejszés a’ vénkoru tölgyet
A’ faevő éllel lábárul földre teríti,
Dűl az imént élő szálas terebély fa, ’s leestét
Hirdeti a’ ropogás, ’s az egész környéket ijeszti:
Igy dült el Koppány. Kelevészsze keresztül alatta
A’ vérét fogyató dögnek pattogva törött el.
Ő pedig, a’ bajnok, veszedelmét sejtve szerencsés
Hogy job lábafejét kivoná az esésnek előtte,
És hasa balszárát oda csipte az élte hagyottnak.
Erre szökik Csapod a’ lórul, ’s Koppánynak alája
Nyujtya kezét ’s a’ sérelmest felemelve nagy üggyel
Átölelé, ’s hozzá ezeket szóllotta: „derék hős!
Hogy győztem, kevesebb örömöm, mint élteden enyhül
Rázkódott lelkem.” Komolyan bajtársa felelte:
„Szánakodásoddal megsérteszsz sokkal is inkább,
Mintha hegyes vassal vernél át. Nincs mit örülnöd
Hogy győztél: egyedűl paripámnak vétke szerencséd,
Nem te vitézséged. – Nagylelkű! nincs mit örülnöd,
Hogy vagyok életben: te köszönd hogy megmarad élted,
E’ dögnek: nékem nem történt volna halálom,
Ellenem ámbár volt a’ bal sors, fegyvered által.
’S mit nekem elvesznem, ki enyésztő hadra születtem?
Éltének mellyben ha ki kedvez, bajnoki névre
Nem méltó; ’s vállára vegyen, jobb, asszonyi köntöst.”
Illy szavakat váltvák Árpádhoz elértenek eggyütt.
Itt Csepel a’ nyergeltt lovakat nyujtotta Csapodnak,
És a’ kardbajban győztös Horkának. Az ékes
Két nyerget pedig a’ vesztők számára kirakta.
Horvát Endre.
