(Rege a’ Magyar előidőbűl.)
Hogy Budának palotája
Fél világra homályt tolt,
’S benne Mátyás’ koronája
Fél világnak parancsolt.
Mikor minden vitéz – magyar
Haj! és csak magyar vala –
És bátorság és nemesség
Volt hazánk’ őrangyala.
A’ hány ellenségre talált,
Annyi veszélyt szórt és halált
E’ kicsinyben nagy Nemzet
Mellyet Atilla nemzett.
Possasinnál
*Magyar-török ütközet helyszíne.
folyt a’ sok vér,
Haj! de csak a’ török vér –
’S a’ világ rendítő sereg
Onnan vissza mostan tér.
Az a’ zászló, kit Szent László
’S Lajos hagytak örökűl;
’S a’ győzelmek szent dijjában
’S fényjében most örökűl:
Az a’ zászló van kezébe,
Bendegúz
*Mundziuch (a Bendeguz névalak elíráson alapul) hun nagyfejedelem Attila apja a mondai-krónikás hagyomány szerint, melyet leginkább Kézai Simon gesztája (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282 k.) közvetített tovább az utókor számára. (vö. KFV., 724.)
lehell mejjébe;
’S ha nem övé’ e’ világ,
Hol a’ hős? ki felé vág! –
Szívbe égve, hirbe fénylve
Buda felé lobog már,
Mint a’ nap elősugára
Egy csapat villám huszár.
Úgy néz ki mint a’ hatalom,
Ah! mert itt egynek lenni –
Annyi mint az örök hirben
’S dicsőségben rézt venni –
De nagyon is tudja nevét.
Érezvén önn becsét ’s hevét
Egyről egyig sorjában
’S ez a’ dal zeng szájában:
Felköté Tarczai Gyula
*Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
Szép apjának pozslárát
A’ törökre ki meggázlá
Édes hazánk’ határát,
’S felhevűlvén az ősi tűz
Még fiatal erében,
Bizakodik próbált kardja
’S neve’ szerencséjében.
’S valamerre szeme tekint,
Mindenfélől dicsőség int;
„S már azt hiszi egy Magyar,
Hadat tipor ha akar.
Jön a’ török – fut a’ török
Mátyás Budán a’ Király:
’S Téged Isten-dicsérünkkel
Van csak tele minden száj.
Az ellenség ha kel, már dül –
És siratják feleik,
Mert a’ Nemessek’ kardjoknak
Serget döntnek éleik:
És a’ ki előttők megáll,
Azonnal más világra száll:
Mert azt hiszi egy Magyar
Hadakat dönt, ha akar.
Már Attila’ büszke vára
Fénylik a’ századoknak;
’S arany szabadságaival
Fent kérkedik azoknak:
És mig Mátyas lesz királyja
Ellenségre ha talál,
Az ővé dicsőség és hír:
Emezé csak a’ halál.
És ez mind örökké úgy lész,
Nincsen tábor melly el nem vész:
Mig azt hiszi egy Magyar
Hadat tipor, ha akar. –
A’ hírnek sebes szárnyain
Világ szerte e’ dal jár;
’S e’ dalon léptet a’ pompa,
Melly önmaga a’ huszár.
Az előcsapat’ fény-rendjét
Ím Tarczai vezeti
Ki fortyongó paripáját
Két kengyelre lépteti.
De jaj! bánatos szép arcza
Mert keblében van olly harcza
Mellyet, bár minden hadat,
Soha el nem tiporhat.
A’ szivet, melly visszaszeret,
Ha érzed érdemelni;
Ezer pokol ’s élő halál,
Ha nem tudhat’d ölelni.
Hát ha még a’ messziségen
Féltés gyötri lelkedet,
Mellyik kehely, mellyik varázs
Csendesít le tégedet?
Lelkében sötét éj borong,
Szíve Csővár felé szorong;
A’ hol hagyta kedvesét
Eltiltott szerelmesét.
Mint mondják ekkor Csővárott
Az Úr Raskai György
*Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
volt,
Garmadában áll’t aranyja,
’S parancsa faluknak szólt:
(De az öreg Tarczainak
Nehézkes ellensége
Mert a’ királytól emennek
Többet nyert vitézsége.)
Fija Dénes hős-tüzében,
Villong Mátyás’ seregében:
Margit otthon csak maga
Mint a’ vidék’ csillaga.
Tetszik ő nem csak atyjának
Mint egyetlen reményje;
De az egész ifjuságnak
Csak ő a’ szemefényje.
Ezer szívnek annyi éltet
Pillantási adhatnak,
És a’ környék’ szerelmei
Ő hozzá vonattatnak.
Sok száz paripák ugrálnak
Körűlte e’ tündér várnak,
Egyik fel, a’ másik le,
Ez ki – az el – ez bele.
Gyakran lebeg Rozgonyi
*Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
is
Mogyorópej hókáján,
’S lopva vonyit néha eggyet
Tajtékozó zabláján:
Apja kincse, szép termete
Arany hegyeket igér,
’S fel-felszökdell, ha Margitra
Gondol, arczában a’ vér.
Nyergesse prüsszögve játszik,
Magának menyország látszik
A’ várban és vár körűl,
Hol még a’ kő is örűl.
De Margit ezt mind nem látja,
Mert a’ kinek szíve már
Egy választottnak van esve,
Képzete is azon jár;
Azon kivűl minden kiholt
’S a’ bájoló természet,
Nem egyébb mint egy tátott sír,
Mellybe leng az enyészet
Alélt feje tenyerében
Kék szeme a’ magos égben
Keresgéli csillagát –
’S el-eljajdúlja magát.
Mert hogy Tarczai a’ kedves
Belgrádon túl oda jár,
Két hét mulva Imre napján
Fél esztendeje lesz már:
És azolta haszontalan
Kérdezte fűtől fától,
És azolta mennyit szenvedt
Még is tisztelt – atyjától:
Ki őt’ azzal fenyegette,
Hogy Rozgonyi kivülötte,
Ámbátor akarmit tesz,
Veje más senki sem lesz.
Sőtt hogy Mátyás’ hős serege
Visszatért már Budába,
Meghallván Raskai György Úr
Emigy szóll haragjába:
Margit! mindjárt jő Rozgonyi
Készülj ma fogtok kezet –
Holnap pedig esküvőre
Majd az oltárhoz vezet.
Kifogásra semmi szükség,
Az maradok a’ ki mindég –
És akaratom úgy áll
Mint a’ Mátrai kőszál.
Atyám! mond elszánva Margit:
A’ tiéd parancsolni –
Nékem engedelmeskedni
Kell, ’s szavadra hajolni.
Én hogy holtomig szenvedjek,
Ezt kedvedért megteszem:
És minden bú és minden kín
Te ér’ted álom leszen.
De kárhozatba ejteni
Nem adtak még sem isteni
Sem emberi törvények
Egy leányt a’ szülének.
Vedd el tehát boldogságom’
Ha teheted mint Atya –
Leányod ezt békén tűri,
Bár keblét kín szaggatja.
Vedd el Atyám! és szeretlek –
Csak azt ne kivánd tőlem!
Hogy kárhozott légyen a’ más
Világon is belőlem. –
Az oltárnál nem hazudok,
Eskünni csak arra tudok,
Hogy Rozgonyi’ magzatja
Szívemet nem birhatja.
Egy szó mint száz – meg kell lenni!
Öregtől kérj tanácsot,
’S azt kövesd, ha élni akarsz
Éltedben boldogságot.
Az ifjuság – éretlenség –
A’ mit te most nem értessz
Az idő ’s hozzátörődés
Még abban orvoslást tesz.
Nem mind arany a’ mi fénylik.
Füst a’ miért szived vérzik.
Eltűn ez mint a’ pára,
Vágyaid’ bosszújára. –
Mért nem lehet változtatni,
Hogy a’ vén ifjú legyen!
Vagy legalább az ifjútól
Néha tanácsot vegyen.
Mért mutat az öreg’ szeme
Másnak minden tárgyakat!
Mért hiszi az öreg’ esze
Csak úgy jóknak azokat? –
Ha bár századokat láttál,
Mindent még sem tapasztaltál:
De ha e’ sem igazság,
Más volt akkor a’ világ! –
Az érzemény, melly a’ szivbe
Legelöszőr lobbot vet,
Sem futólag sem örökre
Szeretni mást nem tehet:
’S mint a’ nadály akkor vál el
Ha vagy nincs már mit szívni,
Vagy az erőszak ’s vég ellen
Nem lehet többé vívni
’S minél inkább rángatódik,
Annál jobban ragaszkodik
Édes boldogságához.
A’ szív első tárgyához.
György szavára Leányának
Vére meghűl – szava áll,
Keble feszűl – szíve szorong,
És egész félholtra vál.
De hogy még is feleszméle
Szelíd lelke kínjából,
Égre vonúlnak szemei
Siralmának árjából:
’S a’ kiért a’ szive vérzett,
A’ mit gyöngéd lelke érzett,
Vévén gondolatjába
Igy sohajtoz magába.
Ha a’ végzet’ vas törvényje
Így nyomja le éltemet,
Hogy Tarczaim nem birhatja
Néki eskütt szívemet. –
És az atya’ akaratját
Akkor is kell fogadni,
Ha lányától reményt, éltet,
Sőtt mennyet kész tagadni. –
Egy a’ szívem, egy a’ lelkem,
Egy szerelmem, egy Istenem,
Egy hitem ’s idvességem
’S ez az én reménységem.
Nincs tehát minn töprenkedni –
Az oltárhoz elmegyek,
Hogy Atyám kivánságának
Még is eleget tegyek.
De ott csak arra esküszöm,
De ott csak azt fogadom:
Hogy szívemet hogy lelkemet
Én Istenemnek adom.
És onnan azon izromba
Én – én örökre Klastromba
Szentelem fel éltemet,
’S éltemmel mindenemet.
Azonban hogy a’ serdült nap
Sugárait kilőtte,
A’ setétség a’ föld másik
Felére fut előtte.
Margit esdeklő szemeit
Buda felé fordítja,
’S azon tájt, merre Gyulája,
Jajja után jajdítja.
’S verejtékes fájdalmában,
Felöltözvén gyász ruhában,
Várja a’ perczenetet
Melly kínjának határt vet.
Rozgonyi is ki Margitnak
Hidegségét nem hitte;
Még akkor is hogy a’ szép hölgy
Ezt többször jelentgette.
(Ah mert azt hinni szeretjük
A’ mit lenni szeretnénk,
A’ mi nekünk idvességünk
Jaj de még nem a’ miénk.)
Teste deli termetébe
Lelke lobogó tüzébe
Vár a’ boldog órára,
Melly üt már valahára. –
Arany fénylik – megy a’ násznép
A’ vár’ kápolnájába –
Vágtat egy Hős, egy deli Hős
Raskai’ udvarába.
Bal orczáját az ifjúnak
Jancsár szurás szépíti
De mint látszik szive’ táját
Halálos kín keríti.
’S a’ mint paripája megáll,
És a’ vitéz róla leszáll,
Azonnal ledőle ott
Mert Budáról szaladott.
Hol van Margit? Így szóll ottan –
„Most mentek esküvőre”
Illy válasz jő – illy menykő csap
A’ megdermedt kérdőre.
És a’ nappal éjjelre dől,
És szeme homályosúl –
És az irtóztató érzet
Miátt lelke megtompúl.
Viszi a’ düh – ’s a’ kápolna
Ajtajába (bár meghalna)
Az oltár előtt látja –
Mint áll – az ő Sajátja. –
Kétségbesvén a’ zavart szív
Mindenütt vég int felé,
’S az elvesztett boldogságért
Tűzbe vizbe kap belé.
Nem lehet csak akarni is.
Orvosolni a’ sebet,
Ha a’ méreg ellepte rég’
A’ szivet és kebelet.
Kit elszánt szerelme gyötör,
A’ lángon is keresztül tör:
Bár az a’ mit ott talál,
Csak a’ pokol és halál. –
Hah! nem látván mi nagy Szentség
Van az Isten’ oltárán –
Hah! nem értvén mi titok áll
Hű szerelme’ határán –
Ah! felejtvén mit tartozna
Édes Teremtőjének. –
Jaj! nem tudván mi gyilkossa
Mennyei szerelmének –
Mint felhő, mellyben villám van,
A’ leányhoz oda rohan,
’S a’ mint kardját mejjébe
Döfi – nem lát mérgébe. –
Egek! hát csak boldog vagyok –
Még is te vetsz kínomnak
Véget – nem más – köszönetét
Fogadd pillantatomnak!
Én – ah! én –elvégeztem már
De a’ tiéd hátra még –
Fogd be szemem – te fogd kedves!
Még hamvam is érted ég.
’S hogy ezeket kipihegte,
Áldott lelkét kilihegte,
Legott kinos mejjéből –
’S ledőlt Gyula’ öléből. –
Ki láthatja a’ villámot
Sötét felhők’ méhében?
Ki értheti a’ titkokat
A’ sors’ szövevényében?
Ama lecsap – ez öl, gyilkol –
Ama tiéd – ez is az –
Azt nem láttad – ezt nem érted
Belöle csak az igaz.
Mit tesz még a’ vak szerelem?
Kit öszvetört a’ gyötrelem
A’ kinoknak kinjában –
Az érzések’ poklában. –
Mikor érti hogy Budára
Hamis hír jött fülébe,
’S hogy Rozgonyit nem hordozta
A’ hű Margit szivébe’:
Midőn látja hogy oda már
Mindenestől mindene –
’S szent oltára’ sérelmét sem
Bocsátja meg Istene –
Kifordúlván önmagából,
A’ lelkek’ szent országából
Kéri vissza Margitot,
Ki rá végsőt pillantott.
’S a’ mint kifúvja fájdalma’
Kérlelhetetlenségét,
El – kirohan megőrülve
Szegény keresni végét –
’S mint a’ vad, melly száz vadásztól
Itt és ott környűlvéve,
Üldöztetvén gyötrelmétől
Fut halálos sebébe.
’S minél jobban kereng a’ vér,
A’ méreg annál tovább ér:
Fut szegény – de hijjában –
A’ nyil ott már baljában.
Raskai Ur, ki mind eddig
Mozdulatlan kő vala,
Látván mint van fecskendezve
Vérrel a’ templom fala –
Rá kiáltván ön lelkének
Kárhoztató birája,
Mélyen érzi hogy a’ méltó
Büntetést ki nem állja.
Megiszonyodván magától,
Bocsánatot kér lányától: –
De arra hijjába vár –
Az ő teste meghűlt már. –
És pompás kriptát nyittatván
Az oltárhoz közelen,
Lányát oda temetteté,
Ott volt a’ násznép jelen
Rozgonyi is ekkor látta,
Mit nem tesz a’ szerelem?
’S hogy poklot nyit, vagy mennyet ád
A’ legtisztább érzelem –
És egy atya nem teheti,
Hogy leányának érzeti
Ugyan azért égjenek,
A’ kit nem kedvellenek. –
Még akkor nap’ hogy eloszlott
A’ várból a’ nász ’s gyásznép.
Jön egy Huszár be a’ várba
’S a’ mint a’ szobába lép
Isten jó nap! megjöttem már –
Dénes így szóll atyjához
Fogadj Isten édes Fijam!
’S megszorítja magához.
Megjöttél – meg – ’s nem könnyezed!
Oda fijam a’ bal kezed –
Kevés ez a’ hazáért
Nem sok Mátyás királyért.
Nem sok apám! mert levágtam
Kuczug Basát, kit véde
Két száz Jancsár – ’s lovam eldőlt
A’ had fergetegébe.
Öttel vívni egy Magyarnak
Possasinnál mi se volt –
De húsz rohant egyikünkre
Ha az az öt szörnyet holt.
A’ bal kezem el ott esett;
’S mikor ezer halál lesett,
Gyula pajtás oda vág,
’S tágúlt a’ nagy szorosság. –
Ő emelt fel – ő hozott ki
Ő kötötte bé sebem’
Ő ápola – ő vigasztalt
’S adá vissza életem’ –
És azolta nem volt módja
Fijadnak, hogy jobb keze
Szoritással barátjának
Köszönetét megtegye
Pedig megvárná a’ vitéz,
Ki már Szabácsi Várnagy lész –
Ki olly dicső hírt nyere,
Hogy Mátyásnak embere.
Budán ugyan kerestem őt’
De onnan hogy hova lett –
Azt senki sem mondhatá meg
Búcsút senkitöl sem vett.
A’ lovássza azt beszélte,
Hogy valaki vala ott
Csővárról – ’s azt kihallgatván
Sebtibe lóra kapott. –
Ah’ de hol van kedves hugám?
Hivasd elő édes apám!
Hagyd mondhassam meg neki,
Hogy Gyula öt’ szereti. –
Elfojtódván itt Raskai,
Hogy fija megmentője
Ugyan az, ki leányának
Éltetője ’s ölője.
Nem birhatván fájdalmait
Keresni megy Dénessel;
’S erdő hegy völgy végig zúgg búgg
Elkiáltott nevével –
Hogy a’ vadak’ felrettennek,
Vércsék baglyok szétreppennek;
Suhog zörög a’ haraszt:
Vad rugja – szél szórja azt.
A’ sziklák’ magas ormára
A’ mint felvergődének,
Lenéznek az irtóztató
Mélység’ vak fenekének;
’S rémlik – mintha ott fekünne
Valaki elterűlve
Sietnek-le – ’s a’ látásra
Egybe meg vagynak hűlve –
Szegény Gyulát itt érte el
A’ bűntetés tegnap estel
Nagyot dördűlt – ’s villámlott –
Akkor maradt halva ott.
Elhozatván a’ szánandót
Raskai alattomban,
Margit mellé temetteté
Az elnémúlt templomban,
(Lukács napján épen az nap’
Hogy az öreg Tarczai
Csővárra ért, ’s nem szűnhettek
Meg reszkető jajjai)
’S hogy lányát neki nem adta,
Ezerszer is megsiratta:
Ez is vitte sirjába –
Ebbe halt el bújába. –
Dénes pedig megborzadván
A’ helytől, mellyben látja
Mint kinlódott – mint veszett el –
Apja, húga ’s barátja.
Felköté még egyszer kardját,
Meg van még a’ jobb keze –
Mellyel annyi törököt ölt,
Mellyel annyit véreze.
Isten hozzád Magyar ország!
Bejött a’ Cseh háborúság –
Isten hozzád is Csővár!
Engem többé nem látsz már. –
Így szóllván – megy – ’s mint hallatszik
Boreszlónál esett el,
Midőn fél keze által már
Előbb hét Cseh veszett el.
Csővár pusztaságra maradt –
Most porhanyós omladék
’S álmélkodva tekintget rá
Az elfjúlt maradék.
A’ holott mint most is látszik,
Ollykor néha tűzláng játszik
A’ kriptának gödréből
Margít’ bús szerelméből.
Balla Károly.
