HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

GÖRÖG-ORSZÁG’ ISTENEI.

(Schiller után.)*
Friedrich Schiller Die Götter Griechenlands (1788) című költeményének fordítása.

Még a’ szép világon ti uralkodtatok
’S az örömnek könnyű vezérfékei
Ált boldog népeket ti igazgattatok,
Tündér világnak bűbájos lelkei!
Ah! még ti tettetek örömszolgálatot,
Be más volt a’ világ’ sorsa, ’s virtusza,
Még szép templomidnak koszorú fonatott
Amathuntnak*
Amathus ciprusi város, Venus istennő egyik kultuszhelye.
Vénusza!

Még a’ költés lelke bájos ihletésben
A’ szent Igazzal hiven szövetkezett,
Életkedv ömledett itt a’ teremtésben,
’S a’ melly soha sem fog érezni, érezett,
Akkor a’ természet’ tiszta édenében
Minden valók még szeretni tudtanak,
Minden tárgyak a’ szűz bölcseség’ szemében
Egy Istent példáztanak.

Hol most lelketlenűl, ’s élet-veszteséggel
Egy tűzgolyó forog az ég’ aetherén,
Ott akkor Heliosz csendes dicsőséggel
Járt, és kormánykodott arany szekerén.
Oreászok laktak ormán e’ halmoknak,
Ama’ fában egy Drüász rejtezkedett;
A’ folyók’ hullámja ékes Nájaszoknak
Vedreiből ömledett.

Azt a’ babért Daphne lelkesíté vala,
Ezen kőben itt Nióbe*
Niobé thébai királyné tizennégy gyermeket szült; egyszer Létó elé helyezte magát, mivel Létónak csak két gyermeke született. Létó ezt elpanaszolta gyermekeinek, akik lenyilazták Niobé gyermekeit, aki fájdalmában kővé vált, de még utána is könnyezett.
halgatott,
Ama’ berekből hangzott Syrinx gyász dala,
’S Philoméla*
Philoméla egy erdőmélyi rejtett istállóban esett sógora, Téreusz király vágyának áldozatául, és, hogy ne tudja elmesélni a rajta esett erőszakot, Téreusz nemcsak bezárja az istállóba, hanem a nyelvét is kivágja; az istenek kegyelméből változik a néma Philoméla a legszebben éneklő madárrá.
e’ ligetben sorvadott.
E’ patakban ejté könnyét Demeter – a’
Vesztett lányt nyomozván a’ boldogtalan;
’S ott ama’ dombtetőn kiáltá, Cythera
Szép barátját – hasztalan.*
Démétér lánya Perszefoné, akit Hádész, az alvilág istene elrabolt és feleségül vett, anyja pedig sírva kereste (Küthéra görög sziget, Aphrodité kultuszközpontja).

Le Deukálionnak nemzetéhez szállni
Akkor még az égi karnak kedve lön,
Pyrrha szép leányi köztt kedvest találni,
Köz’tök Hyperion pásztor-sorsot vön.
Ember, Isten, Hérosz körül a’ negédes
Kis Ámor egy szép rózsa lánczot füzött,
Ember, Isten, Hérosz Amathuntban édes
Szövetkező kényt üzött.

A’ setét komolyság derűlt környetekben,
’S szomorú le mondás számkivetve volt,
Boldogság ömledett ah! minden szivekben,
Mert a’ rokon láncz boldogokhoz csatolt.
Akkor a’ szép volt csak szent – világ’ szinén; a’
Nyájas Isten minden kedvben osztozott,
Hol a’ szemérmesen piruló Kaména,
’S Grátzia törvényt hozott.

A’ nyájas Papasszony’ Grátziák’ oltárához
Térdelve rebegett imádságokat,
Több csendes óhajtást küldött Cytherához,
’S tett a’ Chárisznak hit-fogadásokat;
Nemes büszkeség – ott fenn is parancsolni –
Tanítá az éggel-rokon rangra őt’,
’S a’ szépség’ szent övét hiven meg őrízni,
Melly meg győzte im magát a’ Menydörgőt.

Mennyei volt az a’ tűz, és halhatatlan,
Melly büszke hymnuszit Pindárnak ihleté,
Árion lantjában lángzott olthatatlan,
’S Phidiász kövét csúdásan élteté.
A’ valók, és formák szebb, nemesb jelekből
Hirdeték itt magas eredetjeket;
’S az Istenek, kik le szálltak az egekből,
Nyitva látták itt viszont az egeket.

Egy Isten’ jósága becsesebbé tette
A’ temészet’ minden adományait,
Irisz bolthajlása szebb szinnel hímzette
A’ gyöngyöktől rengő rét’ hullámait;
Akkor Himerának rózsás lepelében
Szebben pirkúlt*
Pirkadt, kelt.
a’ természet’ reggele,
És a’ sip a’ pásztor Istennek kezében
Bájosb hanggal volt tele.

Gániméd képében virágzóbb szinekkel
Rajzolád magad’ Ifjúság’ kelleme!
Istenkedőbb, és hős-merészb szellemekkel –
A’ Medúza paizssal – erkölcs’ érdeme!
Boldogítóbb volt, és szentebb a’ szíveknek
Örök kapcsa, még Hymen köté vala,
Lágyabban símúlt ált a’ Párka szüzeknek
Újjain az élet’ vékony fonala.

A’ Thyrzus-forgatók’ Évoe-zsinatja,
’S a’ párduczok’ pompázott fékzete,
Jelenték, hogy jön a’ vidám kedvnek atyja,
Faun, ’s Szatyr elő tántorgva léptete.
Körülötte pajzán táncz között, riadva
Dicsérték borát a’ bőszült Maenadák,
’S Liber láng arczái a’ serget vigadva
Billikomra nógaták.

Nagyobb lön értéke azon adománynak,
Mellynek izletében adója részt veve,
Közelebb volt Ura a’ nagy alkotmánynak
A’ gyönyörhez, melly mivében ömlede.
Látszik é az enyim elmém’ lángzatában,
Vagy talán a’ felhők’ sátorába’ van?
Kémlelem ötet az Ideák’ honában,
’S az érzékvilágban; – de csak hasztalan!

Szép templomitok, mint paloták mosolygtak,
Hősi játékok dicsőitettenek
Titeket koszorús innepin Isztmusznak,*
Az iszthmoszi játékokat az olümpiai játékok előtti és utáni évben tartották; a pánhellén játékok egyike.
Hol a’ sok kocsik czélra dörögtenek,
Lelkes szép lejtésü tánczkarok övezték
A’ pompás oltárt, – ’s myrtusszal bé fonák,
Homlokitok’ győztes koszorúk himezték,
’S hajatokat koronák.

Istenének kiki leg kedvesb jószágát,
A’ pásztor leg szebb báránnyát áldozá,
A’ nemes vendéglő’ házi barátságát
A’ harsány vendégi kedv jutalmazá.
Hová lépek? hát e’ bús csend állatéka
Hirdeti é itten nékem Alkatóm’?
Setét, – mint ő maga – az ő borítéka,
’S őt’ csak le mondásom-ált’ imádhatom.

Akkor a’ haldoklót ágyán nem fenyíté
Kaszás csontszörnyeteg; - vég lehelletét
Kékült ajkáról egy édes csók repíté,
Egy Géniusz hajtá le szövétnekét.
Im’ még az Orkuszi nagy birói széken
Is egy földi Asszony’ unokája ült,
’S egy Erinnisz Thráker’*
Thrákiai (görög).
panasszán érzékeny
Indulattal fel hevűlt.

Elüzionban szép öröm-érzedelmét
A’ boldog árnyék viszontag fel lelé,
Szűz vonza érte itt a’ Férj’ hív szerelmét
’S a’ Lovász is ment az érdem-út felé.
Szokott énekekkel zendül Linusz lantja,
Alcesztára húl Admetusz karja itt,*
Admétosz görög király, aki beleszeret Alkésztisz királylányba, a lány apja azonban azt mondja Admétosznak, hogy csak akkor adja áldását frigyükre, ha a leánya kezét úgy jön megkérni a királyi udvarba, hogy szekerét oroszlánok és vadkanok húzzák; Admétosz áldozatot mutatott be Apollónnak, aki segítségére sietett.
Oresztes barátját viszont meg pillantja,*
Oresztész legendás görög király, igaz barátja, akivel együtt indul útnak, Püladész.
’S Philoktetes nyilait.

Ah! de mindörökké nem fog vissza térni.
A’ mit én ezen világon el hagyok,
Minden szent kötés egy végbomlást fog érni,
Minden kedv, melly ált’ most félisten vagyok.
Idegen nem ismért lelki kellemekkel
Mereng felém egy túl-világ – mint végtelen!
’S kedvekért, mellyek most ihletnek hevekkel,
Ujjakat vagyok cserélni kéntelen.

Akkor szebb jutalmat, ’s bért reménylve gyúltak
A’ terhes virtusz-pállyán a’ küszködők, -
Fel az Isten-karnak honáig nyomúltak
Tetteikkel a’ lelkes vetélkedők.
A’ hóltak’ számvevő komoly Fejdelmének
Ti csendes Istenek meg hajoltatok,
Révésznek Olympból kalaúzként fénylének
Kasztor, ’s Pollux magzatok.

Hol vagy szép világ? térj bájid’ fátyolában
Ismét vissza, te természet’ gyöngykora!
Óh csak az énekek’ szép tündér honában
Pirkúl még regés idődnek bíbora.
A’ mező holt mássa ama’ régi szépnek,
Felém egy látható Isten sem lebeg;
Óh amaz élettől meleg drága képnek
Csak árnyéka maradt meg! –

A’ zordon éjszaknak mind ama’ nemessen
Diszlett virágok prédái lettenek,
’S hogy mindnyája köztt csak egy Gazdag lehessen,
El kellett enyészni néktek, Istenek.
A’ csillagos égen gyászosan nyomozlak
Szeléne, de arczod még fel nem lelém,
Erdőkön, ’s habokon által kiáltozlak,
’S csak holt viszhang nyög felém!

A’ tőle származó kedveket felejtve –
Már nem hevülve felsége’ bájitól,
Titkos vezérlelkét már soha nem sejtve, –
Nem boldogabb szívem’ boldogságitól;
Müvésze’ becséhez is már érzéktelen,
A’ függő órának holt veréseként,
Követi a’ szolgatermészet kénytelen
Ma a’ nehezék törvényt.

Hogy holnap új anya légyen, a’ koporsón
Ma-halált ohajtva-önként dolgozik,
És a’ sok hold azon eggy örökös orsón
Ön magától fel, és le gombolkozik. –
Az Istenek, Bárdusz-hazákba menének,
Holt valókká válva egy világ előtt,
Melly szárnyára kelvén önnön erejének
Nem kiván már vezetőt.

Barát, testvér nélkül, ’s mássát nem ismérve –
Nem isteni, nem por-alkatú anyát –
Bírja az aetherben – kimulást nem érve
Egy Másik Szaturnus’ ledőlt trónusát;
Ő a’ természetnek zordon vadonában,
’S előbb, mint sem élő valók voltanak,
Mindenütt az idő’ hosszú folyásában –
Önnön képét látja csak.

Olymposz’ polgárit lehetett el érnem,
És amaz Istennel, kit képfaragó –
Márványom tisztelt, magam’ öszve mérnem;
Kicsoda Melletted a’ leg főbb való,
Azok közűl, kiket földi anyák szültek?
A’ férgeknek első leg jelesb neme.
Óh még az Istenek emberként hevűltek,
Istenessebb volt az ember’ érdeme.

Te! kinek földhez ver dicsőség-sugára,
Értelem’ Mestere! – adjál szárnyakat,
Hogy szállongjak velek léted’ pállyájára, –
Adjál – Téged’ mérni, nékem fontokat. –
Vagy a’ komoly Istenasszonyt tölem vedd el,
Ki tükörével meg vakít engemet,
Szelidebb testvérjét küld le szerelmeddel
Amaz – siron túl intézze éltemet. *)

____________
*) Egy másik kiadásban (lásd Leipzig*
Lipcse.
1804) ezen verssel végeződik:

Úgy van! haza mentek, ’s minden tiszta kellem,
Minden szép, ’s felséges utánnok haladt, –
Minden szin, élethang, minden hősi szellem,
’S nékünk ah! csak a’ lelketlen szó maradt.
Ki válva karjából az idő’ dühének
Pinduszon lengnek ők Isten-szárnyok ált’;
’S így örök életet annak ád az ének,
Ki már látta a’ halált.

Szenvey.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.