Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.
*„Az élőket hivogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm” (latin); egy középkori leoninus vers töredéke, Friedrich Schiller Lied von der Glocke (1799) című művének jelmondata.
(Schiller után.)*
Friedrich Schiller német esztéta, költő és drámaíró Lied von der Glocke (1799) című művének fordítása.
Földben már az agyagforma,
Rajta mostan legények;
Hogy a’ harang kész legyen ma,
Most legyetek serények
Csak akkor, ha a’ komoly
Homlokról veríték foly,
Fog a’ mív mivészt dícsérni;
De égből kell áldást kérni!
Midőn fontos mivet készítünk
Csak illik egy valódi szó,
’S ha szelíd, ébresztő-beszédünk,
Dolgunk vigan, és jól folyó.
Munkálva most nézzük meg, a’ nyert
Csekély erő által mi lesz,
Utálni kell azt a’ rosz embert,
Ki nem fontolja, a’ mit tesz.
Az embert hisz’ dicsőíti,
Agyában ész azért lobog,
Hogy szíve’ méllyén meg sejdíti,
A’ mit keze alkotni fog.
Vegyetek fenyőhasábot,
De jó száraz légyen ez,
Hogy a’ jól egyben szorított
Láng csapjon a’ kürtölyhez
Ha a’ rézállaték fő,
Csak a’ fejér-ónt elő,
Hogy rendes módon folyhassék
A’ nyulós harangfőzeték.
A’ mint e’ gátnak mély aknában
A’ kéz tüz által dolgozik,
Maid a’ magas torony’ boltjában
Messze környékre hangozik;
Egy pállyán jár maid sok időkkel,
Buzgón íllet sok füleket,
Szomorgni fog az epedőkkel,
’S Istenhez szítni népeket.
A’ mit alant a’ föld’ fiának
A’ titkos arczú végzet hoz,
Azt a’ harangszó – több társának
Hiven viszi hajlékihoz.
Fejér búborékot látok,
Forr immár az érczelegy,
Most a’ hamusót adjátok
Be, ’s az öntés hamar megy.
Tiszta légyen a’ tajték –
’S habszenytől a’ keverék;
Úgy fog ki hatni a’ harang
Tiszta érczéből tiszta hang.
Mert az örömnek innephangján,
Köszönti ő a’ csecsemőt,
Ha érénti az álom’ karján
Az első élet-szellem őt.
Ah, néki még a’ jónak, ’s rosznak
Koczkái éjködben nyugosznak!
Anyagondok, és szerelmek
Vigyáznak arany reggelére. –
Évek nyilgyanánt szökellnek
A’ holt enyészet’ tengerére. –
A’ figyermek büszkén szakad a’ leánytól,
Vadúl üget ki az élet’ vésszibe;
Kémli a’ világot – vérzik a’ heánytól,
Haza tér nem ismért vándor’ képibe!
’S az ifjuság’ gyöngy virágjában
Auroraként Olympuszon
Áll a’ szemérem’ biborában
Előtte a’ szüz hajadon.
Kivánatot-nevezhetetlent –
Érez az ifjú szíve itt,
Könnyezve járja a’ kietlent,
Társaknak futja rendjeit.
Pirúlva lép a’ hölgy’ nyomában,
’S ha idvezlő szavát veszi,
Szerelmét a’ mezőn jártában
Leg szebb virággal díszezi. –
Óh drága vonzat! szent reménység!
Első szerelem’ gyöngy kora!
A’ szemnek, szívnek nyitva az ég,
A’ boldogság’ nagy sátora:
Óh mért így örökké nem
Virít e’ zsenge szerelem! – – –
Im a’ sipok hogy barnúlnak!
Most e’ vesszőt mártom be,
Ha az érczek rá simúlnak,
Itt az öntés’ ideje.
Most legények, mennyetek!
’S nékem próbát tegyetek,
Ha a’ lágy ércz a’ keménnyel
Meg eggyez é-jó reménnyel.
Mert hol keményhez szelíd járúl,
Hol finom az erőssel párúl,
A’ hang ott bájoló kellem;
Nézze hát, ki örök kötést tesz,
Simúl é jól a’ szív a’ szívhez;
Az ábrány fut – bánat nem!
Igézve leng a’ Menyasszonynak
Hajában a’ szűz koszorú,
Ha innepén harangot vonnak,
’S gyürüt vált véle az ifjú.
Oh ez élet’ leg szebb napja
Végezi a’ gyöngy Tavaszt,
Az övet, fátyolt el kapja,
’S minden bájkényt el szakaszt!
A’ szebb Remény száraz ág,
Férjt szeretni örök czél –
Hervadoz a’ szép virág,
’S le hultában gyümölcs kél.
A’ Férj az ellenes
Életbe mégyen,
Nem tudja, mit tégyen,
Gondja olly tetemes;
Fő ’s kézzel törekszik,
Száz dolgot cselekszik,
Maid azt, és maid ezt
Vet, plántál, termeszt,
Munkál, fut, izzadoz,
Ás, vés, gyűjt, ragadoz;
Merészkedik, probál,
Kétes habokra szál;
Mint karjai győzik,
Mindennel mérkőzik, –
Csak hogy, bár hol érje
Fortúnát el érje.
’S ím’ itt a’ végtelen áldások ömlenek,
A’ csűrök sok drága javakkal tellenek,
A’ térség nagyobb lesz, nyúlik a’ ház;
’S benne szelíden
Tart kormányt az Asszony,
A’ gyermekek’ annya;
Ő bölcsen, ’s szerényen
Jár házi körében.
Tanítja leányit,
Fi magzatit inti,
Kezeit száz helyen
Jártatja szüntelen,
’S nő szép rendtartása
Ált’ a’ ház’ áldása.
Kincsekkel tölti a’ ládákat kéz alatt,
Forgatja a’ pergő orsón a’ fonalat.
Szép rakásra gyűjti uzsorától ment
Szorgalma a’ gyapjút, ’s a’ hó szinű lent,
A’ jóhoz váltig a’ kellő fényt ragasztja,
’S végét nem szakasztja.
’S az Atya örömpillantatát
A’ távolba vetve – kémli házcsucsáról
Szerencséje’ virágzatát.
Látja itt a’ magas támaszok’ rúdjait,
Ottan az áldással tele csűr’ gyomrait, –
Itten a’ bőséggel halmozott pajtákat,
’S ott a’ lágy szelekben rengő gabonákat;
És dicsekszik pajkosan:
Mint a’ földszin bíztosan
Állnak a’ vész’ habjai
Ellen házam’ javai! – –
De a’ sors a’ föld’ szülöttivel
Örökös kötést meg nem szivel:
’S nem várva szórja menykövét.
Az öntést már el kezdhetjük,
De most jó szerencse kell,
’S ha a’ jó véget szeretjük
Egy könyörgést mondjunk el.
Üssétek ki a’ csapot!
Ház, – Istentől jó napot! –
Füstölgő lánghab’ képébe’
Lövell az ércz a’ cső’ ürébe.
Jóltévő a’ tüz’ hatalma,
Ha az ember fékezi,
’S a’ mit alkot ész’ - fuvalma
Azt ez, égszesszel teszi;
De csudát szül, és iszonyt,
Ha a’ zabolán ki ront,
’S elő léptet önnyomán a’
Természet’ szabad leánya; –
Jaj, ha túl a’ zabolákon,
’S nem szivelve gátokat –
Hordja a’ népes útszákon
Keresztül a’ lángokat!
Mert gyűlöl az Elementom
Porkézzel tett dolgokat. –
A’ felhőkből
Jön az eső.
Foly az áldás;
Lételt a’ felhőkből vesz
A’ czikázó villámszesz!
Halljátok é ott fent
A’ toronyba’ zúgó hangot?
Félre verik a’ harangot –
Ez tűzveszélyt jelent! –
Mint a’ vér
Piros az ég;
A’ nap illy szint nem ismér!
Melly réműltség
Futja az útszákat el!
Vad füst emelkedik fel!
A’ tüz-oszlop terjengve szállal,
’S a’ szélnek sebes szárnyain
Repűl keresztűl rémhalállal
Az útszák’ hosszú sorain.
Lángol, ég, forr rettentő
Szintjátszva a’ levegő!
A’ házgerendák ropognak,
Fedélfák földre zuhognak –
Ablak pattan
Lángizzadtan, –
Gyermek jajgat – egymást tolva,
Anya lézzeng kéz kucsolva,
Barom nyöszörg
Omlás alatt,
Minden szalad, fut – menekszik,
Az éj napvilágnak tetszik –
Száz kezekből repűl széllyel
Köz vetéllyel
A’ veder, – nyomó szerszámok
Ált’-szállnak a’ vizhullámok.
Süvöltve jön a’ forgó szél,
Melly a’ vad lángot nyomozza;
’S itt a’ sors az órát hozza,
Mellyben minden veszni kél! –
A’ láng pattogva –
Sustorogva
Csap a’ száraz gabonába,
Csürbe, fedélgerendába –
’S mintha a’ szinét végig
Akarná ki irtani –
Vagy magával rántani,
Tolyong gyorsasággal,
’S óriás nagysággal
Fel a’ véghetetlen égig
Létijesztve! – –
Reményvesztve
Hátrál itt az ember egek’ hatalmának, –
Hivalkodva –
’S álmélkodva
Látja minden ágát szerzett vagyonának
A’ semmibe oszlani.
Ki égve
Feküsznek a’ házhelyek –
Körül zúgják vad szelek.
Irtózat fészkelé
Magát az ablakok’ odvában –
’S a’ felhő vegyes szinformában
Néz a’ magasról belé.
Még egyszer,
És utoljára
Tekint az ember
Vissza java’ sirhalmára;
’S vigan megy vándor utjára.
Bár mindent el vett a’ pogány
Tüzvész – de egy nyugodtá teszi,
Kedves cselédit számba veszi –
’S lásd! a’ számban nincs heány.
Már a’ földben készen volna,
A’ forma meg töltetett,
De ha czélunk nem pótolna
Mívész-igyekezetet?
Ha az öntés hibás lett?
’S a’ forma meg repedett? –
Óh tán – még éltet reményünk –
El is tünt szerencse-fényünk!
A’ szent föld’ setét kebelére
Bízzuk mi a’ kéz’ dolgait;
Igy a’ vető szórt magvait, –
’S reményli hogy azok az ég’ végzésére
Ki kelnek, és áldás lesz jutalma’ bére. –
Még egy magot szebb alkatokból
Rejtünk mi a’ föld’ méhében, –
’S reményljük, hogy a’ koporsókból
Fel kél nemesb sors’ fénnyében.
Ott a’ kúptetőről
Bús halotti hang –
Rezgéssel szól a’ harang;
Szomorúan késér ő be
Egy Vándort a’ temetőbe.
Óh! a’ drága Feleség az,
A’ hív, nemes lelkű Anya,
Kit Férje mellől az árnyéknak
Rémlelke el visz martaléknak.
Árvák szerelmes gyermeki,
Kiket vírágzva szült neki –
’S éltek’ arany reggelén
Mosolygva ápolt kebelén –
Óh! a’ ház’ szép kapcsolatja
Örökre ketté oszolt,
Mert a’ sír’ gyász vermét lakja,
Ki a’ háznak annya volt, –
Mert hibázik hív kormánnya,
Szerelme nem tér soha
Vissza; – árváit nem szánnya
Maid a’ hideg mostoha.
Míg a’ harang meg hidegszik,
A’ dologtól szűnjetek,
Mint a’ víg madár cselekszik,
Most bátran úgy tégyetek.
Ha itt van az estidő,
’S a’ csilagfény szembe jő,
Szabad a’ legény dolgától;
Csak a’ Mester forr gondjától.
Víg kedvel ballag a’ vándor
Távol, a’ rengő vadonban
A’ drága honkarám felé. –
Bádgyadva gyűlnek a’ Juhok
Az aklokban,
’S a’ széles homlokú csordák
Bögve telepednek
Meg a’ szokott istállókban. –
Gabonával
Terhelve tér
Be a’ szekér;
A’ kévéken elegy
Színt játszva látni egy
Kalász koszorút, –
Az aratók’ virgoncz népe
Tánczra fut. –
Piarcz, útsza csendesebb lesz,
A’ szelíd gyertya világnál
Gyűl öszve a’ ház’ lakossa,
’S a’ városkapú
Csikorogva bé tevődik.
Setét lepel
Terűl a’ földön el;
De a’ Polgárt nem rettenti
Az éjszaka,
Melly a’ gonoszt fel döbbenti,
Mert a’ Törvény – őrző angyala.
Szent Rend! ég’ dicső leánya!
Ki ált’ a’ közjó’ eránya
Vígan egy testé szövődött, –
’S ki ált’ a’ város kezdődött, –
Ki be hívtad szent szándékból
A’ vad embert a’ magányból,
’S be térvén a’ hajlékokba
Szelíd rényt vittél azokba –
’S mint leg nemesb gerjedelmet,
Éllesztéd a’ Hon-szerelmet!
A’ vidor szövetkezésben
Ezer kezek mozganak,
’S e’ tüzes vetélkedésben
Az erők ki látszanak.
Mester, ’s legény mozog a’ szent
Szabadság’ védszárnyai
Alatt, – kiki sorsán örvend
Marják bár más gúnyjai.
Munka – polgár’ ékessége,
Áldás a’ köz jutalom;
Királyt – dicsőit felsége,
Minket kézi szorgalom.
Drága Béke,
Szép Egyeség –
Maradj – maradj
E’ Városnak gyöngy disze!
El ne jőjjön ollyatén nap,
Mellyen dúrva hadi csordák
E’ szelid völgyben dühöngnek –
És az Égbolt,
Melly az alkony’ biborától
Most nyájasan mosolyog,
Falúk’, városok’ lángjától
Egy borzasztó
Tűz-tengerré válni fog!
Verjétek a’ formát széllyel,
Már czéljának meg felelt,
Hadd lássuk a’ mit tökéllyel
A’ mesterkéz remekelt.
Fel a’ pőrölyt emberűl,
Még a’ forma öszve dül;
Mert a’ hüvely’ szét omlása:
A’ Harang’ fel támadása.
Művész ronthatja szét a’ formát,
Ha itt a’ rendes időpont,
De jaj, ha lángfolyókban a’ gát –
Falon az ércz önként ki ront!
Vad dühhel, menykő csattanással
Veti szét a’ sárfalakat,
’S pokolbüvészes lángolással
Okád ki vég romlásokat.
Hol dúrva erők ész nélkűl uralkodnak,
Szép szabású képek ott nem formálodnak;
’S hol önként a’ Nép le rázza lánczait,
Veszve látni ott a’ közjó’ dolgait.
Jaj! hogy ha városokban a’ tűz-
Kanócz titkon meg sokasúl,
A’ nép rettentő szabad kényt űz –
’S imígy ön-segítséghez nyúl.
Vadul rángatja a’ harangok’
Istrángját itt a’ lázzadás,
’S a’ szerte-szét süvöltő hangok:
Köz erőszakra jeladás.
„Szabadság!” harsog égre kelve,
A’ csendes polgár fegyvert fog,
Útszák, tornáczok embertelve
Száz gyikos szerte csavarog.
Az Asszony egy hyéna lészen –
Szilaj tréfat üz szerte-szét,
Pardúczagyarral, vad-merészen
Tépi az ellenség’ szívét.
Nincs semmi szent már. Szakadoznak
A’ szűz szemérem’ fékei,
A’ jó, lakást ürít a’ rosznak,
’S törvények a’ Bűn’ kénnyei. –
Veszély oroszlányt háborgatni,
A’ tigris váltig vérbe dúl,
De szörnyek’ szörnyének mondhatni
Az embert, hogy ha dühre gyúl.
Jaj, hogy ha a’ vak pórság égi
Világfáklyához juthatott!, –
Csak gyújt – de nem világít néki,
És város, ország hamvad ott.
Áldás szállt reám az égből!
Nézzétek-arany csillag-
Gyanánt pattan hüvelyéből
Ép termetben az érczmag.
A’ sisak mindenfelől –
Mint a’ napfény tündököl;
Képe is a’ sok czimernek
Diszt ád a’ tudos Mesternek.
Be! legények, be!
Mindegyik rendbe helyheződjön,
Hogy a harang keresztelődjön;
Concordia legyen neve.
Szivbéli buzgó eggyesülés végett
Gyűjtse öszve a’ jámbor közönséget.
’S ez légyen az a’ czélegész,
Mellyért alkotta a’ Mivész!
Fenn a’ porélettől oszolva –
Hol kékellik a’ levegő,
A’ menydörgéssel szomszédolva,
Több századig lebegjen ő;
Szózatja légyen ő az égnek,
Mint a’ csillag’ sok ezere,
Mellyektől a’ nagy Mindenségnek
Példáztatik nagy Mestere.
Örök, komoly, ’s valódi dolgot
Hirdessenek csak hangjai,
Illessék őtet óránként a’
Futó idő’ gyors szárnyai,
Nyelve légyen a’ sors’ testvérje,
’S bár mesterétől érzetet
Nem nyer, mozgása ált’ késérje
A’ földi kocszka életet.
’S miként az a’ nyers hang mulandó,
Melly ércz torkából ki zendűl,
Tanítsa: hogy itt nincs állandó,
Hogy minden földi szét repül.
A’ harangot most verméből
Huzzátok ki kötéllel,
Hogy rejtékeny műhelyéből
Az aetherbe szálljon fel.
Rajta! csak húzzátok meg, –
Ime mozdúl, – már lebeg. –
Légyen ő a’ város’ éke –
Első hangja. Öröm, ’s Béke!
Szenvey.
