HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

TIHAMÉR.

A’ hajdankor’ hős-vonásin fellengve múlat a’ buzgó maradék; ’s lefolyt idők’ homályiból világos árnyék gyanánt tűnnek fel a’ bátrak, kik, nemzetök’ méltóságát érezvén, csillagbetűkkel irák nevöket a’ századok’ könyvébe. Kit nem lelkesit első Lajosunk’ kora? midőn polgári hűség, erő, egyeség, szabadság, szövetkezve törvényes királyi hatalommal, addig nem ért fényre emelék magyarországot.
Alig mult két év Lajos’ koronáztatása után, midőn András öccse’ Nápolyi király’ szomorú halála minden szívet méltó boszúra gerjeszte. Hasztalan sürgeté Lajos, ifju még, de belső erejében férfi, a’ gyilkosok’ bűntetését; Joanna, András’ hitetlen hitvese, a’ szép bűnös, csak gúnyolá a’ vádat, melly őt részesnek kiáltá erőszakos vesztén nagyreményű férjének. Rákos’ síkjain tehát lóra szólitja nemeseit a’ felingerűlt király, néhány száz lovaggal előre küldvén Konth Miklóst pártja’ erősítésére; ’s ugyan azon esztendő’ végén maga is útnak indult, kisded, de bátor seregével. Őt követé Apor István Erdélyi vajda, lelkes, harczban forgott, vitéz; ’s több nemes férfiak, mezőn mint tanácsban jelesek. Igy a’ király’ példája sok ifjat hevített e’ távol versenypályára, ’s tomboló paripákon feszűle keblök az ott nyerendő dicsőségért. Ezek közt leginkább tündöklött Tihamér; korán árva, Apor’ udvarában nevelkedett, ’s ezzel már előbb megjárván az olasz földet, gyuladozó lelke ott a’ Scipiók’ ’s Fábiuszok’ honában lengé körül először a’ hősek’ sírjait, kikre nem kevély uraság ’s híu ősiczímer, hanem valódi személyes érdem űltete borostyánt. Komolyan tüzelgett szeme ált futván a’ tábort, ’s lobogó zászlókat a’ napot várván, melly hirdesse majd első hadi tettét. Megrezzent buzogánya, midőn a’ honni partokra pillanta utólszor, ’s az előbb előbbre kisztő nyers tárogató rivallott.
Az olasz fejdelmek mély tisztelettel fogadák Lajos királyt, ’s azonnal több hatalmas frigyesűlt vele; csak Imola ’s Faenzánál akará Romagna’ grófja gátolni útját a’ pápa’ parancsára; de látván Lajost, igazságát fegyverrel védendő tökéltében, hamar kapút nyitott. Igy haladott gyorsan a’ magyar sereg, ’s csak Rimíni’ környékén, gróf Malatesta’ birtokában, állapodékmeg rövid nyúgalomra.
Lajos’ tiszteletére már ezelőtt ide érkezett a’ német Verner is, néhány lovaggal. Ez gyülevész csoportjával, hol egy, hol más, háborgó olasz fejdelmet szolgált, magát herczegnek hivatá, ’s főkép rablásból, sarczolásból élt. Konth Miklós olasz-országba érkeztekor Lajos’ zsoldjába fogadta őt. Verner déli korán álla ekkor, ’s külseje első tekintetre elárulá a’ kemény bajvivót ’s vérengző mesterséget. Elbizottság, kegyetlenség, dacz, égett konyúló szőröktől takart szemében. Naptól barna képe, torzon bajúsza öszvenőve fekete bodor szakállal, ’s izmos alkotása rémítővé tevék. Minden indúlat látszott dühösködni azon kebelben, komor elszánást hagyván csak életvezérűl.
„Egy még győztelen kar emeli vasát éretted, nagy király! ’s jaj annak, kire suhintni parancsolod!” így köszönté ő Lajost, ki csak egyszerűen viszonzá délczeg szavait, megvetvén a’ bolygó szerencsevadászt, ámbár a’ környűlállások’ súlyjától nyomatva befogadni kénytelenitetett vad seregével.
Gróf Malatesta Pandolfo fényes ünnepekkel tisztelé nagy vendégét. A’ belső várudvaron gyászalkat*
Gyászalkotmány; díszes alkalmi építmény, amelyre a koporsót teszik (castrum doloris).
emeltetett, körösleg fekete, tetejére veres zászló tűzve, példázatúl: hogy végső csepp vérig üldözendik András’ gyilkosait. Itt gróf Malatesta a’ halotti mise’ után feleivel hüséget esküvék Lajosnak, hit-zálogúl általadván fiját, kit Lajos akkori szokás szerént vitéznek ütött, ’s drága kardot nyujtván neki, mond: „Magyarnak hívlak ezentúl; im ezen kard! méltatlan ne vond ki soha, ’s becstelen ne zárd hűvelyébe. Igazságért harczolj, védjed az ártatlant; így hálálod meg adója’ kegyelmét.” Ezután Lajos a’ nagy piaczra kísértetvén hadi gyakorlásra jel adatott. Tolongva tódult ide a’ nép az ifju király’ szemléletére, kinek tiszteletparancsoló tekintete ’s hősalakja mindent hódolatra vonza. A’ sorompó’ nyugoti részén, ékes mennyezet alatt ült Lajos, körűle a’ háznak szépei, Apor, ’s több alvezérek; jobbra magyar, bal felől olasz, lovagok állának.
A’ viadal először gyalog kezdődött. Könnyü öltözetű ifjak párosan keltek szálkardra, most ügyes fordulatokkal egymás’ vágásait kerűlve, most szaladó, – majd győző képpen vívtanak; végre fegyvertelen ölbe kapván, hajlékony mozdulatikkal mutogatták testi erejöket. Eddig egy magyar sem vőn részt e’ harczi játékban; lóra szokván senki sem hajla elfogadni a’ nyertes küzdők’ verseny ajánlatit. Közéjök tekint a’ király, ’s Tihamér kilép a’ rendből, ’s párduczát ’s ezüst hímzetű melyvasát*
Párducbőr díszruházatát (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával) és ezüst páncélját.
leöltvén, sugár termete minden szemet magára vont; barna haja, mentve a’ nehéz sisaktól, gyűrűzve omladozott szerte vállain, nyiltan hagyván nemes vonásait. Igy lép ő a’ pályasíkra, szerényen, de bátran. A’ győztesek közűl mindegyik kiszáll vele; de mintha szunnyadó ereje egyszerre törne ki feszűlt tagjaiból, mindegyik homokba teríttetik általa. Trombita harsog, a’ nép’ örömzaja hirdeti diadalmát, a’ szépektől forró tekintetek röpűlnek feléje; de ő csak királya’ derengő szemein csügg.
A’ gyalog küzdőket lovasok válták fel. Már itt több magyar állt ki a’ viadaltérre, ’s most egyenként, majd egész csapatokban viaskodván, karcsu paripákon tétova szökellve mutaták meg szittya származásokat.
Kiürűlt a’ küzdőhely, végzettnek vélé mindenki már a’ harczi játékot, midőn Verner izmos ménjén, egészen vasba pánczélozva elévágtat, ’s engedelmet nyervén a’ csatapróbára, fenhéjázó gúnnyal Tihamért imígy szólítja: „Te győztes valál gyalog, küzdj velem lovon, vagy pirúlj; e’ mén legyen sajátod, ha földre buktatsz.” Szótlan csatoltatjafel Tihamér melyvértjét; ’ szikrázó szemébe nyomva sisakját erdélyi lovára pattan, s míg Verner gőgösen szétnyargal csodáltatni magát, általszöktet a’ sorompófán, ’s pajzsára ütve várja támadóját. Verner, egy csapással elakarván széditeni ellentársát, keményen neki törtet; de csak üres levegőt hasít, mert Tihamér fürge lován könnyeden félre ugrott, meg-meg szembe száll, ’s szinte játszva csalogatá a’ hiu erőlködőt. Tajtékzik már a’ mén, széles hab lóg szügyén, gőzölg, ’s nehezen fúj; Verner titkos mérgében nyúlszivűnek kiáltja őt, ki csak szaladni tud, ekkor neki rohan amaz sürü vágástól csattognak pajzsaik, míg Tihamér magáét repedten elveti, ’s forgószélként karikáz körűle. Verner, vérig sarkantyúzott nehézkés lován olly hirtelen nem kanyaroghatván minden ereje ’s ügyessége mellett, egy véletlen lökéstől nagy robajjal a’ homokba zuhant. Míg a’ nézők az önhitt’ lebuktán zajlódva örűltek, Tihamér ismét általszöktet a’ sorompó-korláton, ’s régi helyén áll meg; szégyen ’s harag lángolt Verner’ arczain, ’s felkelvén a’ győzőhez vezetteti lovát, mondván: „itt a’ nyert mén, vak szerencséd’ díja; ez nem utólsó küzdésünk.” – „készen lelsz mindenkor!” viszonzá Tihamér, semmi érdemet sem látván a’ játékdiadalban, ’s a’ nyert lovat Verner’ szolgájának ajándékozza. Titkon bosszút esküdve alázójára legott elbucsúzott Verner, ’s Capua felé táborozó seregéhez tért vissza. Lajos pedig a’ gróffal, ’s néhány bíztosival hosszan tanácskozék Nápolyi ügyéről.
_____________
Egyik fő erkölcse volt azon kornak a’ fentartott asszonyi méltóság; nem vak imádás, azért mulékony inger: hanem igaz tisztelet bélyegzé azt. Szépnem osztogatá az érdemdíjt, példázatáúl a’ durvább erőn győző szépségnek; így nem ritkán tevé egy pár szem’ sugárzata a’ hevűlt ifjut jeles bajnokká.
Ez ünnep más nap estve ment végbe. A’ számtalan gyertyáktól fénylő palotában, drága szőnyegekkel ékesűlt falak közt állt a’ trónus, környezve hadi jelekkel. Felette hármas halmon szét ömlő arany sugárokban látszott a’ kettős kereszt, ott ült a’ király, ruhája nemzeti színekből választva; körűle vegyest a’ vezérek és urak. Jobbra oldalast egy kisebb, Malateste ház’ czimjeivel ékesűlt, szőnyeges karszékben ült a’ grófné gazdag öltözetben, mellette asszonyok és szűzek félkörben.
A’ herold elő lép, ’s gazdája’ nevében a’ királyt háromszor üdvözli, ’s felolvasván a’ küzdők’ neveit, azoknak is köszönetét jelenti. Tihamért hirdeti első jutalmaztatandónak. Erre nyilik az ajtó, ’s fejér öltözetű gyermekek sorában hozzák bársony vánkosokon az osztandó dijakat. A’ grófné int, ’s Tihamér elébe járúl, ’s minekutána főhajtva a’ szék’ lépcsőjére letérdelt, a’ grófné egy aranylánczot nyakára függesztvén így ejti szavait: „Szelid érzés hódolva simúl a’ bátor erőhez, ’s míg a’ hős fellengve a’ jövendőnek él, gyöngéden nyujtja neki a’ jelen’ rózsájit. Vedd ezt emlékjelűl! ’s míként e’ harczi játékban győztes valál, úgy lengjen körűl az asszonyi kegy’ édes malasztja!” Szelíd méltósággal fogadá el Tihamér a’ díjt, lelkes szavakkal hirdetvén a’ szépség’ hatalmát.



[Metsző: Sebastian Langer, rajzolta: Ludwig Ferdinand Schnorr von Carolsfeld.]


Szorongva néztek a’ szűzek a’ szép ifjúra, ki önérzete’ lángjaival így dicsőité nemök’ érdemét. Őt követék a’ többi jutalmasok is, választott igékkel mindegyik a’ szépnem iránt víseltető hódolatját kijelenteni buzogván.
Ott az ének’ honában, hol az akkor élő Petrarca minden szívet elbájolt, minden hatalmas versenyge udvarában lantosokat marasztani, kik nem szolgai bér, de baráti tisztelettől lekötve zengnek szép, és magas érzelmeket. Hallgatók’ lángjától hevült az énekes, és szabad röptével nemesűlt az élet. Müvészetnek kelle itt is befejezni az ünnepet; azért, mihelyest a’ díjosztás elvégződött, csendes harmóniától zendűlt meg a’ palota, ’s egy kar szívhatólag zengé a’ király’ dicséretét, melly utóbb harsány diadal-énekkel némúlt el. Azután egyes lantosok és szűzek váltva vetélkedtek önszerzett dalokban; a’ tárgy bajnoki tett vagy hű szerelem vala; de egyszerre minden lecsendesűlt, „a’ szép Róza!” suttogák a’ várbeliek, szinte feszűlten a’ következőre; ’s ím egy ősz lantos, nyolczvan évtől görnyítve lép halkan elé; hó-szakálla melyét verdesi, de ősz pilláji alatt nemes tűz lángol, nyugottan nézve a’ meglepett urakra; bal karján csügg hárfája, jobbjára öltve egy sugár szűz, szép mint a’ hajnal. A’ tél ’s bimbózó tavasz együtt andalogni látszott e’ párban. Titkos félelem ’s a’ szemérem’ égi pírja önté el arczait, szemében csodálat ’s örömláng reszkete. Szőke haja hosszú fürtökben lengé körűl belső gerjedelemtől hullámzó kebelét. Egész külseje mutatá e’ bájalaknak távol-éghajlati születését. Könyragyogva néz a’ királyra ’s magyarjaira, kik néma várakozással meredtek reája.
„Soká élj, király! – mond a’ lantos – e’ szív’ gyönge lobbanása derítse lelkedet; a’ mit adok, vedd úgy, mint a’ téli napsugárt, melly röviden melegit ’s elborúl.” Vissza ifjadni látszik erre az ősz, tüzesen nyul húrjai közé, ’s a’ képzettől vezetve, most andalgva, most harsány akkordokban özönli hangját; lassudan lankad ez, ’s haldokló szív gyanánt, még egyszer ébred, és tágúl, és – megáll. Esti homályban zengé így dalait Ossian, hőslelkei vékony felhőkön odalebegve hallgaták szavait, ’s kopár ormokon tompán viszonzák azokat a’ harcznak fijai.
Mélyen hata bár az öreg’ játéka az egész gyűlekezetre, még is mindenki csak a’ szép szűzre figyelmezett, habozva nyúl ez hárfájához, ’s melyéhez szorítván ez első bíztosát, gyöngéd hangokban ömledezteti érzetét, ’s mintegy édes álomból serkenve kél szózatja reszkető ajkain. Búsan éneklé az elválás’ gyötrelmeit ’s veszteségét a’ szerető szívnek, melly számkivetve édes hazájából, idegen földön könyezetlen hervadoz. Ön sorsát látszott panaszlani, olly valóan lebbent el fájdalmai’ titka. De csak hamar, szinte fentebb erőtől lelkesítve vígabbra fordúl éneke, ’s mintha üdvözlené a’ jövevényeket, bájosan zengé el a’ hazafiuság’ felséges érzetét, ’s a’ viszonlátás’ égi boldogságát. Öröm kapá el a’ hallgatók’ szívét, zajongva hirdeték magasztalásikat; csak őt nem érdeklé a’ köztapsolás, magába vonúlva, hajló fővel karolta által hárfáját.
A’ grófné elhagyván székét, Lajosnak nyujtá a’ jutalom-koszorút, mellynek virágai közt keleti gyöngyök ragyogtanak, ’s ezt Róza nyeré el. Lángolva tér Róza a’ királyi trónustól helyére, és kiragadtatva szinte magából fogván hárfáját, remegve át futja húrjait, ’s fellengző néztekkel, magyar nyelven, ezen dalt éneklé:

„Itt a’ langyos ég’ virányin
Édes illat tévedez,
’S a’ mult nagykor’ omladékin
Hőskivánat ébredez.

A’ természet’ bájos képe
Andalító kéjivel,
Felmosolyg a’ déli naphoz
Mindégifju zöldjivel.

Ah de bár mi szép az élet,
A’ hazátlan árva szív,
Kelyhiből a’ nyilt örömnek
Bút csak és keservet szív.

Ott a’ nyugti ég alatt, hol
Fellegig nyúl a’ havas,
Hol sötét erdők’ hegyette,
Száll ’s mereng a’ büszke sas;

Ott, hol harczfi a’ nemes mind,
Ég a’ szent szabadságért,
’S létét kötve birtokához
Megvet minden szolgabért.

Ott hazám, hol egykor Árpád
Érczkarral csatára kelt,
’S élve halva nemzetének
Messze fénylő trónt emelt.

Ott hazám, hol a’ Tiszának
Lejtnek könnyü habjai:
Arra szállnak, arra kelnek
Lelkem’ néma vágyai!”*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Olaszországban c.).

Ki szülőföldjétől távol, váratlan hazai nyelvét hallá, képzelheti azon örömérzést, melly csapongva tört ki a’ jelenvolt magyarokból. Felindúlva mindenki, közelébb akará látni a’ rokon ajkút; de ez hirtelen vissza vonúl az ősszel, az ajtóból lövell csak vissza még egy tekíntetet, ’s ez minden egével Tihamérra szállott.
Az eltűnt lőn most a’ beszédek’ fő tárgya; Lajos maga kérdést tőn iránta, de a’ gróf csak kevest értesítheté felőle, tudnillik: az öreg lantos néhány év előtt jött birtokába, ’s nem messze lakik a’ vártól egy magányos házban. Az ősz magát olasznak vallja ugyan; de a’ szűz’ eredetét mély titokban tartja. „Ki kérdi a’ zengő fülmiléről, mellyik bokorban marada fészke? müvésznek az egész világ hazája” ez mind eddig a’ tőle nyert válasz.
„Hazája enyém is – mond büszkén a’ király, – sajnosan látom országom’ illy gyöngyét idegen földön ragyogni; holnap magától akarom sorsát érteni.” Ezzel hódolatját jelentvén a’ várasszonynak, szobájiba vonúlt; ’s minekutána tölt billikomok vigan körűlforogtak, szét oszlott az egész társaság, ’s a’ kerengő zajt mély nyugalom váltá-fel.
_____________
Éj vala, halotti csend a’ várban. Sűrű köd lepé a’ földet. Tihamér korán elszökvén a’ vigadóktól magán tünődék, ’s áradozó érzetén. Róza lebegett körűle, annak édes hangjait lihegte vissza szorúlt kebele. Az itt történtet álomnak vélte, csak Róza’ tekintete fénylett új élet gyanánt a’ gyönyörű valóra. A’ szürkülő hajnal ébren lelé, ’s mingyárt is kardot övezve, ment le az udvarba, ’s az első fellelt grófi szolgát kéré: vezetné őt az öreg lantoshoz. Ő kivánta Rózát Lajoshoz vezetni, ’s ezzel forró vágyait teljesítni. A’ fáradt szolga vonakodott, míg néhány körmöczi nem erősíté tagjait. Elindúltak.
Míg Tihamér szép reményeket röpíte a’ jövendőbe, késérője őt mulatni akarván, elbeszélte: hányszor hívta már grófja Rózát udvarába, ’s nem jött; milly büszke imádójihoz, ’s koránt sem olly vidám mint az olasz leányok. – A’ küzdésnél is jelen volt – mond továbbad a’ szolga.
„Jelen?” kérdé hirtelen Tihamér, ’s nem akarva örűlt szerencsés viadalának.
„Igen is, jelen – felelt a’ szolga, – de úgy befátyolozva, hogy magam is csak magos termetéről ismerhetém meg. Mind e’ mellett a’ szépet mingyárt kifürkészik a’ férjfiak: öt is több lovag kerülgeté.” Fellobbant Tihamér; de kelletlen ingere lecsillapúlt hamar, midőn valami ezer lépést haladván, az olajerdő-nyiláson Róza’ lakása fejérlett elébe. Kisded ház vala ez, körűlnőve szőlőtőkkel; jobb oldalán kert, ennek közepén olajágból fűzött remeteség*
Remetelak.
látszott, az egészet illatos olajerdő környezé. A’ mint Tihamér a’ bokor keritéshez jut, egy nagy, fris sebtől vérző házi szelíndek neki ugrik, de rövid szaglalás után nyöszörögve ismét a’ kertbe vonúl. Az ajtók tárva, senki sem mozdúlt. Szívdobogva megy a’ házba Tihamér; az első szoba-padlaton vér ’s egy rozsdás kard, a’ mellék-szobában a’ még bontatlan nyoszolyán eltépett fátyol, a’ földön törött hárfa fekszik. „Uram, itt raboltak!” kiált a’ szolga a’ dermedő ifjuhoz, kí vadon forgó szemekkel kardmarkolatját szorongatá.
„Nézzünk a’ kertbe!” mond ismét a’ szolga, ’s Tihamér félig kábultan követi. Ott a’ fahajléknál vonaglik a’ hív kutya, ’s már már szakadozó párával az ajtót kaparja; gyors taszintástól felzörren az, ’s világos lőn a’ rettentő éji cselekedet: vértől elöntve, melyébe tőr mártva fekszik ott az ősz lantos, marka öszve görcsűlve, szelid vonásai kín’, ’s haragtól szét húzva alig ismerhetők. „Irgalom’ Istene!” kiált az illyeshez szokatlan Tihamér, ’s míg a’ szolga haza siet a’ szomorú hírrel, ő kardrántva, bőszülten futkos az erdőben a’ rablókat nyomozni, éltét elszánva Róza’ váltságára; de sikeretlen, ’s végre az életerő sem birván ösztönit forró indulatjának, lankadtan öszve roskadt.
E’ gyikoló rablás szörnyen béhatott az udvarra; magyar és olasz nyomozó csapatok különös irányokon száguldoztak el. A’ király ’s Malatesta nagy díjt vetének a’ rablók’ fejére; mind hasztalan: tikkadozva tértek vissza a’ lovagok, Róza elmaradt, ’s méltó gyanú senkire nem eshetvén, minden töprengés csak puszta sajnálkodásban oszlott el.
A’ fáradt Tihamért egy kémcsapat fellelvén, a’ várba késérte. Hajnali csillagként, melly szebb létbe világít, tűnt fel Róza Tihamérnak, mélyen érzé sebes borúltát, bár hiú panasszal nem hirdeté. Különös állapat inkább rokonít, mint a’ köz pályán való ismerkedés; így serken többször az indulat, veszélyek ’s tartós áldozatok még inkább nevelik azt. Ha Róza’ külső ékei valami ürességet hagyának is a’ köz léten túl vágyó ifju’ keblében, fölösleg betölte’ bal esete a’ hijányt, ’s az óhajtott dicsőség Rózába vegyűlt, ’s úgy nézett utána, mint a’ vándor a’ leszálló napra, tudván: útja még vad sivatagon viszi keresztűl, de a’ czélnál szent béke jutalmazza.
Az öreg lantos’ hideg teteme más nap földbe takaríttatott, ’s temetési pompa végzé a’ fellengző ünnepet, miként halál a’ legfénylőbb életet. Most Rózához.
______________
Károly király’, Lajos atyja’ udvarában élt Zács Feliczíán, büszke nemes, kemény erkölcsű férfiú; előbb a’ híres zendítő Trencsényi Máté párthíve, később Károly’ meghitt tanácsosa. Ennek ritka szépségű leánya Klára, udvarnokszűz gyanánt szolgált Erzsébet királyné mellett. Kazmér a’ királyné’ öccse, utóbb Lengyel király, Visegrádon mulatván szerelemre gyúladt Klára iránt, ’s minthogy vétkes indulatja meg lőn vetve, erőszakkal töré le a’ virágot, melly sorsára nézve alatta, érdemére sokkal felette tündöklött. – Tudva lévén, hogy a’ királyné öccsét határtalan szereté, ’s hogy Klára mindég társaságában élt, a’ felingerűlt atya a’ királynét tartá az alacson tett’ eszközének, ’s vizsgálatlanúl, boszújától őrülésíg ragadtatva dühösen rohan a’ palotába, hol a’ király önnönivel ebédnél ült; a’ királyné’ jobb kezének négy újját elvágja, a’ hitvesét védő király’ karját megvérzi, azután Lajos és András nevendék herczegekre sujtá halálos vasát; de minekelőtte vak szándéka teljesűlhetne, az oda siető udvarnokoktól megöletik. Zács’ egyetlen fija hív szolgájával elakarván szökni megfogatik, ’s lófarkon hurczoltatva irtatik ki az életből.
Az eddig történtet Feliczián’ irtózatos tettével, ’s a’ királyi házhoz kötelező jobbágyi hűség’ megszegtével mentegethetni; de az akkori bírák’ szégyenét, kik hízelkedéstől vezéreltetve az utóbbi itéletet hozák, semmi idő nem moshatja le. A’ szerencsétlen, ártatlan, olly rútúl megbántott Klára megfogatik, orrán, ajkain, kezein megcsonkítva, félholtan lóra köttetik, ’s az útszákon szerte vonczoltatva kínok közt ezen kiáltásra kényszeríttetik: „így járjon a’ király’ támadója!”. Zebának, Zács’ idősb leányának, bár nem is sejté atyja’ vétkét, Léván feje vétetik, ’s Kopay, ennek férje, legott éhen múlik ki a’ tömlöczben. De hogy a’ fejedelmi bűnös ellen egy tanú, egy vád, sem maradjon fenn, Zácsnak minden ivadéka harmad íziglen hóhér-pallosra, többi rokon vérsége pedig örökös szolgaság-’ ’s birtok-elvesztésre itéltetik.
Demeter, Zács’ elhúnyt húgának férje, még jólkor hallván a’ veszélyt, elkerűlé az érte küldött poroszlókat, ’s hat évű leányával, vérző szívvel hagyá el azon hazát, mellynek elsőji mellékes hasznokért áldozának fel egy ártatlan nemzetséget, álnév alatt olasz földre költözött, hol egykor tudományait gyakorolta. Itt tengődött, szüntelen rettegvén Károly’ kémjeitől; ’s noha életét pénzé tett drágaságai szükségtől felmenték, fogyasztó bú rágódott még is belsején, szenvedő lelke egyedűl hazájáért epedezvén.
Igy nőtt fel Róza sínlődő atyja mellett, mint a’ magányos virág a’ mohosúlt síron. Fő gondja atyjának, híven osztozott annak bújában, ’s tudván élte’ hajnalán milly veszély környezé, milly két szinű többször az igazság, komorrá lőn előtte minden földi ragyogvány; de annál inkább épűlt belső világa, népesűlve tündér alakival képzetének. Még inkább erősűlt lelke ez irányban, midőn atyja Páduában egy híres lantossal szoros barátságot kötött.
Földi zavar közepett tisztán folydogál a’ művész’ élete, ’s ha bár az indulat’ lánghullámi dagadnak is, hattyuként lebeg a’ zajló habokon; mert a’ vadság’ dölyfein játszva győz fensége a’ szépnek. Carlo, még ősz korában is csodát, tisztelt lantos, békén járt a’ háborgó nagyok közt, ’s megismervén a’ rejtező, de előtte megnyilt honvesztett hazafit, frígyesűlt vele, ’s Rózát oktatva művész-ösvényre vezérlé; a’ szűz’ lágy érzete ’s hajlékony lelke könnyíté buzgalmát. Kis idő múlva ezer ajak ömledeze Róza’ dicséretében, ’s az elbájolt nagyok udvarjok’ díszére őt magas igéretekkel csalogaták; de semmi szédítő kilátás nem tántoríthatá el, egyedűl atyja’ ’s tanítója’ körében lelé boldogságát. Mind e’ mellett hazai nyelvét sem felejté el; csak ebben lehellé ki titkos vágyait legbíztosabban a’ néma magánynak.
Az alatt magyar-országban Károly’ sírja felett a’ rég ellenkező felek kezet fogtak, ’s szent István’ székébe űltetvén Lajost, a’ nemzet ismét szabad egész testté vált. Örömkönnyel hallá ezt Demeter, vissza készűlt honába; de a’ rég lankadót halál lepé meg.
Rózát árva léte még inkább Carlohoz csatlá, ’s ennek gyámoltában lele vigazstalást; ki is erejét fogyni érezvén, Riminibe költözött, ismervén birtokosának korát túl haladó lelkét. Hasztalan únszolta Rózát vigabb sors-választásra; büszke lévén ez meghálálhatni jótéteit, nyugodtan követé őt magányos lakásába. A’ grófi ház kegyes gonddal ápolá őket, kedvet lelvén lelkes társaságokban, a’ kisded házi gazdaságot Róza intézgeté, ’s az őreg Paolo, kinek fő tisztje vala naponként a’ szükséges táplálékot általszolgáltani a’ várból.
Díszei’ teljes nyíltában álla Róza, mídőn Lajos hadával megindúlt. Milly szorongva hallá jöttét! Paolo alíg győzte hirekkel. Lajos érkeztekor forró kivánatit eléggé nem tudván oltani elment a’ harczijátékhoz, csak Paolótól kísértetve; ott látta Tihamért, és – ebben valósúlt azon édes kép, mellyet szűz keble titkosan alkotott, ’s magát feledve, ébredő szíve hevültében nem is sejté más szemek’ kémlelő nyilait. A’ díjosztás miként hata rája, nyilván mutatá elragadtatása, önkényt lefátyolozván mind addig gondosan eltakart születése’ titkát. Ábrándozva tért azon estve még haza, szivlángjaiba avatva a’ kegyes őszt, ki csendes aggódással, de tiszta részvétellel hallgatá kedveltjét. Első szerelme’ nyíltán a’ sors megbékűlni ’s új tartalmat látszott adni életének; ’s míg Carlo azon eszmélkedett, mi módon intézze űgyét a’ magát elárúlt szűznek, ő az ideálok’ körébe szállva, érzete’ csapongásait ez énekkel kísérte:

Hajnali kellemű fény
Hinti mosolygva sugárát,
Mellyre az ifju remény
Rakja le fellegi várát;
’S édes irányra feszülten
Nézi magas remekét,
Érzete istenesülten
Felleli bíztos egét.

Így öröm-áldozaton
Myrtuszi lenge hüsében,
Kél az erő szabadon
Tettre hevült kebelében
Képzete’ lángözönéből
Egy alak ömlik elé,
’S elrepes élte’ szükéből
Álma’ világa felé.*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Róza dala c.).

De miként a’ hang, úgy reppen el az ifjonti álom is. Sajnosan érzé ezt Róza: mert egyszerre lódobogás ’s a’ házi szelíndek’ éktelen ugatása felrezzenté andalgásiból, ’s minek előtte megfoghatná e’ szokatlan zajt, négy álképű férjfi, sötét köpönyegbe burkolva Carlohoz lép, a’ többi künn maradt az udvaron. Carlo mingyárt rablókat gyanítván, feltárja szökrényét, ’s tölt erszényt feléjök tartva mond: „Művészi éltem’ kis szerzeményét áltadom, csak távozzatok!”
„Minek ott arany, hol friss kebel piheg – szól egy magas férfi, kitől a’ többi függni látszék –; veled semmi dolgom, ősz ember, csak társadat bízd velősebb karokra. Hol Róza?”
„Uram, elégedjél! – mond ijedten Carlo –, vidd mindenem’, csak túl ne hágj az emberiség’ határin!”
„Nem jöttem én erkölcsi leczkét hallgatní, – kiált háborodtan a’ férfi –: nélküled is fellelem én, a’ kit keresek”; ’s félre taszítván Carlot, a’ másik szoba felé megyen, hol Róza hárfáját pajzsként magához szorítván, remegve egy szögletbe lapúlt.
„Ne tovább! – mond Carlo –; ősz hajamra esküszöm, csak testemen törhettz keresztűl a’ szűzhöz!” ’s lekapván régi kardját a’ falról, útját elállja; Paolo pedig felrettenvén álmából egészen elréműlve ölelgetí a’ támadó’ lábait; int ez, ’s két czinkosa Paolot hirtelen kiragadja.
„Félre az útból rekedt síp, különben nem pengetsz többé lantot” kiált mérgesen a’ férjfi. Carlo eltökélve kardját csapásra emelí; de a’ vívni szokatlan, erősb vágástól véresen földre hanyatlik.
„Ah öregségem!” sóhajt Carlo, ’s vánczorgó testével a’ küszöbre roskad. Róza ezt hallván, borzadva veti el hárfáját, rezegve pattantak szerte a’ húrok; elszánva Carlo’ sorsában osztakozni, kirohan az ajtón, ’s tőrt ragadván ki a’ rablónak övéből, lángzó szemekkel ’s védelemre feszűlt karral az ősz megett áll.
„Kéméld erődet, szelíd galamb – mond a’ férjfi –; még az éjjel messze kell röpűlnöd; minek e’ játék, vasmelyemen megtompúl aczélod.”
„De nem saját keblemen – kiált Róza, ’s a’ tőrt szívének irányozza. – Így halok mint szabad leány, de békódat nem tűröm!” Meglepetve lép hátra a’ férfi, ’s elmerűl a’ felséges szűz’ néztében, önsüllyedtét érezvén annak lelki nagyságában.
„Nyúgodtan, édes leányom! – rebeg a’ verző lantos – engedj a’ sorsnak, bár mi tövispályára vet; míg híve léssz magadnak, dölyfei nem ártanak. Nyujtsd kezed’ utóljára; válnunk kell; én örök nyugalomra – te” – itt szava megakad, ’s halálszín borítja el képét.
Ezen búcsuszavak megrendíték Rózát; feszűlt erei lankadnak, homály vonul szemére, ’s tőrét elejtve oda omlik az öreg mellé.
„Ő is csak asszony, szűlni tud, de nem magasban érzeni” mond a’ férfi, komoran szemeit a’ halavány vonásokon legeltetvén.
„Illyen az asszony – mond kaczagva a’ másik –: előbb ez öldöklő angyalként álla, ’s mint a’ sárkány őrizve kincseit; most érzéktelen fekszik itt, ’s ha feleszmél ismét nevet. A’ csirkét megsiratja, de jó kedvvel megeszi.” Erre Róza fátyolát eltépi ’s ágyára veti mondván: nyugodjál szűzjel! ha birtokosod vissza térend, más szemmel tekint reád.
„Most fel! siessünk!” mond a’ rablók’ elseje, ’s izmos karjaival felölelvén Rózát, lóra kap, ’s ápoló gonddal az ájúltat maga elébe veszi; a’ többi hamarjában öszve hidrott*
Összehordott.
mindent, a’ mit zsákmányra méltónak lelt; lóra kerekednek, Paolót is velök menni kényszerítvén. A’ felüdűlt*
Feleszmélt.
Carlo mécset fogván roskadozó léptekkel a’ kertbe támolyg, hogy ott a’ remeteséget meggyujtván a’ várbelieket fellázítsa; de egy elkésett rabló megsejtvén szándékát, a’ végső erővel küzdőt átgyilkolja, ’s testét a’ hajlékba veti, ekkor az urát védő hív kutya is mardosván a’ latort, mély sebet kapott.
Elszáguldtak; borzasztón hangzott el robogások az erdőn; ’s ott, hol nem rég a’ megindult szív’ dala zengett, most az egyedűl élő kutya dermedezve vonított, ’s az éjjeli szél nyögve suhogott az üres szobákon keresztűl.
_____________
Négy napi nyúgvás után Lajos, királyi ajándékokat osztván a’ grófi háznak, megindult hadával, ’s Volturno’ kies partjain telepedett meg. Itt Tarenti Lajos, Joanna’ másadik férje, szép külsejű, de gyáva férjfiu, ’s Acciajoli vezér Capuanál táborozva fegyverrel akarták gátolni átmentét a’ vízen.
A’ legyőzendő veszélyek Tihamért tettre ébreszték; Róza’ képe szívmélyébe vonúlt; ’s míg egy osztály Urticellonál az ellenséget megkerűli, Lajos a’ Capuai hidat ostromolja, ő más osztállyal átúsztat a’ vízen, bevág, ’s megzavarja az ellen-lovasságot. Néhány óráiglani harcz után gyérűlten fut az ellenség; vezérjei magok lettek hirmondóji veszteségöknek.
Tihamér a’ szaladókat űztében, félre az úttól, egyes házaknál Verner’ csoportját rablásban leli. Épen akkor hurczoltak-ki egy férjfiút, ’s gyilkot szögezve melyének, pénzért únszolták. Közzéjök robban Tihamér, ’s markában villogtatva vasát, békét parancsol; meghökkenve ereszték el azok foglyokat.
„Ott benn szabadíts!” esdeklik a’ férjfiú, ’s reszketve a’ házra mutat, honnan asszonyi sikoltás hangzott ki. Tihamér leugrik lováról, villámként ötle szívébe Róza’ története, ’s néhány magyart leszállíttatván, a’ segédért jajgatónak váltságára siet; a’ megmentett férfi is hozzá szövetkezik.
Benn a’ házban nagy volt a’ zavar; a’ rablók mindent törtek, szaggattak, egymás kezéből ragadozván a’ prédát. Halált dörögve a’ hadi törvény-szegőre keresztűl nyomúl ezeken Tihamér, míg a’ végső szobába jut; hol egy fiatal asszony, bortól hevűlt herczegi tiszt’ ölében vergődik.
„Rendet a’ király’ nevében!” kiált Tihamér alig birhatván fellázadt vérével.
Verner a’ mi urunk! – felel büszkén az asszonyt-karoló, ’s csókot czuppantván az elbágyadt asszony’ halavány képére, kaczagva mond: „itt nem osztozunk, magyar!” Kardlappal válaszolt erre Tihamér, ’s olly hathatósan, hogy az elzsibbadt kar nem tarthatá prédáját, ’s a’ kimentett asszony férje’ keblére simúl. „Ne hadd magad’ Stefano!” kiált több rabló ’s kardot ránt; de Tihamér a’ tisztet ’s néhány pártfogójit jól megjelelve, hátra vonúl, sértelen vezetvén ki a’ ház’ lakójít. Azonban az éktelen lármára Verner ott terem.
„Zabolázd népedet, vezér! – mond Tihamér, igazsága’ érzetében – elől az ellenség, ne vívjanak a’ csendes polgárral.”
„Pelyhezd ki magadat, ifju: aztán oktass férfit; nagyra vittek álmaid, hogy velem kötelességről mersz szólni” mond Verner feszesen.
„Ha elmulasztád azt, ügyelj az ifjabbra, midőn királya’ parancsolatit hirdeti” viszonzá Tihamér.
„Tán a’ szerencsés kardjáték teve olly elbizottá, hogy ott is bírálsz, hová kisded hatásköröd nem terjed. Vigyázz! itt az eszköz megkurtítni szárnyaidat, ha idétlen röpűlésre izgatnak” mond Verner, ’s villámzó szemeit Tihamérra szegezve kardjára csattant.
Tihamér fellobban, gyorsan lovára kap, ’s Vernerhez szökvén „kard, ki kard! – kiált fendörgő haraggal – vagy pergő nyelvedre sütöm vasamat!” Verner, olly bátor mint kevély, boszúlehelve kardot ránt; mindegyik’ felekezete harczra készűl, ’s a’ felbőszűlt gyűlölség vérszomját aligha károsan nem oltja, ha István vajda jólkor oda nem érkezvén, szelíd méltósággal szerte nem választja a’ háborgókat. Tihamér okát adja szertelen lángoltának, ’s szerényen engedve a’ tisztelt vezérnek eltávozik, otalmába ajánlván mentettjeit, kiknek buzgó hálája követte.
„Az ifju tüzes, szeret vagdalkozni” mond Verner színlett nyugalommal Istvánhoz.
„Midőn a’ közös űgy’ sérelmét látja. Néped’ zsoldja kijár pontosan, gátold sarczaikat. Kéméltetni óhajtja királyom a’ fegyvertelent” viszonzá nyomósan a’ vajda.
„Ura seregemnek, én számolok tetteikért; de minden pórázon nem szoktam tánczolni!” mormolá Verner, ’s elfojtott méreggel kürtöt fúvat, ’s a’ mint lehetett, öszve szedé zsákmány után kószáló csoportját.
Nem lévén czélunk Lajos királynak tetteit, ’s Durazzo Károly herczegen vett véres boszúját leírni, csak azt adjuk elő, mi szorosan függ öszve történetünkkel: azért is Nápolyba követjük, hová egyszerű pompával tartá bementét. Tihamér vivé előtte a’ gyász zászlót, a’ megöletett András’ képével; bús emlékjel minden jobb kebelnek. A’ fővárosnak minden újságon kapó lakosi örömzajjal fogadák az érkezőket, ’s látván a’ szoros rendet, melly a’ magyarokat leginkább különzé, szűnve szűnt a’ rettegés, melly nem rég minden szívet nyugtalaníta. Lajos áltvevén a’ Nápolyi kormányt, öcsének kinyomozott gyilkosait keményen megbűnteté, ’s mindenkép iparkodott a’ közbátorságot helyre állítani, ’s a’ szédelygő elpuhúlt népet hathatós törvény alá szorítani. Tihamér napról napra kedvesebb lőn előtte, Apornál szerzett ísméreti ’s munkás, de önérzetétől függő lelke, fentebb czélokra jegyzék őt, az érdembecsülő királynál. Minden bájai az olasz szépeknek, minden hevítő ’s szabad éleményre buzdító mulatságok, újak bár az egyszerű magyarnak, nem törűlheték el benne Róza’ emlékezetét: azon lelkek közűl volt ő, kik ha egy tárgyat felfognak, többé el nem eresztik azt. Eleget serénykedett az elrablottnak nyomára juthatni, de nem vala képes a’ gonoszság’ fondor szövevényibe hathatni; mellyeket itt közelebb szemlélünk.
_____________
Verner, miként feljebb említők, előbb jött Riminibe Lajosnál, hol a’ gróf őt, mint a’ magyar király’ zsoldosát, ismerve bár véren épűlt hírét, minden becsülettel fogadá. Ott látá Rózát, ’s czéljává jegyzé vad ösztönének, ’s bár kivánatit tiszta hódolattal leplezgetve közeléte is hozzája, egyebet hideg tiszteletnél nem nyerhete, ’s megbántott gőgje még inkább gyúlasztá őtet. Nemtelen czélját az öreg Paolo segité elő; ez tudnillik nem keveset tartván magáról, ha Rózát a’ grófhoz kísérheté, mindenütt rajzolgatá e’ szűz’ tulajdonit. Vernernek egyik bíztosa, csak hamar kivett belőle mindent, mi használhata urának, sőt a’ házhoz is elvezetteté magát.
A’ büszke Verner örömest köszönte vólna magának a’ Rózán vett diadalt, azért vizsga*
Vizslató.
szeme fellelvén őt a’ harczjáték’ nézői közt, ’s elértvén miként hata reája Tihamér, ezt önhitten viadalra hivá ki, megaláztával akarván fényleni. A’ küzdés bal kimenetele vak gyűlölségre forralá őt a’ a’ kétszeri győzödelmű ifju ellen, ’s Róza’ kellemeit féltekenyűl irígyelvén, őt elorzani eltökélé; de hogy minden gyanút elhárítson magától, meghitt kémjét hagyván a’ várban, búcsút vőn, ’s néhány mértföldnyiről másnap vissza térvén, az erdőben rejtezett, ’s a’ díjosztás’ éjjelén, kémjétől, ki Rózát nyomban követé, mindenről tudósíttatván, nemes vért ontva teljesíté pokolsugta szándékát.
A’ sebes nyargalástól életre tért Róza elszörnyedt Verner’ karjai közt; de íjedelmét csak hamar bátor elszánás váltá fel, hideg megvetéssel mondván a’ kérlelő Vernernek: „Merítsd ki erődet éjjeli gyilkos, urává tehet ugyan durva hatalmad éltemnek; de nem soha e’ szívnek!” Néma komolysággal hallgatá rablója’ szerelmi esküvéseit ’s kedvező ajánlatit, eltökélve végső perczig védeni erkölcsét. Paolot kérte egyedűl társaságúl, ’s Verner, ki a’ szükségtelen tanút inkább megölette volna, még sem tagadá meg ez első kérelmét, az időtől reménlvén önkényes hajlását. A’ balgatag nem tudta, hogy a’ szerelemben csak a’ pillantat jutalmaz, az idő soha sem.
Külön táborozván a’ magyar seregtől, könnyű volt rejtegetni Vernernek foglyát, hív őröket tartván körűle; út közben nem is sokat háborgatá jelenlétével, nehogy valami szembetűnő tettről elárúltassék.
Nápolyban, egy a’ tengerparton álló házban élt Brigitta, azon elvetettek’ egygyike, kik rút nyereségért minden bűnt oltalmazva, kaput tárnak a’ feslett életnek. Verner a’ háború előtt Nápolyban mulatván megismerte az asszonyt, ’s mind a’ hely’ állapatja, mind ön bátorsága végett oda szánta Rózát, képzelvén, az elveszettet ott senki nem sejtheti. Nápoly’ elfoglaltatását követő éjjel mellékes útakon ide kísérte foglyát. Az előre tudósíttatott Brigitta várta már, ’s a’ felső emeletre, egy ékes szobába, mellynek ablakjai a’ tengerre szolgáltak, vezeté őket. Róza örűlt elvégre asszonyi társaságba juthatására; de irtózva fordult el, midőn Brigitta ördögi mosolygással a’ selyemkárpitozatú ágyra mutatván, mond: „itt nyúgszol, szép fülmile! – ’s átszúró tekintettel mérvén Rózát, Vernerhez fordúl – sok szerencsét, herczeg, jól választál. Milly szőke, nyulánk, fiatal! Hm!” Róza megrendűlt a’ kigyó fullánkként vonagló szemektől, komoran Vernerre néz, mintha mondaná: ez méltó hozzád.
Verner nemakarva becsűlni kénytetvén Rózát, hírtelen az asszony’ szavába vág: „semmi illetlenséget – mond keményen – szorgalmadra bízom ugyan e’ szűzet, de tisztelve akarom látni őt.” Ezzel, mintha ön vádja riasztaná onnan, eltávozik, maga után intvén Brigittát, kinek sívatag élettől korán eldúlt képén, az elrögzött gonoszság új fertelmet hagya sejteni. Nyugtalan tünődött Róza kétes jövendőjén, de csak némán lebbentek el sóhajtási az alatta tomboló hajósok’ vad lármáji között.
A’ veszély’ nagysága igaz mértéke a’ belső erőnek. Róza, ámbár szünetlen kitéve szerelmi ostromnak, ’s mindég ön védelmére feszűlve; még sem csüggede, ’s nem hiú könnyekkel, hanem elhatározott érzéssel tavolítgatá magától Vernert, ki többször megjelent, ’s vad indulatában most fenyítő dühre mordúlt, majd lábához omolva esengett; de állhatatosságát nem rendítheté meg sem Verner, sem az incselkedő Brigitta, ki a’ bűnt ’s minden földi éleményt báj színekkel rajzolgatván, minden módon buja kéjekre buzgott hevítgetni az ártatlant.
Igy élt Róza ön erejétől támogatva; de elzárt madárként énekre nem nyiltak ajkai. Paolo enyhíté egyedűl fogságát: élelem-szolgáltatáskor szabad volt ennek Rózát meglátogatni; a’ mult lőn ekkor beszédök’ tárgya, ’s jótét a’ viszonyos kiömlés. E’ bal esetért magát vádoló öreg váltig törte fejét, miként tudatná Róza’ sorsát a’ magyarokkal; de sikeretlen: sürű rostély a’ tenger felől, ’s az elzárt folyosón járkáló őrök gátlának minden közösűlést.*
Kapcsolatfelvételt.
_____________
Az első szerelem bár mi czéltalan, mindenütt életet ’s reményt talál; így andalgott Róza egykor elmerűlten nézve a’ tengerre, mellynek csendes tükrén a’ búcsuzó napsugárok tűzfolyamként nyultak el. Képzelete Tihamért festé elébe mint szabadítót; őt látá érte harczolni ’s győzni. A’ gondolat: véle ’s neki élni! édes kivánattá olvadt ellágyúlt keblében. Egyszerre a’ szomszéd ablakból ezen (érzetével épen ellenkező) dal zengedez:

A’ tavasz’ báj kellemében
A’ szép rózsa mint virúl,
Harmat reszket nyilt ölében
’S attól édesb lángra gyúl:
’S bár mi szíven ringadoz,
Kéjlehellve illatoz.*
Kisfaludy Károly önálló verse is (A csapodár c.).

Rózsa felserken. Eleintén ugy vélé, még egy áldozat tartatik foglyúl mellette, de tévedéséből hamar feleszmélt; mert nem a’ bú’ hangja volt az, a’ mi tovább hallatott:

Boldog a’ jelent kedvellő!
Én malasztit érezem;*
Kegyelmi ajándékait.
’S rám melegre a’ hűs szellő
Honnan jő? nem kérdezem:
Kétszer él a’ csapodár,
Míg a’ hív tövísen jár.

Nem irígylem szerencsédet! mond Róza, ’s el akar fordúlni, midőn egy más igen kellemes ifjonti szózat figyelmét ismét arra vonzá:

Büszkén száll a’ magyar vitéz
Sötét zászló kezében!
Minden szem csak reája néz.
’S andalg szemléletében.
Miért láttalak?
Szép hős-alak!
Nincs nyugtom, nincs, azóta már! –

A’ többi szavakat érthetetlenné tevé a’ kaczaj, melly ezen dalt követé; csak Minetta név hangzott ki néha az enyelgő zaj közűl. E’ daltöredék különösen hata Rózára; önnön érzetét hallá fakadozni, ’s csendes bizodalommal hajlott az ismeretlenhez. Már azon tünődék, megszólítsa e szomszédját; midőn Brigitta kémlelve hozzá lappang. „Melletted vigadnak – mond erőltetett részvétellel – neked is szebb lét derűlne, ha intéseimre ügyelnél. Lásd! ők az én tanitványaim.”
„Sajnálom őket!” felel Róza, ’s megvetve löki vissza elébe nyújtott kezét a’ csábítónak.
„Nem illik harag illy szelíd képhez – mond hunyorgatva Brigitta, mint a’ ki más kárán örűl – ím jó hírt hozok: a’ herczeg tüstént itt lesz. Te hallgatsz? úgy véled, annyí szép ruha az égből hull számodra? azonfelől egy bajnok – Lásd! én is fiatal valék, a’ hét szépség közűl bírtam legalább hattal, ’s még is olly férjem jutott, ki, pénzét kivévén, nem ért egy szerelmes álmat. De látom, te sem vagy újoncz; a’ makacsság vonzóbb, dicsérem mesteredet. De mégis, Róza, ennek is van határa: adj mindent; csak úgy intézd dolgodat, hogy az egésznek minden tagocskája hasznot és gyönyörűséget szerezzen.”
„Nem értelek – mond Róza komolyan – ha annyiszor ajánlád barátságod’ – add jelét, ’s távozz!”
„Nem jövök üres kézzel – folytatja Brigitta, gyürűt vesz elő, ’s azt forgatja – E’ gyűrűt a’ herczeg küldi; nézd mint ragyog! Más ember csak puszta szívvel áldoz, ’s annyit kíván érte: hogy agyon ásítnók magunkat csupa szerelemtől; a’ herczeg küldi e’ gyémántot, saját képét.”
Róza egy könyet törűl le, ’s szótlan az égre tekint.
„Ah! szelídűlsz kegy-alak? Miért pihegsz olly nehezen, mintha már is ölelne? Nos? mit izensz a’ herczegnek?” kérdé az asszony gúnyredős arcczal.
„Nekem szánta herczeged e’ gyűrűt?” kérdé viszont Róza.
„Neked, neked! szép angyal!” felel Brigitta.
„Legyen sajátod – mond Róza büszkén – csak távozz, ’s mondd a’ herczegnek; én inkább tőrét mint szerelmét választom.”
„Köszönöm – mond Brigitta – te olly nagylelkű vagy, mint szép; kivánom, soká maradj itt.” Ezzel a’ gyűrűt fonnyadt újjára vonja, ’s örömmel nézegeti. Ekkor belép Verner, Brigitta hozzá fordúl: „a’ gyémánt nem használ, folyamodjál karjaidhoz.” Ezt sugván mosolyogva megy ki.
„Illy méltatlanra bitangolod szerelmem’ adományait – mond komoran Verner – magadra vess, ha tűrelmem’ szakadtával sorsod nehézűl.”
„Ha illy méltatlanra bízál, ne csodáld ajándékidat is azon kézben látni: különben tapasztalhatád, milly kevest indítnak fenyítő szavaid; nincs ugyan erőm lerázni lánczodat, de lelkem’ szabad röptét le nem bilincselheted” viszonzá Róza.
„Egy kedvező tekíntet szabaddá tesz – mond Verner szelídebb hangon – simúlj e’ szívhez, ’s minden örömért kétszeresen adózik.”
„Gyilkos! – mond Róza felhevűlten – tőlem vársz szerelmet? tőlem? ki undok tettedet látta és érzi –”
„Feledd a’ multat, csak előre nézz” – esdeklik Verner.
„Van is okod fátyolt vetni a’ multra – mond fontosan*
Jelentőségteljesen.
Róza –; én örömmel nézek vissza, ’s emlékezetem’ egy szikráját nem adnám egész jövendődért.”
Verner’ szemöldöki öszve huzódnak, ’s mérges kaczajjal dörgé: „ismerem bálványodat! tán az a’ karcsu ifju –”
„Ki porba sujtott” esik hirtelen szavába Róza, büszkén tekintve Vernerre.
„Hah! – kiált ez, indulatja’ teljes kirohantával, féltés’ ’s boszútól égve*
Féltékenységtől.
– Legyen tehát, imádd az idétlent*
Itt: éretlent.
; de kímélést tőlem többé ne várj: még ma eltépem pártádat, ’s czégérűl teszem ki e’ bűnháznak. – Kifakadó dühhel – érezd tehát körmét a’ vadnak, ha szelid bánás nem lágyíthata el!” ’s vad mozgással közelít hozzája; Róza félre szökik, ’s borzasztó elszánással a’ rostélyt ragadja meg.
„Erőd elalél a’ hideg tetem felett – mond lángzó szemmel – ha csak egy újjal hozzám érsz, e’ rostélyon szakad szét fejem; nézd véremet folyni, de tanúld tisztelni az asszonyi erkölcsöt!” A’ nap vég sugárát veti reá, megtörve omlik el a’ szobában, ’s Róza mint egy színváltozott lélek álla a’ reszkető fényben. Verner hátra lép, ajkai remegnek, kezei alá meredeznek, mind azé, ki mohón valami után kap, de szörnyü rémlettől vissza ijesztetik.
„Róza, te rettentő vagy: mennyire vonzasz, annyira taszítasz vissza – mond nagy hallgatás után a’ magával küzdő Verner – szólj, miért gyűlölsz?”
„Szánlak – felel a’ szűz – szánlak, hogy annyira rabja lehetsz indulatidnak; van erőd, ’s mélységben veszteglesz, ’s a’ gyöngeség játszik akaratoddal.”
„Igaz – viszonzá sötéten Verner – a’ szabad vitéz, most asszony-imádó! de legyen úgy – kifakadó érzéssel – Halld Róza! te vagy első, kinél ezen kivánatom éledt: légy hölgyem, ’s olly fénytetőre emellek, honnan büszkén nézhettz alá bár mi királynéra; van érzetem dicsőségre; van hatalmam érte vívni; légy hölgyem, ’s arany sugárait fűzöm homlokodra.”
„Ha vérpályád*
Véres pályafutásod.
nem rettentne is – mond Róza –, lehetetlen veled egyesűlnöm; bár olly sértőleg vágtál is életembe, megcsalni nem tudlak – halkan pirúlva – én szeretek. Elégedjél e’ szíves vallással; de ha szándékod tiszta: én magyar leány vagyok, ’s készűljön bár pallos árva fejemre, nemzetemhez vágyok.”
„Én áldozzak illy fagylaló hidegért? – kiált Verner mérges hahotával – Te itt maradsz, ’s szenvedésed enyhíttse boszúmat. Tul esvén a’ lágy koron, melly veszteségét csendes könnyek közt felejti: tőlem ne várj nagylelkűséget. Tudd meg, te olly házban vagy, mellyet pirúlva kerűl a’ jobb érzés, hol a’ szerelem alku szerént megy, ’s az adó, vevő, egyiránt csalódik. Én a’ pulya községnek*
Alacsony tömegnek.
martalékúl vetlek; váltságot ne reméllj, mert itt hitvest csak bolond kereshet.” Öszve borzad Róza, habzó keble kifakadni látszik, fejér homlokán gyöngéd erei kékre dagadoznak; de csak hamar felerősűl, ’s nemes méltósággal mond Vernerhez: „Romlottság közt épen maradni olly érdem, a’ milly alacsonyság ide hozatásom; ez nem változtat, csak téged’ inkább megvetni ösztönöz. O miért nem vagyok férfi, hogy pór melyedbe mártva kardomat, megboszúlhatnám a’ megbántott szemérmet. Bátran lépek sorsom elé, ’s ha minden elhágy is, egy tő, egy üvegdarab elég a’ halálra.”
Szégyen ’s bosszu szaggatá Verner’ belsejét; most gyikos, most szerelmi kivánat zavará elméjét, hasztalan kerse szót háborgó érzetinek; tűzkerék gyanánt forgó szemével ott áll mozdulatlan, míg az ajtón kívűl harsány szózat nem ébreszté fel kábultából; hirtelen felnyitja Róza’ ajtaját, ’s egyik őrje Paolot hurczolja elébe: „többször mondtam, minek hizlaljuk híjába ezt a’ vén dudvát; ím, késsel támadott meg, ’s ha jólkor nyakon nem kapom, talpra kiáltja az egész házat, ’s elárúl” dörmögé a’ meghitt őr.
„Örök átkom reátok! kiált Paolo, ’s száraz öklét Verner felé szegzi. Róza reszketett. Verner lecsillapodva mond: „zárd el őt, adj neki bort, hadd oltsa tűzzel tűzét.” Paolo elvezettetik. Verner Rózához fordúl: „te most vér felől gondolkodál? légy nyúgodt: az oroszlyánnak is vannak szelid pillantatjai!” – ezzel szorongva kiment, ’s távozása szintolly jól esett neki mint Rózának, elgyöngűlten hanyatlott ez székére; a’ szomszéd ablakban így zeng ismét az ének:

A’ földre kék homály terűl,
A’ bús álomba szenderűl:
’S hová nyílt szem nem juthat,
Oda elzártan elhat.

_____________
„A’ nyelv kész halni, de nem a’ szív” mond Brigitta Vernerhez, ki nála komoran fel ’s alá jár: érezvén hogy ott szeret, hol megvettetik, csodál, hol örömest gyűlölne. „Te szomjús vagy, ’s a’ forrás’ csevegését bámulod – mond ismét Brigitta. – Sokat változál, herczeg, mióta rabod’ rabja lettél; előbb a’ köny még vonzott, ’s nagy hőse valál házamnak; most elijeszt az erkölcs, melly gőgnél nem egyéb. Látom álomporra lesz szükségünk.”
„Vipera – mordul ellene Verner – szíjat vágatok hátadból, ha valami szerrel élsz parancsolatom ellen.”
„De csak ugyan szerelmese vagy – mond gúnyolva Brigitta, – ’s úgy rémlik más boldog áll édened előtt. Miért lángolsz? eltaláltam? Az semmi, vannak neked derék embereid, kik döféshez jobban értenek, mint imádsághoz: egy taszintás – ’s vége: a’ leány sír, és sírtában az élő után nyúl.”
„Nem! – mormola Verner magában – orozva nem gyilkolom meg az ifjut: ő nyíltan aláza meg, boszúm is nyilvánságos legyen; így kívánja hirem – Brigittához fordúl: - te pokol’ szülöttje! más módot keress, aranyat adok, de mást gondolj.”
„Bízd reám – felel Brigitta – majd bővebben értekezzünk. Most mennem kell, mert olly vendégeket várok, kik nappal sokat papolnak tiszta életről” ’s elmegy.
Kétkedve tért haza Verner; mi előbb csak vérjáték vala, naponként erősb szerelemmé vála benne, ’s váltig kiforgatta magából, vizbe süllyedőként minden hab után kapkodott. A’ csábító Brigittától most kajánkodva tartott, majd segédet reménylett, ’s így nyughatatlankodva bünteté őnmagát szerelem’, féltés, ’s boszútól egyiránt dult kebele.
_____________
Azon palotának, hol István vajda megszállott, földszínti szobájiban lakott Tihamér is. A’ teli hold magasan állott már a’ csillagos égen, midőn ő megvizsgálván az éji őröket; haza tért lovászával, ’s míg ez honni dalait fütyörészve fegyvereit tisztogatá, ő a’ langyos levegőben hűtözött. A’ torony-őr éjfélt kiálta, ’s Tihamér is fekünni készűlt, midőn egy lassu ének ablakjánál egyszerre minden csepp vérét gyors szökésre forralá; tartalma ez vala:

Sírva nyögdel a’ fogoly szűz,
Bú emészti napjait;
’S az kiért ég, bár közel van,
Még sem oldja lánczait.
Bajnok ébredj! híved vár!
Nincs szerelmed, szíved már?

Bajnok fel! ragadd aczélod’
Szép ártatlant védeni:
Díja édes; jer, ne késsél
A’ bízót kimenteni.
Róza Róza Róza kér,
Ébredj, ébredj Tihamér!

„Róza?” kiált Tihamér, ’s hirtelen kardot ragad, ’s pánczél-inget öltve, kirohan az ajtón, majd eldöntvén a’ vajdai strázsát,*
A főrangúakra vigyázó őrt.
ki bámúlva néz utána, ’s egyenest az énekes felé siet, ki árnyékba vonúlt. „Csendesen – mond egy sötét leplezetű alak – most ne kérdezz semmit, az idő rövid, csak kövess bátran!” Ezzel gyöngéd szorúlattal fogja kezét, ’s az álmélkodót elvonja magával. Szűk útszákon keresztűl a’ tengeröböl felé, majd félóráig mentek így; Tihamér türetlenkedve többször megszólítá vezetőjét, de az ajkára tett újjával hallgatásra inti. Végre egy barna ház előtt megáll az asszony-alak ’s kendőt vesz elő: „most engedd békötnöm szemedet – mond – mingyárt czélodnál lész”
„Vakon nem megyek – mond Tihamér –, ha tiszta szándékod, vezess nyilt szemmel; én védlek.”
„Esküvésem kötelez – mond az alak – sem a’ házat, sem rablóját a’ magyar szűznek fel nem fedezhetem. Köszönd, hogy szabadulását eszközlöm. A’ mit tudni kívánsz, később Rózától meghallod, nekem szólni tilos.”
„Akárki légy, rejtélyes alak – mond Tihamér – Róza’ nevével hatalmamba esél, ’s vezetned kell.”
„Mint mondám” felel amaz.
„Igy hát kényszerítlek!” mond tűretlen*
Türelmetlenül.
Tihamér, ’s vezetőjét erővel tartóztatja; de ez ügyesen kifordúl hóna alól, ’s a’ nyílt mellék-kapun besurran. Tihamér utána iramt, de sötétség fogta körűl.
„Még rajtad áll, magyar! – hangzott feléje a’ sötétből – Most vagy soha!”
„Jer! vezess!” kiált Tihamér szorongva.
„Békötött szemmel? – lön a’ válasz – Igérd ezt nemesi szavadra!”
„Legyen úgy – kiált amaz – csak jer!”
A’ sötét alak ismét hozzá suhog, és szótlan beköti Tihamér’ szemeit. Néhány száz lépést haladván, Tihamér ajtózörrenést hall, ’s forró vágyástól égve, szorosan tartja vezetőjét. „Mind a’ ketten elveszünk – sugá ez – ha csak egy szó kilebben ajkidon; akár mit látsz és hallsz, fel ne zendűlj, különben Rózát örökre elveszted; mert, légy bár mi erős, engedned kell a’ nagyobb hatalomnak.” Ezzel feloldja szemkötőjét. Keskeny csiga grádicsnál álltak. A’ képét szorgosan rejtő kalauz levesz a’ falról egy lámpást, ’s világít. Örömborzadozva ’s kardját megmarkolva megy Tihamér fel a’ lépcsőkön. Szűk folyosóra jutnak, ’s a’ mint egy ablak előtt elmennek „Tihamér, Tihamér! szabadíts!” hangzik egy szózat a’ sötétből. Szívdobogva áll meg ez, de kísérője tovább vonja: „mingyárt meglátod – sugván – a’ szerencsétlen még felkölti az őröket.” Ezzel egy ajtót tár fel, ’s a gyöngén világított szobából, hol egy pánczélos férfi, képét sisakjába nyomva mélyen alunni látszott; egy fejér öltözetű sugár alak, sürű fátyolban Tihamér’ karjába röpűl – „Te vagy Róza? te vagy!” rebegé Tihamér, ’s örömtől, fájdalomtól elfogódva, nem hallja nevét szint’ azon sötét ablakból ismét bágyadtan kihangzani.
„El most, el!” sürgeté Tihamért előbbi vezetője; a’ karjába ragaszkodott fátyolos alak is esdeklő jelekkel sietségre inti. Ellappangnak, ’s a’ boldog Tihamér a’ testesűlt szerencsét vélte karjain csüggeni; több kérdést rebege, de csak hosszu sohajtás lön a’ válasz. Leérvén a’ grádicson Tihamérnak ismét be kellett volna köttetni szemeit. „Nem – kiált Tihamér – én addig nem távozom, míg szeme közé nem nézek a’ rablónak!” ’s ezzel a’ magas alaknak hirtelen felhajtja fátyolát ’s meghökkenve kardjához kap, midőn egészen más képet látott a’ lámpás fényénél; e’ perczben elalszik a’ lámpás fényénél; e’ perczben elalszik a’ lámpás, ’s egy jelre hat ember rohan Tihamérnak, ’s még három kardját facsarja markából, a’ többi köpönyeget vetvén fejére elfojtják szavait, és megkötözve azon házba huczolják, hol először elillant vezetője; itt a’ fulyasztó lepeltől megmentik ’s kaczagva hagyják a’ sötétben. Szégyen ’s haragtól égve hijában erőlködött Tihamér eltépni, a’ kezét lábát nyügző kötelet, midőn az őt ide csaló szózat nevét újra hangoztatja.
„Hah kigyó!” kiált Tihamér.
„De nem mérges, sőt szelídebb mint sem illik irántad – felel a’ szózat – im elhoztam kardodat, jeléül hogy nem vagyok ellenséged, és lábaidhoz teszem.”
„Ha még egy szikra érzéssel bírsz csalárd ismeretlen, szólj! hol Róza?” kérdé Tihamér.
„Felejtsd el és légy boldog – lön a’ felelet – ím feloldom kezeidet;” a’ még fekvő Tihamér alig érzi szabadon azokat, mingyárt megakará ragadni az alakot; de csak sötét leplét kaphatá meg, maga eltünt. Tihamér meglelt kardjával levágván lábairól a’ köteléket, maga előtt tapogatózva beljebb megy az épületbe, melly egy földrengéstől lerongált klastrom vala; kőhalmok ’s oszlop-darabok közt tétováz, de feje körűl egyebet sivitó denevereknél se nem lát, se nem hall. Hosszu tévelygés után, egy más utszára szolgáló kapuhoz jut, mellyen a’ járást ismerő személy ’s férfiak rég elosontak. Zavartan nézi a’ barna falakat, nem lévén képes öszvefüggő gondolatokra; szerelme’ titkát elzárván nem foghatá meg, miért választott épen ő czélul e’ kétes játékra, ’s csak magára boszonkodott: hogy vak hevében, minden elővigyázás nélkül indult a’ fondorlók’ cselébe, ’s nem ragadá meg a’ beavatott énekest azonnal. Hosszu tusakodás után, a’ képzelet, hogy Róza, kinek ittléte felől e’ történet által bizonyossá lön, tán emlétté őt, édesen hata szívére, ’s eltökélve mindent elkövetni szabadulásáért szállása felé ballag, midőn egy oldal-útszából tompa moraj ’s kardcsattogás arra vonzá lépteit. Egy férfi falhoz támaszkodva, már csüggedő erővel vív két más ellen. „Kettő egy ellen!” felriad Tihamér, ’s oda siet. A’ két gyilkos váratlan érkeztén megréműlve, elszaladt.
„A’ czudarok – mond szorult lélekzettel a’ megtámadott férfi – Jó csillagom hozott ide, magyar, különben a’ gaz lelkek még elrutítnak, pedig magunk emberei.” Tihamér mingyárt megismeré Verner’ hadi jelét, ’s távozni akar; de a’ férfi karjánál tartóztatván kérdé: kinek köszönöm éltemet?
„Csak hogy élsz, minek a’ név? felel Tihamér.
Szent Antal, segíts! – kiált a’ férfi, Tihamért közelébb szemlélvén – az ördög játszik e vélem? Ismerlek, ’s ha jó móddal hozzád férhettem volna, többé nem lehellnél. Stefanot még senki nem bántotta meg boszúlatlan.”
„Bűntelennek érzem ugyan magamat – felel Tihamér – de ha valami titkos ösztön ellenem izgat, emberedre találtál.”
„Nézd arczámon e’ sebhelyet, holdfénynél is megláthatod, ’s emlékezzél a’ Capuai ütközetre, hol szép prédámtól megfosztál, ’s boszúm’ okát tudod.”
Tihamér mingyárt vissza emlékezett az egyes házaknál történt rablásokra, mond: „az emberség’ törvényét irám képedre; mérséklet nélkűl a’ legszebb diadal is csak hiu véráldozat.”
„Ha el nem nehezít kicsinyt a’ bor, legottan megadtad volna kardlapod’ árát – mond Stefano – Azonban élet életért, ezentúl ment vagy tőrömtől, ’s ha lehet, megszolgálom tettedet.”
„Jó éjszakát!” mond Tihamér, kedve nem lévén hosszas beszédre, ’s elhagyá a’ mindég dörmögő Stefanót. Már megkondúlt a’ reggeli harang, midőn borongva haza ért.
_____________
Eltikkadva az éji viszontagság után, ’s Rózát érdeklő tünődésein, ült Tihamér szobájában, midőn egy csinos leány narancs és fügével beköszönt nála. Szép ízlésű ruhája, bár kaczér inkább, mint szerény, mind e’ mellett kellemes magaviselet, különzé őt a’ többi frissítő szer-árosoktól.
Nem volt ugyan azon tündér alakok közűl, mellyek egyszeri látásra hódolatra kisztnek; de kisded termete bájait ügyesen tünteté elő, ’s fürge mozgásival magát tetszetni tudta. Holló-haja tekercsbe szoritva, nyiltan hagyá hó-nyakát: csak homlokán lengének sötét fürtök, két tüzes szemet árnyékozva, mellyekből lélek, negéd, ’s életöröm szikrázott; kísded piros ajkai könnyelmű jóságot mosolyogtak. Forró néztei mohón legeltek Tihamér’ alakján; de elkomorodtak, midőn ez alig tekintve réa, távozásra intí.
„Mért vagy olly kedvetlen, szép magyar? – mond a’ leány enyelgve fogván meg Tihamér’ kezét – az élet’ nyílt öle vár, ’s magadban epedsz; virágkertben állsz, ’s kietlen pusztádat sénled” Tihamér rá meredt; úgy rémlett elötte, mintha ez alakot már többször látta volna. „Hálátlan férjfiu – folytat a’ leány – annnyit járok körűled, ’s te mindég magadba zárkozva nem találsz méltónak figyelmedre. Ne légy olly hideg mint otthoni levegőd – te örömre vagy alkotva ’s nem komor eszméletre, melly árnyékot ölel a’ szép valóság helyett.” Elhallgat, és csintalanúl kacsingat Tihamérra, ki néhány darab pénzt nyujt neki mondván: „vedd ezt tanitásodért!”
„A’ szív csak szívtól vár jutalmat; csak ebben nincs különség az emberek között – mond a’ leány, ’s szemei kémlelve villognak – mikor először láttalak, mingyárt érzém, hogy kincsednél inkább szeretnélek.”
„Korán tanultál hízelkedni – felel Tihamér – mi neved?”
„Róza! – viszonz a’ leány – de, mi lepett-meg annyira? szinte felelevenűlsz.”
„Szép név – mond Tihamér – egyike azon neveknek, mellyet leginkább szeretek.”
„Még is csak üres hang, ha viselője nem érdemesíti azt” felel a’ leány kedvetlenűl. – „Igaz!” viszonzá Tihamér, ’s a’ gyanútalan tán megvallotta volna, milly sajnos*
Szomorú (sajnálatos).
emlékezet csatolja e’ névhez, ha egy vitéz síetve nem jön hozzá, ’s őt a’ vajdához*
Itt: elöljáró.
nem hívja. „Légy boldog, Róza! – mond Tihamér – ’s bocsásd meg hidegségemet.”
„Milly részvételt nem okoz többször a’ puszta név is!” mond habozva a’ leány, ’s szemei vad lángra gyúlnak. Tihamér észre se’ vévén a’ leány’ szorongásait, néhány aranyat ád neki” ha szegény vagy, használd – mond – ha nincs szükséged, tartsd meg emlékezetűl.”
„Jég-tetem! – mond a’ leány kitörő haraggal – te érzést tudsz gerjeszteni, de oltani nem tudod; lelketlen szobor, nem kell adományod” ’s elveti az aranyt. „Kár nevedért! – mond Tihamér komolyan – hová tűnt belőled az asszonyi méltóság, hogy feledve magad’ ily úton akarsz szívet lánczolni? Légy boldog!” – Megrendűlve, ’s boszútól lángolva távozott a’ leány; Tihamér pedig a’ vajdához sietett. –
„Készűlj útra – így fogadá István vajda Tihamért – Dezső, a’ Gravinai várnagy elbetegesűlt, felséges urunk téged’ neveze helyére; reménylem, megfelelsz a’ királyi bizodalomnak. Részemről, bár sénlem távozásodat, még is örülök a’ király’ választásának.” Uj pálya nyilt ezzel Tihamérnak, ’s csak Rózán aggódó lelke hagya hijányt örömében; őszinteséggel gondola eleget tenni szerelmének, ’s híven mindent megvallott, mi eddig vele történt, a’ vajdát kérvén: venné szivére Róza’ ügyét.
„Ifju szívnek édes a’ szerelmi titok, azért nem vádolom tartózkodásodat; gyorsa repűl érzetünk, lépve jár bizodalmunk – mond kegyesen a’ vajda – hazám’ leánya engem’ is érdekel, ’s rajtam nem múlik kinyomztatása.” Köszönetet rebegvén Tihamér, elfogódva tartja nemes nevelője’ kezét, mint a’ beteg a’ bíztató orvosét.
„De, öcsém! – mond ismét a’ vajda – az éjjel szived még is kijátszá eszedet; az ember sokszor megy vakon hálóba, de legalább nyilt szemmel tér vissza; azonban vigasztalódjál, ki volt még szerelmes, és okos?” Szép reménnyel jótévője’ gondjában tudván Rózát, készűlt Tihamér az útra; ’s még az nap megértvén a’ király’ parancsolatit, a’ következő hajnal őt, kísérve ötven magyar lovagtól, már a’ Gravinai úton lelé.
István vajda a’ város’ előjáróji által mindenkép nyomoztatá Rózát, kívált a’ Tihamértól megjegyzett városrészen minden házat kikerestetett; de a’ csalárd Brigitta’ mesterkedései, kinek a’ keresők közűl többen lekötelezettjei voltak, sikeretlenné tevé szándékát.
______________
Nincs kinosabb érzés, mint a’ sziv’ kedveltjét erkölcstelennek ismerni; milly fájdalmas tekintet vala Rózának, midőn Tihamért illy helyen, ’s olly méltatlan karokon látta. Borzadva rettent fel álmábol, ’s édes reményeit sanyaru lemondás váltá fel. Fájdalmiba zárkozva annál nehezebben türé Verner’ szinlett diadalmát, ki most biztosabban újítá kérelmeit, de nem segített ügyén, ’s mikor átkozva türelmét keménykedni akart, kifakadó érzetén ellágyult vadsága. A’ csalfa, minden emberi szentséget gúnyoló Brigitta kaczagott magában; különben is az egész dolog csak annyira érdeklé, mennyire Verner’ rablott kincsei gazdagíták; ennek fejében támadt a’ gondolat gyanussá tenni Tihamért, ’s igy szerelmét elölni; teljesítését Minetta nevü leányra bízta; ez csinos külseje miatt szüleitől elkényeztetvén korán eltéveszté az irányt, melly nemét redős arcczal is tisztelet tárgyává teszi. Fényt ahító gőgje világi zavarba döntvén, elvégre olly mélységbe sujtá, honnan lankadó ereje nem volt képes menekedni. Megcsalatva hiú vágyásitól utobb Brigittához került; de mindemellett volt érzete jóra, ’s forró vére’ hültével többszer könyezve nézett vissza az ártatlanság’ béke napjaira, midőn magát a’ legjobbnak is érdemesnek tarthatá.
Mig Róza fogyasztó búban sénlödött, Húsvét hete közelíte. Nagy pompával ülék Nápolyban a’ Feltámadás’ ünnepét; ezer meg ezer szövétnek ’s gyertya világtól fénylett a’ város, ’s a’ pezsgő nép énekzaja harsogott a’ levegőben; de éjfél tájban éktelen rémülést okozott egy rettenetes orkán: földalatti zúgás közt a’ feldagadt tenger, mintha kiakart volna forrni ágyából recsegteté a’ kevergő hajókat; a’ föld megrendült, itt ott házak dültek öszve, sűrü, meleg port szórva a’ tágosabb helyeken szorongó népre; a’ mély sötétségben csak a’ Vezuv’*
Itáliai vulkán.
ropogó üszkei villogtak szemsértő fénnyel az éj’ kormán keresztűl.
A’ nehéz álmokból felrettent Róza első ijedtében az ajtóhoz támolyog, de zárva lelé; hasztalan zörget, kíált, az őrök ’s a’ többi házlakosi mind kiszaladtak; de tiszta, semmi büntől sem terhelt lelke, csak hamar erőt nyere, ’s megnyugodván az Isteni végzésen, térdére omolva, várta a’ szabadító halált. Egyszerre felcsattan az ajtó, ’s Verner lélekszakadva rohan be: „Jer, jer a’ szabadba! minden pillantat szörnyű halállal fenyeget!”
„Megyek – felel Róza – de hogy sem ide vissza térjek, inkább hagyj itt vesznem.”
„Te enyém vagy, ellenére minden földi rettenetnek’” kiált Verner, ’s erővel ki akarja ragadni; ekkor egy sebes rendületre az ablak’ márvány-sarka elvál a’ faltól, ’s a’ rostéllyal együtt leroskad. „Eskügyj az égi haragra – mond Róza – hogy szabadon bocsájtasz!”
„Nem, tőled nem állok el!” zúg Verner kitörő indulattal – ’s ha nincs egyébb mentség, egyesítsen a’ halál,” ’s a’ hijában vergődő szűzet magához szorítván, az ingadozó falak’ ropogása közt lihegte szerelmét. Róza nagy nehezen szakasztja ki magát rablója’ karjából, ’s az ablak-üreghez iramt „a’sors maga nyit útat!” mond elszántan ’s a’ mélységbe mutat. Verner helyére gyökerezve, tördelt hangokkal kérlelé a’ szűzet. Az orkán azonban lecsendesült, az őrök ’s a’ ház lakosi vissza tértek, az ellankadt Róza más szobába vezetteték; első gondja Paolo vala, de az öreg békén aludt.
A’ földrengés nagy károkat tett, de csak előkövetje volt még a’ nagyobb inségnek, melly e’ boldogtalan országot pusztítá; mert a’ tikkasztó melegben, rothasztó, lomha ködök boríták a’ földet, a’ tespedt levegő elnehezűlt a’ veszteglő szélcsendben, mintha a’ természet megszünt volna munkálkodni egészen, ’s nem sokára a’ mirigy halál*
Pestis.
rettentő alakokban jelengeté magát. Naponként több ember hullott el, ’s a’ temetők’ telisége miatt meszes gödrökbe hányottak, hogy a’ mirigyültek által a’ ragadékony métel ne terjedhessen. A’ harangok bús kongásaikkal nem győzték kisérni a’ holtakat, ’s papi szolgálat is csak általjában nyujtatott a’ népnek, még a’ templom sem ada menedéket az osztorozó csapás ellen. Minden arczon halál-félelem boronga. Gyámoltalan szülék elhagyatva jajgató gyermekeiktől, sorvasztó magányban fetrengtek, ’s nem rég virágzó ifjak emberi segéd nélkűl hervadtak el. Ott fekszik egy anya, előbb házának malasztja, hijában esedezve egy csepp vizért fogyasztó szomja’ olthatása végett; nincs ki hallaná, csak mosolygó kisdede csúsz hozzája, ’s a’ kétséggel*
Kétségbeeséssel.
küzdőnek fonnyadt ajkairól szívja a’ halált. Borzongó hajjal látja a’ hitves szeretett férjét, férj hitvesét végső vonaglásiban, ’s nem mer közelítni, megtörött szemeinek bezárhatására. Itt egy pár hív szerető, szoros ölelésben, mérges lehelletet lihegve egymásba alszik el. Nincs nemzetség, melly kedves tagját ne siratná ’s az emberek bús árnyékként lézengnek elzárt házaikban. Irgalmatlanúl vág az enyészet a’ büszke élet közé, és sötét nyomdokán éjjeli madarak visítnak.
Lajos király hívéi’ unszoltára, ’s elgyöngült serege helyreállítása végett István vajdát nevezvén Kormányzónak elhagyá Nápolyt, ’s magyar-országba tért vissza, egyszersmind Vernert rabló népével, zsoldjából elbocsájtván, kitiltá az országból. Boszútól égve a’ magyarok ellen fenni vasát, inditá el Verner felekezetét. Elköltözése’ napján egy ősz ember jelenté magát Istvánnál, térdén esedezve, venné oltalmába ’s ha még lehet, szabadítana meg egy fogoly szűzet. Paolo volt ez, kit Verner szükségtelennek tartván ezentúl tettét titkolgatni önkényt elbocsájtott. A’ Vajda tüstént oda siete Róza’ fogházához; de a’ minden gonoszság’ alacsony eszközét a’ mirigy lesujtá már. Ott fekszik Brigitta, kénkő szinü*
Sárga.
teste vad görcsöktől vonaglik; kezei sárga csontszálok szünetlen a’ levegőben hadaráztak, mintha valami szörnyü rémletet akarnának elűzni. Irtózva fordult István el a’ bünöstűl, kinek szétvonczolt képe, sivító hangjai nyilván mutaták, a’ sivatag élet’ végső szorongásait. Egy a’ partnál ácsorgó hajóstól érté meg: hogy Verner nem szárazon mint serege, hanem bérlett bárkán egy fátyolos asszonyt tartván karjain Calabria felé evezett. A’ nehéz gondoktól elfoglalt Vajda semmit sem tehetett Rózáért, visszás környülállásoktúl nyomatva kénytelen volt a’ szűzet sorsának martalékúl hagyni; mert alig távozott el Lajos, a’ békételen Nagyok viszszahivák Joannát, a’ változást kedvellő ’s rendet gyülölő köznép pártot ütött, ’s István elgyöngült seregével a’ zendülést nem gátolhatván magyarjaival Nápolyt odahagyta.
_____________
Verner azonban nem messze a’ Nápolyi öböltől partra szállt, ’s gyors paripákon seregéhez tért. Joannához szegődvén tábort ütött, maga pedig gróf Sanseverino szép kastélyában vevé lakását. E’ kastélyban Verneren kívűl csak az udvari mester, egy hideg fösvény ember lakott; ennek Lucia leánya, a’ komoly magas alakot, melly néha az erkélyen meg-jelent herczegnének tartván, kiváncsi vala megtudni: miért nincs asszonyi szolgálat, ’s kéré atyját, ajánlaná őt a’ herczegnéhez. A’ fösvény atya hasznot gyanítván szólt Vernerrel, ’s ez annál inkább hajlandó volt Luciát befogadni: minthogy a’ titkos bútól epesztett szűz’ arczain, az élet’ friss színe lassanként elhala. Mélye alázatossággal jött Lucia Rózához; de miként elhült, midőn magokra maradván Róza így szólitá meg: „én nem vagyok herczegné; csak egy szerencsétlen rableány, szegényebb náladnál!” A’ lágy érzetű Lucia, egy titkos szerelemtől méginkább a’ különöshöz vonzatva, hamar részvétre buzdult a’ fogoly iránt, kinek csendes türését és nyugalmát, a’ tiszta lélek gyümölcsét nem győzte eléggé csodálni; mindent elkövete sorsa’ enyhitéséért: hárfát hozott, víg dalokkal mulatván boldog volt, ha egy két mosolygást nyerhete. Rózának is jótét lön új társa, ’s az emberekhez való bizodalom, mellyet Tihamérral elveszettnek érze, ismét feléledt elzárt kebelében.
Egyik nap Verner rövid időre Acciajoli Vezérhez (ki Joanna’ részére e’ tájban sereget gyüjtött) nyargalván, meghitt tisztjére bizta foglyát; ez ura’ izlését közelebb akarván látni, minthogy a’ szűz többnyire sűrü fátyolba rejtezett, Rózához megyen, kérdvén nem parancsol e valamit? Komoran lép hátra a’ szűz megpillantván a’ czinkost. „Tán csak nem vagyok olly ijesztő – mond Stefano félig megbántva – hiszem nem ujság előtted a’ katona; vagy csak a’ sima kép méltó kegyes tekintetre?”
„Elég hogy türnöm kell jelenléted’ – felel Róza – ne terheld azt még puszta csevegéssel!”
„Nagyon fejünkre nőttél – mond Stefano – Azonban csak ne haragudj! vigyázok ugyan reád, mint a’ féltékeny öreg fiatal hölgyére, de nem ártok; ezer villám! mióta Tihamér megbélyegzett, nincs szerencsém a’ szépeknél.”
„Tihamér!” rebeg Róza, félig kérdő, félig sohajtó hangon.
„Ő, ő!” száradjon el keze – mond Stefano – azonban ismét megbékültem vele azon este, midőn galamb helyett varjut fogott; valóban, ha az ember így reád néz, nem hinné, hogy imádóidat ekként nyomorgassad.”
„Nem értelek” mond nyugtalanúl Róza.
„Még is lángolsz? – viszonzá Stefano – ne tetesd magadat, mintha nem tudnám hogy oda csalattad őt, tán csak mulatság végett, pedig érted él hal; azon személy, kit helyetted elvezetett mondá: mint reszkete örömében, ’s milly szorongva rebegé: te vagy Róza, te vagy? Most is bánom hogy e’ tréfát elmulasztám.” Ekként beszélé el Stefano mind azt, a’ mit az őröktűl hallott, ’s Róza ámbár a’ történet’ mélyebb czélzását nem foghatá meg, Tihamért még is ártatlannak vallá, kétsége eloszlott, ’s csak magát vádolá, miként táplálhatott illy fonák gyanút; gyermeki hittel üdvezlé ismét a’ drága képet, melly tisztább fényben mosolygott életére. Te vagy Róza! ezt rebegé többszer, midőn Stefano elhagyá: a’ szerelem’ édes hangját vélte ezen szavakban, ’s öröm-érzéssel fogván a’ hárfát, szorúlt keblén ez énekkel tágíta:

„Bár a’ sors tőled messze zára,
Míg e’ szív ver, csak érted ég.
Édes szerelmed’ bájsugára
Által hat éltem’ alkonyára,
’S bár a’ sors tőled messze zára
Szent kéjre int emléke még;
’S ha ébredsz lantom’ hangzatára,
Egy köny legyen hüségem’ ára,
Hogy bár a’ sors olly messze zára
E’ szív még is csak érted ég!”*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Hűség c.).

„Minő hangok!” – mond álmélkodva a’ belépő Lucia – vagy erőszakos kiömlésnek tartsam, melly a’ bút akkor gyúnyolja, midőn az leginkább sebesít?”
„A’ durvaság, melly örömest levonna mindent magához, engem most túl emelt a’ közember’ balga vágyain, ’s a’ mérget keblemből kiszívta fulánkja – felel Róza – O Lucia soha sem szerettél?”
„Ah! most is az Bajam” mond Lucia ’ elfohászkodja magát.
„Igy hát tudod, milly boldog érzés a’ kedvest egyszersmind tisztelhetni is” mond Róza.
„Érzem – felel Lucia – csak más ember is úgy érezné! mit tagadnám, az uraság kertésze, egy szép ügyes ifju kéri kezemet; én örömest odadnám, de atyám nem engedi, mert mátkámnak milly teli a’ szive, olly üres erszénnye. Atyám azt mondja: jobb klastrom mint pénzetlen férj; én ezt nem hiszem ugyan, de még sem lehetek úgy vele, mint szívem ohajtja.” Igy közlé Lucia szíve állapotját, ’s szíves vallása Rózát is őszinteségre gerjeszté. A’ gondolat: hogy őt Tihamér szereti, új czélokra edzé erejét ’s az édes tárgyan szárnyaló elméje fel-felderítgeté.
A’ tettetést nem ismerő szűzön Verner mingyárt észre vette a’ gyors változást; de ő ezt a’ kénytelenségre hárítá, melly úgy vélé kifog minden érzeten, ’s hogy ezen tul Róza hazafiaiban se bizhassék, maga tudósítá állapotjok iránt.
_____________
Tarenti Lajos már Nápolyi király, Verner’ hüségét megnyerni óhajtván, meghívá ezt népével, hogy az öszvegyült sereg előtt övedzené fel őt vitézi karddal. E’ megkülönböztetés Verner gőgjének nagy élemény vala, ’s ezer igéret ’s fenyegetés mellett, megszaporítván őrjeit, Stefanora bizá Rózát ’s reggel korán megindult seregével.
Még Verner nem is tünt el a’ látkörbűl, míg messzirűl látszott fényleni tollas sisakja, midőn Róza már szabadulása’ lehetőségén tünődött. „Most az idő – mond Lucia’ karjában – egy bátor lépés ’s ment lehetnék; ki nem mer, nem is nyer – ah segíts! tanácsolj!” Lucia megdöbbent ’s eleintén lehetetlennek vélé! „Ha mingyárt innen menekednél is – mond – hová illannál? úgy hallom mindenfelől rabló csapatoktúl forr az ország.”
„Nehezebb sors ennél már nem érhet – viszonzá Róza – szívesen kötném éltemet a’ leggyöngébb reményre; nincs egyébb választásom: vagy hosszú inség, vagy legfőbb szerencse. O csak a’ szabadban egy lóra kaphatnék, mi kicsinynek látszana a’ legnagyobb veszély; ha atyád –
„Nem, nem – szól közbe Lucia – ő soha javallani nem fogja.” Róza elővesz egy arany karkötőt, mellyben elraboltatott ’s Luciának nyujtja „ez saját értékem – mond – boldogult anyám’ hagyománya; nemes szíved tudom nem kér jutalmat, de tán atyádat részemre vonhatja.” Lucia lesütött szemmel hirtelen kimegy.
„Reménytelen hágy itt!” sohajt Róza ’s mély búnak ered; de égő vágyai ismét felserkenték, nyugtalan jár kel, majd az ablaknál állva a’ távolba néz, míg az alatta dörmögő strázsáktól vissza nem rezzen, majd gondolatokba merűl, míg ebből is a ’ mellék-szobában tanyázó Stefano’ nehéz léptei nem költik-fel, ’s habozva így tétováz, míg eljött a’ dél; Lucia néma komolysággal étket hoz, de Róza se nem evett, se kérdést tenni nem mert, félvén tagadó választól. Délután sétálni kivánkozott, de Stefano bocsánatot kérve jelenté: hogy parancsolatja van, míg ura visszatérend szobájában tartóztatni. Könnyes szemmel magában tépelődve borúl Róza kezére, nem is ügyelve a’ szép alkonyi égre, melly arany szőnyeget terite a’ kies mezőre; midőn Lucia egy kosár gyümölccsel hozzá lappang. „Róza! – mond a’ leány – ha nem csal meg a’ remény, még az éjjel szabad lész” ’s a’ felszökött Róza előtt kiöntvén a’ gyümölcsöt, a’ kosár fenekéről egy könnyü férfi-ruhát huz elő; öröm-reszketve áll Róza ’s nem képes szóllani. „Már nincs egyébb mód – folytatja a’ leány – férfiuvá kell lenned; ím kertészem ünnepi ruháját küldi, ne irtózz felölteni, mert nemes szívet takart.” Róza elpirul ’s tekintete hirtelen elröpül a’ ruha felett. „Ez úton úgy vélem legtanácsosabb” mond ismét Lucia. „Elkövetek mindent – mond a’ meggyőzetett Róza – mindent a’ szabadságért!”
„Rejtsd el a’ ruhát, azután fekügy le, ’s ha majd az éjjel akár mikor a’ mellék-szobában énekelni hallassz, hamar öltözz fel ’s várd be jöttömet; légy addig nyugodtan” így Lucia ’s a’ gyümölcsöt ismét a’ kosárba szedvén, az ajtót Rozára csattantja.
„Mi boszont úgy kis leány? – kérdé Stefano Luciat – miért nézel olly sötéten, mint az elhagyott menyasszony?”
„Mikor annak ott benn – Róza’ ajtajára mutat – semmit se tehetek kedvére; akaratos, mivel szép, megátalkodott, mivel imádtatik. Most haragjában lefeküdt.”
„Nem bánom – felel Stefano – ha fel sem kél, míg a’ herczeg megjő; úgy is vájmi gonosz munka más rovására leányt őrizni. Hagyjuk őt! jer, ülj mellém ’s mulass, úgy is a’ sok ásítástol alig maradt párám, ’s a’ sok nyujtózástól majd minden csontom kiment helyéből.”
„Köszönöm szépen – mond Lucia csintalanúl – hát csak az unalom –
„Legyen hát szerelem” szól közbe Stefano, ’s melleje akarja vonni.
„Majd későbben!” sugá Lucia ’s elillan. Róza minden perczet számlált, mint a’ hivét váró tüzes szerelmes. A’ harang tompán köszönté az estét, a’ csillagok lassanként feltüntek, lágy szendergésre intvén a’ zajos világot. Lucia, ki többször éjfélig is Rózánál mulatott, most ennek betegségét adván örvül, könnyen menekedett atyjától ’s egy korsó erős borral Stefanohoz ment; ez nem tudta, a’ leánynak örüljön e inkább, vagy a’ bornak, míg úgy okoskodott, hogy a’ kettő együtt legjobb lenne: azért vigan neki ült, ’s minden ital után, Lucia is szebbnek tetszett előtte, ’s már háláját csókra hegyesített ajakkal készült jelengetni, midőn Lucia tőle elszökvén mond: „látom távoznom kell, ha le nem csendesűlsz, pedig egy víg dallal mulattalak volna.”
„Maradj! – esdeklik a’ lángoló őrtiszt – hol az ének, ott közel a’ szerelem, ’s így az agyak*
Agyag, anyag.
lelket szül. Énekelj, habár szavad nincs, annál szebb vagy magad.” Lucia lassu hangon így énekel:

„Ha kis hajód’ a’ sors szirthez veti,
Bizz ’s türj! bú a’ halál’ testvéri párja,
’S ha szíved egyszer jégölébe zárja
Ellankadnak legszentebb érzeti!”

„Ez nálad a’ víg dal? – kérdé Stefano – hiszen úgy zeng mint a’ nagybőjti vecsernye. De hallgass! oda benn valami mozog!”
„Tán Róza nem tud aludni miattunk ’s mérgében felkelt” viszonzá nyugtalanúl Lucia.
„Hadd hallja, mint kellessék élni e’ földön, tán észre jön – vagy a’ mi van is elveszti – Legyünk vígan!” kiált Stefano, egyet iszik ’s így harsog.

„Üssünk öszve habzik a’ bor,
Szép leány most rajtad a’ sor,
Tellve csillog a’ pohár!
Kéjre, dalra lelkesedve,
Buzdítson az élet’ kedve,
A’ hívnek tüz-csókja vár!”

„Te az egész házat fellármázod – mond Lucia szorongva – ha atyám itt lel boldogtalan leszek!” ’s ezzel kiszökik a’ szobából. Stefano dörmögve kiüríti a’ korsót ’s egy zavart monologot tartott minden üresség ellen, ’s tántorgó léptekkel egy ideig ingadoz, azután székre hanyatlik ’s nehéz fejét kezére hajtva elalszik. Lucia kinn leskelődvén, az ajtón többszer betekinte ’s Stefanot látván álmában, a’ már talpig felöltözött Rózához ment ’s a’ remegőt szívdobogva az udvaron keresztűl, hol néhány őrök, még a’ vélt kertésznek enyelgve szerencsés jó éjszakát kivántak, a’ kertbe vezette. Kimondhatatlan érzés fogá el Rózát, midőn a’ kert’ végén, egy kis ajtónál, a’ valóságos kertész elébe jön, ’s egy nyerges lovat eloldván egy fától így szól: „az ég vezéreljen! ez üdvezlésem ’s búcsuzásom! Ülj fel, ez árok hosszában egyenesen az országútra jutsz, melly a’ Bari földre*
Dél-itáliai város Nápolyhoz közel.
vezet; ott még Magyarok vannak, két napig oda érhetsz. Én ponosan mindenrűl tudakozódtam ’s azt találom: hogy így leghamarább menekszel.” Róza hálát akart rebegni, de sűrü könnyei elfojták szavait, némán dült Lucia melyére. „Siess – mond a’ kertész – minden pillantat most drága!” ’s Rózát a’ lóra segíti; még egyszer terjeszti ez kezeit a’ nemes pár felé ’s eltünt az éji homályban. „Francesco! – mond ömledezve Lucia – ez a ’ boldogtalan minden értékedet magával elvitte!”
„A’ legszebb megmaradt – felel az ifju – a’ te szíved; a’ többit fáradság ’s iparkodás könnyen kipótolja.” Lucia az ifjura hajul, ’s szerelmének ezen tettéből még az éjjel édesebb titok szövődött.
____________
Minduntalan visszanézve, nem sarkalják e üldözőji, nyargal Róza a’ sötétben; hevült vére, ’s a’ természetes asszonyi félelem iszonyú rémletekkel ijesztgetik; minden bokrot egy rablónak, minden szél-suhintást hideg karnak vélt, melly őt megragadja, ’s jég-cseppektől ázott arcza, bár keble zajlódva forrott. Igy lelé őt a’ hajnal; az üres káprázatok megszüntek ugyan, de új aggódás terhelé: mert a’ kifáradt ló már alig léphete; itt ott útasok is mutogatták magokat, ’s külön külön kérdésekkel ostromlák. Végre kénytelen volt leszállni, ’s a’ mindég nevekedő melegben gyalog vezetni lovát; így haladt egy darabig; de gyöngéd teste, illyeshez nem szokván ellankadt, hozzá járulván az éhség, minthogy felingerült érzéki közt, a’ mult nap semmi táplálékot se vett magához; fogyaték erővel tehát kifordul az utból, ’s közel egy faluhoz, egy pázsinton*
Legelőn
megáll, ’s magát egy plátán’ hüsébe vetve pihent, míg lova mohon ropogva faldosá a’ friss füvet.
„Hogy mersz itt legeltetni?” dörög megette egy izmos férfi ’s káromolva ragadja meg a’ reszketőt.
„Engedj csak rövid nyugalmat – esdeklik Róza – tüstént távozom.”
„Nem távozol – harsog a’ férfi – hanem velem jössz, ’s ha nem tudsz fizetni, lovad nálom marad.”
„Ne légy kegyetlen a’ szegény idegenhez; életem ’s ez a’ ló mindenem.”
„Idegen! – kiált mérgesen a’ férfi – annál inkább velem jössz, különben megérzed kezem’ sulyját!” E’ végső szükségben eszébe jut Rózának karkötője, mellyet egy asszonyi ruhával, kendőbe takarva magával vitt ’s azzal kinálja. „Ez aszzonyi partéka*
Portéka, áru.
– mond a’ férfi, majd Rózára, majd az aranyra pillantván – te ezt loptad? vald meg tüstént!” a’ megszorult Róza egy szót sem felelhet. „Találok helyet számodra!” mond ismét a’ férfi ’s megkapván a’ ló’ kantárát, ’s Rózát a’ szélső házhoz vezeti, hol az elfáradt egy kőpadra dűl, képét kezével eltakarván.
„Mi baj atyám?” kérdi egy fiatal leány a’ férfit.
„Nem elég – mond a’ férfi – hogy minden hatalmas kénnye szerént sarczol, még illy kóborló is pusztítja az embert; ez a’ tolvaj, országfutó, kertemben gázolt.” Róza egy esengő tekintetet lövell a’ leányra ’s ez mingyárt tüzesen pártját fogta, vélvén: hogy illy szép ifju országfutó nem lehet, úgy az ide siető házi asszony is oltalma alá vette, ’s a’ férfinak bár mint dörmögött, elvégre engedni kelletett. Míg Rózát a’ kiváncsi asszony ezer kérdéssel kinozta, sebes vágtatva jön egy lovas ’s a’ ház előtt megáll. Róza majd öszve roskada, midőn ezen lovasban Stefanot ismerte meg.
„Hej gazda! – kiált ez – pénzért, szép szóért enni innya, ’s lovamnak szénát; de szaporán, az idő sürget” ezzel leugrik, ’s amint lovát beljebb vezeti az udvarba, meglátja az előtte rejtező Rózát. „Hát ez a’ legény mért bukdozik, mint kánya előtt a’ csirke? – mond – hadd lássalak!” ’s fején fordítni akar, ’s a’ mint Róza kirántja magát, könnyű kalapja és háló-süvege, melly haját öszve tartá, a’ földre esik, ’s hosszú szőke haja szét omlott tetemén.
„Ezer villám! – kiált Stefano – ha Róza nem vagy, én lettem bolonddá!” Az elárult Róza, e’ kétes állapotban is hamar vissza nyeré lelki erejét ’s csendes méltósággal a’ bámuló háznépet félre intvén, kérdi Stefanot: „értem jöttél?”
„Szöktem Róza, szöktem – felel Stefano – de mint hogy vaktában rád lelék, együtt térünk vissza.”
„Stefano! – mond a’ szűz – magadtól hallám: hogy Tihamérnak köszönöd éltedet, ezen tettéhez adom örök hálámat, ne gátold útamat; o ne légy eszköz a’ gyilkos’ markában, hogy kényén pörgesse létedet, míg becstelen oda vet, csúfjára az emberiségnek.” Stefano, ki ha rá kelt a’ dolog bátor vitéz a’ harczban, de ezen kívül többnyire még is csak az uralkodó pillantattól függött, Róza’ kérésétől most is könnyen meggyőzetett. „Maradjon hát Verner – ugymond – ha addig nem tudott meghódítani, nem érdemes vesződnünk; merre szándékozol?”
„Bari földre” felel Róza.
„Én késérlek – mond Stefano – a’ jó kar mindenütt lel munkát, most kivált, midőn a’ vilag új borként forr, ’s több szüksége van katonára, mint egyházfira, ’s békés gazdára. De ne késsünk; tedd félre az asszonyt, mert Verner ma este megtér ’s ha útol ér, én legalább tudom hogy járok.”
„Ő tanított lovagolni – mond Róza – erőm pedig újjul oltalmad alatt.”
„Csak jól takard el képedet,mert a’ merre megyünk valamennyi asszony fellázad” mond Stefano ’s hamarjában a’ lovak után lát, és még néhány, drágán fizetett étekkel lakoztak, Stefano egy történetet koholt, mellyben Rózát, egy Nápolyi nagy úr’ leányának vallá, kit most véletlen meglelvén, ’s egy titkos helyre kísér. A’ háziasszony, szintúgy leánya, megtudván Róza’ nemét, mingyárt öszve suttogtak ’s nem olly részvétellel néztek reája; ellenben az előbb dagályos férfi szlídebb lön ’s a’ csekély kárért vett zálogot is ingyen vissza adta. Körüllengve édes reménységtől folytatá Róza ismét utját.
Az indulat’ szárnyain siete Verner’ a’ kastélyba ’s Róza helyett ezen írást lelé: „Szabadság az élet’ fő java, ne csodáld tehát, hogy elszakasztám a’ bilincset, mellyre indulatod fűzött; megbékülve válok tőled el, végső kérésem ez: ne állj bosszut ártatlanon miattam. A’ mit nálam nem lelhetél, adja meg egy nemes szív, ’s lelki erődet fordítsa nemesebb czélokra. – Légy boldog!” dermedve álla Verner, mint a’ kincsásó, a’ minden értékébe került ’s izzadva felemelt üres ládánál; mérges kaczajjal veti el az irást ’s dühre gyúlva elő szólítja őrjeit, kik egy szóval Stefanot vádolták. Hasztalan száguldozott szerte a’ környékben az elszököttek’ nyomára semmikép’ sem juthatott, és nem sokára sovár tüzzel*
Sóvár indulattal.
hallá a’ harczjelt, melly a’ véres munkára ébreszté.
______________
Az elgyöngült magyarok egymás után több várost vesztettek el. Tihamér mindenkép törekedett Gravinát fentartani; de a’ többnyire németekből álló őrizet, zsold elmaradás végett pártot ütött. Férfias intézeteivel lecsillapitá ugyan Tihamér rövid időre a’ háborgókat, mig Acciajoli a’ várt bekerítvén azt felkérte; mellyre a’ lázzadók összvegyültek, ’s vagy a’ vár’ feladatását, vagy zsoldjokat kérték. Tihamér ezt nem teljesíthetvén, amazt nem akarván tenni, bátran közéjök lép, ’s míg bennök a’ becsület-érzést ’s vitézi dicsőséget ujra felébreszteni buzgott, kivül elrivad az ércz,*
Felharsannak a trombiták.
’s az ellenvezér ostromot parancsol. A’ megrémült zsoldosok elvetvén fegyveröket, vonakodnak a’ viadaltúl. Tihamér ezt látván, bús haraggal magyarjai elé áll, „csekély számunk – így szól – a’ várt nem menthetjük; de ezen rablelkek tanuljanak, pirulva hüséget; ki hazáját szereti, kövessen engem!” ezzel kitör a’ kapun, és szerencsésen keresztűl vág az ellentáboron. Manfredoniába akart vonulni, hol a’ vitéz Csúzi János álla; de útjában gróf de Baux’ a’ magyarok legdühösebb ellenségére találkozott. Nem volt menedéke, ismét harczolnia kellett; elszánva, életét drágán eladni, rohan az ellenség közé, utána bátor, de kis szamú serege; de az elfáradtakon a’ sokaság győzött. Tihamér, bajnoki maga védelmezésében, minekutána lova is agyon szuratott, megfogaték, ’s vérző szívvel kelle néznie társai’ felkonczoltatását; békén részesült volna e’ sorsban velök, de a’ gróf maga elébe vezettetvén, kevélyen kérdi: „te valál ezen csoport vezetője?”
„Én – felel Tihamér – mit kivánsz tőlem?” de Baux kardjára támaszkodva, sötét szemmel méregetvén őt, kérdi ismét: „milly áron válthatod meg éltedet?”
„Sokat nem adhatok, kevéssel te nem elégszel, azért semmit sem igérhetek,” viszonzá Tihamér.
„Mit adhatsz kérdem? a’ győző előtt állsz!” mond de Baux felingeredve Tihamér’ egyenes, bátor válaszitól.
„Hol ötven esett egyre, ott a’ győzödelem nem méltó kérkedésre” felel Tihamér.
„Könnyen felelsz, én pedig színte olly könnyen felfüggesztetlek, példáúl a’ vadaknak, kik ide zudulva erdejikből, pusztítják szép földünket,” mond a’ gróf kitörő haraggal.
„Ti buja élet közt sorvadó lelkek, ti hivtok minket vadaknak – mond Tihamér büszkén – ha vadság az: hogy nem tudunk orozva gyilkolni, nem hizelkedni mérges kebellel, nem porban heverni a’ megvetett előtt, nem minden percznek szinében öltözni; ha ez vadság? akkor nem irígyeljük mivelődésteket, melly hiú gőzével az élet’ velőjít szárítja el, ’s a’ természetet elaszalt vázzá törpéti!”*
Alacsonyítja.
„Lánczot neki! – harsog de Baux – hadd harapja csorbára agyarát;*
Hadd törje le büszkeségét.
boszúmra kicsiny, nem mocskolom be kardomat véreddel, de a’ kizsarolt földnépe lássa vesztedet!”
Poroszló!” mond megvetve Tihamér, békén nyujtván kezeit a’ békolóknak. Gróf de Baux, Bitonto városnak vevé útját, hogy ott több vezérekhez csatolja magát. Tihamérnak, a’ rekkenő melegben mindég gyalogolnia kellett, ’s a’ földnépe, felháborodván a’ magyarok ellen, kik a’ zsoldosok’ kielégétetése miatt nagy sarcczal terhelék, a’ merre ment, vad szidalmakkal ílleté. Fogsága első napján egy parasztházba záratott, száraz földön fekve, elmerülve az élet’ változásain lepé meg az éj; bágyadtan pislogott a’ mécs egyik szögletben, halavány fényt vetve a’ barna falakra; kivül szózat hallatik, ’s egy fegyveres nemes tartású férfival belép egy asszony-alak, ’s a’ fogolyhoz közelítvén, mond: „Tihamér! a’ jövő nap léted’ utólsója; csak egy úton kerülheted a’ bizonyos halált el, ha lemondasz hazádról, ’s magadat németnek vallod, vagy olasznak.”
„Ki vagy te szomorú hirmondó, ki a’ jótét’ szavaival sérteni jöttél?” kérdi komoran Tihamér.
„Nézz meg jól; tán megismered bennem azt, kitöl inkább boszút, mint segédet várhatál?” mond a’ leány ’s tüzes szemeit Tihamérra szegzi.
„Róza!” kiált Tihamér, mingyárt megismervén ama Nápolyi frissitő szeráros leányt, ámbár most egészen más formában jelent meg nála. –
„Én vagyok – mond a’ leány – ’s megvetésedet így hálálom meg.”
„Köszönöm jovoltodat, bár sajnálom, hogy olly tettre tarthatál képesnek, melly örök homályt vetne nevemre,” felel Tihamér.
„Engedj a’ szükségnek, legalább fortély gyanánt – mond a’ leány – több magyar menté meg így már életét.”
„Nemzetem’ átka reájok – mond Tihamér nemes tüzzel – kik becstelen életért tagadák meg hazájokat. Ki eredetét szégyenli állatnál rosszabb, szemtelen gaz; melly minden földön elgyökerezni kész. A’ kötél-kerülte tolvaj mentse így életét, nem szabad vitéz, kinek nagyobb hatalom ereit megnyithatja ugyan, de elfajultságra nem szédítheti; mint magyar nemes szálltam sikra, ’s mire büszke voltam és vagyok, azt a’ sírnál sem irtózom megvallani.”
„Így hát minden jó akaratom mellett is elnémulok – mond a’ leány, ’s ellágyulva, mély gerjedelemmel Tihamér kezét fogja – mennyivel vagy boldogabb mint én, te lánczokon is dicső; én szabad vagyok, de belsőmben roncsolt, ’s most éltem’ szebb kezdetén, örök küzdés sorsom; egyet kell szeretnem és – magamat siratnom.” – Ezt rebegvén hírtelen elvonúl; a’ férfi, ki mind eddig szelíd komolysággal hallgatá Tihamért, jobbját nyujtván neki, mond: „én tisztellek magyar, elégedj e’ szóval, míg tettel megmutatom.” Erre a’ leánnyal együtt eltávozik.
Ámbár Tihamér, Rózát képzeltében édesen vonzatott az élethez; a’ gondolat még is, nemzet-tagadóként élni, elkeseríté minden ábrándozatit a’ földi szerencsének. A’ vak sorstól függ napjaink’ száma, ön erönktűl a’ nemes, a’ tiszta halál; ez emberlétünk’ felséges tulajdona; melly akkor is él, ha sírhantunkat már rég az idő elszórta; igy vigasztalá magát Tihamér, ’s a’ kakas’ éjféli kiáltására nyúgodtan hajtá le fejét, tán az utolsó álomra; de kevés vártatva künn nagy lárma közt, kém! kém! hallatik, ’s egyszerre a’ felzörrent ajtón két férfi-alakot taszítanak be az őrök; „Itt várjátok a’ hajnalt – mond az egyik – ’s holnap az első fára veletek!” ezzel az ajtó reájok záratik. „Tihamér!” rebeg az ifjabb, reszketve megy feléje, meg-megáll, végre érzéktelen karja közé dűl. Tihamér felfogja a’ hanyatlót ’s ruháján tágítani akarván, a’ legszebb asszony-kebel hullámzik elébe; lángolva hajtja fel szemére vont süvegét, ’s Rózát, sóhajtva, kimondhatatlan érzéssel szorítja magához.
„Az ördög késértett, midőn szerelmesek közé avatkoztam – mond Stefano, a’ földre vetvén magát – szép mulatság ezeket fohászkodni hallani, osztán holnap Ábrahám atyánkhoz ballagni.”
A’ viszonlátás első öröme édes könnyeket csala ki a’ feleszmélt Róza’ szeméből, de a’ szerelem’ lágy hangja közé csörgő láncz, kinosan érezteté vele a’ kedves’ állapotját; a’ viszonkiömlést minduntalan félbe szakasztá, a’ jelen’ ’s a’ jövendőnek félelme, ’s minden kérdésnek bizonytalan válasza új rettegést, új kétséget szült. Csak tördelten adhatá Róza elő szövevényes életét, a’ hosszú beszédnek nem lelvén szavakat. Tihamérnak minden ere megrándult, midőn rablója’ nevét megérté. A’ kérdésre, miként kerültek ide mond Stefano: „a’ szerelem’ útján, azért vakon.” ’s elbeszéllé, milly szerencsésen érték el a’ Bari földet, de a’ sebes úttól elgyöngült Rózának egészsége koczkáltatása miatt néhány napig nyugodnia kellett; hogy az alatt Acciajoli seregével oda érkezvén, ők egy pásztor-hajlékban rejték el magokat, ’s midőn Róza egy német zsoldostúl hallá: hogy Gravinát Tihamér védelmezi, minő megátolkodva vágyódott arra, de csak az ostrom alatt juthattak azon tájra, ’s hogy messzirül látván az elszáguldó magyarokat, ők is utánok siettek, de csak holt tetemekre találtak, ’s végre egy, a’ holtakat szebülő parasztól hallván a’ magyar vezér’ fogságát, Róza feledve, hogy a’ háboruban igen olcsó az élet, makacsúl meg akarta tudni mi történik vele. „Fordultunk volna a’ tenger felé – így végzi szavait – most jobban állna fejünk, de lappangva mind addig nyomoztunk, míg kém gyanánt becsiptek.”
„’S te mindenütt követted!” mond érzékenyen Tihamér.
„Ha egyszer benne van az ember, mit tegyen? – felel Stefano – Halld Tihamér! derék fiak voltatok, a’ csata-helyen járván szinte fellobbantam; többnyire minden magyar körűl néhány olasz feküdt; lelkemre! már így tudja az ember miért hal.”
Kín ’s üdvesség fogá el Tihamért, elgondolván milly szivet nyere, ’s milly szívtől kell neki megválni, egész teljében érzé ezt Róza is, csak a’ változó szín arczain mutatá keble harczait; így hányottak külső, belső ostromtúl a’ szerencsétlen boldogok, a’ szebb élet’ ’s az enyészet’ határán.
Alig szürkült az éj, egy őrtiszt megjelen, hogy a’ vélt kémeket vallatni kisérje a’ vezér elébe; megrendülve simul Róza Tihamér’ melyére, ki őt szoros ölelésben tartja, mintha elakarná rejteni a’ világ elől. „Micsoda játék ez?” kérdi a’ meglepett őrtiszt.
„Varázs-játék – szól közbe Stefano – mert ha akarom, ez az ifju olly szép leánnyá változik, hogy csak hült helye lesz szívednek; inkább igézni mint kémlelni jött.”
„Mit tagadjam – mond Tihamér – igazság az igaznak legbiztosabb paizzsa; ez egy nemes szűz, melly az ellenségtől is méltán tiszteletet várhat, irántam való tette, a’ legtisztább indulatból fakadt; legyen azért a’ szív birája, gyöngéd neme szószólója, ’s az emberség pártfogója!”
„A’ fővezérhez vezetem – felel az őrtiszt – ha ártatlan, nem leszen bántása; kövessetek.” Róza mind ezt csak félig hallá, ellankadva az elválás’ gyötrelmitől, némán hagyá magát Stefanotól elvezettetni, kinek Tihamér kezét tüzesen megszorítván, mond: „ha áldozat lennék, vezesd hazámfiaihoz!” Nem sokára ő is kivezettetett, ’s feloldatván lánczaitól, ló adatott néki. Utfélben gróf de Baux egy bosszus tekintetet lövellve rája, nyargalt el mellette, ’s ekkor hallá, hogy mult este, Acciajoli fővezér hozzájok érkezvén, ennek köszönheti szelídebb bánását.
_____________
Gróf de Baux osztályserege a’ mezőn tábort ütött, Tihamér pedig erős őrizet alatt Bitonto városba vezettetett, hol a’ nép megtudván, hogy a’ Gravinai Várnagyot hozzák, tompa zúgással mindenfelől elébe tódult, ’s bámulva nézte deli termetét ’s bátor magaviseletét; ’s a’ mint többnyire történni szokott, hogy az áldozat’ láttára, a’ legdühösebb nép is megengesztelődik (mert e’ háborúban majd nem minden magyar fogoly elvesztetett) itt is a’ nagyobb szám részére hajla; kivált egy fiatal asszony „ő az, ő az!” kiáltván, minden erővel hozzá szoronkodott, de az őröktűl keményen víssza hajtatván, kiváncsi csoportot gyüjtött maga körűl, ’s hálás szívvel hirdeté e’ fogoly’ emberségét, ki az alatt egy magas épületbe kísértetvén, egy takarékos szobába szállítatott. A’ veszteség villám-tüz, melly vagy egyszerre lesujt, vagy az erőt gyors elszánásra kíszti; de a’ bizonytalanság, olly lassan rágódó féreg, mellynek minden perczben új fulánkja nő, ’s ez epeszté leginkább Tihamért; hijában kérdé a’ tömlöcztartót Róza iránt, ez csak válvonítva felelt, ’s azért szinte könnyebben lehellett, midőn a’ vezér másnap magához hivatá.
Tágos palotában ült a’ fővezér, körűle de Baux ’s több alvezérek; komolyan, de minden félelem nélkül lépett közéjök Tihamér.
„Te emberűl vívtál – mond a’ fővezér – ezt megvallanom az igazság ösztönöz; de a’ zivatar az erős tölgyet is a’ gyöngével ledönti; fogoly levél.”
„Katona sors!” felel Tihamér.
„A’ kizsarolt nép áldozatot kér, ’s véres bosszut kiált pusztitói ellen!”
„Nem a’ nép, hanem a’ törvénytelen uralkodó.”
„Nem bizták reád a’ királyok’ ügyét” – szól közbe Acciajoli
„Királyom’ jussait védeni, szent kötelességem.”
„Ha már zsoldért szolgálsz, mindegy, akár kiért harczolsz – mond Acciajoli – mi többet igérünk, ámbár a’ szerencse kedvez. Vedd a’ szabadságot és állj soraink közé.”
„Követlek uram! mi Magyarok nem szolgálunk zsoldért: a’ rab bérli el karját, mi hazánk’ ’s a’ király’ javáért ’s a’ becsületért vívunk; kéméld azért szavaidat és itélj halálra ha tetszik, és ha bakóidpallosi nemzet-tagadásra birhatnak, akkor vess meg, mint a’ legnyomorultabb lelket.” mond Tihamér nyugodtan – nagy hallgatás lön, minden szem csak ő rajta csüggött.
„Mit késel vezér? – megszólal de Baux – hadd függjön, mint több társai, minekelőtt új veszélyt forralna.”
„Mi nem vagyunk szegődött hohérok – mond Acciajoli, kemény tekintetet vetve a’ grófra – élj Tihamér; de fogadd vitézi szavadra: hogy e’ városból addig nem távozol, még a’ háborúnak vége nem szakad, ’s nem fogsz ellenünk kardot, még ki nem váltatol.”
„Ezt igérem” felel Tihamér.
„Bizok lelkedben, ura lész szavadnak!” mond ismét a’ fővezér.
„Bizhatsz! – viszonzá Tihamér – Halld fővezér! ámbár mint idegen, mint ellenség állok köztetek, egyben úgy hiszem még is hasonlók érzéseink: egyiránt tiszteljük az asszony-érdemet; ez olly égi sugár, mely minden földre elhat; bátran kérem azért vissza ama kémgyanánt elfogott szűzet.”
„Már ő szabad” felel a’ fővezér.
„Ezzel alacsony rablóját, Vernert, szálkardra hívom ki – mond Tihamér – idézd ide fővezér az éjjeli gyilkost!”
„Nincs idő most szemlyes megbántásokért küzdeni – felel Acciajoli – a’ közügyé most minden tehetségünk.”
„Tudasd vele tehát; hogy őt színed előtt haramiának nevezém, ki méltatlan a’ vitéz-övre, ’s hogy ezt kész vagyok minden perczben megbizonyítani, esküszöm Istenemre, kardomra!”
„Szabadságod’ első napja, legyen boszúdnak elseje. Légy boldog!” felel Acciajoli.
„Ha így bánsz az ellenséggel, minő kegyelem marad a’ hívnek?” mond de Baux elfojtott haraggal, midőn Tihamér eltávozott.
„A’ vak gyülölség többet árt, mint használ, vérszomja többnyire saját vérét issza; – felel Acciajoli – fegyvert a’ fegyveres ellen, mérséket a’ meggyőzötthöz; ez a’ hős’ jelszava.” Ezután az elkezdendő hadi munkáról értekezett.
A’ mint Tihamér az udvarra ért, ugyan azon fiatal asszony, ki behozatásakor olly tüzesen pártját fogta, férjével együtt karjába esvén, e’ szavakkal: „jótévőnk, megmentőnk!” szállással kinálja. Azok voltak, kiket Tihamér a’ Capuai ütközet után, Verner’ embereitől kimentett, ’s honnan ők, a’ férjnek atyja itt előkelő polgár lévén, ide költözködtek. Tihamér, kinek Róza égett fejében vonakodott, fogságával mentegetvén magát; de végre annál is inkább engedett, minthogy a’ fővezér’ biztosa, ama férfi, ki a’ Nápolyi leánnyal nála volt, azon polgári házat jelelte neki lakásul. Szinte diadalmasan kisértetett a’ házhoz, hol őt egy tisztes ősz fogadta; de milly boldog érzés fogá el: midőn belépvén, Róza, már asszonyi ruhában, lángzó arcczal elébe jő; minden eltünt körűle, csak a’ kedves’ égő pillantatiban lelé életét, világát. „Még fogoly vagyok nem mondhatlak enyémnek – rebegé Tihamér – ha egyszer a’ kard oldalamon csörög, ’s rablód’ vére patakzik, akkor fűzöm a’ mátka-gyűrüt kezedre.”
„Még egy lélek ohajt osztakozni szivedben – mond Róza – ő volt fő eszköze szabadulásomnak; sorsomba avatván a’ fővezért, az ő könnyei vitatták ártatlanságomat; neki köszönjük e’ boldog órát.” Ekkor belép Sabina (úgy hivták a’ fiatal asszonyt) ’s karján csügg a’ Nápolyi leány; de már ama negédes tűz, melly egykor szemében égett, szelid komolysággá vála, ’s halavány képe, titkos bút hirdete. „Itt hozom – mond Sabina – boldogtalan, eltévedt, de megtért öcsémet!”
„Róza! te itt?” kérdi lágyan a’ meglepett Tihamér.
„Minetta nevem – mond a’ leány – Róza névvel egykor csak ingerleni véltelek.”
„Előérzés volt, midőn ama rút házban úgy szívedhez vonzattam, midőn a’ hivságos dalok közt, te a’ magyar vitézt zengéd” mond Róza.
„’S én gyülőltelek – felel Minetta – mivel szerettetél; szenvedni hagytalak, pedig csak egy szóba került volna váltságod. – Tihamérhoz fordul – Tudd meg Tihamér, én valék az, ki tettetett hangon ablakodnál énekelt ’ s olly csalárd játékot üzött veled; mélly süllyedtemben, a’ midőn a’ gyász-zászlóval először láttalak, mingyárt bűnhálót szőttem erkölcsödnek, méltó megvetés lön bérem, ’s az indulat boszúra gyúladt; így hagyám el Nápolyt, de Baux karján véltem meghűtni véremet; midőn elfogattatál a’ táborban valék, ’s érzetem ismét fellángolt; hasztalan esdeklék a’ kegyetlen gróf előtt, ő vesztedet eltökélé; ekkor felébredt bennem az asszonyi büszkeség, mélyen érezvén, milly kevés hatalma van a’ bünnek, bár habozva nyujtsa öröm-kelyhét, ’s azért alig érkezett el a’ nemesb lelkű Acciajoli, hozzá szöktem, oltalmáért és neked kegyelemért esedezvén; ő biztosával hozzád küldött; minthogy több magyarok haza-tagadással válták meg éltöket, neked is ezen ajánlást tettem; a’ nemes makacsságodról értesített vezér, ez által inkább részedre hajla, és sikeretlenné tevé a’ daczos gróf’ mérges szándékát. Miolta szüleim’ házát oda hagytam, nem érzék tisztább örömöt, mint mikor Rózát szebb sorsban, és nénémet, ki annyit pirult, bánkódott érettem, itt lelém. Bocsássatok meg ha lehet, minekelőtt egy klastrom’ magánnya elrejt a’ világtól.”
„Ki megbocsájtani nem tud, sem az égbe, sem a’ földre nem való – mond Tihamér – testvéri szívvel, fogadd el kezemet.” Ekkor berobban Stefano. „Tihamér – kiált – én búcsúzni jövök – körül nézvén magát – ezer villám! mennyi ismerős egyszerre! – Sabinához – Haha! te vagy? miért fordulsz el? tán csak nem haragszol most is? jer béküljünk öszve; hiszen tudod, hogy a’ háborúban nem ér rá az ember, órákig egy csókért fohászkodni, hanem a’ mit hamarjában kap, ahhoz nyúl, aztán nézz arczámra, lám engem is megcsókoltak érted.”
„Stefano – mond Tihamér – mi annyi köszönettel tartozunk!”
„Soha se köszöngess – felel Stefano – én leginkább örűlök: legalább egy jó tettel dicsekedhetem. Most tudd meg: én Acciajoli zsoldjában állok ’s innen egyenest a’ táborba megyek, magyar fejeket aprítani; az az, ha lehet; Isten veletek!”
____________
Cornetto városában sötétkedett Verner, mióta Rózát elveszté, kegyesség’ és irgalmasság’ ellenségének hivattatá magát, ’s hol csak lehetett e’ nevezetnek meg is felelt; a’ katonai pompa, előbb élelme, most izetlenné lett elfásult szívének; komor magányba vonva magát, szilaj vadként csak akkor rohant elé, ha vérben gázolhatott, zordon kedvvel nézvén a’ tátogó sebeket, mellyeknek sötét veres üregéből hörgött ki az élet. De annál vigabban élt serege, zabolátlan örömök közt pazérolván az öszverablott prédát, ’s az erős falakban bizva, nem ritkán mulaszta el minden hadi vigyázatot. Illy zajos mulatságban tombolt épen az őrizet, midőn István vajda, egy felleges éjjel Vernerre üt, ’s álttörvén a’ kapukon, seregét megtámadja; elrémülve ragad fegyvert az őrizet, de az álom’ és bortúl részegek, a’ zavarba elegyedett lakosokkal együtt levagdaltatnak, vagy elfogattatnak. Verner, az éktelen lármára egy ingben kiugrik ágyából, hirtelenében egy láncsát markol meg, ’s népéhez akar irámlani, de már háza körűl-vétetett, ’s minden felől magyar szablyák villognak elébe; dühösen védelmezi magát, míg láncsája egy vágástól ketté nem pattan, ’s így fegyvertelen lévén, a’ ház’ fedelére szökik. Hajnal’ hasadtával látzott csak, egész szörnyüségében a’ virengző éjjeli munka, minden utsza telve zsákmánnyal ’s holt testekkel, ’s Verner a’ ház felett. Dacz, szégyen ’s harag köté le nyelvét, midőn illy nyomorult állapotban Istvánhoz vezetteték, dermesztő hidegségével, egy életunt embernek hallgatá annak szavait, ’s kifeszítvén széles, szőrös melyét, várta a’ halálos döfést; csak midőn a’ Vajda Rózát emlété, lobbant fel egyszerre elfojtott tűze, ’s mérges kaczajjal csapott ki elzárt ajkain; „ha még hatalmamba lett volna; – mormol – e’ nap többi nem sütne szemeinkbe!” István vajda, a’ kemény harczostól még hasznot reméllvén, népeivel együtt zsoldjába fogadta.
Előbbre lobognak ismét a’ magyar zászlók, ’s több városok önkényt megadják magokat. A’ gyáva Tarenti Lajos, a’ harczban megőszült Vajdát egy ütközetre, mint valamely kettős viadalra kihívja; az öreg vezér ezt elfogadja. Nap és hely meghatároztatik; de a’ csatát megelőző éjjel, Tarenti Lajos haladékot kér, ’s a’ Vajda észre vévén a’ vesztére czélzó fortélyt, néhány száz dzsidást rejt el az út mellé, ’s midőn a’ Napolyiak véletlen megakarnák támadni, magok esnek a’ kiszétett lesbe;*
Előkészített csapdába.
véres harcz után az ellentábor megfutamlik, ’s több alvezérek, kik közűl gróf Sanseverino, ’s de Baux a’ legnevezetesebbek, elforgattatnak. E’ fényes győzödelem után egész Bari föld meghódult, ’s a’ gróf Sanseverinoért kiváltott Tihamér, örömtelve röpűl Rózával kedves ővéihez; hol az öreg Paolo, ki mindeddig Istvánnál maradt, ázott szemmel üdvezli Rózát. Gróf de Baux borzadozva várta a’ halált, hallván Tihamér’ váltságát, de ez a’ bosszú helyett patfogója lön, ’s azon feltétel alatt, hogy a’ háború végéig ne harczolna a’ magyarok ellen, még szabadulását is eszközlé.
Mint mikor az oroszlány ’s tigris véletlen öszvetalálkozik, meghökkenve egymás’ szemébe villant, ’s torzongva, füstölgő torokkal a’ vívásra bőszűl: úgy álltak szemközt Verner és Tihamér, midőn egymást megpillantották. Mindenik kardjához kap, a’ helyet nézve, hol leggyöngébb az élet. „Régen várt kardom!” mond Tihamér, ’s egy ketté tört nyilat vet lábához. „Életre halálra!” felel Verner, ’s öklét a’ föld felé szegzi, mintha lesujtna valakit, ’s némán, de zajló kebellel a’ Vajdához mennek, engedelmet kérni, ’s hogy időt rendelne. Kemény tekintettel fogadá ez őket, ’s békére inté; de látván az elrögzött gyülölséget, különben is az akkori idő’ lelkét követvén, melly karddal vívott ki minden vitézi pert, a’ harczi biróságot elvállalta.
„Jer te is a’ harczhoz – mond Tihamér a’ rettegő Rózához – erőmet nevelni fogja jelenléted, és ha vesznem kell, hadd essen reád végső tekintetem!” szótlan nyujta kezét feléje Róza, ’s azon magában tett szent fogadással, hogy a’ kedves’ vesztével, ő is örök gyázba temetkezik, letörli könnyeit.
Tisztán tünt fel a’ nap, a’ földi pára szétvonult, csak vékony füstként lebegett még a’ sárga lapályokon. István vajda, reggel korán lovagjait a’ síkon négy szögletbe állítja, maga pedig Rózával ’s több alvezérekkel közepett helyet foglal. A’ tárogató harsag ’s a’ két bajvívó leugorván a’ lóról, sisak, ’s pánczél nélkül a’ négy szögletbe lép, ’s fenszóval, küzdő vágyódását jelenti a’ vajda előtt. Verner’ homlokán a’ megvetett szerelem ’s bosszú sötétlik; szeme’ villámai Rózáról hirteten Tihamérra szállnak, ki elszántan, a’ boldog szerelem szelíd tüzével csügg kedvesén. A’ második jelre, mindenik kardot huz, Verner, kétélü, széles, egyenes vasát; Tihamér görbe, sugár szablyáját, ’s hüvelyöket a’ földre vetik. Komor csendeségben állnak a’ vitézek, csak Róza’ kebléből tör ki néha mély sohajtás. A’ küzdök szerte mennek, Tihamér haját vissza simitgatja, ’s a’ távolról nézteit Rózára függeszti, mig Verner vasát probálgatja. Harsog a’ harmadik jel, ’s a’ háborgók öszveütköznek. Fütyölve hánynak szikrákat a’ vasak, a’ mint öszve csattognak. Az erős Verner, rettentő vágásokat sujtogat Tihamérra; ügyesen védelmezi ez magát, ’s villogó kárdjának csak villáma látszik a’ gyors forgatásban; sokáig felfogja Verner’ csapásait, de a’ sulyos vágásoktól erei zsibbadoznak; már két sebből fecskendezik vére, ’s gyöngébben harczol. Tompa zugás hangzik mindenfelől, a’ derék ifjat mindenki már elveszettnek tartja. Róza’ homályos szemmel szédelegni kezd. A’ köz részvéttől még inkább felingerült Verner, habozva emeli kardját a’ végső, halálos csapásra, midőn bőszült nekiestében, bal lába megsikamlik, ’s hanyatt esik. Tihamér büszkébb, hogy sem e’ vak szerencsét használná, hátra lép, ’s leeresztvén kardját, mond nehéz lélekzettel: „Kezemben volt életed, de illy módon nem akarok győztes lenni.” Verner felugrik, merőn maga elébe néz, elveresül, keble feldagad, erei vonaglanak, ’s ajakát vérig harapja; türetlen várakozás ég, a’ jelenvalók’ képén. „Átkozott szerencse – kiált Verner – többé nem leszek bolondod!” egyszerre kardját ketté töri ’s a’ földhez sujtván, Tihamérhoz fordul. „Halld Tihamér” én meggyözöttnek vallom magamat, reménylem megelégszel.” Azután Rózához fordul, szólni akar, de csak tördelt hangokat rebeghet. Lovára kap, és elszáguld. A’ sok vértől megfosztott Tihamér elgyöngülvén, öszveroskadt; de csak hamar felüdült, ’s Róza’ ápoló karjain szebb életre tenyészett. Verner még azon éjjel eltünt, merre, hová, azt senki sem tudta meg.
Könnyü lett volna Istvánnak a’ fővárost ismét elfoglalni, de a’ németek elmaradt zsoldjokért pártot ütnek, ’s a’ pénzben szükölködő vajda ki nem elégíthetvén őket, ’s még nagyobb veszélytől tartván, hív magyarjaival Manfredoniánál hajóra szállt, ’s elhagyá ezen országot, hol ledöntött várfalak, kirablott templomok, leégetett faluk’, ’s temetetlen holt testek közt lézengő koldusok, előbb birtokos polgárok, halavány képpel hirdeték a’ pusztító háborút.
____________
Mint a’ hajos, ki annyi zivatar után, kedves hazája’ partjait kékelleni látja; úgy álla Róza a’ drága határnál, midőn Tihamér mondá: „ez a’ magyar föld!” hosszan szívta be a’ honni levegőt, ’s egy édes könytől kifejlett lelkes tekintet, Tihamérról, a’ környékre szállott, melly bájosan nyilt meg előtte.
Látható örömmel fogadá Rózát a’ nagy lelkű király, ’s megértvén történetét ’s nemzetségét, megilletődve emeli fel a’ lábához borulttat: „a’ vér-itélettől felment királyi szavam – mond – az üldözés’ napja megszünt. Élj szabadon nemes szűz, atyád’ birtokában: a’ törvény’ oltalma, ’s egy nemes férj’ szeretete boldogítsa létedet!”
„Uram királyom! – mond elragadtatva Tihamér – ezen kegyességedért véremmel adózom, ’s csak a’ legutolsó cseppel, szünjön meg hálám.” Lajos elértvén kiömlését a’ teli kebelnek, felel: „vitéz karodat még most elfoglalom; ha egyszer Nápoly meghódol, akkor élj bizvást szived ösztönének, és a’ repkény mellett viruljon a’ myrtusz.”*
A repkény az emlékezet virága (gyásznövény), míg a mirtusz a szerelem virága (például menyasszonyi koszorúban).
Az új hadviselésre, gyors készületek tétettek; a’ királyát szerető magyar nemesség, országgyülésen kivül is, számosan megjelenik. Róza fentebben érzett, hogy sem Tihamért, csak egy szóval is tartóztatta volna, ambár valami nevezhetetlen szorongást érze; mint Tihamér’ jegyesse Apor vajdánénál maradt, ’s édes dalokat röpitvén a’ távol mátka után, a’ hárfa lön ismét egyetlen biztosa.
Lajos Király Manfredoniában partra száll, ’s elérkezett seregét megindítja. Útközben a’ nyughatatlan, csak rablást forraló német zsoldosoknak, a’ gazdag Baroli városa éleszti kapzsiságokat, ’s minthogy a’ király zsákmányozásokat gatlani akarta, az engedelmességet felmondják. A’ felhevült király, fenyétésöket Apor Andrásra ’s Tihamérra bizza; két ezer lovaggal elszélesztik ezek, ’s a’ városból kiüzik őket; de a’ zsoldosok, egy más kapun ismét vissza rohannak; erre szörnyű vérontás támad, melly a’ zsoldosok’ ’s a’ közéjök elegyedett olasz rablók’ eltörlésével végződött; de hajh! a’ győzödelem’ ára Tihamér – midőn a’ pártütők vissza fordultak, ő volt az első, ki közéjök robbant, ’s míg a’ más felől üldöző magyarok segédjére érkeztek, hátul egy rabló, nyak-csigolájába döfé láncsáját. Vérében lelék, ’s néhány óra mulva, Rózát rebegvén, kedves nevelője’ karjában adá ki lelkét. Komoran állák körűl bajvivó társai, és sok szem, melly soha nem sirt, könnyezett felette. Fegyverestől, pajzsa vánkosúl, tétetett a’ sirba, ’s a’ szomorú király maga veté reá az első marok földet, melly kedveltjét örökre elrejté.
„Teljesedett tehát az átok, és én, egyetlen élő csak nemzetségemből, szerencsétlenebb vagyok, mint a’ kit a’ pallos elaltatott!” mond Róza, hallván Tihamér’ halálát. Annyáról maradt birtokát szegényeknek osztá el, ’ ama kertésznek, ki egykor szabadulását eszközlé tetemes jutalmat küldött, melly által az, Lucia’ férje lön. Paolot a’ Vajdáné ápolására bizván, búcsut mondott a’ világnak, és szent Kláraklastromában,*
A klarisszáknál; a Szent Klára Rend a ferences rend női ága.
fájdalmára mind azoknak, a’ kik csak ismerték, a’ fátyolt vette fel. Belseje’ képét, egy szép elmének ezen soraival festjük:

– – Keblét szomorún bezárja,
Nem szeret semmit, de nem is gyülőlhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése!*
Részlet Berzsenyi Dániel Barátimhoz című verséből.

Sok évek lefolytak, ’s Róza mint Fejedelem-asszony, az Isten mellett Tihamér szivében, egyedűl csak sanyarú kötelességeinek élt. Egy szarándok jelenteté egykor magát nála: Róza magához bocsájtja, és Verner omol lábaihoz; mély sebhelyek fedék arczait, izmos teteme elgörnyítve a’ sok viszontagságtól, előbbi erejének, csak vázzait mutatá; csak a’ komoly tüz égett még előszűlt pilláji alatt. Vad indulatjait az idő elölte, de Rózát szelídült lánggal keblében hordozá. Tíz esztendeig járt ’s harczolt a’ szent földön, de a’ vágyódás Rózát még egyszer láthatni, Magyarországba kiszteté. „O ifjuságom’ emlékezete! – sohajt Róza – milly komoran tünsz fel! Verner így látjuk meg egymást?” ’s a’ rég elapadt könyforrás ujonnan kifakadt.
Verner remete lett, ’s élelmét a’ klastromból nyeré. Többször látá Rózát, ’s midőn a’ templomban az ájtatos kar megzendült, fellengző lelkét közelebb vélte az élő szentéhez, melly csendes békére tanítá. Nem sokára a’ harang, melly Rózát kora sírjába kisérte, Verner felett is szomorúan megkondult.

Elhamvad a’ szív,
Forró vágyásival,
És a’ sötét falak
Hideg tanúji
Csendes fájdalminak,
Reá szakadnak.
De a’ mit érzett
Rokon kebelbe tér;
Örök, miként az ég,
A’ mellytől szármozott.

Kisfaludy Károly.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.