Hamis Páthosz.
Öszvezavart hangok, nap, hold, láng, fergeteg, ég föld,
Bú, panasz, és új szók a’ költőt nem teszik ám még.
Benned azért ha nem él a’ nagy’ ’s szép’ érzete, hagyj-fel!
Mert sasszárnyakon is, ha erőd nincs, szinte alant jársz.
Kapd-meg, kezem, a’ hárfát; zengj magas éneket! Zúgásod legyen, mint a’ por-kalapáló bikáé; zengésed szíszeglő, mint a’ berki szúnyog’ esti furuglyája. A’ húr reszket! halljuk!
„Pityergő szűz a’ komor éjben! mint a’ hold sötét felhők közzűl, úgy fejérlik széles, alakod által a’ sövényen. Hallgatsz deli szűz? igék helyett melegen csapnak felém sóhajtásid; de érző keblem felfogván azokat, forróbbakat lódít helyettök. Jer! lebegj keresztűl a’ kegytelenség-rakta sövényen. Közel a’ csárda, hol a’ bárdok’ tündér hangjai mellett vigadnak barátim; légy fénnye a’ zajos ünnepnek.”
Így Andor; karja elterűl, ’s mint egy útmutató jel áll, a’ néma homályban.
„Szívek’ győzője Andor! tűkröm a’ sötétben! lángoló szemem arra néz, hová te készűlsz, de a’ sors’ ércz keze itt tart.” Így nyögdel hársogva a’ vastag karú szűz, leánya a’ mord tekintetű Simonnak. Szereté ő Andort, a’ szőke üstököst; de atyáik nem ittak egy kulacsból, mert tusára keltek egy kajla tinóért; még is a’ bátor szerelem túl emelé őket minden veszélyen, többször láták egymást a’ lángszivüek, ott hol egy szük árok, koronázva bozóttal a’ ránczhomlokú Simon’ kertjét hasítá a’ marhalegelőtől. Csak éj vala tanúja e’ bíztos frígynek, ’s egy borzas komondor, melly pörgő rokka mellől kísérgeté az ábrándozó szűzet. –
Éj vala. Csípős szél ingatá a’ bunkós Andor’ fürteit. Juczi újjain nézett keresztűl hivére. Ment volna, de nem mert. „Leánya a’ bajszos Simonnak! – így zeng a’ szellemszózat – kövesd bátran talpas imádódat! ő pajzsod!” Mint a’ duda’ szívemelő hangja, úgy hata Juczira e’ szellemi nógatás, ’s elszánva magát, nehéz ugrással átszökik a’ sövényes árkon, és pipacs arcczal, de tele bojtorjánnal, simúl Andorhoz. Mentek; vágyott a’ komondor is utánok, de a’ sövény közé szorúlva, csak dúdolva siratta titkos távozások’.
„Meddig hortyogsz még padlásod’ hüsében, söppedezve lágy sarju-párnán,
*Szalmapárnán.
ura a’ kéménytelen háznak? Nem hallod az udvari őrt a’ kert alatt riadozni? Fel! fel! Juczi illan a’ tőled gyülölttel!” így zúg az őslélek, szűrújjával érintve Simont.
„Mi zajong itt?” így az ébredő Simon; szemét öklével dörgöli, hosszan ásít a’ hold felé, ’s nyújtózva az ajtóhoz tántorog, honnan egy létra alá vezérel. Rendületlen akará maga látni, mi történik háza’ körében, ’s a’ létrára hág; de hamarább alá ért, mint sem reménylette: mert egy bicczenés a’ mámorost homokba zuhintá.
Énekemtől elbájolt fül! hallottad e’ Kárpát’ fityegő sziklájit megváltan leomlani, ’s hoszszan dördűlni a’ viszhangos tájban? olly zuhanás volt ez! az eperfán ülő kakas hetykén csodát kurrongata, ’s a’ kövér bundába leplezett béres ijedten kiszaladván, tátott szájjal néz-fel: mi hull a’ magasról? Simon próbálva tagjait, halkan feláll. „Hah! – mormol – órjási végzet, kemény hánykódásaid’ érzem; de én férjfi vagyok!” Ezzel megragadván kéthegyű fegyverét, hosszu vas-villáját, a’ kert alá száguld. Pista béres nagy dolgot sejtvén, kaszát markol meg, ’s rejtélyes léptekkel dörmögő urát követte.
Csillogó harmatgyöngyökön sötétlett széles nyomok az elszökötteknek. „Ucczu, Pista! – rikkant a’ villámszemű Simon – látod a’ pántlikát a’ sövényen akadva? itt leányrablás történt! El, el utánok!” Dölyfösen indultak, mint a’ háborgó tenger’ hullámi, hajtatva döbörgő szelektől.
A’ hívek azalatt nagy czéljokat, a’ csárdát, elérték, mellynek papiros ablakja, világítva pislogó mécstől, hosszú fénysugárt vete; tüzes-embernek vélné azt a’ vándor. Benn a’ hamvas
*Félhomályos.
teremben, három
bárd ül a’ kályhakuczkóban, recsegő hang lebdez szét az illendőkép nyomott húrokból. Faluvégen laktak ők, ’s most megjelentek gyántás vonókkal. Kettejük’ vállán sujtásos mente lógott, foltozva külön külön színekkel. Veres dolmány, hímézve kopott ezüsttel ékesíté az érdemes
brúgóst. Kályhatetőn ült a’ hangok’ mestere, a’ félszemü Gyurkó; fordított pipaszár ajkai közt, ’s a’ dudának külön zengésű sípjain, az ősi üdő’ nótájit billegeté; mellette font hempelygve a’ csintalan fiatal macska, ’s gyöngéden játszott ritka sinórival hajdan zöld köntösének.
Örömzaj üdvözlé a’ díszes párt, virágos kancsók, tele új borral nyújtatnak feléjök. Iszik Andor egy jót, ’s Juczira pillant, ki piczinyke szemét a’ földre sütötte.
„Három a’ táncz!” riad Andor, ’s félre lökve kalapját kézcsattogtatva szórja lábait, Juczi szerényen aprózza. Kereng a’ társaság, öszve ütött bokák’ csipkés sarkantyúji pöngnek; mindenütt forr a’ zavar, Juczi perdűl, hujjogat Andor, ’s fel-felszökve a’ pávatoll kalapján meg-megcsókolja a’ pipafüsttől barna gerendát. Hallgasd-el, kobzom, a’ csípőre szegzett könyökök’ kéklő hagyományit.
Mi zúg olly tompán, mint a’ távol fergeteg? Simont látom jőni, a’ hirtelen haragút; nem szól ugyan; de bajusz-pödrése mondja: itt lesz dolga karomnak. Zordon férjfiú! Nem puhít-el leányod’ bájos lejte? hová ragad gyülölséged, fija az üldöző sorsnak? nevet Simon, de mérgében, hallván rikkantani Andort; s’ Pistát az ablakhoz állítja illő paranccsal, maga pedig hősként az ajtón megy-be dörögve.
Mint mikor az éhes farkas bécsap a’ gyapjas seregbe, olly tolongás lőn. Juczi asztal alá bújt. Andor a’ mécset fúvta-el, hogy a’ sötétség’ kormában Simon ne lelje-fel.
Éktelen most a’ zavar. Andor’ homlokán a’ borzadás’ cseppjei állnak, ’s az ablakhoz fúrva magát ügyesen kerűli Simon’ vas tenyerét, megismervén őt harsány szuszogtáról. Juczi is elhagyja menedék szögletét, ’s az ajtó felé nyomúl. A’ kemény atya, tudván leányát legizmosabbnak lenni a’ tájban,
*A környékben.
csak a’ széles vállokat kereste; rájok is akadt, de
bojtorjántól megszurva, komolyan rázogatja kezét; ’s így, míg Andor kícsusszan az ablakon, Juczi is áltsurran az ajtón.
Érzékeny hallgatója dalomnak! ne higyj a’ rózsaszínű reménynek. Kívűl áll Pista, ’s parancsa szerént megragadja Andort. Szörnyű küzdés támad, csontjaik ropognak ércz ölelésöktől, de egyik sem hajlik; míg Pista, birkózni tanultabb, egy lábvetéssel a’ földre nem gáncsolja, ’s letartva, kiábál urának. Juczi hallja ezt, hősláng villan kebelére, ’s elszánva addig csiklandozza Pistát, míg ez fel nem ereszti foglyát.
Kicsődült a’ gyülekezet, maga a’ hold kibukkant fellegi közzűl, lenézve a’ csatahelyre. Ott áll Andor, a’ meggyőzött, ’s olly fájdalmasan hadonáz kezével, hogy a’ jégkeblü Simon is érzésre olvadoz. Már áldásra húzza szét ajkait; de Andor így szól irtóztató hangon: „Rejtsd-el foltos képed’ szelíd hold! potyogjatok-le csillagok! süllyedj-el oh csárda! ’s te Juczi menj dolgodra: én lemondok, ’s nagylelkűen válok-el onnan, a’ hol megugrattak!” Így Andor, ’s felséges léptekkel odább megy. Borongva néz utána a’ társaság. Simon nem szólt, csak gondos fejét rázta.
Sírt Juczi, ’s szilaj kíntól szaggatva nyujtja kezét a’ kaszás Pistának.
Ki ül ott búsan a’ vadkörtélyfa alatt duzzadt szemmel nézve Simon’ kertjébe? Andor az, a’ szőke fürtös ifju, a’ szerencsétlen szerető. Így andalog ő estvénként ’s forró sóhajtásival le-le fúvja a’ savanyú körtéket.
Némúlj-el, kobzom! nyugodjál a’ fűzfa’ csendes homályiban, míg egy lelkesűlt óra ismét fellengzőbb dalra nem ébreszt.
Szalay Benjámin.
