HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

FÜRED

Te kedves olvasó! bizonyosan hallád már nevét e’ híres gyógyító ferdőnek, ’s tudom, némely lágy aszonyi kebelben többszer ébredt fel már a’ vágyódás Balaton’ szivemelő vidékeit szemlélhetni, melly Pygmalion’ Galateájaként*
a szobrász Pügmalion tökéletes szobra Galateia, aki Aphrodité szerelemistennő közbenjárására életre kel.
örök ifjúságban mosolygott ugyan; de időnkben még is csak az ének’ hatalmától nyert szellemi életet. Egy gyönyörű táj nem hasonlít e virágzó leányhoz? Miként ez szép életének teljes mivoltát egyedül szerelmében érzi: úgy a’ tündöklő környék is a’ nézőnek annál bájolóbbnak tetszik, ha egy költő azon lelkes alakokkal népesíté meg azt, mellyeket tölt keblében a’ természet’ vizsgálata gerjesztett.
A’ Regéktöl, mellyek ezen eszméletre birtak, megválván, a’ kedves kilátáson csüggve, kocsira ülék, ’s a’ Füredi viztől Tihany felé indultam. Ha te ismeretlen, de kedves olvasóm Füreden valál, tudod: hogy mikor az ember a’ meszszirül kitűnő félszigethez közelít gyermekek és leányok az útas’ elébe sietnek, ’s ritka köveket vagy tókivetette csigákat emlékül, magokat pedig kaláuzul ajánlák, – igy történt velem is. Egy leány álla út mellett, kérdvén: Vezesselek úram? Éppen akkor kivűle sem fiu, sem leány nem vala itt; de lett volna bár ezer is, mindenkor csak őt választottam volna. Im leirom őt kedves olvasóm, ámbár tudom, lelki szemednek úgy nem mutathatom meg, miként megjelent nekem, ’s most is még látom őt, ama festő gyanánt, ki hasztalan fáradoz képmássára azon deliséget lehellni, melly az előképnek friss, meleg életén elöntve látszik. Inkább kincsiny mint közép, de teljes mértékü termetét hasonlitani lehet a’ Tündérekéhez, miként éjjeli tánczaikban meglesve énekeltetnek a’ költőktöl. Midőn a’ sötét égen egy szelid csillag ragyog le: ugy mosolygott barna fürtei közül arczai’ fejérsége; vonásai pedig olly tiszta magyarosak voltak, hogy már hazámhoz viseltető vonzódásból sem tudtam szemeimet róla elfordítni, ha mingyárt egyébb kellemei reám nem hatnak is. És tekintete! – csak Carlo Dolce’ mennyei szűzei néznek ollykor így. A’ rózsabimbó’ édes fájdalma, midőn virágra hasad látszott szelíd meleg néztében, és szeme olly teljes volt, hogy midőn bezárta azt, sötét vékony szemöldöke alatt semmi üresség nem maradt, hanem szemfedele, egészen a’ szempilláig szép homloka’ folytatásának tetszett. A’ Francziák ezt így nevezik: Des yeux a fleur de Visage. Nekünk erre nincsen szavunk. De, ha igy tovább rajzolgatok, nem érünk Tihanyba! – azért csak azt mondom: Menj, és keresd-fel! ’s ha egy leányra akadsz, melly nyilt és zárt szemmel egyiránt elbájol – feltaláltad őt.
Nínácska – így nevezem őt, mert forró szemléletében felejtém nevét kérdezni, fürge őzként fordult-ki Ninácska a’ kocsiútból, ’s egy kies dombon által, kis völgybe vezetvén, egy keskeny gyalog úton, melly a’ sziklafal’ hoszszában elnyult, állott meg. Mélyen alattunk zúgott a’ tó. Maximilián Császár ötlött eszembe – védangyala, melly őt’ Márton’ szírtfokáról ismét az életbe vezérlé, kedvesebb nem lehetett vezetőmnél.
Merre vezetsz szép leány? kérdém. A’ Görög hölgynek barlangjához – viszonzá – ha nem irtózol a’ szük ösvénytöl?
Mitöl irtózhatnék ha te vezetsz? felelék. Ő elnémult ’s tovább ment.
Elértük czélunkat! – mond nem sokára, midőn egy szikla boltozatu tágos barlang elé jutánk. Itt nyugodott a’ Görög hölgy, ’s ez vala oltárja. Ugyan is két, egyik simább nyughel, másik idomtalan oltár formáju szikla darab látszott az üregben.
Mikor tartózkodott ítten a’ Görög hölgy? kérdém vezetőmet.
Ah úram! régen volt az már – felelt a’ leány – még Mátyás királyunk’ idejében!
’S tudsz te is valamit Mátyásról?
Micsoda kérdés ez? hiszen Magyar leány vagyok.
Beszéld el hát a’ Görögné’ sorsát! esdeklék.
Szívesen! mond a’ leány, ’s az oltár lépcsőjére ereszkedvén, egy kemény szikla közt tenyésző rózsának látszott. Mig szemem a felséges tónak éktelen térein legelt, ’s annak kies partjaitól a’ még kedvesebb leány alakra tért viszsza; ő nekem e’ következő történetet beszéllte:
„Midőn a’ Törökök e’ világrészre is eláradoztak, ’s édes hazánk lőn az egyetlen gát, melly hatalmok ellen szegzé magát, a’ Magyar és Görög tartományok közt nagy divatban volt a’ kereskedés. A’ két hős, Hunyadi János, és Epirusz*
Az Albán Királyság létrejötte (1272) előtt az illető térség neve Epiruszi Despotátus.
herczege Skanderbeg követjeik által többszer értekeztek, mint lehetne a’ köz ellenséget hathatósan megtámadni. Illy követtség között volt egy Pornai nevű ifju Magyar is. Ez Epiruszban egy leányt ismert meg, szerette azt, ’s viszon szerettetett. Szívbeli frigyüket senki sem ellenezvén, öszve-házasodtak. De rövid idő mulva az ifjú Magyarnak haza kellett térnie, ’s minthogy utját az ellenség’ táborán keresztül kénytelenittetett venni, kedves hölgyét nem vihette el magával; de szentül megigérte, hogy első alkalommal eljövend érette. Irene, így hivták a’ Görögnét, siratta az elválót, ’s várton várta a’ viszonlátás’ napját: – de Pornai elmaradt; végre ez a’ hir támadt, hogy Pornai minden kísérőjével egy pogány csoporttól öszvekonczoltatott.*
Lemészároltatott.
– Maga Skanderbeg is, így értesittetvén, igazlá e’ szomorú esetet. Az elárvult Irene, a’ titkos reménnyel, tán még is fellelhetni férjét, ’s ha nem: ott végezné életét, hol a’ kedvesé virágzott, eltökéllé magát az utra, küzelebbnek vélvén magát hozzá, ha ott siratándja őt a’ hol született. Elhagyván tehát mindenét bús-magányos szarándokként Magyar-országba bujdosott. Ugy mondják: a’ halál kerűli a’ boldogtalant. Ezen mondás megvalósodott Irenén; mert annyi veszélyt kiállván szerencsésen Veszprémig jött. Akkor ott egy Görög Apácza-klastrom vala, mellyet, úgy tartják, Sz. István első királyunk épittetett. Irene a’ Fejedelem-aszszonynál jelentvén magát, felvétetett. E’ barlang, ’s több ehhez hasonló a’ sziklafal’ hoszszában illy Apáczáknak szolgált lakásul, kik magokat nagyobb sanyaruságra szánták, mintsem a’ Szerzet kivánta; azért a’ mélységet, mellyen ide jövénk, még most is leánykapunak hívják. Viz ’s gyökér volt élelmök; kenyeret pedig minden héten kétszer a’ Tihanyi Apáturságtól*
A Tihanyi Bencés Apátságtól.
nyertek. Midőn Irene felvette a’ fátyolt ezen barlang üres lévén, ide költözködött, ’s elvonultan a’ világtól gyászolta a’ kedves holtat, egyedűl fájdalma által csatolva e’ földhöz.”
Nem tudván magamat tartóztatni, félbeszakasztám a’ szép elbeszéllőt: te sem felejtenéd el szeretődet, ha így eltünne?
Szeretőmet? – kérdé a’ leány – ki szeretne engem?
Téged! – felelék tüzesen – Irene bizonyosan nem volt illyen szép, ’s még is szerettetett! – A’ leány pirúlva pillantott reám, ’s rövid hallgatás után mond szorongva: ne szakaszsz félbe úram! külömben nem végezhetem el történetemet, – a’ dél is közelít – a’ vizen sötétlő hegy-árnyék mutatja.
Szólj csak tovább – viszonzám – társaságodban nincs mértéke az időnek. Ninácska fejét kisded kezére hajtván, így folytatá beszédét:
„Hol most a’ gyógyító kut ’s roppant épületek állnak, ott akkor csak néhány hajlék vall, ’s kevés ember jött Füred’ látogatására. De egyszerre egy vitéz ott termett; – a’ nagy király’ udvari orvosa tanácsolta neki e’ vízzel való élést; mert hoszszú fogságban sokat szenvedett. Pornai volt az; halálos sebbe esvén, egy Töröktül feltaláltatván kigyógyittatott, kitöl azután több esztendei hiv szolgálatjáért szabadságot nyere; de a’ bú’ ’s rabságtól elfogyasztva, betegen tért hazájába, ’s a’ mint mondám a’ királyi orvostól Füredre küldetett.
Ez okból most is több beteg küldetik Füredre, szólék közbe.
Akkor óhajtom: hogy a’ forrás neked is ugy használjon mint Pornainak, mert ő nem sokára meggyógyult.
Ha te ápolnál, könnyen türnék minden gyötrelmet.
Ne igy jó úram! – felelt lesütött szemmel, igy folytatván szavait:
„Egykor a’ már már felüdült Pornai, mint te cselekedtél jó úram, általjött Tihanyba, a’ jámbor Atyáknak, kik egyedül gyámolíták a’ betegeket, akarta megköszönni pártfogásokat, ’s elhagyván az egyenes útat mint te jó uram! e’ barlangba ért, és –
’S egy jó lélekre talált –- szólék közbe – kit szeretett.
„Képzelheted a’ viszonlátás’ örömét.”
Érzeni fogom, ha ismét itt talállak! – Ninácska nem látszott ügyelni az indulat’ szavaira, hanem tovább beszélle:
„Ez időtül fogva, mihelyt az éj leszált, Pornai általevezte a’ ferdő és e’ szirt között lévő öblöt, ’s az éj’ csendes szárnya alatt tünődtek, mint lehetne megszabadulni Irenének a’ Szerzetböl; de az esküvés’ feloldatását nem merték remélleni. Már a’ klastromban történt: hogy a’ holtnak vélt férj viszsza tért, de hitvesét viszsza nem nyerhetvén, Baráttá lőn. Szökjünk el – mond elvégre Pornai – a’ Török, kinek rabja valék, barátom, ád menedéket. Ismerjük a’ világot – mit vesztünk benne? Kövess engem távol földekre, legyen bár éktelen pusztaság körülünk, mit árthat? hisz szerelmünk’ tiszta egét velünk hordozzuk. Irene zokogva mond: én követlek; de most távoznom lehetetlen, – a’ sulyos út megölné gyermekemet, minekelötte szemei a’ tiédet üdvözlenék. Kétes örömtül rendűlt meg Pornai’ keble, ’s csak azon iparkodott, miként kerülhesse el a’ Fejedelem-asszony’ ’s a’ Barátok’ figyelmét. Füredet elhagyá, ’s alattomban mindent elrendelt az útra. Csak ritkán jelent-meg Irene’ barlangjában, villámként, melly bár egy pillantatig, de még is világít.
Igy mult el a’ tél. Irene egy deli fiacskát szűlvén, elég erősnek érzé magát az útra. Pórnai eljött, ’s a’ túlsó parton hagyván Imrét, hív szolgáját gyors paripákkal, kedvesét csolnakba szállítá.”
És megszabadultak? kérdém vezetőmet. Ninácska viszonzá: „tapasztalhattad, hogy a’ tó sokszor véletlen feldagad, ’s háborogva zajlik. Akkor is igy kellett történni, mert a’ szegények hullám közé süllyedtek. Többet nem tudok felőlök; azomban egy írást hozok, melly bővebben értesít sorsokrul. Én Irene’ ’s Pornain kivül nem tudtam egyebet kiolvasni belőle, mert nem ugy van irva, mint mostanában szoktak.”
Miként jutottál az iráshoz? kérdém hirtelen. –
Minap általmentem Nagy-Vázsonyba taplót keresni, és Kinizsi romladik varának egyik boltjában*
Romos várának egyik termében.
lelém. Délután elhozom, nemde eljöszsz úram? kérdé enyelgő komolysággal. Éppen felelni akartam, midőn a’ déli harang megkondult, ’s egy Szerzetes Atya a’ barlanghoz érkezett, ’s reám ismervén, minthogy ebédre a’ klastromba igérkeztem, magát társaságul ajánlá. Mig én a’ Pátert üdvezlém, Ninácska elillant, ’s elfogódva nem mertem kérdezősködni iránta; csak midőn ama híres Echóhoz értünk,*
A tihanyi visszhangról (ekhóról) van szó.
többszer kényszerítém azt e’ szavakat: „szép vezetőm!” és „látlak ismét” viszsza-hangzani. A’ szöllő-hegyetőn, hol a’ Balaton ’s a’ félsziget tellyes pompájában megnyilik, eleget néztem, nem leng e ruhája a’ távolban; de hijában – a’ Páter unszolt, – Szent BenedekKlastromába menék.
Délután első András Király’ Tihany’ alapítójának hamvait megnézvén, ’s a’ minden utazótól annyira magasztalt folyosó ablakról néhány tekintetet vetve a’ tóra, elbucsusztam, sietségemnek a’ láthatáron tornyosodó felhők szolgáltak mentségül; de leginkább vonzattam kedves vezetőmtöl, azért elhagyván a’ klastromot, kocsimat délelötti helyére küldém, magam pedig lángolva, a’ szőllőkön keresztűl, le a’ gyalogútra, inkább szaladva mint sétálva az üreg felé sieték. Ninácskát ott gyanítám; de nem teljesült forró kívánatom, már eltávozott, – de az oltáron feküdt az igért kővel terhelt irás, ’s mellette egy mezei rózsa. A’ szép Nem, tudom megbocsátja, bár miként boszszonkodjék is a’ tudós, hogy én előbb ’s nagyobb örömmel a’ rózsához, ’s azután a’ levélhez nyultam; ez már szakadt, ’s némelly helyen olvashatatlan volt, mindazáltal félig meddig értett tartalmából kivettem Ninácska’ beszédét, ’s a’ történet’ utóbbi folyamatját; közlöm ezt, mennyire még emlékezetem tartja:
„Azon éjjel, midőn Pornai ’s Irene elszökni akarván vizre bocsájtkoztak, egyszerre nagy fergeteg támadt. Imre a’ tulsó parton halál-félelem közt várta jöttöket. Hasztalan kiáltá úrát, pusztán hangzott el szava a’ zúgó vészben; híjában rakott tüzet: a’ zápor eloltá, a’ szél széttszórta azt. Hajnalhasadtával fel ’s alá nyargalt a’ parton, kémlelni, ha őket a’ fergeteg más felé hajtotta volna, ’s a’ mint nyargal, egy deszkára kötött gyermekre akad. Irene’ gyermeke volt ez. A’ szerencsétlen szüléknek, látván bizonyos vesztöket, kellett magzatjokat ekként a’ sorsra bizni. Imre a’ kisdedet élve lelé, feloldá, ’s köntösébe takargatván azt, ismét ura után száguldott: de már azt, szoros ölelésben tartván hitvesét, holtan találta. Zokogva ásta el Imre a’ híveket, és Pornainak úti pénzével Biharba költözött, ’s ott Kinizs helységben egy malmot vett, ’s Pornai’ fiát Pálnak nevezvén, saját gyermekeként nevelte fel. Az egészséges gyermekből izmos ifjú vált, kit utóbb Mátyás király, látván ritka erejét, fekete serege közé iktatott, és hazai történetünk Kinizsi Pál név alatt dicsőül említ. Midőn Kinizsi vitéz tetteiért a’ Királytól Nagy Vázsonyi uradalmat nyeré, Imre, véltt Atyja is véle ment, ’s őszinte megvallá születése’ titkát. Hihető, hogy Kinizsi, Imre’ vallását irásba tetette, és ennek másolatja lehetett az, a’ mit Ninácska az omladékban talált. Lehet, minthogy az öregség többnyire csevegő, Imre maga terjeszté e’ regét a’ nép között.”
____________
A’ fergeteg nőttön nőtt, ’s megfosztott a’ reménytöl szép vezetőmet ismét láthatni. Egy kisded arany keresztet egyszerű sinóron, mellyel azon reggel Füreden vevék, hagytam a’ barlangban, és azon feltétellel, hogy őt másnap ismét felkeresem, kocsimba siettem, és villámlás, mennydörgés, zápor-esső közt Füredre tértem vissza.
Bizonyos vagyok abban, hogy olvasóim ezen történet’ végével különös gondolatokra fakadnak, a’ szép Nem kiváncsi lesz megtudni, mi történt tovább velem, ’s Ninacskával. Erre sajnosan azt felelem: hogy ezen nap’ románomnak*
Regényes történetemnek.
is vége szakadt, mert bár mennyit jártam Tihanyba, őt többé nem láthatám, sőt máshol sem nyerheték tudósítást e’ kedves tünemény iránt. Tán valamellyik aszszonyi olvasóím közül olly kegyes lesz, ’s az eltünt Ninácska’ helyét betölti. Ha esztendőre Füreden egy szép fekete sinóros arany kereszttel elömbe jön: a’ sors’ végzetének veszem, és hódolni fogok; ’s csak tőle ’s kellemitöl függ majd, mikor? miként? és meddig lehessen másod része e’ Novellának tetszetős.
Ha olvasóim közül egy ultra-tudós találkozik, szinte hallom mondani: miért nem nyomtatta le inkább ez az ember a’ Ninácskától nyert irást, több haszon hárult volna reánk; ki higyjen puszta szavának? Erre mélly alázatossággal felelek: helyes észrevétel, ’s azon irást magam is közrebocsájtottam volna, de a’ barlangból kijöttemkor, mint feljebb említém, nagy zivatar támadt, és kalapomat elakarta ragadni, ’s a’ mit hirtelen hozzá kapok, az ujjaim közt tartott papirost kapta el; néhány pillantatig a’ szél játszott vele, utóbb a’ tóba vetette, – igy tehát bizonyság nélkül maradván, el kell szenvednem, ha az egészszet költeménynek veszik; külömben is megelégszem, ha ez a’ Szépeknek tetszik; inkább ezek’ lágy itéletéhez folyamodok – ebben legalább olvasóim igazat adnak.
Gr. Mailáth János.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.