Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Kedves barátom! két esztendei tévelygés után a’ külföldön, ismét ifjukorom’ csendes helyéböl írok; atyámnak és a’ nagy világnak tartoztam ezen úti adóval, ’s teljesítém a’ nélkűl, hogy belsőm hajdani örömim ’s barátim iránt elhidegűlt volna. Egyik szerzett fő tapasztalásom az: az ember itthon sok tárgyat fel se veszen, a’ mit máshol csodál, ’s a’ képzelet, melly örömest távolt keres, végre csak ott nyúgszik-meg, hol ébredő lelkünk először fejlett-ki a’ sejtések’ homályaiból.

Vidám kedvvel járom-be a’ tájt, hol minden olly rokon ’s szívhez szólló. Künn ugyan szebbet ’s felségesbet láttam; csodálva kelle hódulnom az emberi észnek, melly müvészlélekkel varázskört von maga körűl; de szeretetre még is csak hazám’ földje bírhat, ’s pásztori létünk’ egyszerüsége vonzóbb zajló piarczinál^* a’ fényüzésnek, hol kiki mindenét vásárra viszi, ’s nyereség intézi lelki testi tehetségeit. A’ büszke sír, melly márványhalmokkal az időt gúnyolja, nem gerjeszt olly érzésre, mint a’ kisded mohos kő, melly boldogult szülőm’ hideg hamvát födi.

Leginkább mulatok azon omladék közt, melly lakásunk mellett lévő dombon, százados tölgyek között áll; hol őseim hajdan laktak, csatáztak. Emlékezel milly gyönyörű onnan a’ kilátás? milly bájló S* városka’ fekvése nyugoti részén, ’s az országút’ csavargása, melly, élet gyanánt, most bokrok lapályok közt el-eltűnik, majd virágos halmokon ismét szembe ötlik, még a’ messzeség’ homálya végkép nem rejti-el. Itt a’ multnak képei vonúlnak-el szemem előtt, ’s hazám’ történeteit, erős és gyönge vonásival, fontolgatom. Hej barátom! mért száltunk-le a’ magasról? Az erős de szabad levegőt a’ puhább maradék nem bírván, leszállt a’ völgybe, hol a’ földi gőz sötéten borong felette. De elég! lásd ebből, mint élek és érzek.

Ha az ember éjfélkor ír, mikor nappal is rá érne: jele, nem tud alunni, ’s ez, ha különben testi baj nem virraszt, feszes állapat, ’s inkább tapasztalni, mint festeni lehet. Én tudom okát, ’s épen azért ébren álmadozom. Egy nem ritka eset emelt-ki nyugalmamból. Nevess-ki ha tetszik; de ne vádolj! gondold-meg azon bölcs mondást: mit vak esetnek hívunk, az jön épen legmélyebb forrásból.

Tegnap ismét a’ várhegyen valék; már nem tudom, a’ szelid alkony e, kísérve madarak’ zengzetitől, vagy más valami titkos előérzés lágyított e meg: de minden tárgy életet nyere hevűlt képzetimtől. Szinte kiölelve magamból néztem a’ távolban ég, ’s földet testvéri csókban olvadozni; ez a’ szerelem’ képe! gondolám, melly világokat rokonít, és az éltető nap csak egy piczinyke szikrája ezen mennyei lángnak. Igy eszmélkedve ballagék le a’ völgynek, tudja Isten mi nem kerengett fejemben; midőn egyszerre, nem is ügyelve a’ léptemet gátló vízmosásra, valami másfél ölnyi mélységbe zuhantam. A’ szédelgő ideák megszűntek, de éktelen szorongás lepett-meg, midőn azon pillantatban asszonyi sikoltást hallék felettem. Első tekintetem egy leányba ütközött, ki ijedtében szinte halaványan a’ parton álla, ’s gyöngéd karjait segédül felém terjengeté. Gondolhatod, milly hamar talpon, ’s néhány szökéssel megette állék. Mit szóltam, mit miveltem, azt magam sem tudom; halotti dermedésben néztem a’ szép alakra, ámbár vérem soha tüzesebben nem szökellt. Ő kellemes hűledezéssel fátyolát pirúló képére vonván, örömét rebegve szerencsés estemen elfordúlt, ’s eleinte halkan, utóbb’ szaladva távozott, ’s a’ fák közt tűnt-el. Ügyetlenségem’ érzete, ’s a’ csodálat engem’ lekötve tartott, zavartan néztem utána, míg az esti levegő haza útasított.

Atyámat nyugtalankodva lelém, ’s elmaradásom’ okát adván, mondá nevetve: „így jár, ki szűnetlen a’ felleget méri. Mint föld’ gyermekének szükség, hogy néha le is nézzünk, mert a’ ki megbotlik, homokot árul.” Ekkor vevém észre portól fakó ruhámat, ’s a’ mi több, hogy kalap nélkül tértem vissza.

Mit szólsz ezekre? én legalább, ha rajtam ez néhány év előtt történik, azon tüneményt berki tündérnek tartottam volna; bájaira nézve annak is illenék. Most azt vélem, hogy ő is halandó, ’s épen azért óhajtanám életembe szőni. Nemde mosolyogsz, hogy érettebb koromban is egyszeri látásra olly szívért hevűlök, melly vagy másé, ’s ha nem, árokban nem keresi hívét? Azonban, nagy idő kell e frígyesűlni valakivel? lassan tesz e vizsgáló lelkünk egy szép tulajdont a’ máshoz, míg a’ szerelem’ mértéke megtelik? vagy pedig egy lelkes tekíntet, egy lelki villanás már elég lángítaní a’ szunnyadó érzést? Ezen kérdésimre felelj, de hagyd szívedet is közbe szólani. –

Szerte jártam a’ kőrnyéket, meglátogatván a’ szomszéd urakat. Ki leányát, ki húgát, ’s egyébb rokonját mutatá-meg; némelly vírágot leltem távollétem alatt kifeselve, de a’ kedves tünemény nem volt közöttök. A’ városban is kérdezősködtem. A’ fogadós feldicsérte magát, mennyi utazó fordul-meg nála, de én mind ebből semmi nyomát nem lelém, ’s békételen tértem haza.

Szinte várom kérdésedet, t. i. ha egy pillantat annyira elbájolt, mért nem mentél utána? Minden illendőséggel kinyomozhattad volna. Helyesen, barátom! de gondold-el gonosz helyheztetésemet; azonfelyűl tán magad is tapasztalád: ha szívünk mozdúl, eszünk’ kereki hamar öszve zavarodnak, ’s ha ezen mentséget-is gyöngének találad – szeress!

Épen válaszodat olvasám, mellyben a’ szerelmet unalom’ gyermekének tartod, ’s ezzel nem kis boszúságba hozál, midőn atyám, levelet tartván kezében, szobámba lépett, ’s ezen szavakkal: „Fiam, jó ujságot hozok!” melyéhez szoríta. Az újság ez: ő ismeretségei által a’ fővárosban számomra hivatalt szerzett. „Az út – mond – nyitva legfőbb méltóságra, ha ezen nemes czélt csüggedtlen folytatod. Ideje már a’ polgári életbe is avatkoznod; az emberi szövetség mindenkit szolgálatra kötelez, ’s ez kútfeje az igaz szabadságnak, melly hogy az egészre terjedjen, az egyes terhet békén viselni ösztönöz. Csak ott állandó a’ törvény, hol szegény boldog annak sikerén fáradoz, ’s nem ott, hol félre vonúltan a’ köz ügytől jobb időket siratva egymás’ sérelmeit panaszolják. Nem sokára együtt indúlunk-el, ’s örömmel nézem, ha atyai szorgalmam’ gyümölcsét használod.”

Ámbár illyesekre elkészültem, ’s megyénkben valami tisztséget keresni szándékoztam, még is ezen váratlan hír kedvetlen lepett-meg; de jó atyám’ örömét tekíntvén, időt se vettem a’ megfontolásra, ’s tetszésére bíztam sorsomat. Ő bennem él, és azt véli, hogy neve új díszt nyerend általam, ’s én hálátlan volnék, ha függetlenségemmel nem adóznám. Nem várok ugyan sokat; de nem is rettegem a’ jövendőt. Az emberekkel nem olly nehéz élni, miként négy fal között véljük: ha nem vágyunk felettök ragyogni, vagy nem kénytetünk tőlök kegyelmeket fogadni. Hála sorsomnak! mindezektől ment vagyok.

Atyámmal szerencsésen elértem rendeltetésem’ helyére. Első napokban mingyárt a’ nagy ’s kisebb urakat (kiknek egyenes, vagy mellékes, befolyások van tisztemre) eljártuk, ’s ha mindannyi szép igéretek közűl csak néhány teljesedik is, sok hajlongásom nem esett hijában.

Új tisztem csak délig tart, a’ délutáni órák egészen magamék. Most szállásom’ igazgatásával foglalatoskodom. Atyám néhány hetet itt tölt, igen meg van elégedve, csak néha valami titok akar kitörni belőle, mellyet makacsúl takargat mindég. A’ kedves ismeretlen többször mint akarom bészökik álmaimba, ’s nagy oka, hogy az ide való szépekből még egy sem hata rám.

Az idő miként játszik velünk, miként másítja és forgatja az embert; ezt leginkább látom most egyik iskolatársunkban. Emlékezzél Perjes nevű fiúra, kit lomhasága és örökös álmossága miatt új Morpheusznak tartván, untalan csípdezénk? Ez most itt, független sorsban él, ha csak a’ játszó asztal lekötve nem tartja. Ő mindent tud ’s ismér, ezer gondolatok’ forrása, kész eszköz mindenütt mindenre, hol jó asztalt ’s tele erszényt gyanít: egy szóval, eleven krónikája a’ városnak. Öszve-találkozásomkor véle, itt-létem’ czélját megértvén, tüstént minden előjáróim’ biographiájit elbeszélte, ’s olly valóan, mintha mindegyik’ meghittje volna. „Te nyargalva mész elő – mond – neked homlokodra van írva, hogy tiszttartód otthon nagyságol. Én tettel ’s tanácssal akár mikor szolgálok, mert ha más nem csal-meg, magad csalod-meg magadat” ki tudja mit nem hordott volna öszve, ha egy zömökös úr nem közelít, kit is megpillantván, sugá fülembe: „ez a’ jó úr pinczéje’ lelkét az orrán hordja; mingyárt hozzá megyek ozsonnára – de tiszteld őt, mert szörnyű hazafi, haragszik a’ napra, hogy nincs bajúsza, ’s az angyalkákat is kalpagban képzeli.” Ezzel a’ vastag úrnak karjába öltekezve, elballag. Ez egyik régi ismerősöm újitott kiadásban. Annyiból szeretem, mivel könnyelműsége mellett is, éles észt ’s emberisméretet bír; határt pedig én szabok, mennyire közelítsen.

A’ másik ismerősöm bizonyos Rengházi, ama’ híres diák, kit tanítóink példáúl allítának fel, ’s mi fentebb elme gyanánt bámultunk; ’s tán ezért is, gőgje eszén felyül nőtt.

Perjessel tétova sétálván, két ember jön előnkbe, kik meg-megállva valami nagy dologról versenygeni látszattak. „Nem ismered azt a’ halavány ’s komoly képű embert? – kérdi Perjes – az Rengházi!” Én megakartam szólítani. „Ne háborgasd – mond tartóztatva Perjes, – ők most a’ halhatatlansággal játszanak. Csak nézd miként nyomkodják egymás’ kezét, pedig tudom gyűlölik egymást. Rengházi szép birtok mellett tudóst játszik, ’s felséges homályba leplezi a’ reminiscentiákat, mellyek zavart olvasástól még fejében kerengnek. Tudod, a’ mi árva nyelvünkben sok a’ vezér, kevés a’ közvitéz. Ő is ítélget a’ nélkűl, hogy jobbat mutatna ’s a’ készet ócsárolja; hallom ugyan, vannak munkáji, mellyekkel a’ publicumot ijeszti, jelesnek tartják tőle a’ tíz parancsolatot, mellyet ugyan annyi sonnettbe foglalt. Ha elméjét vizsgálom, Babylon’ tornya^* jut eszembe. A’ másik is szinte tudós, ’s eskütt ellensége minden újnak. A’ legszebb Múzsát is megveti, ha szalonnától nem csillog haja. Ő sokat dolgozik, ’s czérnával mért versekkel harsog a’ pusztai népnek.”

Hideg méltósággal viszonzá köszöntésemet Rengházi, midőn mellette elmentem, alig hiszem, hogy reám ismert; én pedig gondolám: csak villongjatok, ám e’ nagy harcz csak szóba ’s tintába kerűl.

A’ titok kinyilatkozott ’s nekem ezer gondot okoz. „Fiam – mond tegnap atyám – még egy férfit kell meglátogatnunk, ki téged’ ’s engemet leginkább érdekel, ő régi barátom, vigyázni fog szükségeidre, ’s maga is elébb főhivatalokat viselvén, útasítást adand új pályádon. Eddig a’ szokatlan munka ’s házi gondjaid elfoglalván, nem akartalak háborgatni; most itt-létem végre járván, illő nála személyesen udvarolnod, ’s örömmel ohajtom, hogy azon nemes házat, ezentúl is többször megkeressed.” Én egész készséggel vevém kalapomat; atyám mozdulatlan álla, valami feltétel látszott fejében forogni.

Ha tetszik, édes atyám! – mondék – tehát mehetünk. Ő kezemet fogván égő szemmel sokáig rám nézett', ’s szinte ellágyúlva mondá: „Lajos! én boldog férj voltam; te maradtál egyetlenem. Még halálom előtt szeretnélek egy jó lélekkel frígyesülve látni. Azon barátomnak van egy leánya – vedd-el!” Lesujtva állék, ’s zavarodásomban nem tudtam felelni.

Atyám szorongásomat látván, mondá szelíden: „nem kényszerítlek! azonban megvallom, ez egyik édes kivánatja éltemnek. Jer.”

Némán ballagtam atyám mellett. Százszor is ajkimon lebegett az ismeretlenhez való szeretetem; de mindég vissza vonúlt melyembe, elgondolván azon bizonytalan ’s gyöngeséggel határos indulatot.

A’ komor inquisitio’ épűlete nem lehet rettentőbb szabad léleknek, mint nekem B* úr’ háza. Lábaim szinte ólommá váltak, alig tudtam felvergődni a’ lépcsőkön. Az ajtó nyílik, egy tisztes öreg úr lép előnkbe.

„Későn hozom – mond atyám, az öreg’ kezét megrázván – de annál bíztosabban.”

„Reménylem, hogy bennem másadik atyját szemléli, és ezentúl minden hiú világi szokást félre tévén, fiúi szívvel közelít hozzám” viszonzá az öreg. Hogy magamat furcsán viseltem, ’s nem igen okosan szóltam, nyilván jelenték B* úrnak ezen szavai: „éj édes öcsém! annyit forogtál a’ világban, ’s még is olly félénk vagy? azonban, megismerjük egymást, ’s a’ tartózkodás múlik.”

Feszültségem lassanként eloszlott, ’s neki bátorodva, én is beszéd közzé elegyedtem, mindenkép elakarván simítani azon szögletességet, mellyet első jelenésem reám bélyegzett, ’s nem sikeretlen, mert utóbb az öreg B* szemei kedvezőleg mulatának rajtam.

Nem sokára a’ házi kisasszony is megjelent. „Nelli leányom!” mond az öreg, azután engem’ is mint új házi barátot bemutat lyányának. Alig hiszem, hogy ez tudta, milly szándékkal vezettetém elébe; mert legkisebb habozást sem árult-el: nyugodt vidámsággal üdvözle, ’s olly nyíltan nézett szemem közzé, mint valami tárgyra, melly se’ nem vonz, sem vissza nem taszít; kétes állapatom ez által igen könnyebbűlt. Nelli egy azon alakok közűl, kiben nem tudunk megegyezni, szép e’ vagy nem? Arczvonásai nem szépek, de bájosan öszve-hangzók, termete kicsiny, de mozdulati könnyűk; nem akarva tartják fogva a’ szemet. Én mingyárt intéztem hozzá szavaimat, ’s kedves lőn társasága; csak mikor a’ két öreg magunkra hagyott, hézagos lett a’ dialogus, ’s én már az idővel akartam elő állni, midőn Nelli ezen újsággal lep-meg: „most nálunk minden öröm hijányos, mert kedves Máli öcsém nincs közöttünk.” Én hátra lépve öszve csaptam kezemet, „Még egy testvér!” kiálték. „Igen, igen! – viszonzá Nelli merőn szemembe nézve – Máli öcsém egy nénénkkel fürdőbe útazott, ’s néhány hét múlva tér ismét vissza.” Erre lelkesedve kezdé dicsérni, milly szép ’s jó, tán egész életét is leirta volna, ha az öregek félbe nem szakasztják. Nagy örömömre atyám bucsúzott, én utána. B* úr olly kegyesen bocsáta-el, miként fogadott, Nelli szíves idegenséggel.

Estve atyám ismét ismételé kivánságát, előmbe terjesztvén ezen szövetségből reám sarjadó hasznokat: t. i. nemzetség, birtok. „Tudom – mondá a’ többi közt – alacsony birtokvágyást lelked nem ismér; de ha jóság mellett pénz is van, kettős nyereség. Atyáink azt tartották: a’ férj adjon ebédet, az asszony vacsorát.” Én hallgattam, ’s ő látván hogy bizonyos válaszra eltökélve nem vagyok, mondá igen kegyesen: „nem kényszerítlek; de azt méltán várom tőled, hogy férfikorba lépvén ön szerencsédet fontolóra vesd.”

Barátom! nemde igaz atyám’ mondása? de az ember miért olly gyarló? hidegen megy-el az igazság mellett, ’s meghal álmaiért. – Légy boldog!

Atyám jószágaira tért. Azolta többször vaIék B* úrnál, ’s tiszteletem mindég nevekedik iránta. Milly türelmesen itél ő a’ világi dolgoknál, habár visszás indulatok ütköznek is öszve; milly kimélve oktat, ’s rejtekezve segít. Bár csak leányát ne kellene elvennem. Ez iránt hallgat ugyan, de még sem kétlem, egyet ért atyámmal.

Nelli jó leányka; víg kedvű, szemes tüzes gazdasszony, ’s mivelt elméjű. Öccsét indulatosan szereti, ’s hol csak lehet, maga felett ragyogtatja. Ritka tulajdon a’ szépeknél. Ő baráti érzést mutat; de hála Isten! nem tetszem neki; úgy hiszem, a’ másik is külömb emberre talál.

Ne gondold, barátom, hogy nem vádolom magam is gyermeki tévedésemet; de vétek e az? ha keblünk egy képet imádva éltet, mellyet a’ képző erő örök ifjúságban felénk ragyogtat; melly távol, de annál szebben mosolyog életünkre, ’s az elmét édes lehetséggel kecsegteti. Igaz – atyám minden áldozatot érdemel; de a’ halasztás nem engedetlenség.

Perjes, ki, ugy szólván, más emberek’ gyöngeségiből él, B* úrat becsűli, kit én csak mint távol ismerőst említék neki. „Ő igen derék ember – mond Perjes, – ha feje enyém volna, megmutatnám, mint kell játszani a’ világgal; ha erszényével bírnék, én is az ablakról néznék-le a’ szegény párákra, kik annyit szaladnak, lármáznak, árulkodnak, hogy utóbb a’ koporsón kis czifraság látassék.

„Hallom, derék leányai vannak?” kérdém Perjest.

„Van kettő, Máli édes, Nelli mostoha – felel ő – A’ mi a’ leányokat illeti: Nelli elvenni való, vigyázni fog az életesházra, ’s ha ura meg nem hízik, jele hogy vízzel él. Máli csillagnéző, szép noli me tangere,^* száz lépésre elpirúl ha férfi-tekintet fúrja magát szemébe, vitéz legyen a’ ki bele kap, mert a’ sírban is hűséget vár. Én örömest állítanám őt szobor gyanánt szobámba” – egyszerre elhallgat, ’s kémlelve reám néz – „talán csak nősző vagy? – ha levélhordozó kell, itt kezem. De jól vigyázz, kiepigrammáznak.^* Egy költő, ki szégyenére a’ kilencz Múzsáknak gazdag is. –

„Rengházi?” kérdém hirtelen.

„Az – felel Perjes – már régóta kibérlette az útszát, ’s képeket metsz reá mint tükrébe a’ fiatal leány.” Képzelheted miként örűltem ezen hírnek, legalább lesz okom magamat távoldad tartani.

Életem különben egyszerü. Szorgosan dolgozom, a’ gyakorlás elő segít, ’s nem sokára egészen bétöltöm azon helyet, hová ültettek.

Néhány társaságokba is hivattam. Barátom! ezekben a’ nemzetiségnek semmi nyomát sem láthatni, az utánazás jégarcczal tétováz mindenütt. A’ vígság, melly másutt minden sorsot egyesít, itten minden rendnek fenyítő határt szab. Kinek a’ szerencse néhány hold földdel többet adott, már félválról néz nemes társára. Hideg barátság, suttogó leányseregek szánakodva nézve a’ szegény hazafira. Meredt férfiak, hivatalos köntösben már messziről éreztetve tehetségök’ súlyát – ez képe itt a’ nagy világnak. –

Őszínteségem nagy gondtól felszabadított, legalább nem leszek kénytelen szív nélkűl lekötni magamat.

B* úrat otthon nem lelvén, Nellihez mentem. Beléptemkor egy levelkét tett félre, mellynek édes tartalmát mingyárt képében olvasám : „Máli nem sokára itt leszen” – mond – és – és – itt megakadt.

„Ez az és – mondám – kapcsoló íge, ’s más nevet is igér.”

„Ezek a teremtés’ urai mingyárt titkot sejtenek” viszonzá Nelli csintalan – és nénénk.” Ezzel vádolni kezd, miért nem örűlök Máli’ érkezésén; ezért a’ hidegségért, ugy vélé, adózni fogok ha meglátom, ’s én is egyike lehetek imádóji közűl.

„Illy ajaktól a’ jövendőlés nem veszedelmes. A’ jelent inkább retteghetném!” felelék magamat igen alázatosan meghajtva.

„Ugy tartom a’ jelenlét mindég örvendetes, ha a’ multtal békében élhetünk” felelt Nelli. Az ismeretlen’ képe lövelt eszembe ’s elnémulék. Nellinek sem igen volt kedve az elszakadt beszédet új folyamotba hozni, hanem levelén csüggő szemekkel gondolkodva egyet sohajtott, ’s én utána. Úgy ülénk, mint egy öszvezendűlt szerelmes pár békülő félben. Nem sokára csengettek. Atyám! mond Nelli, ’s elébe szalad, én őt követém.

„Jer öcsém, beszélgessük-el az estvét, ha jobb mulatság nem tartóztat!” mond B* úr, szobájába intve, ’s derűlten maga mellé von a’ párnaszékre. Sok kérdéseire visszásan feleltem, azért elhallgatott, de szemei untalan rajtam mulattak. „Lajos! – mond végre kezemet fogván – te ifjuságomat bájolod viszsza; atyádat vélem benned, olly hasonlók vonásaid az övéjihez. Ezen korban volt ő is, midőn ifjúságunktól fogva álló barátságunkat nagy veszély fenyíté.”

„Veszély? – kérdém álmélkodva: – illy erős két szívet mi háboríthatott-meg?”

„A’ szerelem – viszonzá B* úr – egy tárgyért hevűltem atyáddal, ’s övé lőn az elsőség. Nem tagadom, nagy küzdés által győzheték csak az eláradt indulaton, de győztem. Utóbb egy özveggyel én is frígybe keltem. E’ házasság’ gyümölcse Máli, Nelli mostoha leányom, de saját vérem szerént szeretem őt is.” A’ tisztelt ősznek bizodalma nyíltságra buzdított, ’s eléje terjesztém atyám’ kívánságát. „Gyermekeink’ öszve kelése egyike régi álmainknak – mond B* úr – én nem ellenzem, ha sziveitek önkényt hajlandók arra: de minden áldozat nélkűl; szülőké a’ választás, a’ megisméret tul esik hatalmokon. Az illy szövetség kétesen vág életünkbe, csak eltökéllett érzés bírálhatja-meg érdemét.”

Most ideje, gondolám, a’ kegyes öreget titkomba nézetnem, ’s hím nélkűl^* megvallám neki az ismeretlenhez való vonzódásomat; de hogy még is gyors lángomnak félig meddig mentő okot is adjak, minden kitelhető elevenséggel ügyekeztem lefesteni alakját, ’s örömmel láttam az öregnek nőttön nőni figyelmét. „Nem hiszem – így végzém szavaimat – hogy ezen gyermeki hevűlés olly soká tartson, de most még máshoz tiszta érzettel nem közelíthetnék.”

„Helyesen, édes öcsém – mond B* úr vidáman – én szivemből minden jót kivánok, ’s atyádnál is szószólód leszek.” Vacsorán ott maradtam, valamennyen vígan voltunk. Vígan tértem haza, ’s a’ történtekről vissza emlékezvén azt találtam: minden emberben él költői tehetség, midőn hibájit vagy eltévedéseit szépíteni szükség.

Láttam őt, ’s a’ nélkűl hogy tudnám kicsoda, már félteni is kezdem. A’ szerelem ollyan vendég, mint a’ nagy úr szegény háznál; magát csak kielégítené az ember; de kísérőji ezer bajt okoznak.

Néhány esős nap után szép langyos idő lévén, kocsin lovon sok ember a’ szabadba tódult; magam is egy kertbe sétáltam. Ott tévelyegtem, még egy nagy-úr, tán unalmából, magához intve, beszédet kezdett velem. Gondold-el öröm-ijedésemet, midőn egyszerre a’ szép ismeretlent, egy huszártiszttel karöltve előttem elsétálni láttam. A’ szó elhalt ajkimon, egész létem szemembe zárkozott. Ő is megismerni látszott: ezt vallá azon tekintet, mellyel köszöntésemet viszonzá. Örömest utána mentem volna, eleget mozogtam, kezemet tördeltem, ő excellentiája mindég beszélt, ’s az illendőség nem engedé őt elhagynom; majd fél órát tölték illy kínos nyugtalanságban. Nagy sokára jöttek több urak, ’s ő excellentiája elbocsátott; de bár mennyit néztem, szaladtam, többé reá nem akadtam.

Öröm ’s boszuság közt mentem B*hez; ’s épen, amint szobájába lépek, valami suhogó ruhás surran-ki a’ mellék-ajtón. Én, anélkűl hogy az öreg kérdezett volna, mindent elbeszéltem neki, ’s ő nagy részvéttel minden környülállást pontosan kihallgatott. Belső nyugtalanságom nem hagya nála soká mulatnom, különben is terhemre volt az öreg’ vidámsága, ’s Nelli csintalan mosolygása, ki minduntalan keresztűl ment a’ szobán. Búcsut vevék, előre mentvén magamat, ha néhány napig udvarlásomat elmulasztanám. Az öreg minden jót kivánva igen nyájasan bocsátott-el. A’ ház előtt Rengházit lelem, keserves ábrándozással nézve az üres ablakra. Elsőtétűlt midőn megpillanta, mintha az útszát is féltené tőlem. Csak énekelj beteg társ, gondolám, ’s elsiettem felkeresni Perjest. Négy kávéházat eljárván, csak ugyan reá is akadtam.

„Adok munkát, te eleven currens;^* fejed’ ’s lábad’ szánd nekem, néhány napra” szólék Perjeshez, ’s leirván a’ kedves alakot a’ mint bennem él, arra kértem: nyomozná-ki valami módon ’s adná tudtomra.

„Kölcsönözd Jakab’ létráját^* – viszonzá Perjes – mert illyen szépséget más planetából lehetne csak leragadni, én sok leányt ismerek” –

„Nem ismered — kiálték hirtelen – különben illy fagyos képpel nem boszontanál” ’s elbeszéltem neki, hol ’s kinek karján láttam.

„Ha itt van, fellelem; de hát ha megugrat a’ huszár? akkor te állj-ki vele, majd én csak messziről csodálom vitézségedet” mond Perjes, ’s minden készséget igérve, hagyott-el.

Levelem olly zavart, mint elmém; de baráti kézbe jut, egyedűl ez nyugtat-meg. Ámbár minden bizonytalanság epesztő, még is rettegek találkozni véle, hát ha fentebb sorsú? vagy, mi több, ha más’ sajátja már! akkor csak magam vesztek, ’s miként lépjek jó atyám elé? kétkedve így kérdezem magamat – ’s méltán; mert a’ szerencse, látom, nem igen kedvező. Először árokba estem, ’s most a’ huszár – óh az a’ huszár!

Barátom! milly nehéz valami gyöngeségtől megválnunk, ezt magamon tapasztalom; de úgy hiszem, nem sokára teljes jobbulásomról többet írhatok.

Tegnap B* úrnál valék. Máli a’ fürdőből megérkezett, de főfájás miatt nem láthattam. E’ házban is valami szövetik, mellyet előttem igen titkolnak. Innen haza térvén, Rengházi toppan szobámba, ’s röviden áltszökvén az iskolapályán, kérdi daczosan: mit csinálok annyit B* úrnál.

„Hát téged’ mi lappangtat a’ házon kívűl?” kérdém viszont a’ hevülőt.

„Azon kéjszellem – viszonzá Rengházi – melly a’ lelket isteníti: a’ szerelem!” ’s ezzel száz meg száz phrasiszokkal elbeszélé szíve’ történetét; azután elővesz egy csomó papirost, ’s Málira írt verseit felolvassa. Olvasás közben szörnyű tüzbe jött, ’s midőn már igen közel járt a’ naphoz, akkor nézett-le rám, nem olvadtam e még el. Részemről ezen költeményekben hol a’ fülmilét, hol a’ baglyot hallám.

„Sajnálom hogy te lettél vetélkedő társam; hihető, veszteni fogok, de azért czélomtól nem állok-el. Te pennával harczolsz, én karddal mindent halomra ölök!” ezt mondám mérges hangon.

„Érte halni üdvösség!” felel Rengházi, ’s az ajtó felé vonul. Ekkor berohan Perjes. „Megvan a’ huszár, meg az ismeretlen aszszony, vagy leány! – kiálta – Jer! az arany kakas-fogadóba, ott a’ te édened.”

„Bocsáss-meg, Rengházi! – mondám – én nem gátlom szerencsédet; sőt ha akarod, kérőd is leszek: de csak úgy, ha nem gondolsz a’ kosárral.” Rengházi nem szól, ’s míg kezemet szorítá, megvetőleg pillantott Perjesre, ki irántam felébreszté gyanúját, ’s fellengve távozott-el. Én a’ fogadóba sietek, a’ kapunál akarván meglesni a’ kedves’ jelenését. Feszűlt kebellel ott állék egy ideig, midőn ezen szózat: „Ej villogó villám! Lajos! mit csinálsz itt?” harsogott mellettem, ’s Szálnoki Major, kivel a’ külföldön ismérkedtem-meg, áltkarolt. „Jer feleségemhez! – mond tovább – ne álmélkodjál mint a’ megvert tábor,” ’s szobájába vezet, hol egy szép szőke asszonyság nyájasan fogadott. Szabadabban lehellék, látván tévedésemet. Szálnoki most elbeszélte: hogy néhány vásárlásai végett ide szállt, ’s holnap költözködik csak B* úrhoz, kinek leányával öccse kézfogást tart.

Innen haza menvén, B* úrtól ezen levelet kaptam: „Holnap után egy kis házi ünnepet ülünk, mellyre szívesen meghívlak ; több szeretett személyt fogsz nálam találni, azért jöttödre számolok.” – Ez a’ hír Rengházinak elég tárgyat ad elégiára. Meg nem foghatom, miért titkolódzott annyira B* úr, ’s minő érzéssel fogja ezt atyám hallani.

Bús irányt vesz, látom, szerelmem is. Fogyton fogy reményem az ismeretlent megláthatni. Boldog vagy barátom: hogy hültebb vérrel áldva a’ természettől, nem kell vesződnöd üres álomképpel.

Miként írjam le hideg betűkkel, forró érzetek közt zajgó éltemet. Enyém ő! ezen rövíd szókban leled végtelen szerencsémet. Milly sokat adott egy pillantat; legmerészebb vágyaim ellankadtak fényénél.

A’ rendelt napra B* úrhoz mentem. Elfogódva örömtől jön elém a’ tisztelt ősz ’s ezen szavakkal: „jer fiam! oszd velem azon boldogságot, mellyben létünk olly ritkán részesűl.” Szobába menénk, hol – őt láttam, ama’ tísztnek karján, ki őt a’ kertben kísérte. Mint az első napvilág a’ vaknak fényre nyílt szemére, mellyet ismét bús homály éjjelez: úgy hatott rám e’ nem sejtett látás. Vérem majd lángolt, majd hidegen rohant szivemre. Szédelgeni kezdék, de csak hamar édes gyönyörűségbe merűltem, midőn B* a’ lángzó képű kedves alakot elém vezetve „ez leányom” mondván, annak kezét kezembe tevé. Egész létem egy hosszu sóhajtásban feszűlt eloszlani, midőn – atyámat is könyes szemmel felém jönni, ’s áldó kezét felém terjeszteni látám. Itt állnak gyermekeink– rebegé az öreg B* – Nemde barátom! nem minden álom hívság?” ’s a’ két ősz egymás’ karjába dőlt.

Feleszmélvén a’ sok szívreható öröm-ingerekből vevém csak észre a’ körűlállókat – Szálnoki Májort hitvesével, ’s Nellit azon nekem annyi félelmet okozott tisztnek keblére simúlva. „Kapitány Szálnoki – mond B* úr: Nelli’ mátkája, nem sokára kedves vőm .” És a’ kapcsoló íge, a’ melly a’ levélben maradt!” így szól közbe csintalan Nelli! Néma ölelkezés lőn tolmácsa a’ különféle érzéstől lekötött nyelvnek.

Azután B* kifejté e’ történet’ mivoltát: t. i. Máli’ nénje, anyja’ testvére, kiben egy lelkes asszonyt tanultam ismerni, ferdőbe utazván S* váraska felé vevé útját, hogy onnan atyámat is meglátogassa; de balúl értesíttetvén atyám’ otthon nem léte felől, legott meghált. A’ szép langyos estve sétálni csalá: ekkor Máli a’ kilátás végett eltávozván nénjétől, feljebb ment a’ várhegynek, ’s engem az árokban lelt: de mindemellett olly szerencsés valék neki tetszeni. Az öreg B* festéseimből mingyárt leányát gyanítá, de teljesen csak akkor győződött meg, midőn a’ kertből olly nyugtalan hozzája menék, ’s mind Málit, mind Szálnoki Kapitányt olly híven leírám. Ekkor atyámat mindenről tudósítá, ’s az is titkon eljött, hogy boldogságomban semmi híjány ne légyen.

Későn jutott eszembe, hogy Rengházinak kérője vagyok, azért is Perjessel felkeresvén őt, megvallám neki, hogy nem is sejtve magam lettem vőlegény, ’s csodálnom kelle, milly könnyen győzött magán, midőn rövid hetvenkedés után elégtétellel kináltam. „Melly ember képzetének él, annak a’ valóság bizonyos halál” így szépíté lemondását. Nagy szerencse, hogy az ember minden kénytelenségnek nyugtató okot talál.

Perjes szívéből örűlt „hallod e? – monda – szived’ dolgában sokat fáradtam. Ha ne talán télben úgy járnék, mint a’ tücsök a’ hangyával, hozzád jövök beszélgetni a’ földi hiúságról.”

„Tárt kaput lelsz nálam, akár mikor jössz” felelék[.]

Nelli Szálnoki Kapitányné; nem sokára én is czélomnál leszek. Barátom! milly nemes szivre lelék, de siess hozzám, ’s ezután itélj magad. Sokat bajlódtam semmiért, de szeretetem’ díja édesen kipótolja a’ nyugtalan órákat. Isten hozzád!