Az első emberpár.
Készen vala az isteni legmagasabb ideáloknak megvalósított remekképe, az első emberpár az ártatlanság’ mezején, körűlölelve ezer illatos virágoktól. De mély álmából még fel nem serkent volt. Menny, föld sajdított örvendettel várták feleszmélését.
Eggykor harsoga az Alkotó, ’s a’ bölcs Férjfiú felébredett. A’ ki önnléte’ érzetéért, ép szíve’ belsejéből legottan tiszta hálákat emelt az égre. Melly jelenésre a’ Fennség megelégülésének súgárait lövellé-alá, és minden tájakon innepi vídámság terűlt-el.
Újolag harsog az Alkotó, ’s a’ mindennémű kellemekkel koszorúzott Nő is felnyítá bájderűletű szemeit, és liliomhomlokán művésztelenűl lecsüggő aranyfürtei közzűl egy tisztelő szűztekintetet repíte olympra, megköszönni nyert életét. Kinek látásán’már az egész természet édes hódulást mosolygott, a’ Sphaerák kettős idvezletet zengének a’ messze távolságban, és maga, az annyi varázskecsektől elragadtatott Prométh teremtői szeretete’ hangján így szólla hozzá: „tekints-fel még egyszer!”
A’ bujdosócsillag és ember.
Egy kellemes májuszeste a’ csillagsereg magas örömragyogásival elvarázsolá az andalgó természetet. Minden csendes vala. Csupán halk szellőcsék lengének szerte illatot a’ kies pásztorvirányon. Mellynek gyönyörkeblében, mint édenében az ép Ádám, mikor legelső bájos alkonyát inneplé; egy, erkölcsi érzettel teljes ember állott magányosan. Kire a’ vidám csillagzatok nyájasan ragyogának, és a’ kinek szelíd képét visszarezgő súgáraikkal magokhoz feltűkrözék. E’ szent meglépés, ez égi malaszt bátorítá az Egyedűllevőt messze pillantatokat repíteni ama’ boldog honnba, és a’ csillagok’ tűzirásában vizsgálni az halandók iránti örök végzéseket. Midőn tiszta szivében és lelkében a’ távol mennyet és földet testvérítené hirtelenűl egy, régen elhúnyt, és most ígézőbb fényben előtűnt Bujdosócsillagot vön észre, ’s azonnal érzékeny ígéjivel félbeszakasztá a’ közhallgatást: „idvez légy, angyalmosolygó Tünemény! ki végetlen bujdosásod által szebb szebb lángkoszorúkkal jelensz-meg, ’s hirdeted a’ hatalmas Teremtő’ mindenhatóságát ’s határtalan kegyelmét, mellyben részesűlsz.” „Mint te is, feddhetetlen melyű Vándor! ki mostan az alvidéket csillogod-körűl; majd elszárnyalsz, és világból világba költözve nagyobb nagyobb tökélletű nimbuszokkal körűlpártázva fogsz elő-előtündökleni:” válaszolá, beszédébe kedves akadályt vetőleg a’ Bujdosócsillag.
Az Elementumok,
Őrszellem és Philémon.
Ütött a’ végóra! ’s az elementumok, föld, lég, tűz, víz, látható alakokban letörött fáklya’ gyenge lobjánál körülállák az alkonylepte gyepágyon fekvő közjóért élt ősz Philémont, és ettől egyenlő akarattal visszakivánák a’ neki kölcsönadott létszereket. A’ tisztes Öreg nagyon megdöbbent akadozva lihegő keblében, ’s reszkető ajkain kétkedve sohajta-fel: „most, ah most látom, milly hasztalan volt iparkodnom rényleni, oda arany reményem, oda képzelt gyémánt boldogságom, íme semmibe kell oszlanom!!!” Legottan a’ vigasztaló Őrszellem, kinek halhatlan arcza’ tündérvonásain a’ tárt magas menny tetszett közelgeni, lángszárnyakon repűle hozzá, ’s monda: „vidúljon borúlt kedved, hosszas dísze e’ jelen kornak, ezer ’s ezer jótetteid, mellyeket én hasznos léted’ folyása alatt pontosan feljegyzék, az Elyzioni pálmatetőkön lebengenek, ’s többítik ottan a’ csillagkoronás Istenek’ számát! Élnek azok, és élsz te is azokban örökké!” Erre a’ Választott körűltekinté még egyszer ezen tövises testi világot, ’s az erkölcsi gyönyörhaza felé emelt örömharmatos szemekkel mosolygva, mint a’ lemenő nap, nyúgodtan, mint a’ holdragyogta liget, és enyhűlve, mint az esti harmatkönyűktől lankadtokból frisűlő virágszálak, a’ kölcsönözött atómokat visszadá mindenható Nemzőjinek.
Ponori Thewrewk József.
