A’ délesti karének’ ájtatos hangjai alig szé1yedtek halkan el a’ magas templomban, az Istennek szentelt Szüzek siettek azonnal növendékeikhez. Várday Grófné’ jöttének híre futamlott, ’s mindenki örvende érkeztén, a’ kegyes Asszonyságban Barátnéját szemlélvén. Gazdag vala Ő; de minden kincsei mellett is megvonta tőle a’ sors az anyai öröm’ érzelmét, ’s bátor csak az élet’ dele nyiladozott felette, zárva volt mindazáltal e’ pontban minden reménye kiesb jövendőre. Első foglalatossága volt itten a’ Grófnénak: a’ kisdedeket, kiket régóta nem látott, figyelmére méltatni. Mindnyájok között leginkább a’ gyöngéd érzetű ’s őszinte szelídségű Íza voná figyelmét magára. E’ leányzóhoz, kire a’ szépség’ érlelő napja tizennegyedik tavaszán kezde sugárzani most, mintegy lelánczolva érezvén magát, tudósítást venni kívánt róla: ’s a’ Fejdelemasszonytól csak annyira értesíttetett: hogy sorsa és születése homályos titok, mellyet minden szorgalma sikeretlen vala felfedezhetni. A’ Grófné pártja alá vevé Izát, ki is vele a’ következő nap’ reggelén eltávoza, – gyermekévi társaitól könnyes búcsút véve – a’ klastrom’ zárfalai közűl, hol rózsás napjai lefolytak, ’s jövendője’ kétségei támadtak.
Uj képekkel köszönté a’ nagy világ a’ kecsekkel dús Szüzet, ’s magas rendeltetése sugárözönben ragyogott feléje reménypályáján. Napról napra szokottabbá lön környülményeihez, napról napra bámulhatandóbb tulajdonok fejledeztek rajta, ’s főkép a’ magas asszonyisággal párosult lágyérzés, ’s nyájasság, szelíd ábrándozatú fellengéssel szövetkezve kellemesíték őt. Palástolatlan lelke gyermekded bízodalommal csügge a’ Grófnén, annak jótéti nagyságát méltánylani ’s hálálni törekedvén. Mindazáltal egy sebhártya sajgott szívén: eredete’ bizonytalansága, ’s az ebből képzelgéseként származó szégyen. Gyakran sirdogált hanem e’ bánat is el-elvonúlt kebléről, mint nyári borúlatról a’ komorszín, midőn a’ nap’ alkonypirúlata csókolja fellegzete’ arczait.
A’ házi belső rend’ kormánya volt Íza’ hatásköre, Szüléji’ szeretetök’ ’s tartós kedvelésök’ megnyerhetése örök főszempontja. Mint a’ lappangva virító kis viola illatjait, olly szerény titokban hintegeté ’s gyakorlá Íza is jótéteit tova minden kérkedéstől. Azonban senki se merészle közelítni szívéhez ledéren a’ Grófiház’ gyakor látogatóji közzül: némellyeket az álfény, másokat a’ bizonytalanság tartóztatott; de a’ szerelem’ szabad Istene kaczagja a’ föld’ kötelékeit, ’s letördeli a’ legsulyosb bilincseket is. Halomfy Íza’ csendes kellemeitől megbájoltatván, szívmélye’ redőin rejtengeté az édes titkot, ’s nyilványtalan imádá a’ kedves alakot; de hol menny’ származatja a’ szerelem ’s tiszta forrás élteti, tartós titok nem maradhat. Keresztűlhat az mint a’ napsugár a’ felleghomályon. Saját nyelvet lelve avatlanoknak érthetetlen ajkon szóllal, ’s szerelmet szül rokon kebelben.
Várday Gróf szép jószággal bírt ’s a’ Haza méltán nevezheti vala őt gazdag fiai’ egyikének; de a’ minő gazdagsága olly nagy volt kevélysége is, ’s gyakran midőn Izát hiusága háza’ diszének ’s szemfényének vallá, kinyilatkoztatá egyszersmind azt is: hogy Ízát, ha épen vele nem hason rangu is, de bizonyára csak ollyan férj nyerendheti el, kit pirongás nélkül szivelhet háza ’s társasága’ körében. Igy tehát elhunyt Halomfynak, ki a’ Gróf kegyelméből élt, csak nem minden reménye Ízához, el szinte minden kecsegtető kilátása őt sajátként birhatásához.
Mind e’ mellett mindenható a’ szerelmesek’ hite, ’s bár a’ szerencse makacskodék is jövendőre kinézteikkel, a’ jelen’ pillantatiban még is bősége’ dús szarvát látszott ürítgetni reájok. Szerelmet zengtek az érzék’ ezer hangú hurjai szívökben. Így a’ jelenkor’ álmain édelegve kimondhatlan megelégülésben ringadoztak. De minthogy még teljesűlhetlen kivánatinkat is által szokta lengedezni a’ lehetség’ reményszellője, ők is nem látva édes mámorjokban a’ tornyos akadályt, melly közös vágyaik’ sajkájának esdett partra evezhetését gátlá, ’s nem gyanítva, hogy a’ fondor végzet legszebb ohajtásinkat is letiporhatja irígy lépteivel, csak a’ jelenlét’ szárnyain andalgottak teljesülhető reményeik’ országában.
Lepletlen volt örömek ’s ártatlan mint lelkeik. De a’ sorsvető óra közelebb vala mint sajdíthaták. A’ napnak egy holdatlan alkonyán hárfája’ ömledő hangjainál nyögdelé epedéseit a’ Lugasban Íza. Halomfy közelében szivta a’ szerelem’ lelkesítő szellemét. Ez tanút ’s kémet nem is gyanítván, a’ zengedező kedveshez siet ’s karjai’ forró ölelései köztén halmozza reá a’ hűség’ legszentebb csókjait. Igy váltak-el viszon gyönyörérzetbe olvadozva egymástól, sejtetlen gyanútlan hiedelmökben.
Mint egy Üdvezült kivel a’ menny kegyeit megosztá, tér szobájába Halomfy, keblén az Istenség jövendőjében semmi gátot se sejtete. Midőn ekként megkoronáztatandó szerelme’ napjairól álmodozna a’ boldog ábrándozó, levelet vesz Grófjától. Felnyitja ’s rettentő álmélattal olvassa. Minden betűjéből fellázadt indulat’ dühe lihegett, ’s egész boldogságától megfosztá az édesden andalgót, parancsolván: hogy tüstént hagyná-el jótevője házát, mellyre vakmerő szemtelensége által szennyet hozni nem rettegett. A’ szerencse’ nyári délszakából a’ nyomorúság’ telének fagyéjjelébe illy hirtelen sujtatva látván magát Halomfy, kételkede: mitévő legyen, nem találhatván okát Grófja’ neheztelésinek. Ezernyi képzetekkel tépelődött ’s fájdalomba merűlt lelke tünődéseitől szabadulni vágyván, azon eltökélésre birá őt: hogy a’ Grófhoz járuljon ’s nem tudott nem sejtett vétke vagy botlása miatt bocsánatért esedezzék. Íza’ képe mellett lépdelvén, a’ teljes hold kilövell sugárival a’ fellegsötétből, ’s nimbusz-árt vont a’ kegyes’ arcza körűl. Halomfy előtt úgy rémle: mintha a’ tiszta szem’ egébe könyharmat ragyogna, ’s inkább inkább életre kelne. Ez feltüzeli bátorságát ’s képzelmét, mivel így látta Izát (keblének a’ szerelem’ első napjától hevültekor) a’ templomtornáczban megtestesűlt ártatlanságként imádkozni. Csókzápor fedé a’ képmást ’s ment.
Mindenki hidegen fogadá az Udvariak közzűl. A’ Gróf személyes udvarlását megtiltá, kudarczi jutalmul pénzajándékot küldvén élte’ egykori megmentőjének. Ekként a’ büntelenűl elitélt ’s számkivetett, megsértett őnbecse’ fájlaltában érdemiért gyalázatot aratván végdijúl, távozásra határozá magát el. De hogy vigasztalatlan ne menjen el, azon hiedelemben hogy végbúcsút vehet Izától, a’ kertbe ment várni: ha nem fogna é nyilni a’ kedves’ ablaka. Lefolyt az éjfél ’s halványoda már az éj is a’ kelő hajnal’ sugáritól, ’s nem nyílt a’ kedves ablak! zárva maradt az viradtiglan ’s rejtve képe a’ kegyesnek!
Keményen bánt a’ kevély Gróf szelíd hitvesével, keményen a’ vétketlen Izával, azonnal szobáji’ változtatását parancsolván. Minden ellenvetés sikeretlen volt. Megtörtént, ’s Íza ártatlansága’ könyűit rokonérző Anyja’ kebelébe hullatá.
A’ Gróf’ udvaránál sokan mulattak, részínt szerencsevadászok, részínt kiket a’ Gróf’ pompaszeretése oda vont. Gyakran épített a’ Gróf hizelkedéseiken, mellyekkel a’ szerény Íza körűl csapongtak, de kilátása füstbe oszlott. Dormándy kit a’ szerencse balkarján hordoza, sorsa’ jobbulhatását Íza’ keze által reméllvén, leginkább látszott hódolni, ’s bár ez nem vala egészen kényére a’ Grófnak, de még is el szívelé hódolgásait, minthogy nem élt más kegyelméből.
Dormándy korán veszté-el szüleit ’s gyám-atyja inkább iparkoda önhasznát mint gyámítványa’ józan nevelését előmozdítani. Ez okozá: hogy a’ szép ifjú semmi tudományban nem bírt alapos isméretekkel. Indulatja csélcsappá, szenvedelme változékonnyá tevé, ’s ha természeti jósága vissza nem vonja, a’ vészes örvény el fogta volna ragadni őt bizonyára. Nem dicsekedhete Izának szerelmével, bár mindenkép törekedett is megnyerni azt, mert a’ Szűz’ keblén fellelt ’s vesztett Ideálja lángolt kedvesének. Még is nyájasan bánt véle Iza, (’s ezt kivánatja szerínt hajlott magyarázni a’ Gróf) de azt részint természetes módjánál fogva tevé, részint titkos előérzeti rettegősködésből mintegy ösztönből hódolván végzete’ sugalminak. Halomfy’ elválása óta halk bú lön társa ’s szótalan epedés barátja Izának. Megfosztva lenni Egyetlenétől, bünhödni ’s önbünét vagy annak a’ kiért bünhöde, vétkét, nem tudhatni, nagy súlyt vete érzékeny szívére. ’S ez tevé a’ búsongásra úgy is hajlandót napról napra még komolyabbá.
Azonban születésnapja Izának közelgete a’ virághozó tavasszal. Mindenki vágyton vágyá ünnepelni azt, de nem hőbben senki a’ Grófnál, ki e’ napon titkos feltételét koronáztatni vélé. Sokat beszéltek a’ háziak menyekzőről, ’s kiki tudott felőle valamit, csak Íza nem; ’s ha valamit hallott is, bánatos mosolygással ezt felelé: „az én Násznyoszolyám a’ sír.”
Egy reggel a’ Gróf szokatlan örömmel ’s nyájassággal fogadja őt. „Kedves leányom! úgymond, tizenhetedik évedet számlálod immár. Elfolyt azon életszakaszod, mellyben mindnyájan örömmel jártuk az ifjuság’ lejtjét. Itt az idő, mellyben a’ leánykor’ könnyű játékaitól meg kell válnod. Eddig te az élet’ közelét ’s távolát gyors szemekkel nézdeléd, mintha szemlélőként költöztél volna egy honból a’ másikba. Most tehát az álomból valóságba kell lépned. Én nem ismérek édesb köteléket az Asszonyiságnál ’s Anyai örömnél és gondnál.”
A’ Grófné nyugtalansága nőttön nőtt – gyanítván férje’ szándékát –
„Ezokból elhatároztam – folytatá tovább szavait a’ Gróf – kezedet ’s magadat férjnek adni. Készülj tehát. Választásom nem lesz kedved ellen. Születésed’ napján lesz menyekződ és – Dormándy férjed.” – Elhalványult Íza. E’ véletlen csapás’ súlya beteg lelkét még jobban fogta volna gyötörni, ha a’ Gróf’ jéghidegsége eszméletét el nem nyomja – ki még távoztával előbbi szavaihoz ezeket csatlá: „Az élet’ örömei ’s kínjai agyatlan képzetek. Esztendők óta ismérsz. Az én feltételem szent ’s teljesítése változhatatlan” – azzal elhagyá szobáját.
Feléledve a’ szédelgésből néma tekintettel könyörge: „Anyám! te ismered e’ szívet, te neveltél! nem! nem tehetem: hogy azt, kit nem szeretek, mint férjet tiszteljem, és szeressem!” De Anyja egyesíté ön kérelmét férje’ parancsával, noha titkos ellenzetét nem fojthatá el, borongó napokat látván a’ leplezett jövendőn.
Inkább inkább közelgett a’ nap, ’s Íza’ tűnedező vidámságával komolysága is öregbült. Álmodva merengett önteremtette hazába; ’s bár milly hatalmasan zúga is feléje a’ fergeteg, bár látta mint roskadoz életvirága, az vigasztalá azonban, hogy nem sokára elhervadand. Érzé: mint bilincseli a’ halandót le a’ vas sors, mint szövi bé az érzékek ingere, mint fedi el a’ csalatás fátyola, mindazáltal eltőkélése másolhatatlan maradt. Győzött végre a’ hívség zajló keblében, valamint a’ szirtszál közepette a’ háborgó tengernek, midőn tetejét villámok csapkodván rendületlen áll ellen a’ mennykő- ’s hullámözönnek.
Magas gondolatokat táplált keble. Halomfyt rég nem látván, ’s állapotjáról tudósítást se vehetvén, a’ mennyre bízta egyebét. A’ menyekzőnap’ előestéjén minekutána Alkotójával a’ természet’ szabad ölében számola, léptei azon kedves Lugas felé vivék, mellyben utoljára vala boldog. Hatalmasan ragadá őt a’ visszaemlékezés feldúlt öröm-honjába. Leomla a’ gyöpágyra. Lábainál ’s kosarából – az ő kora képei – a’ tavasz’ illatos gyermeki mosolygtak, a’ borúlt szenvedőre. Egy rózsát felvesz gyöngéd ujai közé ’s elandalodva a’ képen ’s példázatán leveleit lassudan egyenként tépdelgeti. Ez édes játékába merűlve felpillant, ’s milly döbbentő bámulat lepé-meg, midőn Halomfyt látá maga előtt békötött fejjel, ’s vért aláfolyni halántékjain!
Édes ámultából felüdülve ’s a’ rég sohajtott kedvest látva „Így tépdelé – mond Íza süllyedezve – az élet’ hidegszele örömim’ virágit szerte! így költözének reményim hamar sírjokba!” „Elhulltak – viszonza Halomfy – álmunkban szedett virágaink, mellyeket a’ jelennek koszorúba készítnek, ’s most csak aszú maradványaik emlékeztetnek egykori nekünk virultokra!” Sűrűbben kezdett azonban omlani vére, Íza segedelmét ajánlá kérdezvén: mi okozta légyen sebét? Halomfy az elsőt nyugpartjához közelebbítő eszköznek tekíntvén, megköszönte, a’ másodikra pedig, imígy felelt: „Vágyó Menyasszonyának karjai közzé akarám hozni a’ Kedvest, kit a’ baleset halálkoczkára teve ki. Dormándyt, a’ Grófi kastélyba térni szándékozót, hirtelen megijedt lovai kocsijával együtt elragadák. Senkit se látván segédére sietni, neki bátorodva hanyatthomlok utánok ’s elejökbe rohantam, ’s szerencsés voltam vágtató bokros ménjeit megállíthatni. Vonczoltatásomtól patakzik e’ vér, de Íza’ Mátkája sértelen! legszebb jutalmam: Jegyese’ megszabadításával Íza’ boldogságának megállapítása, ’s azon édes, remény: hogy felhőtlen óráiban reám emlékezend, legalább úgy mint Férje’ mentőjére.”
Némán hallgat Íza, némán küzdött benne a’ hatalmat nyert indulat. Most érzé veztesége’ nagyságát egész tellyében, midőn választása elzárva lévén, róla ’s az élet’ örömeiről lemondani kénytelen vala ez elhatárzó pillantatban. Elébe tódúlt együtt élt boldog óráik ’s az elválás’ képe ’s nem akarva is odahulltak egymás karjai közzé. Halomfy mint a’ méh csügge Ízának rózsaajkain, mintha az öröklét’ kéjeit Imádottja’ keblén akarná fel és átélni e’ perczben. Ez volt a’ végbúcsú, mellyet Íza kedvesétől és az élettől vett. Elszakadtak egymástól! messze ’s örökre! de azon búcsúreménnyel: hogy viszont egymásra találnak a’ sírhonni világban.
Íza komorabb lett. Szabadulási gondolatja foglalatoskodtatá lelkét, ’s híven táplálgatá örök szabadság után esengő képzetét, míg a’ sötét sejdületbe merengő kép nem fejlett valóra. Álmatlan virasztá az ünnep’ előéjét, de lelke’ háborgása megszünt ’s csendesen várta közelgeni a’ rettentő perczet. Lepőleg jöttek köszönteni őt a’ falu’ legcsinosb leányai, koszorús ajándékokkal ’s fejéren öltözködve hálájok- ’s szeretetöket bizonyítván. Ez örvendő sort Íza’ legkedvesebb Barátnéja Róza ’s Védanyja és Attya végzé. Róza, Anyján túl Íza’ szivének legrokonabb meghittje, bársony párnán hozá menyasszonyi ajándékokkal a’ koszorút, ’s forró csók után fejére tűzvén azt, elérzékenyülve mondá: „Így viruljon örömid’ koszorúja szünetlen! ’s hervadását egy virága se lelje! – Anyja Atyja örömmel szoríták szivekhez, de némán állott ő, ledúlt reményei- ’s elfojtott érzeményitől alélt keble elfásult behatásaira az esketési örömpompának. – Sirva bucsúza ’s aggódva kérdő Anyjának azt felelé: hogy mivel többé illy helyhezetbe nem látandja őt végső hálabucsúját vegye mint hű gyermekének. Ezután kérte feleit: hogy a’ fontos lépésre illendően készülhessen el. Alig lépett ki, térdre omlott, ’s zokogó kebellel felsohajtva, ’s menedék partját messze süllyedve látván leveszi menyasszonyi koszorúját hajfürtjeiről, eszmélő tünődéssel vizsgálgatja füzetét ’s virágai’ értelmét. Végre elszánt lelkesülettel ragadja poharát, ’s belé lassún eső halálcseppeket eresztvén, körűlövedzi koszorújával, ’s örökre szabadító Angyalának röpültét álmodva, borzanat nélkűl issza ki méregkelyhét.
Földi lánczaiból szabadulni készülő lelke még egyszer kívánta látni rokonjait, kedveseit. Körökbe térvén határtalan örömmel fogadá Atyja ’s szédülő gyönyörhévvel ölelgeté. Soha nem zenge nyájasbban még nyelvéről, mint most az „édes Leányom” nevezet. Felgyülekezének azonban a’ kastély’ kápolnájába ’s a’ leendő pár is követé a’ Nászsereget. Mindenkire hatott az öröm. De alig ér az oltár’ lépcsőihez Íza, elhalványultan, mint az öszvecsukló liliom, esküvendő férje’ karjába dűl, ’s tördelt hangon ezt rebegvén: „Én halál’ jegyese vagyok már! – bucsúzik tőlem az élet – pihegni megszűnt. E’ hamar enyészet’ borzasztó látványa rémítő benyomást tett mindenekben. Hasztalan halmozák ébresztő ápolgatásikat az örökké elszenderűltre! elhunytak szemcsillagai! ’s a’ nászlakoma gyásztorrá vált. Hangosan zokogva borúlt tetemeire a’ Gróf, ’s bánatosan vallotta-meg a’ körül-álloknak hogy csak ma értesíttetett arról: hogy Íza természetes leánya. Átkozta keménységét ’s eltökélé ezentúli életét kedves gyermeke’ hamvai’ szomszédjában tölteni.
Halomfy visszafogadtatott a’ Grófi házhoz pótlékul az elhunyt Íza’ helyébe, árúlója ’s néhai Barátja pedig, kit Halomfy közbejártával segéllt a’ Grófi házba, elűzetett. – Virúltak ugyan Tavaszok; de egy se díszlett Halomfynak olly virággal, mint a’ kinek porán üllte a’ halottas áldozatot kesergve!! A’ Grófné nem sokára Ízához költözött mostoha sorsán ’s leánya’ elvesztén igazságos fájdalma egyesítvén őt híven siratottjával.
Kovácsóczy.
