feleségének.
A’ Stambuli hét toronybul
*Isztambul délnyugati szomszédságában, a Márvány-tenger partján fekvő hét tornyú erőd, mely többek között állambörtönül szolgált.
Torbágyra.
*nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében.
Úgy hallom, (mert falka gyanánt Stambulba
*Isztambul (Törökország).
naponkint
Hajtatnak Magyarok szörnyű fogságra,) halotti
Pompát érettem tartottál Hütvösöm, éltem
Mindene, míg Torbágy vallá Bálintot Urának.
Úgy hallom zokogó siralom közt búnak eredve
Nedveit arczádnak szomorú fátyollal itattad.
Jajjaid a’ levegőt tördelték; jajjaid édes
Gyermekimet – vagy is ah! enyimeknek mondanom őket
Nem lehet innentúl; – veled együtt sírni taníták.
Ah! magas Istennek gyönyörű hajléka, mi kedves
Volt oltárid előtt szivemet nyugtatni gyakorta!
Mennyi öröm röpösött belsőmben, az orgona mellett
A’ mikor ájtatosan jó népem zenge solosmát!
Nem hittem hogy ezen szentelt helyen élve halotti
Ünnepemet, te Kegyes, mint gyászló özvegyem üllyed.
Élek ugyan nyomorult! de mit ér így élni naponkint
Gyötrőbb életben hol ajándék volna halálom!
Bár úgy lenne miként az hír füleidbe hazudta,
A’ köves Ozmán szív szűnnék sanyarítani rabját.
Testem ugyan szenved; kezeim pereczekbe szoritá
Vad Szolimán, ’s terhes békótul lábaim égnek.
Gátolt mozdulatom; derekam csiptetve feszítő
Vaskarikába sajog; de nagyobbak jóval ezeknél
Kínnyai lelkemnek. Tőled megválnom örökre,
Tőled, kit szereték inkább százszorta magamnál!
Bár mi kemény legyen is rabságom, ’s bár mi kegyetlen
Még is minden egyébb gyötrelmi kevesbek ezeknél.
Ti hajdan szabad éltemnek mindenha mosolygó
Napjai hol vagytok? hol minden kellemes órák,
Kisdedit a’ szép hölgy miüdőn érzékeny ölembe
Rakva, szelíd csókkal kezeit vállamra ereszté,
’S angyalait nézvén, ajakán a’ szózat elállott?
Majd mikor, igy szóllott, kedves férj! szög hajad őszűl,
’S lankadnak tetemid: helyedet felváltya fiacskád.
Ő az Enyingi nevet, valamint te is, a’ Magyar égen
Bajnok nyomdokidon járván, terjeszti vitézűl.
Ezt pedig, (a’ még csak dadogó lyánykára mutatván,)
Egy magyar erkölcsü hősnek megfogja szerelme,
’S férje leend, ’s látunk unokákat tőlök eredni,
Kikben az országnak fognak szaporodni reményi:
Boldogok akkor mi, várjuk békével utólsó
Óránknak jövetét, ’s ott a’ szent hajlok alatti
Boltyában, temagad mellyet költséges erővel
Készítél, hidegűlt poraink, elhagyva dicsőebb
Részétűl, együtt legyenek nyugovásra letéve!
Ah, hiu andalgás! mért szaggatod ennyire bágyadt
Mindenemet? Mi haszon magamat csalogatnom, ez álom
’S tündér képekkel, soha mellyek lenni valókká
Nem tudnak, miután árnyékként tőlem örökre
Elmultak? Mi haszon szivemet biztatni reménnyel,
Melly nem tellyesedik, valamíg ez hét torony állhat?
Ah haza! édes anyám! veszted mint öldözi lelkem,
És te miként faggatsz felséges vára Budának!
Ti, kiket én szereték, kiknek véremmel adóztam,
Még mikor a’ harczok mezején paripára szökellvén
Nyalka magyar hadaim vezetém a’ tarra csatázni!
Mind ezek elmúltak! szűntem szolgálni hazámnak
Kénytelenűl; imhol balsorsom rajtam erőt vett,
’S e’ gonosz elfogyató rabságot mérte jutalmúl.
Én ki Budán, bús emlékezet! fénylettem ezernyi
Hősök előtt, most Stambuli rab lenyűgözve kesergek.
Tigrisek őriznek; kitalált új kínnal emésztik
Napjaimat, mellyek ha talán még hátra lehetnek.
Ám de legyen! tudom Isteni kéz gonosz emberek által,
Mint Magyar, a’ kiknek lelkem tenyerekbe letenni
Gyáva valék, sanyarít, bennem hogy másokat intsen.
Hah fondor! te Magyart veszszőző Isztria’ kölyke!
Így köszönöd János kegyeit, hogy Főpapi székbe
A’ porbul felemelt, ’s akará, hogy gyámja fiának,
*Utalás Fráter György re, aki János Zsigmond gyámja volt.
És őrangyala légy, ’s oltalmazd özvegyi társát?
Hát azt bízta reád: szórd-el mellőle az oszlop
Szobrokat, és azután prédául tedd ki az árvát?
Jól játszád, idegen gyülevész! játékodat eddig;
Hízhatsz már szabadon; már megdöntötted Enyingit;
Még csak Petrovicsot szaporán indítsad utánna,
Ő még hátra vagyon; pedig ő is szálka szemedben;
Ezt is vesd-ki tehát, és kész diadalmad egészen.
Akkor uralkodhatsz egyedűl; kényedre tanácsid
Ellene forralhatd Izabella királyi fijának;
És valamint Buda várábul kiszorítni segítéd:
Úgy koronájátul megfoszthatod őtet üdővel.
Néked ugyan nem fáj, bár mint forgassa hazánkat
A’ zivatar; sőt kincsek után dűlt lelked akarja,
Hogy te halászkodhass a’ sárban mellyet okoztál,
És mosolyogva hajózz, ha az ország zsírja kitöltött.
Honni szabadságunk idegen létedre nem érdel
Nincs mi tulajdonod itt, nincs mit félthetni szelektül,
’S könnyűllöd magad is sajkáján másnak evezned.
Érdemeid hallatlanok. Így forgódni zsiványok
Szoktanak, a’ kiknél valamint lehet ártani, erkölcs,
Mint kiket a’ közjó nemesebb érzelme nem indít.
Várj! vagyon Isten még, ’s nem ereszt büntetlenül innén
Ennyi gonoszsággal, bár mostan veszszeje késik.
Most ugyan ülsz magasan, de leested lesz ki megéri,
És bár mentül előbb gyűllyön rád mennyei bosszú. –
Tűr Izabella veled; de mit it tegyen ellened, a’ ki
A’ legjobb fejedelmi menyet hurkodra szorítád?
Tűrtük ezig mink is vérünk-kendette csigáid:
Mert Jánosnak ajánlt hűségünk győze szivünkön,
És jobb fordulatot szomorú sorsunkra reméllünk.
Lessz is. Tűrjük-el ezt míg kell, míg Isten akarja,
Mert vét az, ki előtte magát, megalázni vonakszik,
’S nem kétlem, közelít az üdő, melly végzi keservünk,
’S a’ beborult éjből virrad ránk tiszta verőfény.
Többször is így vala már, ’s él még a’ szittyai Nemzet,
’S élni fog a’ földnek kerekén valamíg lakik ember.
Nem minden Magyarink szállottak sírba Mohácsnak
Gyász mezején, ’s valahára hazánk jó csillaga felkel.
Megvagyon a’ tő még; gyökerének szálai nyersek,
És eleven sarjak kikelettel róla tömötten
Serkedvén izmosb nevedékeit adgya hazánknak.
Édes gondolatok! mikoron tí balzamos írrel,
És te remény, tördelt elmémnek társai, gyakran
E’ kínzó falnak mohosult repedékein által
Béjöttök : mint érzi szivem hogy fellege ritkúl.
Ez pokol, ez békók, ’s Szolimánnak vad dühe mérgesb
Új sebeket nem nyit haldokló testemen akkor.
Stambuli fogságom borzasztó szennye Budának
Mennyei képe elől kiszakad csöndetlen eszembül.
Vagy miokért csaltok ’s meddig ti hasztalan álmok?
És miokért kísért hitető árnyéka Budának,
Melly már nem Magyaré, ’s velem együtt pengeti lánczát?
Mátyás vára fölött Szolimán zászlója kevélyen
Ringattattya magát a’ szélnek szárnyain ülvén.
Ah Izabella! midőn a’ sors engedte, Királynénk,
Bujdokló jövevény már most, ’s gyámoltalan özvegy!
Elmentél kicsiny árvádat kapcsolva magadhoz,
Hogy Magyarországot ne legyen soha látni szerencséd,
Mint nekem is ki viaskodtam még az nap is érted,
Mellyen örökre szülő földemtül, ’s tőled elestem!
Fájt, tudom, elválnod, Nemzet-kedvelte Királyné
Nagy birodalmadtul: de maradt fenn annyi csapás közt
A’ mi vigasztallyon, ’s vizeit szemeidnek apaszsza.
Gyermeked és hiveid véled költöztenek. Erdély,
Hajdan ez is koronád tündöklő gyöngye, lakásod.
Népe Magyar. Közelebb Zsigmond felséges atyád is.
Mind ez nem kicsiny enyhítés ezrére sebednek.
Bontakozásodnak napján a’ büszke pogányság,
Hah kegyelem! búcsút nem tiltott venni Budátul:
Én velem a’ vad sors nem közlött semmit ezekbűl!
Kedvesem, engedgy-meg szanaszétt hogy tébolyog elmém;
Mert minden szomorú tárgyat majd felfogok együtt,
Majd ismét az egészt különös részekre szakasztom,
’S forgó gondolatim habkint egymásba csapódnak.
Úgy vagyok én valamint mikor a’ nagy gálya szelektül
Erre amarra keverg, ’s most éles szirthoz ütődött,
Most hamar a’ hullámok alatt kínlódik: az ijjedt
Kormánytiszt nem tudgya kinek, ’s nem tudgya mit intsen.
Vagy mint ollyan utas, kit az erdő bécsala mélyen,
Hol csak barna homályt, de világot gallyakon által
Véle ’s alig láthat. Felhők kerekednek azonba;
Ellepik a’ fáknak sudarát; harczolnak az ellent
Állókkal, ’s tűzfegyvereket csattogva röpítik.
Akkor az ellankadt vándor rémülten elájul,
Mint ki halálnak vált, és térvén újra magához,
Kedves mindenihez búcsút izen ajkai nedves
Mozgásával előbb, azután neki szánva leroskad,
És az egek megölő nyilait lesi néma nyögéssel,
Míg nem végre folyó tüztül megemésztetik élte.
Engem is így nézhetsz. Vérem fogyatéka csöpög már.
És nincs semmi remény többé hogy lássalak. Isten
Véletek édeseim! Legyetek ti boldogok! a’ szív
Illy iszonyú harczot ha ki győzhet, véletek Isten!
Vajha mikor történt jutnom fogságba Budánál
Ezt a’ büszke Pogány engedné mondani hozzád!
Már ha halálra valék, valamint vagyok általa szánva,
Hagyná, keblemhez zárnálak téged utolszor;
’S csókjaim ajkaidon látván olvadni vizekké,
Mellye keménységét hozzánk lágyítani tudná.
És bár engem utálton utál: könyörűlne bizonnyal
Rajtad, ’s megtörné szemeidnek zápora lelkét.
Ah de különben lett. Álnok hitetéssel az Ozmán,
Nem látván veszedelmem elől nyílt körme közé csalt.
Károllom szavaim most is, mellyekkel elejbe
Balgatag én! szabad életemért könyörögve borultam.
Nem használt, Izabella magát hogy közbe vetette,
Nem lehetett minden Magyarok kérelme javamra.
Társaimat szabadon, nem irigylem, vissza Budára
Menni hagyá, ’s engem lánczokkal terhele talpig.
Már haladó szekéren sebesen lebocsátkozik a’ nap,
Est vagyon és Szolimánt kontyos Bassái kerítik,
Ellenem, (olvastam szemeikbül), főzni tanácsot.
Úgy lett. Két halvány képű Csauz áll meg előttem
Éjfélkor, ’s magyarúl hozzám így szóllnak: Enyingi!
Felségek Felsége, Gaur! végzette felőled,
Foglya vagy és ezután Stambul hét tornya lakásod.
Értened ennyit elég. Utazásod holnap ered-meg
Tolna felé. Ezeket morgák ’s eltüntek azonnal. –
Mért nem mertek ebek szemközt, ordítom utánuk
Nézni velem? miokért hozzám sunnyogva beszéltek?
Láttátok, tudom én, vasamat villogni Mohácsnál,
’S szegni tarolt fejeket, valamíg engedte szerencsénk.
És Szolimántokat is seregemmel nyomni szorosra.
Csörgeni most fényes kardot nem láttok övemről,
Más vas ez itt! Hah hittelenek! hát férfihoz illik
Csalfa vitéz harczost, nem fogni csatában, az alku
Örve alatt? Illik frígytársat tőrbe kerítni? –
E’ két kar viselé uratok részére Budának
Gondgyát, (mert Prényit beereszteni függ vala tőlem,)
Mellyeket ím mostan metsző pereczekbe szóríta.
Így hálállya tehát a’ várt hogy néki nyitottam
Mellyet ezer bajjal csak alig megtartani győztem!
Illyen-e hát esküdt szavatok szentsége Pogányok!
Istent csalni előbb kell hát, hogy csalni lehessen
Embereket, kiket isteni név hűségre serényít?
Tudgyátok hazugok: hitetört nem kedves az égben,
’S bár üdeig boldog, nincs végig véle szerencse. –
Így dűltek panaszim, ’s szájambul százszor ezeknél
Többek is omlottak, valamint habozása szivemnek
Arra emerre kapott, míg a’ nap fénnye kifejlék.
Ekkoron a’ ragadó szekeret közelíteni hallám
Zajgó lárma között. Tíz Jancsár véle. Rohannak
A’ sátor küszöbén által hurczolni magokkal. –
Szennyei ti földnek! miokért – illy szókra fakadtam,
Ennyi kezek rajtam, kit lánczok terhei nyomnak?
Féltek Enyingi előtt most is, noha fegyvere nincs már,
Nem de pogány párák! ’s erejének kötve hatalma?
Volna kezem szabadon, ’s kardom markomba szorítva:
Lenne halálotok itt, és véretek árja ma fördőm.
Ott, ha vitézeknek magatok vallyátok, az izzó
Harczoknak közepén, hol kard a’ kardba csapódik,
És egymást csorbittya, velem mérkezzetek öszsze!
Ígyen hasztalanúl csikorogtam. Kell vala mennem
Számkivetésbe. Halad szekerem vágtatva. Sem éjjel,
Sem nappal kis üdőt, magamat kipihenni, nem adnak
A’ fene kísérők, míg Nándorvárba nem érnénk.
Rettenetes jelenés! Ezelőtt a’ szittya hazának
Látnom erősségén Törököt hánykodni kevélyen!
Látnom azon palotát melly ismért engem Urának,
E’ várnak mikoron voltam kormányivezére,
És Szolimán hadait sokszor futtattam alóla.
Nem lehetett gyilkosb mennykő melly csapna fejemhez,
Mint oda jutni rabul, hol nem rég voltam az első.
Hol ragyogó fényben lovamon villogva parancsot
Osztottam ’s remegett a’ kontyos Enyingi nevére.
Hah komor emlékezet! miokért kell gyötrened elmém?
Vagy te csalékony sors gonosz éltem nyujtni mi kedved?
Nem tudtál viadalmimnak kiragadni virágzó
Keblébül? Noha csontyaimat most éles ekével
Felhasogatnák is, de szivemnek lenne nyugalma,
’S így legalább éltem bézártam volna dücsően,
És mi jelesb nyereség, nem látnám drága hazámnak
Legfelsőbb fokrul poklok torkába leestét;
És te kegyes hölgy is sorvasztó kínaid akkor
Végezvén, férjed veszedelme nem ölne naponkint.
Így zugtam, mindent, ’s magamat főképpen okozván,
Mint ki bolond voltam hitetörtnek hinni szavára.
Hat hetek így multak. Még is, noha vékonyan, ollykor
Hogy szabadúlni fogok, közzel csillámla reménység,
Mint mikor a’ felhőn halaványan néha verőfény
Áttörvén, csak alig pillogva lövelli sugárát.
Jaj! de miként hamis ez sokszor, bizodalmam is az volt!
Ajtót nyitva reám így dörg egy durva követség:
Nossza Gaur, Stambulba veled. Rablánczaid ottan
Hárfa helyett pengetni fogod. Nem volna Budában
Olly palotád, millyent Nagyurunk számodra kijegyzett
Ő így szólla, ’s magát közelebb férkezteti mellém,
És rám csapja kezét, ’s ültömbül vonni törekszik.
Mit tegyek? a’ szükség ’s hatalom, gondoltam, erősb most
Mint vagyok én; – de hamar felgyúlada régi hevemnek
Lángja, Pogány! mondám, küldlek Mahomethez ezennel;
És ugyan e’ lánczok, mert nincs más fegyverem, üssék
Csontjaidat darabokra, kevély ozmáni poroszló
Csufjaidért. Így kell-e vitézt keseríteni, kit te
Nem harczban nyertél, ’s nem nyertél volna ha kardra
Kelnénk, és Nagyurad vélem bánt volna vitézül,
És nem verne reám békót a’ béke neszével?
Összeszedem csak ugyan magamat. Most rab vagyok; a’ sors
Itt is elég sanyarú, mondám, mért küszködöm ellent
A’ széllel fordítni hajóm? ’s hallgatva felállék
Mint lehetett, ’s akadékaimat hurczolva kegyetlenb
Sorsomnak, melly vára reám, indultam elejbe.
Két hetekig kellett Rácz ’s Bolgár földön utaznom.
Vad népek. Szilaj állatokat gondolna mozogni
A’ csinosult ember, két lábra felállva. Tetétül
Talpiglan műveltelenűl csupa szőr födi testek.
Borzas gucsma alatt ábrázat forma. Szemöldök
Helytt szemeikre sűrűn boruló szőrszálka leszolgál.
Nem pörög ajkokrúl hangzat, melly emberi szóhoz
Csak valamennyire bár, jól hallám, volna hasonló.
Emberiség idegen tőlök. Jövevényre rohanni,
És azt ölni kevés prédáért, otthonos erkölcs.
Illyenek ők. Nekem e’ mellett ege földgye szokatlan
E’ vadon országnak. Nem adott ínyemre gyümölcsöt
Fája. Vizét, noha szomjam erős, keserűlöm italra.
Nincs bora, melly búmat tudná kevesíteni, ’s gyengült
Tagjaim élesztné erejével néha tüzének.
Vagy csak ez is melly kín illy földön utazni Magyarnak,
Bár ha feledném is rabságom többi gyötrelmét.
Végre tünik Stambul szemeimbe. Nap esti verőfény
Tornyait érdeklé, és rólok visszaszegődvén
A’ várost láttatta velem, ’s a’ tornyokat együtt,
Mellyek alatt, értém vezetőmtül, lenne koporsóm.
Borzadok és felkel minden hajszála fejemnek
Mostan is, e’ napnak mikoron jut eszembe lenyugta.
Éjjel, (mert így volt Szolimántól hagyva,) tömötten
Jancsárok körülállva dohos mélységbe vezettek. –
Itt vagyok ím mostan, leszek is, csontvázomat a’ sír,
Érzem mindenbül, valamíg nem kezdi feloldni.
Ezt várom ’s nem mást, mert jobbhoz semmi remény már
Nem táplál, ’s megemészt a’ felgyült bánat egészen.
Édesem ezt ne csodáld. Elhagytak mindenek, a’ mik
Emberi létemnek gyámul szolgáltanak eddig.
Fáj szivem, és szivemet gyógyítani, nincs ki kerűlne,
Minthogy az illy sebeket nem üdűlt orvoslani senki.
Tett vala lelkemnek ’s békóim terhe beteggé:
Nincs orvos, tudománya kinek felmentne csak egybül.
Erdei barlangnál, vadakat melly béfogad éjre,
Rémítőbb az üreg, mellynek vendége vagyok most.
Étel ital nem kell; mocskos konyhája Töröknek
Nem Magyar ínyre valót ád fel, ’s keveréke csömörlet.
Nincs társ, a’ ki velem, mint otthon, váltna naponnan
Szókat, volna elég éjjel keseregni magamban.
És mivel így búvalkodom, és szaporán siet éltem
Vége felé; mély gondolatok sürü tábora gyakran
Nyom le. Hazám megnyilt örvénye aszallya velőmet
Főképpen, mikor összevetem, mi dücső vala hajdan,
Mennyi vitéz Nemzet, ’s mi soká rettegte hatalmát:
Most pedig, ah szigorú fátum! mint visszacsapódott
A’ veszes inségnek kínzó közepébe szerencsénk!
Hol vagyon a’ gyönyörű ország, melly néha napokban
Fennhordozta fejét, ’s idegentül nem veve törvényt!
Mondani szégyellem, most rabszolgája Töröknek?
És noha fájnak ezek mivel égeti üszke hazánknak
Belső mindenemet: de te hölgyem, sokkal ezeknél
Mérgesben nyilaló sebeket nyitsz férjed erében.
Nem vagy enyim ’s tied én ezután soha nem leszek: az nap
Melly Buda várábul nézé vesztemre menésem,
Mennyegzőnknek aranylánczát széttvágta közöttünk,
’S nem könyörülve reám gyorsan küldötte halálom.
Halni nekem könnyű mert nyugtomat érem ez által,
Mellynek keble, tudom, meg nem nyílik élve szivemnek.
Ez nem ijeszt; de vagyon miokért rettegjek előre
Még is. Vajha mikor közelít ez az óra, te Kedves
Mellettem lennél ’s nyoszolyám szélére ledűlnél,
Elgyengült kezemet remegő jobbodba szorítnád,
És képemre borult arczád gyöngyével itatnál!
Ekkoron én téged kérnélek: hölgyem, eresszed
Gyermekimet hozzám: attyoktól nyerjenek áldást,
’S bágyadt csókjaimat vévén meghatna sirámjok.
Kérnélek: hogy az isteni ház, melly általam épült,
Férjednek hidegült tetemit noha nem leled ottan:
Oltalmazva legyen, miután én sírba leszáltam.
Kérnélek: jobbágyaimat, mert emberek ők is
És tieid, gyámolld, mint illő édes anyához.
Kérnélek többekre, miket most nyugtalan elmém,
Bár sokat ösztönözöm, rebegő nyelvemre nem adhat.
És mikor éreznéd, hogy eremben vérem elállott:
Béfogván szemeim héjját zokogásnak erednél. –
Mind röpülő csillám! már nékem semmi ezekbül
Nem jut. Könnyeidet, te kegyes, födelére nem öntöd
A’ gyászos háznak, melly férjed csontyait őrzi.
Nem lesznek tördelt kezeid kócsolva fejedre,
Nem dűlsz ájultan vezető társidnak ölökbe,
Kik karokon tartván, veled együtt sírjanak értem.
Így halok én! ’s bár mentül előbb halhassak! Elállá
Fájdalom a’ szivemet, kezem is szolgálni makacs már.
Végszavam ez hozzád: legyen Isten véled örökre!
Horvát Endre.
