Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Tivadar, büszke lelkének szomju vágyait nem teljesíthetvén, visszavonúla sziklavárába. Hitvese meghalván, egyetlen fija’ nevelésére szánta napjait; őt gondolá azon dicsőségpontra emelhetni, hová önmaga nem juthata. A’ vár’ káplánja, egy tisztes Barát, osztá-meg vele hív szorgalmát, ’s az ifjúnak fejledő nemes tulajdonai szebb reményre költék atyai szívét. Dezső, így hivák az ifjút, gyorsan haladott, a’ mennyire csak engedé az akkori idő, ’s nyilt elméje minden életsugárt részvéttel fogott-fel. Gyermeke a’ természetnek, örömit is csak abban lelé, bátran nézve-ki a’ világba, melly homályos álomként játszott képzetivel. De leginkább kedvelte ő a’ harczi gyakorlást, ’s láncsavetésben kardforgatásban nem volt párja az egész környéken. A’ legszilajabb mén urának ismérte, ’s mint egy hadisten szökellett téren tetőn, porfelleget hagyva utána. Vadászat tölté üres órájit, ’s atyja örült: ha vértől pirosan jelent meg előtte, visszatérvén a’ farkas és medvelakta erdők’ éjjeléből. Mind ezekben képét látta a’ véres hadaknak, melly egykor fiját is a’ síkra szólítja.

Egykor Dezső a’ szomszéd völgyben egy lyányt pillanta-meg, ’s benne minden életerő egy édes érzelemmé vála. A’ felébredt szív tűzvággyal röpűle a kedves alak felé, annak bájkörében ohajtva élni és halni. A’ szelíd Ida volt ez. Nemes atyja még kisded korában vérmezőn esett-el a’ hazáért, ’s most szeretett anyjával csekély örökségében élt virágai között, ártatlanúl mint azok. Ezért ége Dezső az első szerelem’ legforróbb hevével, de hogy a’ különség, ez örök ellensége az érzésnek, ne gátolja szerelmét, azon felül tartván atyja’ kincsszomjától, csak titkon ’s idegen név alatt köszönt be Idához, ki szivének ösztönét követvén, elfogadá a’ szép ifjúnak hódolásait, ’s tisztán, mint csak az égiek szerethetnek, szereté az esdeklőt. Már egy tavasz egy nyár látta e’ szent frígyet, ’s mindég nőtt, mindég erősűlt keblökben a’ tisztelet ’s a’ szerelem’ malasztja, ’s édes remények közt hajnali álomként tüntek le napjaik.

Kevélyen nézett-le Tivadar vára’ fokáról a’ kies völgyre, melly virágos kert gyanánt nyult-el alatta, ’s számlálva faluit elméje nemzetsége’ díszén ’s a’ jövendőn merengett. Épen akkor vágtat-fel Dezső, életöröm ’s Ida’ képe dagadó keblében. Vígan kisérték atyjának szemei a’ tüzes ifjút, kiben egy új hősi ágat látott virágzani, messzehintve nevének hírét dicsőségét. Gundát, a’ gazdag Rátholt’ egyetlen leányát, ki az udvarnál nagy kegyelemben álla, jegyzé-el magában neki élettársúl, hogy a’ két birtok öszveolvadva fényöket inkább nevelje. – „Már itt az idő” mond Tivadar a’ szorgos káplánhoz – „már elég érett tudatnom véle jövendőjét, ’s javára czélzó szándékomat. Ideje már: hogy világba lépjen, ’s tettek által hirdesse nemeslétét.” Mond, ’s szobájába intvén a’ boldog ábrándozót, kinyilatkoztatá néki utóbbi sorsát.

Mint mikor az édesen álmadót erőszakosan rezzentik-fel, olly kábultan álla Dezső atyja előtt; minden szavára egy szép remény tűnt-el, míglen kilátása, mellynek távolában szerelme’ rózsavára lengett, váltig elsötétült. Az új frígy’ említésénél indulatosan veti magát atyjának melyére, és szerelme’ titka kilebben ajkain. Tivadar meglepetve soká szót nem talála, csak komoran hallgatá fíjának őszinte vallását; végre megértvén Ida’ lakhelyét, a’ szorúlt ifjút hideg bizonytalanságban hagyá-el.

Egy terepély hárs’^* árnyékában ülve néz Ida az út felé. Ekkor szokott jönni a’ kedves vadász itt nyugodni a’ hűsben. Halkan énekelve, ’s csak néha szakasztva-meg szerelmi sohajtástól virágokat kötözget, hogy azok Imádottja’ szíve felett hervadjanak-el. Minden lombzörrenés örömre rezzenti ’s felszökve helyéből ágaskodva leskelődik. ’S ím! lovagok jönnek – „Ő az!” kiált Ida, ’s lángoló képpel elejökbe szalad; de halvány szín futja-el arczait, midőn az ifjú helyett egy őszülő komoly tekintetű férjfit lát feléje közelgeni. Tivadar volt ez. Szótlan merőn néz a’ hűledezőre. A’ szépség’ hatalma, melly a’ tiszta szem’ egéből felé sugárzott, elfojta benne minden bosszús gerjedelmet, de csak mulólag: mert büszkesége szégyenlé a’ gyönge leánynak régi szándékán vett diadalmát, és kemény hangon kezdé vádolni a’ szüzet, hogy ő az ifjút elcsábítani törekszik. Halálos borzanat rázza-meg az ártatlant, ’s tördelt mentséget rebegve az épen oda siető anyjának karjaiba omlik. Ez megértvén a’ sajnos esetet, igazsága’ érzetében felelt-meg a’ háborgónak: hogy fija itt a’ Csalárd a’ Csábító; méllyre felingerülve Tivadar, gyilkos bosszúval fenyíti őket, ha puszta reményöket fijára nézve bár milly tettel valósítni akarnák. „Elhiszem – mond gúnymosolyogva – a’ koldús örömmel néz-fel a’ magasra, ’s kész eladni erkölcsét, magát, rút nyereségért. Ha éhség bánt, kérjetek! ’s adok; de fiamra számot ne tartsatok.” Ezzel felpattan lovára, ’s vissza vára felé.

Nincs gyötrőbb érzés a’ szegénynek mintha méltatlan szenved szegénysége miatt, ’s a’ vak szerencse’ fijától magát gúnyolva látja. Egész súlyában érzé ezt Ida, de leginkább fájt az neki: hogy Dezső, kit ő olly tisztán szeretett, így csalhatá-meg. Sürüen folytak könyei a’ vigasztaló anyára, mélyen érezvén hogy mind e’ mellett a’ Csalárd neki felejthetlenné vált.

Tivadar’ melyében azonban a’ harag szűnve szűnt. Még váráig sem jutott, már dölyfös tettét bánni kezdé; de ön vádja nem volt elég erős czélját megmásolni, egyedül csak fija iránt nagyobb kíméletre birhatá; gyöngén dorgálván őt a’ névtagadásért, ’s Ida’ méltó haragját hirdetvén. Hosszú tűnődés után legjobbnak itélte Dezsőt elvinni magával, ’s nem erőszakos tilalmak által az elhatott tüzet még inkább nevelni. Künn a’ zavarban a’ sok új tárgyak közt, gondolá, a’ szerelem’ álomképe majd magától eltünend; azért is gyors készületeket teve az útra, teljes pompával akarván megjelenni Budán, ’s ott fiját az udvarnál bemutatni. Több szegény nemes ifjakat választa melléje, kik örömmel csatolák magokat a’ hatalmas úrhoz.Ezek által vélte ő Dezsőt ébresztgetni, lángszinekkel festvén a’ nagy világi életet, ’s a’ nyerhetendő dicsőséget. De mi a’ földi fény a’ szerető szívnek? egyben leli-fel az világát, ’s a’ fenntebb uraság’ jelei üres füstté válnak a’ kedves szem előtt, mellynek égi villanása üdvességre inti. Így Dezső – hidegen nézte a’ fényes készületet, hajdani vígsága elhala, és sem atyjának édesgető szavai, sem ősz tanítója’ intései nem voltak foghatók őt felvidítani. Ha látta a’ többi ifjakat örömrepesve várni a’ költözés’ óráját, és hiu csillám közt magokat szép reményektől ringattatni, fohászkodva mondá: „ők nem szeretnek!”

Az utazás’ napja meg volt határozva. Az elválás’ fájdalmát Dezsőnek még azon gondolat is öregbíté, hogy Ida neheztel reája. Őt még egyszer látni, ’s bocsánatot esdekleni, búsongva nyargal szerelme’ völgyébe. Ida nem várja, nem röpül elébe. A’ házba akar lépni, de a’ megbántott anya útját állja, kérvén: kímélje-meg ezentúl őt ’s leányát minden üldözéstől, minden lealacsonyítástól. Ne gyötörje tovább is a’ szívet, melly benne bízván védetlen magát oda adta. Hasztalan esdeklik az Ifjú álnevét szerelmével mentegetvén, a’ bús anya kérlelhetlen maradt. Hasztalan kiáltá Idát a’ szerelem’ kifakadó hangjával, nem jött Ő! csak tompa sohajtás hangzott-ki a’ szoba üregéből. „Légy boldog hát anyám! rebeg az ifjú, én búcsúzni jövék; holnap messze, tán örökre elmegyek! E’ pillantatban az ajtó nyílik, ’s Ida szerelme’ teljes kirohantával az ifjú melyére dűl. – „Enyém vagy! enyém léssz!” mond Dezső feléledve; „Tiéd!” sohajt Ida, szemei hosszan reá nyílnak, egy élet’ érzetét tükrözve, és lassudan éjhomályba merülnek. A’ szerelem’ angyala égi mosolygással lebeg el felettök, ’s örömkönyűjin a’ teljesülés’ szent malasztja fénylik. A’ lágyult anya, remegő kézzel az ifjút megáldja, ki gyűrűt nyomván az ájult szűz újára, boldogult szülője’ hagyományát, ezen szavakkal; „Isten látja szívemet! Ida, én hived maradok!” elszakad közzűlök. A’ hegytetőn még egyszer visszanéz: „Isten hozzád, mond, boldogságom’ völgye! emléked egyedűl e’ szívvel múlhat el.” E’ pillantattól fogva Dezső bizonyos eltökélést nyere; melly utóbb is minden életfordulattal kitűnt belőle. A’ gondolat, hogy Ida sajátja, lelkesíté ’s tettek után kezde vágyni, hogy meg is érdemelhesse őt. Nyugottabb lön, ’s atyja örömmel hidegülésnek vélte, mi elszánt érzés vala.

Eljött az Indulás’ napja. Tivadar Budára siete lovagjaival. Akkor időben Kálmán uralkodott, híres tudományairól. Kegyesen fogadá az érkezőket, kiváltkép tetszett neki az ifju’ vitézalakja, ’s benne nem közlelket sejtvén Apródjának nevezé-ki. Örömtelve látá fiját Tivadar a’ dicsőségpályán, ’s egy ideig boldog tanúja volt a’ dicséretnek, melly azt mindenütt követte, csak az elválás’ óráján lepé-meg homályos fájdalom, ’s elkomorodva csügg a’ kedvelt’ tekintetén. Dezsőt is szorítá atyja’ távozása, ’s hálás szívvel mondá keblén: „Tettek után atyám! ismét e’ drága helyen nyugszom; bocsáss-meg: hogy e’ szív megelőzte értem gondos szándékodat.”

Azon perczben hol az érzés fellágyul, elnémulnak minden világi feltételek. Tivadar sem vala képes külső vágyait tudatni fijával, ’s azon frígyet, ámbár jöttekor mingyárt értekezett iránta ’s Rátholt azt szívesen el is fogadá, csak az időre bizta, ’s gazdagon hagyva fiját, jószágaiba visszatért.

Dezső a’ bölcs Király’ szeme előtt napról napra előbb hat, ’s csak hamar tárgya lön a’ köztiszteletnek, ’s titkos bálványa az udvari szüzeknek. A’ szép gazdag ifjut mindenik ohajtá beavatni szívlángjaiba, csendesen vágyva neki a’ pártát feláldozni; kivált Gunda, a’ büszke Rátholt’ egyetlen leánya, hölgyek’ virága, kellemeinek ezer bájaival kivánt a’ sziven diadalmaskodni, melly nyugottan ’s elzártan állott a’ hódolók’ sergei között; de hasztalan veté hálójit: Ida’ szelíd képét semmi mesterség nem süllyesztheté homályba – az lebdelt magányos óráji felett; – emléke nyujta éleményt a’ küzdőnek, visszasugározva a’ multnak örömétől.

Ekkor történt: hogy Boullion Gottfried a’ Frankok’^* legdicsőbb vitéze kereszthaddal a’ Magyarföld’ határáig érkezett. A’ hősnek híre megelőzte jöttét, ’s mindenki vágyott ama’ világcsudálta bajnokot ismerni. Boullion követeket külde Kálmán királyhoz, őt szabad keresztűlmenetelért kérvén. Kálmán a’ hőssel értekezni akarván, őt a’ Fertő’ partjaihoz hivá-meg öszejövetelre. Eljött Boullion Vitézei’ választottjaival, ’s a’ Király őt egy hadi jelekkel ékesített sátorban fogadá. Néma csudálat fogá-el a’ nézőket, midőn a’ két felséges személyek, erejök’ ’s méltóságok’ érzetében egymásnak férjfiui jobbokat nyujták.

De senki sem volt inkább elragadtatva Dezsőnél, láttára a’ nagy Vitéznek, ki egy királyi hölgyként szív-ható tekintettel tűne-ki a’ többiek közűl; Alkotva egy világot kormányozni, álla ő hódító felségében. Keblét egy tűzkivánat villantja keresztűl, illy bajnokkal vágy fellépni a’ hősi pályára; gondolá, ’s mihelyt az alkalom engedé, Gottfried elé járul, ’s magát szolgálatjába ajánlja. Gottfried komolyan futja végig az ifjút, ’s előterjeszti a’ legyőzendő veszélyeket; de látván eltökélett lelkét, derengő képpel nyujtván kezét neki, mond: „Légy tehát bajtársam! zászlóim’ röptével örökűljön neved. Légy győzelmim’ vagy halálom’ sorsosa.”

Új élet zajlott most Dezsőben. A’ szerelem ’s dicsőség egy fényalakba szőve úgy tűnt előtte fel, mint a’ hajnali csillag az éji vándornak. Nehezen bocsájtá ugyan el őt a’ Király, mindazáltal Gottfried iránt viseltető tiszteletből, ’s máskép sem akarván az ifju’ hőstüzét gátolni, még is reá állott, panczélt ’s kardot ajándékozván neki. Több ifjak is kisérőji közzűl Dezső’ példáját követve Gottfried’ zászlójihoz álltak.

Dezső igaz fiui szívvel irá meg ezt atyjának, e’ gyors léptét hevült lelkének sugárzó képeivel szépítvén. „A’ név pusztán hangzik-el, így ira, ha magas tettek nem vívják-ki a’ mulandóságból. Légy hát boldog Atyám! vigasztaljon szent fogadásom. Palesztína’ síkjairól vagy tetteimet vagy dicső elestemet hallod.” Egy hiv szolgától, ki öregsége miatt őt nem követheté, Idának is irt, és a’ szerelem’ legédesb legtüzesb szavaival reményre hűségre biztatá.

Halálos hír volt ez Tivadar’ szivének. Élete’ örömét, öröksége’ gyámolát örökre elveszettnek képzelvén, hol magát vádolá: hogy szikrát vetve a’ fogékony kebelbe egyetlen fiját gőgjének áldozá-fel; hol öszvehalmozott kincsét átkozá, mitől kisértve a’ legnagyobbtól megfosztatott. Mosolygott is néha kis reménysugár feléje, de csak hamar eltünt ismét a’ veszélyek’ képzetében. Komoran, örömtelen élé világát, ’s büszke vára, előbb a’ fény’ ’s uraság’ lakhelye, most némán dísztelen álla, viszhangozván borult urának szomorú, magányos fájdalmát.

De gyermek-bízodalommal néz Ida fel az égre, melly védi a’ hívet. Ártatlan szerelme csak szív és nem birtok után vágya, ’s azt fellelé, bár messze ver is az tőle idegen földeken. Erős hittel tartott az ifjuhoz, és megnyugodva sorsa’ végzetében, melly bár milly viszályos úton elvégre még is a’ czélhoz vezérel. Mint a’ virág kelyhét megnyitja a’ harmat’ gyöngyének, úgy álla Ida, ölelve a’ malasztos hitet, melly a’ rokon szivek’ érzelmit látatlan éleszti, ’s minden veréseit egy édes sohajtásba vegyíti. A’ keleti szellő melly a’ kedves’ tagjait hüsíté, néki is reményt sugalla.

Évek folytak-el. Gottfried’ győzödelmei eltölték a’ világot. Ájtatos szarándokok jöttek mentek, hirdetvén a’ kereszthad’ tetteit, ’s a’ Magyar hős’ vitézségét. Elmés Lantosok szívemelő dalokban magasztalák a’ kereszt’ diadalmit. E’ közben több vitézek tértek vissza honjokba; jöttek Magyarok is: csak az, ki után annyi szív sohajtott, csak az maradt távol!

Végre azon ifjak közzűl érkezett egy, ki szünetlen mellette volt. Ez mondá-el tetteit és hiteles halálát: „Hogy ő egy véres ütközetben nehéz sebet kapván több vitézekkel elfogattatott, ’s mint később hallá, többi társaival együtt a’ pogányoktól felkonczoltatott.”

E’ szomorú hír hamar elterjedt, végre Tivadar’ várába is eljutott. Elszörnyedve néz Tivadar az életbe ’s vigasztalhatlan néma búnak ered. Futva az emberek’ részvételét boronga várában. Az erdőszélen, lent a’ völgy’ közepén, álla egy kápolna mellyben hitvesének hamva rejtezik, ahhoz közel egy emlékoszlopot emeltetett azon felirással: Fiamnak. Ez vala gőgjének utólsó kilobbanása. Itt viraszgata éjjelenként ’s gyülölve életét a’ hideg kőre hullatá könnyeit. Nem sokára betegágynak esett mellyből felgyógyult ugyan; de szeme’ világa örökre elveszett. Így a’ gazdag Tivadar, ki csapongó gőgjében a’ szegényt megveté, most boldogtalanabb lett az utólsó koldusnál.

Azonban az igaz ég megtartó Dezsőt. Megsebesítve feküdt Ő egy pogány testhalom (vitézségi jele) közt; ’s a’ pogányok őt is holtnak vélvén elhagyák. Egy jámbor Dervis megjárván a’ harczmezőt életben találta őt ’s magával elvitte. A’ teljes ifjui erő sietteté jobbulását bár nem örvendeze neki, mert halálnál kínosb sors várta: szolgaság; de a’ jámbor Dervis a’ jótét’ malasztját inkább szeretvén a’ vérdijnál, őt titkos útakon a’ kereszthadi táborig vezetvén ezen szavakkal: „Keresztyén! tanulj ember lenni ’s ne felejtsd-el soha, hogy egy Isten, egy lélek uralkodik bennünk!” elhagyá, jutalmat sem vevén tettéért.

A’ nagy munka meg vala téve. Megváltónk’ városán szent jel ragyogott, ’s többen a’ vitézek közzűl hazájok felé indultak. Dezsőben is felébredt a’ honvágy’ édes hatalma, bucsút vévén Gottfriedtől ’s vitéz bajtársaitól kedves hazája felé útazott, minekutána hat évek óta hőspályán verítékezett. Az egész szent hadnak tisztelete követé a’ Nemest.

Köny ömle szeméből Dezsőnek, midőn annyi veszély után édes hazaföldén álla. Idát látta a’ szerelemkoszorút nyujtva feléje. Hálát sohajtva a’ sorsintézőnek, örömvölgyének veszi utját, hogy a’ viszonlátás’ első örömét szerettével élhesse, ’s atyja’ áldását legott nyerhesse-meg. Szerelem-sürgette léptekkel a’ tetőre jut, honnan leláthatni a’ völgybe. A’ hársfa még áll, virít a’ kert, fejérlik a’ ház! ’s elragadva érzete’ bájözönétől alásiet; Ida!Ida! hangzik ajkain, de csak a’ bérczek felelnek. A’ hárs alatt egy magányos sír ötlik szemébe, moh ’s elszáradt virágok fedik azt. Dezső’ keble szorúl, remény ’s félelem között a’ házajtón zörög; ’s egy idegen férfi lép elébe. „Hol Ida?” kiált Dezső reszkető hangon, „Tudja Isten!” felel amaz, „ott a’ hársfa alatt nyugszik anyja, ’s ő csekély jószágát nekem rokonjának eladván elköltözött; hová? nem tudhatni, senkivel sem közlé.” Búsan fordul vissza Dezső ’s szívszakadva ül-le a’ sír mellé. „Itt! sohajt, itt sok szép órát tölték, ’s a’ kéjhely most néma sírrá vált; de csak itt a’ béke! a’ csalfa remény itt nem hitegeti már a’ hajlékony szívet. Mi az élet, ha rövid örömének illy hosszú kín ára? –

Komoran megy innen ősi vára felé. Alkonyi homály borítá a’ vidéket, csak a’ bérczek’ csúcsai fénylettek még a’ nap’ aranyában, mint az erős szív’ lángja a’ sötét életben. Az emlékoszlop lépcsőjin ül egy pásztor, busan fúván-el esti nótáját; előtte a’ gyöpön víg báránykák szökeltek a’ szállás felé terelt anyjok után.

Az emlékoszlop’ láttára eszmél csak fel a’ búsongó ’s olvasván a’ felírást homályos gondolat ötlik fejébe. Kérdezősködik ’s a’ pásztor elbeszélé: hogy szegény ura ezt fija’ emlékére téteté, ki a’ szent földön esett-el. Borzadva ’s váltig alá verve borúl Dezső az oszlophoz, hallván szomorú sorsát atyjának. „Itt a’ kápolnában, mond a’ pásztor, végzi szegény uram mindennap esti imádságát; nyugottan ’s megbékülve magával, mint egy szenvedő de igaz lélek, jön ide mindenkor, kisértetve egy angyali szűztől.”

Azalatt megszólal a’ harang, tompán tévedez hangja szerte a’ völgyen; a’ pásztor lekapván süvegét nyája után ballag. Dezső mozdulatlan karolja által az oszlopot, néma de még is panaszló helyhezetben könnyes szemeit a’ várra meresztvén. ’S ím! a’ szélső várkapu megnyilik: Tivadar kilép szorgosan vezetve egy sugár, gyász-fátyolú alaktól ’s egyenest a’ kápolnába megyen. Öröm ’s bánatos érzés majd kifakasztá Dezső’ keblét; térdei roskadoznak ’s még is elő akar törni a’ bús világtalanhoz – de ismét erőt vesz magán ’s az oszlophoz visszavonúl. „Hadd erősítse őt az égi sugalás,” mond, ’s nehezen lihegve várja a’ fiui szívnek kiömlését.

Nem sokára kijönnek a’ kápolnából. „Vezess az oszlophoz, édes leányom! mond Tivadar, oh kedves fiam! te elköltözél és én – – Ekkor Dezső, nem birhatván tovább érzései’ súlyát, az Öregnek lábaihoz omol. „Atyám! Atyám! oh élek –bocsáss-meg – öröm ’s fájdalom fojtá-el szavait, ’s nem is ügyelve a’ leányalakra, ki szívéhez kapva hirtelen a’ földre hanyatlik, képét atyjának keblén rejti-el. „Te élsz fiam! élsz? sohajt Tivadar, oh vagy csak rémlete a’ régi boldog időnek!” és hosszú ölelésben tartja megtért de nem látott fiját.

Feleszmélvén az örömből, mond Tivadar: „Hol vagy leányom? neked köszönöm ez órát, a’ te tiszta kebled’ fényitől oszla-el kétségem – jer, jer hadd öleljelek téged ezen szent órában! Dezső felemeli a’ szűzet ’s felfátyolozván az ájultat: „Nagy Isten! Ida!” ’s örömreszketve zárja melyéhez. A’ kedves’ karja közt visszatért a’ szüznek élete, hogy színváltozva újra nem-földi gyönyörbe merűljön.

A’ nemes szűz anyja’ halála után, idegen név alatt Tivadarhoz szegődött, hogy kegyes ápolása által kedvese’ atyját vigasztalja, ’s ez által Dezső’ szerelmét hálálhassa-meg. Nem tudva ki legyen védangyala, Tivadar őt leányának fogadá ’s enyhűlést lelt részvevő fájdalmán.

Mennyivel drágábbnak tetszett ez által Dezső előtt a’ szűz, ki nagy lélekkel így tudta szerelmét nemesítni! milly sokat kelle nyerni a’ szűznél Dezsőnek, ki annyi veszélyek után is hív maradt első érzetéhez. Szótlan egymáshoz forrva állának a’ hívek, az ég lehajolni látszatott, ’s magához emelni a’ boldogokat. Felfelé terjesztett karokkal álla mellettök Tivadar, ’s a’ bús világtalan most érzé legfényesebb napját létének.

Nem sokára szent frígy köté öszve a’ nemes párt, kit nagy lélek ’s öszvehangzó érzelem már rég egyesíte.

Néhány év’ múltával egy ügyes szemorvos visszaadá Tivadarnak, ki gyermekei’ boldogságán szinte ifjult, elvesztett világát. Első tekintete egy deli unokára esett, ki atyja’ tüzében, anyja’ szelídségében mosolyga feléje, ’s a’ látónak derülő sugára ’s örömkönyei a’ kisdedet áldák. Soká élt még azután is Tivadar a’ szerencse’ körében ’s görbedt térdein ringatva igaz Magyaroknak nevelte unokájit.