Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Minap utazván, * * faluban lovakat válték. Szép tavaszi nap lévén, míg befogtak az Öregbíróval ’s Notáriussal a’ faluház’ tornáczában állva ide ’s tova nézegettem. Az Öregbíró bölcsen semmit se szólt; – a’ Nótárius az újságból sokat beszéllt, a’ mit rég elfelejtettem, és annyit jövendölt mi rég megtörtént, hogy már mentől előbb kivántam menekedni. Azonban egy tárgy még is figyelmetessé tön: a’ torony’ csucsáról tudniillik egy gólya csüggött-le. Kérdezőleg nézek az Öregbiróra; de ez szememet kerűli és beszítt ajakkal a’ Notáriust könyöközi, ki engem vérbe borúlt képpel más tárgyra vezetni akarván a’ Kalandáriomban előfordúló időjárást emlegeté; de én kiváncsi lévén nyilt szívvel kérdém: „Mondják-meg Uraim, mit csinál ott a’ gólya?” Erre a’ Notárius mély reverentia után ellappang, a’ Bíró pedig, kihez fordulék, megszorúlva, puruszliját húzogatva ezen szavakkal: Komám Uram, már hová megy? a’ Nótárius után vonúl. Senki se maradt körűlem csak a’ Kisbíró, ki is a’ lovak előtt állván reám bámultában észre se vette hogy a’ ló hátul csipdezi; de utóbb aligha elevenére nem jutott, mert egyet rikkantva elugrott helyéből, ’s kérdésemre: mit csinál ott a’ gólya? szerencsés utat kivánva eltávozott. Mind ebből annyit tudtam mint előbb; de mit vala tenni? egy pillantást vetve a’ toronyra kocsira ülök ’s ki a’ faluból.

A’ gondolat, hogy a’ legelső státióban egy régi barátot ölelhetek, azon mysteriosus gólyát már már elfelejteté; midőn ismét eszembe hozatott. Alig haladok fél orát, az út mellett lévő első határhalmon ül egy pásztor-legény, ki is látván kocsisomat gúnyoló hangon elkiáltja magát: „Hej bátya! mit csinál a’ gólya?” Erre kocsisom olly haragra lobbant, hogy alig tudtam a’ bakon megtartani, erővel megakarta támadni a’ kiáltót, ’s aligha ökölharcz nem lett volna, ha amaz el nem illant. Ezen történet még inkább ingerle megértenem a’ dolog’ mivoltát. Lecsillapodván kocsisom szelíd hangon kérdem: „Szeretném tudni; mit csinál ott a’ gólya?” de ő öszveszidván valahány gólya van a’ világban, mérgesen egyet pattant ’s úgy kezd vágtatni, hogy szót se válthaték vele, és én annyit tudtam mint előbb.

A’ státióba érvén barátom szívesen fogadott, ’s előmbe vezetvén egy csinos, minduntalan elpirúló menyecskét, azt nekem mint három napóti kedves élte’ párját, bémutatja. A’ közmondást: hogy az első házassági hétben az embernek két szíve de egy szeme sincs, itt is valósúlva láttam; mert barátom nem igen nézett ugyan rám, de annál többet ölelt, ’s akármit kérdék tőle, mindég azt felelé: hogy ő milly szerencsés. Letelepedvén a’ házban a’ gólyát is előhoztam; erre ő felkaczagott és feleségét csokolta-meg; ’s én ismét annyit tudtam mint előbb. Ez a’ gólya meg van babonázva gondolám, hogy semmikép’ nem tudom kinyomozni miért csügg a’ torony felett.

Szerencsémre más vendég is érkezett éjjeli hálásra, mint értém egy a’ Nászak közűl. – Ez a’ vacsora felett, a’ lakodalomból megmaradt sütemények mellett vígan lévén, a’ gólya iránt tett kérdésemre e’ következendő históriát beszéllé:

* * Helység’ lakosi nagy nehezen egy fejér bádoggal fedett és arany csillagkereszttel ékesített tornyot építettek, ’s minthogy sok bajjal ment végbe büszkék is voltak tornyokra. Eleinten félnapig is elálltak előtte ’s nem győzék csudálni; milly szépen ragyog az midőn a’ nap süt rá! – A’ tanultabbak, fontos tusakodás után, azon következést hozták: hogy a’ magasról messze láthatni. Ennélfogva szinte kimérték, hány mertföldnyiről ötlik szembecsillogása? De minthogy semmi sem állandó e’ földön, örömek sem tartott soká; mert egy szerencsétlen gólya a’ csillagra szokott szállni, ’s az által nagy zűrzavart okozott. – A’ dolog így történt:

Komámasszony, Öregbíróné Asszonyom! mond egykor a’ Törvénybíróné, egy szemes tűzről pattant menyecske: Ez a’ mi tornyunk minden nap homályosabb lessz; erről tegyünk. Ah, sohajt az Öregbíróné, mikor az az ármányos gólya az egész tájból reá hordja a’ kígyókat, aztán kelepel.

Adjuk-fel a’ tanácsnak, mond a’ Törvénybíróné; Komámasszony szólljon Öregbíró uramnak hogy tegyen rendelést; ’s így lett. A’ Bíróné szólt, a’ Bíró a’ Tanács előtt sok szembetűnő okokkal megmutatta: hogy az illetlen a’ mit a’ gólya cselekszik.

A’ Tanács azt helybenhagyá, hanem sok Ej- és No között sajnálta hogy az embernek nincs szárnya, ’s ennélfogva minden hatalma mellett a’ gólyának nem parancsolhat. De elijeszteni még is lehet, felszóllal az egyik, ’s erre a’ Tanács úgy öszvekiáltott, hogy a’ Kisbíró, ki kivül az ajtót támogatá vállával, szinte megrezzent. Ezen kiáltás jele volt a’ megelégedésnek. De mivel a’ Tanács’ méltósága ellen volna az útszán kurjongatni, tehát ezt a’ Notáriusra (ki egyszersmind Praeceptor is volt) bízták. Ez először apprehendálta: hogy az ő képét annyira rútnak nézik, hogy a’ madarak is elijednek tőle; de csak hamar megengesztelődött, értvén: hogy az ő kormánya alatt a’ tanuló gyermekekre bízatik az elijesztés’ kötelessége.

A’ gólya szokás szerént eljött; a’ sok gyermek éktelen lármával ki az oskolából, hessegetnek, sicczegetnek, kurjongatnak mindaddig, míg a’ gólya tovább nem szállt. Ez így folyt néhány napig, de a’ kár nagyobb lett a’ haszonnál, mert a’ gyermekek a’ mellett hogy semmit sem tanultak ruhájokat szaggatták, kivált süvegjök, mellyekkel legyingettek, mind oda lett – azonfelűl kövekkel hajigáltak; de nem az ellenséget hanem többször a’ templomablakot találták – hozzá járulván a’ rekedtség, csintalanság, ’s a’ mi legtöbb, a’ gólya’ örökös visszatérte.

Látván ezt a’ Bíró, a’ Tanács’ rendelését megsemmisítette. – A’ Notáriusnak legtöbb baja volt, gyermekeit a’ régi fenyíték alá szorítani; mert tiltva lévén a’ lárma, annál inkább kiszöktek és kiáltoztak.

Lőni tehát, agyon durrantani a’ gólyát, ez volt a’ nagy gondolat, melly csak ugyan az Öregbíró’ eszében támadott; ’s mingyárt is elment a’ Nótáriushoz, tudván hogy ő vadász, minthogy nem régiben az uraság’ cselédjei meg is ugratták a’ tilosban, és véle közlötte ideáját. Ez kész vala, és csak azon csudálkozott, hogy ő mint puskás ember és tudós, nem jött azon gondolatra. Jövő vasárnapra halasztá ezen munkát, hogy mindenki lássa mesterségét. Tell Vilhelm’ idejétől fogva egy lövés sem gerjeszte annyi figyelmet.^*

A’ vasárnap eljött, egész falu talpon volt. Minden ablaknál néhány fej bukott-ki. Az asszonyok suttogtak, és gyermekeik’ szájokat betartották hogy ne lármázhassanak – az Öregbíró az egész Tanáccsal a’ faluház előtt állott, aggódás és reménység változott képökön. A’ Notarius már korán reggel egy sövény mellé lapult.

’S ím! jön a’ gólya, egy nagy kígyó vonaglik, szájában, egyet kereng és a’ toronyra száll. A’ Notárius czéloz – rántja sárkánybillentyűjét; de a’ puska el nem sül – mert nem volt felhúzva. A’ nagy tüzben elfelejté felhúzni, ’s mire újra czélozni készül, a’ gólya ellebeg feje felett, és az elejtett kígyó elébe esik, és ő ijedtéhen a’ levegőbe süti puskáját. – Arra öszveszalad a’ nép, a’ Notarius fegyverét vádolja, de az Öregbíró biztatja, türelemre inti, és tulajdon nem kicsiny körmével a’ kovát megdörgöli.

Nem sokára szétvonulván a’ nép, a’ gólya ismét megjelen, leszáll, ’s pípesen nyujtózva kelepel. A’ puska pattan – ’s a’ szegény pára megszűnt élni; de nyaka a’ keresztsugárban megakadván holtan csüggve maradt.

Képzelhetni: miként töprenkedtek e’ baleseten a’ falubéliek, mind azt kiálták, hogy a’ torony most csúnyább, pedig igazsággal; mert csak ugyan a’ gólyaczímer nem legszebb formát adott a’ sugár-toronynak. Némellyek a’ Notáriust vádolák; ez magát a’ Bíró’ parancsolatjával mentegeté; némellyek a’ költséget bánták, mellyet a’ torony’ építésére adtak, ’s így a’ zenebona közönséges volt.

Neheztelve gyülést rendelt az Öregbíró. Itt hosszú okoskodás után abban egyeztek-meg: hogy a’ gólyát le kelljen onnan szurkálni – de miként? az volt a’ bökkenő; a’ torony magas, az ember kicsiny. Nem találtak más lehetséget egyéb ha valaki létrán felmenne a’ Templom’ tetejére és onnan doronggal bökdözné-le. Ezen okból behívtak egy a’ falúvégen tanyázó szittya müvészt, az az czigányt, ki néhány kövér sódar- ’s három vékagabonáért ama’ veszélyes munkát magára vállalta.

A’ Kisbirák öszveszedték mindenütt a’ legnagyobb létrákat. Zsiga hosszú póznával felmegy a’ tetőre; de Zsiga inkább a’ hegedűhez szokván, mint a’ sindelyen sétálgatni, alig kezd böködni elszédűlve lezuhan, ’s egyik lábával fizette-meg bátorságát. Jajgatás sopánkodás hangzott fellette, de ő minden fájdalma közt sódart emlegetett.

Az első próba illy gonoszúl ütvén-ki, más szurkáló ember nem találkozott, ’s a’ dolog annyira ment, hogy némelly jámborok azon gólyában Isteni büntetést sejdítettek. De a’ falu’ elsőji semmit sem gondolván befogattak ’s a’ közel városból egy Ácsmestert hozattak-ki. Ez fejét csóválta ’s azt mondá: hogy a’ gólya’ levétele pénzbe kerűl mert nagy állást kell csináltatni, vagy belől a’ bádog fedélt kivágni – azon kivűl a’ fáradság’ bére. „Mit? kiált a’ Bíró, pénzt? Nem! inkább az egész torony váljon gólyává, de pénzt nem adunk. Én tudom mibe kerűl nálunk pénzt öszveszedni, és milly nehéz adni mikor nincs!” A’ pernek hamar vége lőn, az Ácsot visszavitték ’s a’ gólya fenn maradt; ’s már egy ősz és tél óta ott lóg a’ csillagkereszt’ sugárán.

Azonban a’ szomszéd faluk felkapák ezen történetet ’s * * lakosit gúnyolták gólyájokkal – ’s azon kérdés: „Mit csinál a’ gólya?” már sok kék foltba sőt vérbe is kerűlt.

Vége lévén a’ gólya-históriának, akkor vettem csak észre hogy a’ boldog pár, tudniillik a’ házi Úr szép hitvesével elillantott – különféle gondolatok között én is fekünni mentem, ’s a’ szép hölgyről és gólyáról álmodtam.

Néhány hét múlva visszautazván ismét * * faluban lovakat válték, de már a’ gólyát nem találtam. A’ Notárius szinte könnyült kebellel dicsekedett: hogy egy forgószél tornyoknak ezen fatális attributumját levetette ’s nekem azon mondás: „Az idő az embernek legjobb orvosa” jutott eszembe. Mint nem fárad, mint nem tünődik az ember valami dolog megnyerhetése, vagy terhétől menekedhetése miatt! ’s a’ mit ezer küzdés, gond és szorgalom mellett a’ jelen megtagad, utóbb az idő ingyen adja meg.