HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

AUGSBURGI ÜTKÖZET.

910. Eszt.

Hunnia’ rettenetes karu Hősei tünnek előmbe,
Kik legelőbb védék Országunk’ sarkait Árpád
Holta után az egész Alemannia’ fegyveri ellen.
Augsburghoz tódult roppant birodalma Lajosnak,
’S tűrődzött karral Magyar ellen fente aczélját.
Fő Ura honnunknak Zoltán volt akkor: időtlen,
’S karjai még gyöngék szablyát ellenre suhíntni.
A’ hadi kormányt a’ Nemzet’ szózatja Lehelnek
Nyujtá-ált, ő lett első Hadnagyja hadaknak,
’S a’ Magyarok’ lelkét borzasztó kürtbe lehellett.
Sok szomjús szablyát vezetett míg szomjokat oltá,
A’ porban-heverő Teuton’ vérével itatván.
Testhalmok födték Noricumnak*
Dunamelléki római tartomány.
telkeit akkor,
’S a’ folyamok véres patakoktól felzavarodván
Nem nyujtottak italt a’ rémült Vinduszi*
Vendek: a németek minden területükön kívül és azon belül élő szláv népcsoportra használt elnevezése; elbai szlávok.
népnek.
A’ Frank*
nyugati germán eredetű nép.
és Svévusz*
Valószínűleg a svábok (Schwaben) rokonai vagy részei, a nyugati germán népek egy csoportja.
mind elhullt Par’ folyamánál,
’S a’ Noricum’ fijait Lechnek hullámi sodorták.*
Utalás a kalandozások korából Lech-mezei (augsburgi) csatára (955), amely a magyar seregek vereségével végződött a német seregek ellen.
Népei Nyúgotnak nem merték hosszu időkig
Árpád’ gyermekeit haddal fenyegetni ezentúl.
Olly tüzesen védék megtámadt honjokat ekkor
A’ Magyarok! kiknek villámzó fegyverit és a’
Harsány kürtü Lehelt készűl elzengeni kobzom.

ELSŐ ÉNEK.

Milly zúgás ötlik füleimbe! mi villog az éjnek
Sűrű kormában?! Rengő dörgéssel ütődnek
Nyúgotról, suhogó szélvészek az Attila-várnak
Ormához, Noricum’, Francónia’;*
A Német-római Birodalom egyik körzete.
Svévia’ ’s Saxon’*
Angolszász népcsoport.
Magzatinak kardját villongani látom az éjben.
Látom torladozó seregét tódulni erősen.
Augsburghoz minden tájakról egybe gyülöngnek,
’S mint a’ görbe folyók, mind a’ tengerbe omolnak,
Úgy a’ Teutonok is mind egy táborba’ tanyáznak.
Hát mit akartok, ti Nyúgotnak gyermeki, itten?
Merre visítand majd egyenes szablyátok’ aczélja,
’S mérges dárdátok’ fényes hegye merre ragyogland?
Mord képű Szígárd, mit akarsz hogy fegyvered öszve-
Húzod? Mért fenyegetsz életvesztéssel amollyan
Teutont, a’ ki ölő karddal nem övedzi magát fel,
’S szélszárnyon nem iramt Augsburgi vitézek’ ölébe?
Attila’ magvának dölyfét megalázni idő már,
Hogy ne talán büszkén fordítsa reánk buzogányát.
Megholt a’ hadakat-rontó Pannónia’ Hőse!
Ne féljünk többé! dúljuk-szélyt árva hazáját.
Zoltán, Árpádnak fija, gyermek ’s gyönge csatázni.
’S lássák a’ vadonok’ bárdatlan fajzati, hogy mi
Szembe merünk illyen gyülevésszel szállani mindég.”
Így ordíta kevély hangon Szigárd vizözönként
Terjengő seregéhez, erős markába feszitett
Kardja szorult, ’s levegőt sebesen hasogatva visított.
Ő Senonok’ (melly Franczia nép vala) Herczege máskép’;
De mivel a’ harczok’ fija volt ’s megvivta az ellent
Úgy, hogy nálánál jártasb Hőst akkor időben
Nem mutat a’ Német nemzet: ’s így néki adá-ált
A’ csata’ kormányát gyermek Lajos, a’ ki időtlen
Lévén, nem bizott erejébe’ Magyarra kiszállni;
Hát az emel kardot, ’s fenyegetve lövelli szelésre
Megköszörűlt élét Pannónia’ szép telekére.
Hallod, vad harczok’ Villáma Lehel! dühödését
A’ Teuton’ pezsgő népének? látod az érczben
Állókat? Mint a’ rablásra menő vadak éhes
Mord fogakat vicsorintanak a’ zsákmányra dühöngve:
Bajnoki tűz’ szikrája lobog kebledbe, ’s hazádnak
Szent védelme eget csapodó lángokba röpítget.
„Hol van Előd’ fija Bors? Üljön paripára serényen,
’S gyüjtse az elszélyedt Pannónia’ Hadnagyit öszve,
Századok’, Ezredek’ és kissebb csapatok’ Vezetőjit.”
Így dörög a’ harczok’ Dólója szemöldökit öszve-
Húzván és szemiből haragos villámot eresztvén.
Attila’ vára alatt Csepelen, Duna’ nagy szigetében,
Gyűltenek-öszve serény mód’ a’ Hunnia’ Hősi, Vezéri,
Kikhez ránczbaszedett homlokkal nyersen imígy szólt
A’ harczok’ Döntője Lehel: „Látjátok az aggott
„Bérczek’ tornyosodó tetejét az egekbe meredni,
’S a’ Duna’ hullámit ki-kiütve csapongni Kelenföld’
Büszkén fennálló sziklájira: úgy emelengnek
A’ Teuton’ tenger-sokaságú magzati feljebb,
’S harczriadó hangjok hamvas felhőkbe ütődik.
Árpád’ kardjával ’s karainkkal vívt telekinkre
Vágynak irígy szemeik, ’s berohanni akarnak ez áldott
Pannon’ hegy-völgyes termékeny földire már már.
Hát elnézhetjük békén ime’ ránk fenyegetve
Czélzó kardoknak hegyeit?! Ki merészle csatázni
Scythia’ Hőseivel, ’s nem dűlt a’ sír’ fenekére?
Hol nem győzött még szablyánk azonóta, hogy Álmos
Volga folyón általvezetett bennünket e’ földre?”
Mint mikor a’ tenger’ sodródó habjait űzi
A’ fagyos éjszaknak zúgó szele, háborodás lesz;
Égig tornyosodó hullámok gálya-, hajókat,
Szirteket, embereket nyelnek, ’s fene módra dühöngnek:
Olly zudulás támadt Csepelen, mikor a’ Teutonnak
Kardját emlegeté a’ harcz’ Győzője; egekbe
Felszáll harczzengő hangjok, megbőszül az ernyős
Fűzesben legelő bika és feltartja fejét a’
Bokrokból. A’ part mellett úszó halak is meg-
Hallván vad morajok’, Duna’ túlrészére osonnak.
„Ki meri Árpádnak népét fenyegetni e’ hangon?
Tí alacson lelkűk! mért bántottátok előbbed
Hunnia’ magzatját, karotok mért kelt-ki reája?
A’ Magyar a’ honját sírig védelmezi, ’s nem bánt
Mást: ha előtte magát megalázza; de merjen
Fegyvert fogni reá valaki, van fegyvere, karja.
Szittya paizzsával nyíl- ’s dárdát visszaverend ő.
Nyúgot’ gyermeki! tí már mind táborba’ tanyáztok;
Várjatok, a’ Magyarok sem késnek kardra kiszállni
Véletek. Ott lészen szablyájok, epébe’ füresztett
Szittya-nyilok, tegzök, csúcsos dárdájok is ott lesz.”
Ezt zúgá a’ sok Hős szinte csatára hevülve.
Egy sem volt ki hüvelyből nem rántotta-ki kardját;
Villámlott tüzesen megmarkolt fényes aczéljok.
„Vad harczok’ Tiprója Lehel!” – mondotta továbbad
Sok Hős, – „Főhadnagyja te vagy sereginknek, utánad
Fog csattogni sulyos kardunk, bár merre kivánod.
Ámbár a’ délnek forró homokára vezetsz is,
Vagy fagyos éjszaknak hó- zúz- jéglepte hegyére.
Ülj a’sós tengerhullám’ hátára, követnek
Hőseid; ámbár a’ felhőkbe nyuló kopasz és zord
Szikláknak tetejére viszed-fel fegyvered’, ott is
Állunk.” – Ekkor mind, megvágván karjokat, éltök’
Cseppjeiből egy drága arany- ’s gyöngyös nagy edénybe
Mindnyájan egy kis vért hagytak-folyni, ’s kitölték. –
Fő szentségök volt nemes Eldődinknek ez akkor;
’S így esküttek már Álmosnak szittya Apáink.
Ez hogy megtörtént, a’ véres kardot Ugundnak*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Átnyujtotta Lehel, ’s hadtűzre hevűlve keményen
Nézett a’ körülállóknak seregére ’s parancslá:
Hogy valamerre tanyáznak az Árpád’ bajnoki, tüstént
Környűlhordozná ’s fegyver-ragadásra rivasztná.
Mostan Ugund véres köntösbe felöltözik, ollyan
Kard van markában, ’s szél’ szárnyán hirdeti a’ Fő
Hadnagynak tüzesen villámzó harczi parancsát,
Hozzá adván azt: hogy karddal vész-el az ollyan,
’S gyermeki nem Katonák, Nemesek nem lesznek ezentúl,
A’ ki paizst nem fog, ’s karddal nem övedzi magát fel.
Mert akkor csak azok harczoltanak a’ csata’ síkján
Kik Nemesek voltak; Nemesek pedig ollyanok a’ kik
Harczoltak: mind egy volt akkor még Nemes és Hős.
A’ Magyarok látván véres köntösben Ugundot
Érczkeblök tüstént fellobbant e’ hadi hírre
’S felhőkig röpülő súgár lovaikra szökeltek:
De bezzeg hódolt Pannónia’, Dáczia’ ’s Morva’
Arczin sárga halál’ elsáppadt ránczai ültek.
Elképedve futott kiki kunyhójába, ha látta
A’ véres kardot, ’s köntöst lelebegni Ugundról.
Mit reszketsz kobzom? harsány hurod íme hanyatlik,
Úgy hallik rezegésednek szava mintha ijednél,
’S mintha erősb morgás, robogas venné-el erődet? –
Ám de mi morranat ez? Mint a szélvész’ dühe dúl-fúl
Olly zúgást hallok; keveregve tolonganak öszve
Dáczia’ halmairól, a’ Pannoni ’s Morva vidékről
A’ harczban mindenkor erős nagy Hunnia’ Hősi.
Rákos! te homokos halmok’ bő anyja, nyerítést
Hallok dombjaidon. Nyihogó paripák ropogatják
Szittya-kezekbe szorúlt kantárok’ aczél zaboláját;
’S mint mikor a’ tölgyes bükkös Bakony’ erdeje bömböl
A’ zuhogó széltől, olly morgást hallani rajtad.
Ott állnak mint a’ fenyvesnek’ szálai készen
A’ Hősek, lovaik tombolva zörögtetik éles
Kardjaikat, ’s délczeg mód’ ágaskodva nyerítnek.
Nyusztbőrből varrott süvegiknek szőre fakó volt.
Hosszú köntösben, melly Áziabéli vadaknak
Bőreiből készűlt, ’s saruban nyomták paripájok’
Nyergét, és csipkés sarkantyu tüzelte lovoknak
Karcsu inát; torzas bajszok keveregve lebelgett
A’ szellőn, szemeik komoran forgottak alá-fel.
Vállokról tarkált parducz*
Párducbőr díszruházat (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával).
fityegett-le kevélyen,
Hátaikon puzdrát vittek megrakva nyilakkal,
Oldalokon suhogó kard zörgött, jobb kezeikben
A’ buzogány izmos markokba szorulva kerengett.
Mint az oroszlánok nagy gőggel néztek, ügyelvén
Hol van az, a’ ki velek karddal mérkőzni merészlend.
Bulcs, a’ harczoknak Zászlósa, elől lobogatta
A’ véres zászlót, tódúla utána Zarándnak
Fő Hadnagyja Velek,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
’s rézbunkót tarta kezében.
Legmagasabb ’s csontosb paripán nyargalt vala Orgyas,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Hosszu szemöldökinek lekonyúló szőri befödték
Szikrázó szemeit, horpadt volt homloka’ csontja.
A’ Magyarok köztt ő volt akkor időbe’ legizmosb.
Ott robog immár a’ mennykővágásu Botond*
A kalandozások mondakörének egyik ismertebb hőse, aki buzogányával rést üt Konstantinápoly érckapuján; Kézai Simon (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282-1285 között) és Anonymus is szerepelteti krónikájában.
is,
Ferde fokú nagy bárd fénylik markában inogva.
A’ Bizanczi aranykaput ő döntötte-be nem rég
A’ mikoron seregét Görögök’ fővárosa látta;
Akkor hajlott-meg foka is kaputörte vasának.
Bunger*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
is ott van már, letarolt fejü kún seregével
A’ Duna’ partján áll, ’s kún nyelven harsog övéihez.
Ő ment-át legelőbb Álmos’ részére Kiownál;*
Kijev (ma Ukrajna).
Bojta, Eden, Retel, Ét, Etu és Oluptulma Vezérek*
A mondai-krónikás hagyomány szereplői, fiktív alakok.
Őt követék, mikoron látnák nagy lelkü Apáink
Fegyverinek hódulni Kiow-vár’ büszke Vezérét.

MÁSODIK ÉNEK.

A’ piros arczájú hajnalnak bársony öléből
Felszállt a’ ragyogó nap, ’s széllyelszórta sugárit
A’ hegyek’ ormairól; mikoron felugorva lovára
Jött Lehel a’ téres Rákosnak dombjain álló
Vaskaru Hősekhez, kiknek kardjokra lövellett
Napsugarak szemeket-sértőleg visszaverődtek.
Féloldaltt szőkdelt pej ménje nyerítve alatta,
’S fodros tajtékot hányt szélyt rázkodva fejével.
Nyuszt kalpagja felett sastollúk ingadozának,
Harcztüzeket szikrázó két szeme fényle-ki a’ le-
Lóggó bojtok alól, komoly ábrázatja sötétlett,
Széles válláról tigrisbőr függe kevélyen,
Körme ezüst, mellén kapcsolva merően: oroszlánt
Szokta ekép’ általmarkolni dühében az ádáz
Tigris, hogy ha kopár szirten viadalra kiszállnak.
Kürtje aranylánczon csüggött oldalra akasztva.
Harsány kürt volt ez: ha Magyar hallotta rivallni,
Dúló vér dobogott mingyárt Marsz-lakta szivében,
’S hangjától, mint a’ Boreász’ zugtára dagadnak
Ádria’ öblei, úgy buzdult hős keble Magyarnak.
Induszi gyöngyökkel kirakott buzogánya ragyoglott
A’ nyerg’ kápáján, izmos markába szorítá
Attila’ nagy kardját; (szent kard volt, önmaga ezt Marsz
Isten félcsudakép’ küldé vala Attillának.)
Mint a’ nyíl végig nyargalta Vitézei’ rendjét,
’S háromszor fúvá-meg kürtjét, annyiszor ők is
Kardjaikat fejöken feljűl feltartva fogadták,
’S rengő zúgással harsogták. Sasfiak anyjok’
Jöttén szoktak ekép’ szárnycsattogtatva visítni.
A’ Hős kardjával jelt ád, – hallgatva fülelnek,
Ő pedig így dörgött harsány hangokra fakadva:
Árpád’ kardjának hajdan követőji Vitézek!
Harczok pattognak Nyúgotnak halmain immár.
Csöngnek az öszveszaladt Alemann népeknek aczélos
Fegyveri, öldöklő dárdák’ zászlóji lobognak.
Haddal vívt Honnunk’ szép földje felé fenyegetve
Csattog az ellenség: csattogjunk hát mi is őrá.
Görbe vasunk szeldesse nyakok’, ’s bezuhintva folyókba
A’ Duna hült testök’ hullámin hordja-le hozzánk.
Ő hirdesse vitéz karainknak rettenetessen
Sujtó villámit, reszkessenek a’ Duna mellett
Táborozó népek, ’s fiainknak jusson eszökbe:
Hogy most párolgó kardokkal vívnak Atyáik.” –
Énekem’ érzékeny hallója! Bakonyba leütni
Mennykőt hallottál? – megkettőztetve döbörgtét
Rácsap az elterjedt bükk’ tőkéjére, csikorgva
Meg-megakad minden fokon, és mind annyiszor ordít
Mig minden szirtet nem jár sorjába; ropognak
Akkor az ormoknak meredek szikláji, mohette
Agg tölgyek ’s bükkök meghangoztatva recsegnek:
Olly robogást indíta Lehel, mennydörgeni tetszett
Hadnagyi hangjával Rákosnak dombjain álló
Hősei köztt; paizsok, kardok csattogtanak izmos
Markokban. Lovaik hallván a’ rettenetes zajt,
Megszöppentek ’s a’ homokot horkanva kapálták.
„Induljunk Hősek! folytatta továbbra beszédét
A’ harczok’ győzője, sulyos karotoknak alatta
Hűljön-el a’ Teuton, ’s Nyúgotnak magzati lássák:
Hogy titeket harcz szült, csata táplált, most is az izgat.
Szittya-oroszlánok, mord Attila’ magvai jertek!”
Erre megindultak, ’s a’ tábor’ kürtjei morgva,
Mint a’ két hegy köztt sodródó szél’ dühe, zúgtak.
A’ Főhadnagy ment legelől, hadi kürtje rivallott.
Bulcs a’ harczoknak Zászlósa nyomába követte,
És az egész tábor zászlója után nyomulódott. –
Ott hol az öszveszorult Duna’ hátát látja Kelenföld
Oszlani a’ gályás Csepelen két ágra szakadva,
Ottan keltenek-át tömlőkre leülve csapatként
A’ harczszomjúzók, ’s túllévén útnak eredtek.
Két napig útaztak halkkal. Harmadnap elértek
Árabon’ elterjedt síkjára ’s megálltanak ottan,
Hol most a’ zavaros Rábának ’s Rábcza’ iszappal
Felzagyvált vizeit Duna’ öble fogadja magába.
Itt leteleplének mindnyájan a’ Duna mellett
Zöldellő téren, hol Ceresz’ sarlaja bőven
Vág most sárga kalászt, ’s hol vastag rendek omolnak
Görbe kaszája alá a’ gyors gazdának. Imitten
Vártak míg Uszubú*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Veszprémből jönne hadával,
’S Tulma,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Komáromnak Várnagyja, felúszna hajókkal.
A’ tájt vizsgálták a’ Hősek széllyeloszolva:
Felmentek Pannon-halmára az ifju Vitézek,
Megmutogatták a’ harczok’ forgottjai nékik
Távol kékellő Kárpátnak bérczeit, a’ sík
Róna mezőt, hol most Csallóköz szántja ugarját.
„Ottan van, mutaták, Duna- ’s Vág-sánczolta Komárom,
Talpkövit e’ várnak hős Tulma, Retel’ fija, tette.
Ott vívott Árpád, ott győzött kardja, amottan
Áll a Nyitrai hegy, nagy hírü piarcza csatáknak.
Kádusa, Húba, Zoárd*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
ottan vívtak Zobor ellen,
Ottan győzék-meg, megfogták ’s hegyre akaszták.”
Estvénként mind a’ táborba gyülöngtenek öszve-
Ülvén hadtüzeiknél, ’s vagy pirítani vadhúst
Nyárson, vagy hadakat szoktak hallgatni időnként.
Hogyha kivált Türtül, jártas magzatja hadaknak,
Harsány hangokkal festé-le csatáidat Árpád!
Már a’ hetvenedik télnek dere lepte szakálát;
Ősz haja tiszteletet gerjesztve simult-le, szavának
Hangjai reszkettek, viadalt dobogott szive még is.
Nem volt nálánál Magyarok köztt senki tudósabb
Honjoknak történetiben, hires Attila’ harczait,
Álmosnak Volgán átjöttét, tudta Kiownak
Bús ostromlását, ’s Árpádnak büszke hatalmát,
Délczeg hangokkal ’s kardvillogtatva beszélni.
A’ tüzes ifjúság’ szép únszoltára Zalánon
Nyert győzelmet imígy kezdette beszéleni ekkor:
„Meghódultak már Árpádnak Nyitra, Bihar, Nyír,
’S Dáczia’ halmairól Tuhutum’ diadalmi ragyogtak.
De nem rettent meg Bolgárok’ büszke vezére,
Sőt fenyegetve üzent Árpádnak: hogy vigye-vissza
Dúló harczseregét oda honnét atyja vezette;
„Mert máskép’ csontját Bolgárok tördösik-öszve,
’S vad seregét lovaik fogják hortyogva tiporni.
Árpád’ nagy lelkét ez nem rettenti azonban,
Érezvén erejét, ’s tudván hogy nagy szelet indít
Büszke Zalán: de vitéz seregének tölgyi kiállják,
’S véle meg is vívnak, bár néhány lombjai törnek.
Erre hadindító szavat ád hadi kürtü Lehelnek.
Ez recseg. – Indúl Bulcs a’ harcz’ Zászlósa’ Velekkel,
Tételnek tartnak, ’s Tisza’ partján állanak eggyütt.
Ellenben robogott tengernyi seregje Zalánnak:
A’ Görögök’ Császára, Leo, oda küldte Nikétászt,
’S Moesiabéli*
a Római Birodalom egyik provinciája (mai Szerbia és Bulgária).
Király, Símon, könnyíteni sorsán
Kivánván, sereget küldött védelmre Zalánnak.
A’ felhős éjnek kormában tartva lovának
Kantárát, állott a’ két had ’s várta hasadtát
A’ lángfátyolban fejlő hajnalnak. Azonban
Megvirrad. Felzeng Árpád buzdítani népét,
Attila’ sok fényes diadalmit hozza eszébe,
’S jelt int. Megriad a’ harsány kürt hős Lehel’ ajkán,
Zúg az egész tábor, harczot zúg mind valamennyi,
Indúlnak szemköztt a’ Bolgároknak; előbbre
Mozdul az ellenség, nyilzápor verdesi mind a’
Két részt. Árpádnak fénylik markában aczélja,
A’ nyíl pánczélos melléről visszarugódik,
’S a’ dárdák’ hegyeit’ feltartóztatja paizzsa.
Már közelébb állnak, szál kard- ’s buzogányra kikelvén.
Árpád’ kardjától sujtott koponyák lezuhognak.
Csótáros paripája nyihog rugdozva az elhunyt
Testeken, elbőszűlve szalad-szélyt Moesia’ fajtja.
Bal félen szörnyű zúdúlás támad azonban,
A’ görög íjakból kisuhintott nyilak üvöltnek;
Ottan vív Lehel és Görögök’ Hadnagyja Nikétász:
Ketten csattognak, bal karján vér fakad annak;
Erre felindulván dárdával szúrta-le lóról
A’ Görögöt, ’s horgas kardjával szegte nyakát el.
Fő nélkül maradott Görögök gyérűlve szaladnak;
Eggyik része Zalán’ kardját villongani látván,
Hozzá áll, ’s láncsája’ hegyét rugdozza Magyarra.
Látja Zalán ezeket, ’s Bolgárit vívni körűlte,
’S párolgó vérrel béfecskendezve Lehelnek
Karját, néki rohan, ’s szablyáját méri fejének:
Afrika’ rengetegén nem vív dühösebben oroszlán
A’ morcz tigrissel, mint a’ két bajnok; üvöltve
Csattognak súlyos vasaik, ’s már visszatolatnak,
Már a’ panczéltól élek csorbulva kitörnek.
Vasbuzogányt ragadott már végre Lehel ’s kiütötte
A’ Bolgár’ kardját, – szörnyű vágással ütötte,
Úgy hogy az öszvetörött darabok nem messze lovagló
Két bolgár koponyát sebbel vérezve találtak.
Megdöbbenve Zalán ménjét sarkalta futásra;
Mint a’ szél nyargalt, ’s Belgrádba futott kevesekkel,
Mert a’ Bolgárság’ nagy része terelve Tiszába,
Ottan fúladtak, ’s Belgrádnál látta Zalán meg
A’ Duna’ hullámin rémitve leforgani testök’?
Így szélyedtek-el a’ Görögök ’s Bolgárok; az Árpád
Népe pedig diadalt ’s országot szerze magának.”
Így Türtül, gyakran végig-simogatva szakálát,
’S atyjáról maradott kardjára gyakorta tekintvén,
Mert ott volt ő is; kocczantak kardja’ sulyától
Bolgárok’ rézvértezetű homlokjai ottan.
A’ tüzes ifjakban hadi lángok lobbadozának,
’S Hadnagyjok’ karját bámulva leszenderülének. –
Éj vala: hüs szellők lobogatták lángjait a’ még
Izzó üszköknek, ’s némellykor pattogatással
Szórták a’ szikrát. Kibukott Almás-hegye mellől
A’ halvány holdnak már teljes fényü karéja,
És a’ szendergő Hősökre vetette világát,
Kiknek képzeletök hadi álmodozással enyelgett.
A’ Duna’ zöldellő szigetének gallyain édes
Hangzatokat zengett a’ busló fülmile’ torka.
A’ legelő nyájnak vigyázó pásztora egy vén
Fűznek redvesedett tőkéjén ülve panasszal
Fúvta furullyáját. Tücskök Csicseregve danoltak.
A’ Duna’ öszvekevert vize lassan sugva folyott-le,
Néha vetette Magát fel viczkándozva keszeg-hal.
Éj vala: ’s a’ Hősek mélyen szendergve aluttak. –
’S íme moraj hallik távolról, mintha döröngne,
Jobban hallatszik mindég, felugorva fülelnek
A’ Hősek: Pannon-halmától morgva tolódik
Egy sereg, erdőket gondolnál mozgani, úgy jött:
Veszprémből Uszubú most hozta vitézeit által,
A’ még járatlan Bakony-erdőn késtenek úgy el.
Egymást a’ Hősek hadi buzgósággal ölelték;
’S még Tulmát várták, ki hajókkal jött vala másnap’.
Harmadnapra Lehel megmozdúlásra fuvá-meg
Kürtjét. Mentenek a’ Hősek. Harsogtak előttök
A’ hadi tárogatók. Carnuntum’ sánczai mellett
Ment Faviána*
Bécs korábbi elnevezése.
felé, hol most Bécs’ városa fénylik,
A’ robogó tábor. Kékellett Czét’ hegye balról,
A’ Duna jobbról folyt; ’s már Mölch’ várához elértek,
Árpád’ földének volt itten vetve határa.
A’ Magyar őrseregek Mölchnek várában ülének.
Látván, hogy Magyarok jönnek, kisiettek elejbek,
’S elmondák: hogy már Augsburgnál táboroz a’ sok
Teuton, ’s győzelmet kívánván visszamenének.
A’ harczszomjúzók beljebb indultanak, és már
Átlépték lovaik honjoknak nyugti határát.
Már Noricum’ földén mentek, ’s diadalmi reménynek
Büszke vonásaival fellengeze arczúlatjok;
’S bétoppantanak a’ Vindek’ földére robogva.
Elréműltenek a’ Vinduszföld’ magzati tőlök,
Látván villongó kardjoknak rezgeni fényét,
’S mint a’ fürge vadász’ tegzétől futnak az erdők’
Vadjai, úgy futa szét ’s bujt Vindélícia’ fajtja.
Már mikor a’ Magyarok Íser-folyamához elértek,
Széllyelszáguldó Alemann csapatokra találtak,
Kik, mihelyest láták Magyarok’ tüzfényü dzsidájit,
Sarkalták lovaik’, ’s vetekedve siettek üzenni
Szigárdnak: hogy már nincs messze az elleni hadnép.
Halkkal léptetvén legelől pánczélba’ fedezve
Ment Lehel, ’s átvezeté Iseren gázolva seregjét.
Itt az egész tábor leteleplett, a’ csatarendet
Itt intézte Lehel ’s választott kémeket, a’ kik
A’ tájt vizsgálnák száguldva sebes paripákon.

HARMADIK ÉNEK.

Fridberg’*
Bajor település (ma Németország).
táján vert tábort a’ Pannoni hadnép.
Villám-módra Lehel környűlnyargalva kiáltott,
’S hét csapatokra szegé hadlábit egész seregének;
’S ím valamint a’ kölykeveszett tigris jöve Turzol,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
A’ kémek köztt legfortélyosb ő vala ekkor, –
Ménje csapant hassal tajtékot hányva ragadta,
Már csak alig pihegett párája, csorogva szügyén le
Sárga verítéknek csillámló csepje. Lehelhez
Ugrat, egész testében megrázkodva ’s imígy szól:
„Tenger az ellenség, nincs távol tábora innét.
Láttam az érczmellű sereget, tűzfényü dzsidákat,
Hosszú szablyáknak tündöklő éleit, ordít
Harczkurjongások, lovaik tombolva nyihognak.
A’ gyalogok nyilakat raknak tegzekbe, ’s kitetszik
Hogy már ütközetet forralnak vad sziveikben.”
Hallván a’ kémet, dobogott hadi szíve Lehelnek.
Hánykódott délczeg ménjén, ’s csataszomja’ leheltét
Csontkürtjébe fuvá, ’s nagyokat rikkanta hevében.
A’ csapatok’ Vezetőji sebes vágtatva feléje
Nyargaltak: mi esett? – mi leend? megtudni kivánván.
Menni akart Lehel. „El kell törleni még ma Nyugotnak
„Magzatit!” ezt dörgé, ’s villantá Attila’ kardját.
Zajgott a’ tábor fegyvert köszörűlve csatára,
Csak Türtül nézé, a’ bajnok Öreg, hüvelyében
Nyugvó szabiyáját komolyan, ’s csendes tüzü szemmel.
„Hát felemeljük előbb kardunkat, szóla reczegve,
’S a’ hadi Istentől nem kérünk semmi tanácsot,
Áldozatot ne tegyünk, hogy sergünk’ védje hatalma?”
Mint a’ háborgó Balaton’ hullámi nyugosznak
Ha mulik a’ szélvész: úgy enyhült lángja Lehelnek
A’ hófürtü Öreg’ reczegő hangjára ’s szelídebb
Pillanatot veteget harczszomjúzó seregére.
A’ tábor’ Dalosit, Jóslójit, Táltosit öszve-
Hívta hogy áldozatot tegyenek, de figyelmöket arra
Függesszék: mi jelek fognak látszatni körűlte. –
A’ Fridbergi hegyen fakadó forrás’ patakánál
Választott helyet a’ fő Táltos. Lassu sugással
Hömpölygött itt a’ kristály színű folyam, aggott
Tölgyek’ szélytterjedt zöldellő lombjai tilták
A’ tikkasztó nap’ sugarit tükrébe lenézni;
Két egymásra-borúlt meredek kőszikla-üregből
Szivárgott kifelé; a’ nyájnak tulkai hozzá
Nem férvén, zavaros nem volt soha; szarvasok, őzek,
Bár elszáguldtak mellette üzetve vadásztól,
Elkerülék csendes vizeit, vagy is általugorták.
Tiszta folyam volt ez, ’s lassan hömpölyge le tükre.
Itt egy szikla-lapály volt, moh nem nőtte-be színét,
Gallyak sem födték tar hátát; itt gyökeret nem
Verhete sem fa, sem a’ bokrok, mert nem vala nedvök.
Ez volt a’ szent hely. Istent áldozva imádni
Illy helyeken szokták Eleink, mint szittyai nemzet.
Tiszta fejér ’s hizlalt paripát vágtak-le azonnal:
Buzgón mormoltak körülötte varázsdalaikkal
A’ Dalosok; pattogva röpült fel szikra az égnek
A’ kék füst gomolyogva sürű felhőbe kanyargott,
’S a’ hegynek tetején szállott-meg gőz-ködalakban.
Alkonyodott a’ nap, csak fél köre álla-ki már a’
Hegynek csúcsa megűl; az egész tábor’ szeme a’ szent
Áldozaton fügött: a’ Jósok ’s Táltosok a’ jelt
Lesték. – ’s Ím sasokat hallnak vijjongani a’ hegy
Szirten, a’ felröppent öreget, csattogva követték
A’ kicsinyek, ’s valamit forralva kivágtak az égnek
Sűrű fellegiből. Lebukott akkorra az erdők’
Háta megé a’ nap; de az alkonyt vérszinü fátyol
Vonta-be, a’ nyugovó napnak beborítva sugárit.
Más jegyet is láttak: két felhő öszveütődött,
Eggyik nyúgotról, a’ másik tére keletről;
Megdördűlve nyulós villámok hulltak öleikből,
A’ keletről térő felhő elnyelte, egészen
A’ nyugtit. Nyúgot gyászszínű homályba borúla,
’S a’ kelet’ égboltján ragyogó csillagzatok úsztak;
A’ lobogó lángok nyalták a’ szikla’ lapályát,
Míg a’ jegy látszott ’s hamuvá lön az áldozat. Akkor
Hálaadó dalokat rebegett a’ Táltosok’ ajka,
’S a’ fő Táltos egész pompában hága-fel a’ szent
Helyre ’s tudós hangon szólván fejtette-meg a’ jelt.
Éji homály lebegett a’ völgyeken és erdőkön.
Ménjén ült kiki a’ táborban ’s hallgata mélyen.
Szunnyadtan nézék álomköd’ fellegin által
A’ megujúlt holdnak felfordult szarvait, a’ mint
A’ hamvas felhők’ kóvalygó leple alá bújt,
’S újra kibukkanván, végtére leszálla az erdő’
Háta megé; nyúlós csillagzatok estek az égről,
Tüszkölt a’ sok ló ’s tombolva harapta serényét.

Első lángja pirult már a’ hajnalnak, az égről
Lassanként a’ kis csillagzatok oszlani kezdtek;
Most megfúvta Lehel kürtjét, harsogtak utána
A’ hadi tárogatók, kardcsattogtatva nyomultak
A’ Hősek, ’s lovaik’ kantárát tartva Lehelhez
Mind közelebb mentek, ’s körülötte karéjba megálltak.
A’ tábor’ közepén teljes pompába’ ragyogva
Állott a’ harczok’ Győzője, vitézi vonások
Fellengtek vért látni szokott komoly ábrázatján;
Két szeme hadrontó tüzeket villámlani látszott:
Nézték a’ Hősök, szemléltek benne oroszlánt,
Melly tiz tigrissel viadalra kiszállani bátor.
Zörgve voná-ki aczél hüvelyéből Attila’ kardját:
Reszkete élén a’ hajnalnak vérszinü lángja,
’S mint a’ szél dühítől ostromlott tölgy, csikorogva
Hajló lombjaival, csapdozza sokágu tövéből
Sarjadzó kissebb tölgyfattyakat*
Fattyúág: mellékág, nem a rendes fejlődési úton tenyésző sarj.
és inogatja:
Úgy izgatta Lehel hadrontó szelleme által
’S büszke vonásaival ránéző tábora’ tölgyit.
Már menetelre akart jelt adni, de visszaragadta
Ismét ajkától a’ kürtöt, ’s dörgeni kezdett:
„Véres harczoknak magzatjai, Bátrak, Erősek!
Itt az idő Alemannok’ agyán tompítani szablyát,
’S ránk fenekedni merő sziveikbe merítni dzsidákat.
Rajta tehát Hősek! legutószor eressze ma fényét
A’ nap szédelgő fejeikre. Lövelje reájok
Villámzó karotok képét a’ sárga halálnak.
Rágják a’ véres fövenyet hentergve kinokban,
’S fennyen torzongó szavaik nyöszörögve nyöszörgjék:
Millyen rettentő vágása van a’ scytha-kardnak.
Mérges kardokkal villongók! merre ragad majd
Titeket a’ harcznak hő szomja, előre tekintem.
A’ tenger sokaság meg nem rettenti kebeltek’,
Nem! mert eggyé fort haderő letiporja az ellent,
Bár robogó sokasága alatt szakadásra remegjen
A’ föld ; lám mi nagyobb a’ végtlen tengeröbölnél,
’S egy barlang üregébe lakó szélvész kiüvöltve
Néki rohan ’s feldúlja dühös zúgása határt nem
Ismerő vizeit ’s helyiből a’ partra kitúrja,
Úgy hogy tajtékzik kínjában ’s nem szünik addig
Nyögni hatalma alatt valamíg a’ szélvesz akarja.
Nem rettent titeket kardok’ ’s dárdák’ dühe, nem! mert
A’ lelket maga a’ hadak Istene fúvta belétek,
Ott fogadott titeket méhébe vitézi anyátok
Hol felhőkben uszó Kaukáznak bércze fejérlik;
Testhalmok közepett kezdettetek élni, csatákban
Szivtatok emlőket. Hát rajta! idő vagyon immár
Életölő vasmarkotokat felövedzeni karddal.
Szomjús szablyátok? – Menjünk hát oltani szomját,
Én leszek a’ szomjús szablyák’ vezetője. Utánam!”
Mentek föld- és menyrázó riadalmi robajjal.
Vertach’*
Wertach: bajor település (ma Németország).
torka körűl nyugvó Alemannokig elhat
E’ rengő zúgás. Felugorva ragad kiki kardot:
Habzó szájjal zúg Szigárd sürgetve csatára
A’ tábort, ’s dühödéseiben rugdozza gerellyét.
A’ beljebb nyomuló Magyarok szemeikbe világolt
Hirtelen a’ sok aczél. Ellenség’ tábora ott az.
„Itt legyen a’ csatatér!” fenndörg Lehel, és igazítja
Sorba, elintézvén, hol fog minden csapat állni.

Bunger ment legelől, tar agyán a’ vas sisak ingott.
Bosszús vérontó karokat nyúlongani látom;
A’ szomjús szablyák készűlnek eloltani szomjok’.
Mint a’ mennykővel terhelt felhők, ugy ütődnek-
Öszve az Ellennel Bungernek Kúnjai. Csöngnek
Horgas szablyájik, sebesen mind félre taszítják
A’ fejöket hasogatni menő Teuton-vasak’ élét,
És még sem tolják hátrább, bár homlokok izzad;
Mert Madarász-Henrik, Szászok’ vezetője, falat vont
Szálas termetü szász-seregével, kik felajánlták
Éltöket úgy: hogy készebbek mind veszni csatában,
Mint diadalkoszorút engedjenek a’ tar agyúknak.
’S hulltanak is kún kardok alatt, de helyökre tolódtak
Tüstént más csapatok; ’s valamint ha levágod az ép fűz’
Lombját, több sarj hajt-ki helyette ’s bujábbra tenyészik,
Úgy annál többen tódúltanak a’ viadalra,
Mennél több szál dűlt seregéből a’ Madarásznak.
Kurjogatott Bunger, mérgében rágta bajúszát.
Néki ered ’s gyorsabb rohanással iparkodik ellen.
Hasztalan! – áll a’ Szász, mint márványszikla, merően
Mellybe ha ütközik is más márványszikla, nyomódik
’S enged ugyan keveset, de azonnal visszataszítja.
„Hát gyöngűl karotok harczok’ magzatjai? ámbár
A’ lelket maga a’ hadak’ Istene fúvta belétek!
Ő megerősít még, titeket csak bízzatok Őbenn.”
Mit hallok? karokat buzdító dal zeneg ottan
Hol tegnap magyar áldozatot hadak’ Istene látott.
A’ Dalosok’ seregét hallom Fridbergi hegy’ ormán.
Zendítők dalaik, mert Marsz ihlette beléjek,
’S messzehatók mint a’ hegyről tengerre zajongó
Szélvésznek zivatarja. Lehel meghallja ’s felindul,
Pánczélban van már, lova is pánczélba födözve
Nyargal elől ’s röpül a’ tigrisbőr’ farka utána.
Érczbe födött hősek ’s paripák csöngetve követték.
Fénylett a’ sok vért ’s megtompitotta világát
Álemanok’ szeminek, rézbástyát mozgani véltek.
Elszánt kardokkal dönté Szászokra boszúját
A’ harczok’ Győzője, körűlkanyarítja hadával.
Nincs mentség ’s menedék: nagy, hosszú termetü Szászok
Hullnak ’s egymáson halmozva rakásra feküsznek.
Ott vesztek Tankmár, Szigfrid,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplői, fiktív alakok.
kik Henrik után a’
Szászok’ népének legszálasb bajnoki voltak.
Állott még Henrik fennyen biztatva legényit,
Kik körülötte hegyes dárdákkal vívtanak; elszánt
Lélekkel rohan a’ harcz’ Győzőjére, de tompúl
Kardja az érczsisakon, mellyen ’s a’ rézszügyü ménen
Végre dzsidája’ hegyét úgy néki feszíti Lehelnek,
Hogy nyele meghajlik ’s hajlongva törettetik-öszve.
Mint a’ hegynek tolt kőszikla ha visszaszalasztják
Omló morgással rohan a’ sík róna felé-le:
Olly robogással ütött mostan Lehel a’ Madarászra.
Hosszú szablyáját le-lefordította kezéről,
Zsibbadozott a’ vér ennek karjában, aliglan
Tarthatván kardját ’s fékét félsz-lepte lovának,
Minthogy bal vállát megsebzé kardja Lehelnek.
Elragadák őtet bajtársai a’ körülállók,
’S vitték a’ harczok’ Győzője elől, ez utánok
Rúgtatván két Szászt vágott-le helyette, ’s rugódzó
Vaskörmű paripája kiloccsantotta velőjök’!
Távolag egy dombról kétes gondokba merűlve,
Néze Lajos Császár a’ dörgő harcz’ mezejére,
’S fájt szive, mert jó volt, (de tanácsosi roszra vezették)
Hogy hadat indított őt nem bántotta Magyarra.
’S ím’, mint a’ széltől felfortyant tenger ügyekszik
Feldagadott hullámhátát a’ partra kitúrni;
Úgy mozdult Szígárd, láncsákat előre feszítő
Népével; Burghard*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Svábok’ vezetője utána,
A’ Bajor Arnulffal ment a’ Lotharingi Vasallus
Rajner,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Salzburgnak bátor Főpapja Theodmár
Sok papi rendbelivel, ’s Konrád*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Francónia’ hőse.
Roppant birodalom’ hada, ’s mind harczolni tanultak;
’S jobbnak tartják mind szemöket béhúnyni csatában,
Mint sem meghódolt országban hordni bilincset.
Megharsan Szígárd ’s a’ sok hadisípok utána.
A’ tenger sokaság egyszerre suhintja-ki felvont
Íjakból nyilait. – Sürü záport omlani láttál?
Úgy hullott a’ nyíl ’s napnak béfogta világát.
A’ zápor sürüdik: Magyaroknak tegzei rúgják
A’ méregbe füredt vesszőket; szörnyű csapás ez!
A’ nyilak ütköznek hegyeikkel forrva epétől,
Ők vívnak mostan harapozván a’ levegőben,
’S felhabzott csúcsok már mérges harmatot izzad.
Újabb mozgás. Mint mikor a’ Duna a’ havasoknak
Tág öblébe futó folyamiktól feldagadozva
Önti-ki árvizeit ’s habbal beborítja vidékét:
Úgy dűlt a’ Teuton’ szemtévesztő sokasága.
A’ kifutott árvíz sodródik, míg rohanása
Gátra talál ’s megakad nem tudván futni továbbra:
Ollyan gátra talált Szígárd’ hada hős Magyarinkban.
A’ mennykővágásu Botond, Uszubúval, Ösével
Tulma is ott állott, ’s a’ horpadt homloku Orgyas,
Hét görcsű buzogány látszott markokba’ forogni.
Csöngett a’ sok kard, dárdák’ hegyi öszveütődtek,
Rontották egymást keveredve. Lehelre irányzá
Szígárd dárdáját, ’s le akarta taszitni lováról;
Ordított felforrt mérgében. – Hasztalan! állott
Még Lehel, és suhogó kardjának meztelen élét
Villogtatta reá; Szígárd vállába csikorgva
Bémetszette magát ez vért buggyantva belőle.
Szörnyű morgással dörög a’ két elleni hadnép:
Illy zudulás lehetett a’ kénköves Aetna’ ürében,
A’ mikor elsőben készült büdös üszköt okádni;
Forrott a’ kénkő, a’ szélvész futkosa széllyel
Felhajházni nyilást, mellyen kieressze haragját.
Frígybe csalá szintén a’ tenger’ habjait is már,
Hogy mennél hamarébb látná vad szándoka’ czélját.
’S nem győzött még is. Neveték a’ gránit-oromnak
Tar szikláji dühös zúgtát, ámbátor inogva.
Hogy boszut önthessen, mit tett végtére az öszve-
Frígyesedett három bajtárs? – odahagyva előbbi
Lakhelyeik’ máshol forralták mérgöket, és fel-
Gyúlva repesztették a’ hegynek bérczit, okádván
Bosszúval terhelt gyomrokból a’ büdös üszköt,
’S visszanyomulván már kínos ropogásra fakaszták.
A’ nevető ormot ’s köveit levegőbe röpíték:
Így volt Augsburgnál a’ dörgő ütközet. Állott
A’ Teuton, mint a’ kősziklás Aetna-hegy’ orma.
’S ámbár megrendűlt de nem omlott-öszve egészen.
Fortéllyal kell hát ezt is meggyőzni Magyarnak.

NEGYEDIK ÉNEK.

Négy órányi időt haladott már reggeli útján
A’ hevesen tüzelő nyár’ napja ragyogva az égen.
’S már a’ néki-feszűlt karokon facsarodva patakzott
A’ meleg izzadság, ’s a’ kardok’ markolatán le
A’ megaludt vérből gyűlt hártyákat mosogattván.
Vérhüvelyű szablyák látszottak forgni kezekben.
Felzengett most a’ Teuton diadalmi örömmel;
Milly diadalmi öröm lehet ez, kobzom! te te zengd-el:
A’ Magyarok, hátat fórdítva, szaladnak, oszolnak.
Része keletnek megy München’ tajéka felé, más
Része pedig délnek, Kaltenberg’ sánczai közzé,
(Római sánczok ezek). Némellyek Nóti hegyeknek
Tartják a’ kantárt. Fridbergnél vonja magát el
A’ mennykővágásu Botond és Dúzsa, Szalárddal.*
A mondai-krónikás hagyomány szereplői, fiktív alakok.
Megmozdult Szígárd ménjét sarkalva utánok.
Kurjongatva nyomult az egész Alemann had, oszolva
Több részekre, hogy a’ száguldó Hunnusi tábort
Mérges dárdákkal rugdozva kihányja nyeregből.
Ámde rövid volt a’ dárdájok, messze futamlott
Tőlök gyors lábú paripáján a’ Magyar; ingott
Lábok alatt a’ föld, ’s a’ tarlót öszvetapaszták.
A’ villám paripák így száguldának-el akkor,
Mertek volna talán versenyt pályázni szelekkel.
Már mikoron délen ragyogott a’ nap’ tüze, mind el-
Tűntenek a’ Magyarok, hegyek- és erdőkbe vonúlva.
Csak Buga*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
késett-el, Buga egy század’ Vezetője,
Fürge Vitéz ’s bátor harczolt többféle csatákban:
Volt is látni jelét, feje’, homloka, ’s karjai’ sebjén.
Kit, mikoron Lechtől nem messze, vizekbe szorulna,
Béérvén Arnulf seregével vízbe fulaszta.
Győzelmet tapsolt az egész hadinépe Lajosnak.
Most kiki elbágyadt testét pihenésnek ereszté,
A’ hüves árnyékú erdők- ’s berkekbe ledűlve.
Ottan kívánták enyhíteni a’ csata’ síkján
Rájok mért sebeket béburkolgatva lapukba. –
Szigárd Lech’-mezején nyugodott fáradt seregével.
Csend volt e’ tájon, kardját kiki oldva letette;
A’ harczban nyihogó paripák is széllyeloszolva,
Vagy ropogatták a’ fűvet, vagy lankadozólág
A’ nagy hőségtől zöld fűbe lehenterülének.
A’ csata’ vérében fuldoklók’ lassu nyögése
Küszködt rémítőn a’ harcz-hizlalta halállal:
Hogy kinos éltöknek véget vethessenek immár
A’ csata’ ménjeitől eltiprattatni kivántak,
Hallá őket az ég ’s éltök’ fáklyájit eloltá
A’ taposó paripák’ vas körmeik által, imígyen:
Kormos füst kezdett gomolyogni az égbe, röpűltek
A’ haragos szikrák, valamerre Magyar had iramlott,
Tűzbe borult az egész tájék; Fridbergi hegyektől
Nót-havasig, hamu lett a’ tarló, rét, liget, erdő.
A’ kóvalygó füst vastag felhőkbe verődött.
Mérges felhő volt, gyomrában mennykövek ültek,
Mellyeknek nem elég egyszer csattogva leütni,
Sőt mennél többet sujtának s’ zúztanak-öszve,
Annál készebbek tüzeik megemészteni mindent.
’S immár csattognak: Magyarok csattognak e vallyon?
Ők azok! – a’ viadal’ Villámát dörgeni hallom:
„Harczba! halált fessünk Teuton’ képére – utánam!”
”S minden részekről sebesen vágtatva nyomultak:
A’ négy fő szelek így sietének üvöltve kivívni
Egykor az égig emelt és hánykódó fejü szirtet.
Mint a’ mennykövező felhők villámi, kibuktak
Hirtelen a’ füstből Magyarok’szablyáji ragyogva.
Mind Hegnenberghez vonulának ’s Par’ folyamához.
Ott nyugodott Konrád Francónia’ harczseregével,
És Burghard a’ Sváb-nemzet’ nagy hírü Vezére.
Kardhoz kapnak ezek, de igen későn, nyakokon van
Már a’ sárga halált osztó sok hunnusi szablya.
Pannoni had kanyarúl, Alemannok közbe szorúlnak.
Svévia’ gyermeki és Francónia’ fajtja! utószor
Kelt néktek ma fel a’ nap, mellyet már lenyugodni
Többé nem láttok. Bé van már húnyva örökre
A’ szemetek, kínos porban fetrengeni látom
Szittyai kardok alatt lezuhant véres koponyátok.
„Mind elhullt a’ Frank és Sváb!” ez hajdani szózat;
E’ harczot sok anyák, sok nők átkozva siratták,
’S fennmaradott átkokból szőtt bús híre maiglan;
’S én hiszek a’ sok időn által jött hajdani hírnek.
Attila’ kardjával, melly szent volt, vívt Lehel itten,
Ezt, ha elől fénylett, Magyarok víz-tűzbe követték;
’S fennragyogott mindég, mert a’ vér nem foga rajta.
A’ harczok’ Győzője komoly ránczokba redődző
Homlokkal végig nézvén az örökre lehunytak’
Vérbe’ nyögő halmát; ismét szágulda továbbra,
Hogy mennél hamarább Szigárdot Lech’ folyamánál
Meglephesse ’s hadát bébuktathassa vizekbe.
A’ hadi pajkosság’ szele a’ porban heverőken
Vitte seregjét át ’s megtiprattatta lovakkal.
Vért izzadt súlyos kardjoknak meztelen élök,
’S hogy megtisztúljon Parnak folyamába’ füreszték.
Hunnia’ népe! miért mártjátok Par’ folyamába
Véres kardotokat? Lám a’ Duna vérzavaros lesz,
Gyermekitek vizeket majd otthon meg nem ihatják.
„Épen azért: otthon fiainknak jusson eszökbe,
Hogy künn párolgó kardokkal vívnak Atyáik.”
A’ fürdett szablyák kezdének fényleni újra:
Meglátá Szígárd, ’s felborzadt lelke beléje.
„Itt van az Ellenség!” ordít és felköti kardját,
A’ nyugovó Alemannok talpra ugornak,
De idejök nincsen felkantározni eloszlott
Ménjeiket, mert a’ Magyarok vágtatva rohannak.
Felporzott az ugar, ’s a’ rétek’ rendeit égbe-
Szórták a’ sebesen száguldó Pannoni mének.
Szélvész vitte Lehelt Szígárdra; ugyan valamint az
Megtöri a’ sziklán álló teljes koru bükköt,
A’ meredek szirtet lerepesztvén völgybe zuhintja,
’S megkanyarodván azt mind felszedi ’s hajtja magával
A’ mit az útba talál, ’s addig nem ereszti magától
Míg fene gyomrával apró darabokra nem őrli:
Úgy töri zúzza Lehel Szigárdot közbe szorítva.
Mennykő vág oda hol lesuhint szablyája Lehelnek.
A’ ki csak ellene áll, nyergéből mind kihanyatlik.
Végre reája rohan Noricum’ fajzatja Heringer,*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Szörnyeteg’, érczkoponyák voltak mellére szegezve
’S vasfogakat vicsorítottak, mikor elleni fegyver
Rájok ütött, ’s rútúl csikorogva beléje haraptak.
Egy morcz órjásnak tarták a’ Vinduszok őtet.
Három szablyát tört Lehel a’ csikorogva vigyorgó
Vasfogakon’, ’s mind ezt ordítva röhögte Heringer.
(Attila’ kardjával mostan nem vívt Lehel. A’szent
Fegyvert ocsmányon megfertőztetni tilos volt.)
Megpillantá ezt a’ horpadt-homloku Orgyas,
Hétgörcsű buzogánya’ nyelét markába szorítva
Nyargal, rája rohan, ’s vasazott mellébe meríti;
A’ dühödő agyarak csikorogtak ugyan de kinokban,
És a’ szörnyü Vitéz’ vérét eltátva okádták.
A’ kegyesen ragyogó nap nem nézhette tovább már
A’ csata’ vérmezejét ’s méltán lenyugodni sohajtott.
Felhőt kért, és nyert: sürü felhő érkeze délről;
Öszvehivá sugarit ’s elbujt a’ barna homályba.
Mintha az elhúnytak lelkéért bosszut akarna
Állani úgy jött a’ dúlongó fergeteg Augsburg’
Tája felé, reszketve-nyulós villámokat űzött;
Versenygett tüzök a’ kardok’ ragyogásival, és már
A’ vérgőzölgő csata’ sikja leszívta magához
Az ég’ mennyköveit, ’s dörgő ropogásra fakasztá.
A’ sürü zápornak hidegűlt nagy cseppjei hulltak.
Megbomlott a’ ló, nem tűrvén állani veszteg,
És majd hányta magát, majd rágta nyihogva serényét,
Meg-megrázta fejét ’s bőszülve szegezte szügyébe
És szaladásnak eredt ’s felrúgva lehányta lovagját.
Hát te is elréműlsz hadi kobzom ’s zengeni nem fogsz?
Mit rettegsz? nem bánt a’ felhők’ mennyköve téged’.
Éjszaka lett: a’ szürke homály béfödte világát
A’ holdnak. Csillag nem látsza ragyogni az égen.
Megsarkalta Lehel ménjét és Lechbe szoritá
A’ kétségbe rohant Alemannt, ’s béfúladozának.
Mint a’ sárga mocsár’ zsombékjai úsztanak a’ víz
Habjain a’ testek, ’s veszekedtenek a’ halak érttek.
Kurjongások köztt hajtották a’ megiramtat,
’S beérvén nyomokon hagyták kitaszitva nyeregből.
A’ villámfénynél Augsburgba elértek az éjjel,
Feldúlták kapuit, ’s győzelmet nyerve betörtek.
Hallgass-el Kobzom! rettentőt zengene húrod:
Mit tett a’ Magyar ott, és mint öntötte boszúját.
Nyúgot’ gyermeki! lám mért bántottátok előbbed
Hunnia’ magzatját, karotok mért kelt-ki reája?!

*
* *

A’ ropogó felhők ritkulni ’s eloszlani kezdtek,
A’ hasadékokon ált, a’ földre kacsongni kiváncsi
Csillagok, a’ komor éj’ gyönyörű tüneményi, ragyogtak.
Hajnal is, a’ napnak kalaúza, emelte biborral
Fátyolozott arczát, ’s mosolyogva kicsalta magával
A’ napot, a’ harcznak vérétül elundorodottat.
Augsburg’ tája felett háromszor tűnt-le homályba,
Háromszor látszott ismét kiderülni felette,
Míg neki bátorodott folyton folytattni futását.
A’ váras’ közepén vont pompás sátora mellett
Álla Lehel, környűlvétetve Vitézei által,
Kik hozzá jöttek vagy kérni vagy adni tanácsot.
’S hallja az őröktől, hogy az ellenségi követség
Hozzá jönni kiván ’s békét esdekleni tőle.
Engedi Ő ’s jönnek zászlót lobogatva fejéret,
A’ szent béke’ jelét. – A’ Hősek félrevonulnak
Ő pedig a’ pompás sátorba belépik azonnal.
Jobbján álla Botond, bárdját fitogatva kevélyen,
Orgyas balkézről emelé görcsös buzogányát.
Bajnoki méltóság fénylett ’s diadalmi kevélység
A’ Lehel’ orczáján, mikor a’ sátorba beértek
A’ követek békét hódolva könyörgeni tőle.
Végtlen számu ezüst- ’s aranyat töltöttek elébe.
Kivüleg a’ paripák felszerszámozva nyihogtak,
Mellyek szinte Lehel’ számára hozatva valának.
A’ követek’ neviben felszólott Bóvo*
A mondai-krónikás hagyomány szereplője, fiktív alak.
Tanácsos,
’S jobbja Lajosnak ekép’ intézvén kurta beszédét:
Hunnia’ népének diadalmas Hadnagya! hozzád
Esdeni békéért küldettünk. Íme kezedben
Éltünk! győztes vagy, mi meggyőzettek, ügyetlen
Nyög birodalmunknak minden szegletje előtted.
Sírnak Gyermekeink, Nőink reszketve álélnak:
Adj nyugtot nékik ’s békét gyászolniok elhunyt
Véreiket, kiket ők bár könyhullatva siratnak,
Áldani nem fognak, hogy az Árpád’ bajnoki ellen
Harczra kikelvén, vad szablyákat rántani mertek.
Oh! ha ügyünk érdekli szived’ könyörűlni ne késsél.
A’ szent Béke’ egét terjeszd-ki ez árva hazára,
’S majd unokáinktól áldás fog szállni fejedre.”
Így szólt Bóvo szavát zokogással felbeszakasztván.
A’ harczok’ Győzője szemét a’ földre szegezvén
Hallgata. Orgyas vad szemeket vete a’ követekre,
’S a’ nagybárdu Botond dörmögve tekinte reájok.
A’ hosszabb csendet, haragos hangokra fakadva,
Felváltotta Lehel: „Ti gyalázat’ fajzati! mondván,
Bántánk é titeket hogy megtámadni hazánkat,
’S rablani mertétek mingyárt nagy lelkü Vezérünk’
Árpád’ holta után? – vagy mért csődűltetek-öszve
Minden szegletiből Nyúgotnak ezen csatasíkra?
Nem bántottunk mi titeket: csak sanda irígység,
’S szennyes fösvénység köte kardokat oldalatokra.
Az kísztette reánk fondorgó lelketeket fel.
Undok tettetekért hadak’ Istene önmaga állott
Most bosszút, védvén bennünket mérgetek ellen,
Hogy pulya lelketeket hírdesse gyalázat örökre!
’S Ti nem szégyelltek napfénynél jönni, ’s fedetlen
Arcczal békéért könyörögni azoknak előttök,
Kikre minap mérges gúnnyal dölyfönge mirígytek?
Békét nyertek ugyan: bár nincs ki fedezze hazátok’,
’S szablyánk sarkaiból azt feldúlhatja; de görbedt
’S gyámatlan vének, csecsemők, szüzek, asszonyok ellen
Nem szoktunk hadakozni. Vitéz csak férjfira ránthat
Kardot, ’s férjfit győz, vagy férjfiu győze meg őtet.
’S én nem szégyellném ha férjfiu győzne meg engem’:
Asszony-győzelmen szégyellnék nyerni borostyánt.
Pók öljön legyeket; küzdjön tigrissel oroszlán. –
Mindazonáltal, hogy lássák unokáitok, atyjaik’
Rút tettét, ’s ügyekezzenek ők irtózni hasontól:
Évenként fogtok hódolva Magyarnak adózni.”
Így Lehel, ’s a’ Követek mindent esküdve igértek.
Más napon a’ szablyák mérgét nyugtatni parancsló
Kürt megszóllamlott, ‘s bézörrentette hüvelybe
A’ csata’ vérével koszorúzott kardokat. Indult
Honja felé diadalmi dalok’ zengései közben
A’ Teuton néppel megküzdött Pannoni tábor.
Otthon gyermekeik ’s nőik nyakaikra borúlva
Áldották őket: mind elbámulva füleltek
Tetteken a’ népek ’s az atyák mondák fiaiknak:
„Nem jó bántni Magyart, mert vérrel védi Hazáját.”

Czuczor.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.