Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Lábatlan. Hasztalan! nem bocsátalak el, ’s ha tovább is makacskodol, találok módot kínszerítni maradásra. Pongrácz! így hálálod Urad’ kegyelmét? nemesb szívet gondolék abban, kit Szilágyi balsorsa’ gyámolának választa.

Pongrácz. Ez mind szép Uram! csak én is illy fennyen tudnám érezni; de mi tagadás? már meg is untam e’ kőhalom közt sinlődő életet, hol az ember már boldog, ha a’ nap süt reá.

Lábatlan. Pór lélek! ez ád okot a’ zugolódásra?

Szolga (jő.) Az Udvartól követ érkezett.

Lábatlan. Vezesd előmbe! (szolga el.)

Pongrácz. Ha oka nincs az embernek örülni, méltán zugolódik. (Ámbrus lép be.) Hogy főznék örömest? mikor szabad vagyok, de ki nem járhatok; csekély bérem van, de azt se költhetem el. Se szerelem, se játék –

Lábatlan (hevülten.) Elég! – nyomorult! Uradnak köszönd, hogy tüstént békóba veretve, legmélyebb tömlöczbe nem vettetlek.

Pongrácz. Legalább néhány napra bocsáss ki a’ várból – egy kedves tárgy –

Lábatlan. Nem! ’s óvakodj, hogy több panaszt ne halljak, különben megérzed haragom’ sulyát. Takarodj szemem elől.

Pongrácz. Csak ne volna a’ bástya olly magas, azonnal hanyatthomlok ugranék le. (zugolódva el.)

Lábatlan. Hálátlan világ! illy példa minden jótéthez elfásítja szivünket.

Ámbrus. Igy felháborodva?

Lábatlan. Ki ne gyúladna méltán lángra, midőn kénytelen, tanúja lenni illy romlottságnak? Ezt az embert Szilágyi nevelte; fogságba esvén, arra kért: ne szakasszam el tőle egyetlen hű cselédjét; ’s most e’ nyomorult szolga idegen jótevője iránt ’s el akarja hagyni.

Ámbrus. Hivatalod látom nem kellemes.

Lábatlan. Mi jót hozol?

Ámbrus. Ezen levél felszabadít tisztedtől. (Levelet ád neki.)

Lábatlan. Tehát Szilágyi szabad! (hirtelen olvas és elkomorodik.) Mit? a’ Kormányzót én titkon ölessem meg?

Ámbrus. Fel kell áldozni őt az ország’ egységének, mellyet ő zavarni ügyekszik.

Lábatlan. Személyesen adá neked a’ Király ezen levelet?

Ámbrus. Az ő parancsolatjára jövök – teljesítsd mentől előbb ’s én kegyelmét hirdetem.

Lábatlan. Szomorú kegyelem! ha illy nemes vér által lehet azt megszerezni! Szilágyi nagy ember! ’s én titkon ölessem meg őt? ki olly nyilván élt a’ Király- ’s Haza’ javára.

Ámbrus. Ne eszmélj a’ multon, a’ jelen’ ölében rejtezik a’ szerencse. Légy kard az erős’ kezében, vágj a’ merre fordít ’s azon egy sujtással magadnak is arass; ’s engedd számolni azt, ki tégedet használt.

Lábatlan. Illy bölcskélkedésen nem épűl nyugalmam; belső biróm más irányt sugal lelkemnek.

Ámbrus. Hűségedre bizta Mátyás Király foglyát ki őt szabad röptében fékezi; ezen tett által érdemítsd magad bizodalmára.

Lábatlan. Őt megőrzeni esküdtem csak, ’s míg Világosvár’ falai állnak, tisztemnek megfelelek; de hóhérnak nem szegődtem. (hirtelen csönget.) Ha büntetésre méltó: itélje meg a’ törvény, ’s én a’ vétkest akkor általadom; de sötétben gyilkolni nem fogok. (a’ belépő szolgához.) A’ Porkoláb tüstént jőjön hozzám. A’ Várnagy és az őr tisztek gyüljenek öszve a’ piarczon, és leggyorsabb paripámat nyergelje meg a’ lovász. (szolga el.)

Ámbrus. Mi a’ szándékod Uram?

Lábatlan. Egyenest Temesvárra megyek a’ Királyhoz, tőle megérteni a’ valót.

Ámbrus. Ott hasztalan keresed; a’ Tisza’ partjainál mulat.

Lábatlan. Ott is fellelem.

Ámbrus. Vidd halála’ hirét, hogy az Udvarnál szivesen fogadtassál.

Lábatlan. Tudom, sokan megköszönnék, ha a’ gyülöltnek, ki annyiszor keresztűlvága feltételeiken, vesztét hallhatnák; de kétlem hogy Mátyás, a’ nagy Hunyadi’ Fija, Anyabátyját ’s pártfogóját, ki neki a’ koronát megszerzé, így jutalmazza ’s általa nyert hatalmát illy méltatlan czélra kölcsönözze.

Porkoláb (jő.) Parancsolál –

Lábatlan. Rövid időre elhagyom e’ várat; vigyázz addig, hogy senki a’ rendelt szolgákon kivül ne közelítsen a’ Kormányzóhoz. Élteddel adózol, ha távollétem alatt Ő Nagyságát legkisebb baj érendi.

Porkoláb. Bátran indulhatsz! őt védeni ’s megőrzeni bizzad szorgalmamra. (el.)

Ámbrus. Nem javallom tettedet; vak engedelmesség illik a’ hív szolgához.

Lábatlan. Karom ’s éltem a’ Királyé; de illy kétes dologban, hol dicsősége forog fenn, tisztább forrást keresek.

Ámbrus. Ha így van, én se késem; viszsza sietek.

Lábatlan. Már engedj meg; de míg útamat eljárom, itt maradsz, nehogy tiszta czélomat a’ visszás indulat balra magyarázza.

Ámbrus (sérlékenyen.) Uram! gondold meg –

Lábatlan. Csendesedj – mind ezért én fogok számolni. Bátor hiedelemmel lépek az ifju Hős elébe, ’s a’ görbedező sereg közt is tüzlelkéhez szólok, melly sokkal nagyobb, mintsem szárnyat fűzön magának bérlett gyilok által. – Nyugodj meg! ’s használd kényedre, a’ mit házom adhat! (el.)

Ámbrus (utána szólván.) Az erőnek fejet hajtok – (magában.) Átkozott kétkedő! minden fáradságunk leperdül ingatlan szivéről. Ki gondolhatta, hogy hitelt nem ád a’ Királyi irásnak? melly ismérhetetlen’ vagyon utánazva. – (gondolkodik.) A’ szakács el vágy innen – magam hallám szavait – ő hálátlan – tőle soitelhet – étető nedvet hoztam – mi hátrál? Az esdeklő Hitves a’ Király’ nyakán – próbálni szabad, szintúgy tagadni ha ő nem akarna. – Gara! falud enyím – ’s utóbb Mátyás is megköszöni, hogy kiadtunk a’ kelletlen Vezetőn – (el.)

Pongrácz (egyedűl mélyen gondolkodva jő.) Hasztalan! ez úton sem én, se jó Uram nem szabadulhatunk; hijában jár künn az eszem, lekötve a’ nyelv, melly mindent tehetne.

Tamás (jő.) A’ Kapitány titkos rendeléseket tevén, lóra ült, ’s kivágtatott a’ kapun.

Pongrácz. Mi benn rekedtünk. Már nem tudom, mint adjunk hirt Urunk’ Barátinak, hogy, bár melly kis sereggel is bévehetnék a’ várat. Nemes Kapitányunk nem bocsájt ki, sőt szinlett kedvetlenségemért jól lehordott, ’s utóbb békóval fenyített.

Tamás. Kár! pedig az öreg katonák, kik Hunyadi alatt szolgáltak ’s Urunkat becsülik,mind részünkre állanának.

Pongrácz. Félek valami uj történendőtől, mert mikor a’ Kapitánynál valék, az Udvartól épen akkor érkezett egy követ – ’s ha jól láttam, Gara’ biztosa.

Tamás. Mentsen Isten! akkor nincs meszsze a’ halál. Emlékezz Hunyadi Lászlóra! ott is Gara volt a’ mester. Pongrácz! mint bánhat így Mátyás Urunkkal, holott ez Pesten annyit fáradozott érte?

Pongrácz. Ollyan a’ nagy világ! csak ki alantan áll, annak nincs irígye.

Tamás. Hallgass! valaki lappang a’ konyhán keresztűl. –

Pongrácz. Tetessük magunkat. (fentebb hangon.) Nem! akármit tesznek velem, én itt nem maradok! addig török rontok mindent, míg magok űznek el.

Ámbrus (jő.) Mindenütt békétlenség! ne félj barátom!

Pongrácz. Nem is félek én Uram! nem vagyok én közönséges szakács; engem a’ sors nagyra alkotott, ’s most itt kell tespednem.

Ámbrus. Mint értém, te Szilágyinak hív embere valál?

Pongrácz. Míg az embernek haszna van addig hív; különben az Uram, a’ ki többet ád.

Ámbrus. Kár itt raboskodnod! illy ember világba való – én tudnék – (elhallgat ’s kétkedőleg tekintget Tamásra.)

Pongrácz (titkolódva.) Mit tudsz Uram? vagy pajtásomtól tartasz? (Tamásnak int.)

Tamás (félre.) Közel maradok (el.)

Pongrácz. Mit parancsolsz? velem meghitten szólhatsz, már én sokan áltestem, még a’ rosztúl sem pirúlok el egy könnyen.

Ámbrus. Semmi roszat – sőt ha kedved volna Hazádnak és Királyodnak szolgálni –

Pongrácz. Szívesen! ha különben zsebemnek használ ’s innen megszabadít.

Ámbrus. Mind szabadság, mind arany lészen béred (erszényt vesz elő.) Ebből ötven körmöczit mingyárt leolvasok, ha magadra vállalnád –

Pongrácz. ’S ez mind az enyém? szólj! mutass útat!

Ámbrus. Egy ember él a’ Király’ terhére, ki csekély bár dicsőségre, de nagy a’ nép előtt, mert régolta ismeri – főméltósága miatt nyilván őt elveszteni nehéz, azért csendesen kellene elaltatni – míg a’ Kapitány oda jár, mi okosan elvégezhetnők.

Pongrácz. ’S ki az? a’ dolog könnyü bár; de a’ következés csiklándós.

Ámbrus. Szilágyi Mihály ez – ő már elaggult, az ifjú Király mellett, se élte se halála sok lármát nem üt; de neked jutalmas.

Pongrácz. Kicsinylem a’ fizetést – Szilágyi még is többet ér ötven aranynál.

Ámbrus. Ötven meg ötven az száz. –

Pongrácz. Meg száz a’ kétszáz; minthogy ő tevé Mátyást Királlyá annyit csak adhat. Ha tetszik az alku, csapj kezet.

Ámbrus. Legyen tehát! ha elvégzed –

Pongrácz. Nem úgy Uram! a’ hűségért utóbb fizetnek, a’ gyilkosnak előre.

Ámbrus. Te értesz a’ dologhoz.

Pongrácz. Illy mester előtt mért tetetném magamat?

Ámbrus. Itt az erszény; itt ezen cseppek, keverd étel közzé – elég lesz.

Pongrácz. ’S mikor gondolnád?

Ámbrus. Ma estve fűszerezd ezzel a’ vacsorát – azután jer hozzám, egy kötéllajtorja lesegít a’ bástyán – (félre) jól megy! én magam eltűnök, ’s a’ vétek sulya gyilkos dijával e’ hitetlent éri.

Tamás (hirtelen jő ’s félre vonja Pongráczot.) A’ nyugati erdő’ nyilásain lovagok szállonganak, – ha ők Szilágyi’ emberei lennének –

Pongrácz. Hah! egy gondolat villan fejembe – az idő rövid, a’ veszedelem nagy – Törökök legyenek azok (titkon beszéll Tamással.)

Ámbrus. Min tanakodnak? nem reménylem hogy azt is a’ titokba avassa – Pongrácz!

Pongrácz. (Ámbrushoz szorong.) Uram! hogy készségemről meggyőződj, magadon végy példát (megragadják.) Gyilkos!

Ámbrus. Hah latrok! segítség!

Pongrácz. Egy szót sem! különben szörnyet halsz. A’ páholyba vele! (bevonják a’ mellék ajtón.)

Tamás (belől.) Itt várd el Urunk’ itéletét.

Pongrácz (belől.) Zárjuk reá az ajtót. (kijőnek, ’s az ajtót Ámbrusra zárják.) Most barátom! ezen vérajándékot oszd fel biztos katonák közt; én azalatt lármát ütök hogy a’ Törökök jőnek, ’s ha majd a’ zsoldosok kitakarodnak a’ külső bástyákra, kizárom őket. (Tamás el.) Szerencse légy velem! adj hitelt szavamnak, azután üldözhetsz! (el az ajtón kiáltozva.) Törökök jőnek! Fel, fel a’ ki Magyar! rajta Vitézek! (elhangzik zajgása.)

Szilágyi (egyedűl.) Az ifju tűz fentebb erőtül izgatva kényén szeret csapongani; a hidegebb tapasztalást gunyolja a’ kezdő, kit a’ dicsőség fényalakja előre vonzogat, ’s gondatlan tiporja le a’ gátot, melly többszer védfoka a’ pártosság’ dúló habjai közt – ez készíte lánczdijt őszülő koromnak ’s eloltá a’ hála- ’s rokonság’ érzetét. Így ostorozza magát az önkényes tett, ha erejét nem birhatván, visszacsapódik a’ felhuzott kötél, és szabadon de veszélyes szirtekbe ütközik a’ védetlen hajó. Így most, kit fegyveres karral magasra vívtam fel, rajtam edzi hatalma’ legelső fulánkját, és ragyogó éltemet közrabság’ éjébe süllyeszti. Nem! ez nem Mátyás’ tette! a’ szerető szív kész mentegetni kedveltjét, kinek ifjonti habjait a’ régi kajánság’ felém zudítá, ’s elméje képtelen a’ gonoszság szövevényein általtörni. Az irígység használta korát ’s a’ csalárd hizelkedés, melly dicsőt hazud alacsony ösvényen. Még is – e’ lánczcsörgés felrivasztja a’ hajlékony szivet; – felhevült percznek dölyfeit békén lehet türni, sőt többszer világot nyujt ’s frigyet köt távozó feleknél; de így felejtni fénye’ szerzőjét, illy sokáig táplálni a’ boszu’ vad lángját – ez egy váltig elfordult szivnek tette lehet csak, ez – ez szomorít leginkább. (tompa zugás hallatik.) Milly zugás hat e’ magányban, hol az élet elnémultan szenderg? (távol kiáltás hallik.) Mi ez? Nevemet hallom hangzani a’ távolban – vagy csak ébren álmodok régi nagyságomról! ugy van! Szilágyi’ neve akkor elhunyt már, midőn ezredei’ ajkain Mátyást lebegteté – lépteket hallok – a’ vasajtó zörren – mi történik –

Pongrácz (néhány katonával a’ tömlöczajtót betöri, ’s kardot tartván kezében Szilágyi’ lábaihoz omol.) Szabadság és Szilágyi a’ jelszó! Uram! kedves Uram! a’ hálátlanság lánczra füzött, a’ hűség szét töri azt – (feloldja lánczait.) Itt e’ kard – Világosvár neked hódul – védjed azt!

Szilágyi. Hol a’ Kapitány? ki mer zendülést támasztani?

Pongrácz. Mindent megértesz, csak jer híveidhez; látásod ébressze szívöket. Ne késs Uram! gyilkos kerülget, méreg és tőr készen áll vesztedre.

Szilágyi (hevülten.) Gyilkost mondál? Mátyás! ez nem a’ te munkád! Gyilkos – ebben ismérem meg a’ régi fondorlókat, kik vért szíva Hazánk’ sebéből titkon szórják villámikat, ’s a’ legszentebb érzeményt vak dühre forralják! (kardját felemelve.) Éles vas, te villogsz ismét kezembe! uj élet sarjad bennem, ’s e’ néma tömlöczben is szabadságot érzek. Zúgj! halált riadozva a’ halvány gonoszok felett, hogy a’ porba rettegjék a’ megbántottnak felléptét. Ki – ki a’ szabadba! (el mindnyájan.)

Pongrácz (Szilágyival jő.) Így történt Uram! A’ Kapitány már előbb elhagyá a’ várat, a’ többiek a’ képzelt Törökökre rohantak ’s tőlünk kizárattak; én indítám a’ hamis lármát, lovagokat látván a’ távol erdőszélen. A’ bennmaradtak, a’ vár’ lakosival együtt téged védelmeznek. Tamás hiv szolgád őrzi a’ kaput.

Porkoláb (jő.) Kegyelmet Uram!

Szilágyi. Kötelességedet tevéd.

Egy katona (sietve jő.) Uram a’ lovagok, kiket látánk a’ Király’ emberei voltak. – A’ Kapitány visszatért, ’s bejövetelt kér.

Szilágyi. Nyiss kaput ’s ereszd bé az őrizetet, az érdemes Kapitánnyal együtt – (katona el.)

Pongrácz. Uram! mit mivelsz?

Szilágyi. Vitézek! engem’ a’ Király fogságra itélt, én mint Kormányzó ’s ő Felségének legelső szolgája tisztelem parancsát, és a’ törvénynek hódolni tartozom. A’ bűnös’ kétsége ragadjon fegyvert, tisztának egyedül igazság paizsa, melly nekem is meglészen. Köszönöm részvevő hűségteket, de nem fogadhatom el – (zugás a’ katonák közt.) Ki lenne az elfajúlt, ki hazai vér által kivánna szabadságot? – Ti hallgattok? ’s én mint Vezértek legyek? hitszegő – Nem úgy Vitézek! habár a’ fellázadt vér kard után ég is, a’ józanabb eszmélet simítsa vissza azt illő korlátba – én fogoly maradok.

Lábatlan (több katonákkal fellép, ezek közűl egyik Mátyás Király, közkatonai ál köntösben.) Kormányzó Uram! irántad való tiszteletem készített alkalmat illy gyors változásra; alig értem le a’ völgybe a’ hiszékeny őrizet kirohan ’s te magadat Világosvár’ urává teszed.

Szilágyi. Megóvni akarám magamat a’ gyilkostól, kit e’ várban hagyál– éltemet méltóbb halálra itélvén, hogy sem méreg által hunyjon el. –

Pongrácz. Elzárva tartom az allattomos incselkedőt, ki arannyal akart megvesztegetni. Uram’ tudta nélkűl történt a’ zendülés, ’s ha ez bűn, kevély vagyok reá, ’s nem rettegem a’ Király’ itéletét – Balsorsban tűnik ki a’ szolga’ hűsége, ’s mind az a’ mit neheztelve felőlem hallál, színezés vala, melly jótevőm’ mentségére czélzott. Most engedd színed elé vezetni foglyomat (el.)

Szilágyi. Kapitány! vedd ismét e’ kardot melly csak a’ szabadnak oldalán ragyoghat, most se markoltam én azt rokon vért ontani. Folytasd tisztedet, védő kezed alatt bátorságos éltem – csak arra kérlek, légy a’ Királynál szószólló hiv szolgáim iránt, kiket nemes érzés csatolt hozzám. Ti pedig bajtársaim! kiket harczmezőkön tanultam tisztelni, oltsátok el a’ pártosság’ lángjait, ’s azon nemes vért, mellyet nekem szántatok, szenteljétek a’ Haza’ javára. Hunyadi’ magzatja Királytok, ő szebb dicsőségre vezetend bennetek! én a’ tömlöczbe megyek – (el akar menni, akkor Matyás Király levetve köntösét előlép.)

Mátyás. Jer ezen szivhez! melly naggyá lenni tőled tanúl most – (karjába omlik.) Bocsánatot Bátyám!

Szilágyi (tartózkodva.) Király!

Mátyás (int, a’ körülállók hátra vonulnak.) Bocsáss meg öcsédnek, mit a’ környülménytől terhelt Királlynak tennie kellett.

Szilágyi. Dicső Atyád győzött minden környülményen; győztem én is, midőn azok’ akaratja ellen, kiknek szavára engem’ tömlöczbe vetettél, Királlyá tevélek. Kinőttnek képzelgéd magadat az öreg’ kezéből, ’s elzáratád őt, hogy álnok csudálóidnak útat nyiss vesztedet eszközleni.

Mátyás (büszkén.) A’ jótéttel egyszersmind nehéz terhet is fordítál reám ’s nem hálátlanság, hanem az egész alkotmány’ rende, mellyet félszegü vélemény soha nem alapít, intézte tettemet. Megfontolt erővel léptem a’ mezőre, egybe fűzni a’ visszás tagokat, ’s az ifjúnak tiszteletet szerezni. Te, ki hosszu vizsgálaton a’ kedvező perczet elmulasztád, mint Kormányzó elsőben érzéd hatalmamat, melly nem következetlen fekszik a’ világ előtt. Te mindenben veszélyt gondolál, hol én sikert láttam, így a’ Királynak szükségtelen ’s jobbágynak szükséges példa’ áldozatjává levél; de a’ hála ’s tisztelet dönthetetlen álla öcsédnél. Mint tapasztalt Vezért, mint Hazafit becsűl Királyod –

Szilágyi. ’S tömlöczbe felejtve ellenségi’ tőrének martalékúl hagyá.

Mátyás. ’S megbünteti őket. Várkonyhoz birókat rendelék, azok itéljék meg ügyünket.

Pongrácz. (Ámbrust vezeti elő.) Itt a’ csábító – itt a’ méreg, mellyett adott.

Ámbrus. Felséges Uram!

Mátyás. Vigyétek Várkonyba, ott a’ birószék előtt vegye bérét társaival. (Ámbrus elvezettetik.) Te hív szolga! ki megelőzted Királyodat Urad’ szabadításában, állj ezentúl Nemeseim’ sorában.

Szilágyi. Bizd reám jutalmokat. Pongrácz! Tamás! ti éltemnek hív sorsosi, legyetek ezentúl is Barátim! –

Mátyás. Bátyám! érzést látok szemedben! nyujts kezet örökös békére – (int, Lábatlan el.)

Szilágyi. Boszút nem ismerek! még akkor, midőn az alkalomtul elragadtatva lánczczal terhelél, sem szünt meg irántad szeretetem; sötét házamból is hozzád röpítém áldásimat, hogy Atyád’ nagy lelke hintse reád sugárait. (karjába dől.) Megbocsátok.

Mátyás. Hogy nem felejtélek el, bizonyítsa egy kedves szív, kivel épen Temesvárról szabadításodra indulék – az ő jelenése erősítse e’ napnak szép frigyét.

Margit. (Szilágyi’ keblére röpül.) Kedves Férjem!

Szilágyi. Ennyi örömet egyszerre! Illy drága léleknek kell jőni, hogy a’ multnak keserveit egy édes pillantat örök felejtésbe süllyessze.

Mátyás. Szilágyi! kedves Bátyánk! vedd ezen kardot Királyodtúl, és védjed ezzel mint Fővezér alsó Magyarországunkat a’ Török ellen. Neked Lábatlan Gergely! ki bizakodva királyi szivünkbe a’ gyilkos levélnek hitelt nem adál, a’ törvény alá esett gonoszok’ birtoka legyen béred, és szálljon ált maradékaidra.

Mindnyájan. Éljen Mátyás Király!