Pálma.
Bús őrje a’ sírnak, magas Cziprusz! te a’ halálnak néma biztosa, minő titkot fedez nemes példázatod? felhőt oszlatva törsz fel a’ magasra, az ég’ csillagos térein, örök fényben merengve nézteid, tisztább levegőnek szívod árjait; ’s komordan még is büszke létedet, keskeny hantok diszére szenteled!
Cziprusz.
Ön választás, nem földi hatalom szabá létem’ fentebb irányait; belsőmben él a’ nagyság’ érzete, melly vagy dicsőt vagy halált ölel. Mint szabadság’ képe állok itt, a’ holtak’ mély esendü hamvain. Meggyőzve a’ por’ ingereit, bal sorsban is merész emelkedést, vagy önkényes lemondást hirdetek. Nem hajlok földre, melly ha egyszer megfog, alacsony lánczra fűz; szabadon élve, mint földi pálya’ vég határjele, nem vágyok mulandó fény után.
Pálma.
Részvétlen állsz csontlepte földeden, hidegen nézve az életbe, melly gyász szinben hervadoz körülted; ’s merre sötét árnyékodat veted, elnémúl a’ vigság’ örömzaja ’s halvány inség, komoly bú tévedez.
Cziprusz.
Elvonultan nagy képzetimmel vizsgálom belső világomat nem nézve a’ külsőnek változó alakját. Az eszmélő távoz a’ hiú zavartól, hol a’ jelennek áldoz a’ sokaság. Nem zaj közt érik a’ nagy elme, melly azon fényes távolba röpülni mer, hová titkos sejtésein vonzódik, midőn a’ végzet’ jeleit minden tárgyban csudálja. ’S bár kéjtelennek látszik tekintetem, még is tisztán ég bennem a’ szeretet’ szent tüze, melly ott is világít, hol irtózva mulat az élet, melly léte’ czélját számos napjaiban leli – az erős Hithez simulva, melly az enyészet körűl is rettenhetlen áll, felsugárzom a’ sírok’ éjéből ’s az örökké valóhoz szárnyal gondolatom.
Pálma.
Borúlva hódolok a’ magas eszméletnek, melly túl fellengve a’ mulandón vigasztalólag kisér ’s védpaizsúl szolgál a’ kétség ellen, midőn odavetve zajló habok közé küzdni kell ’s tettek által tágítni körünket. De van érzés adva a’ szivnek, melly forrón öleli a’ jelen’ kincseit; van czélja az életnek, melly után méltán törekszik a’ nemes: dicsőség ez, az érdem’ jutalma’s földi öröklét! emlékűl zöldellek jeles tetteknek, mint az erkölcs’ csendes homlokán, ’s körűllengve a’ mindég ifju hirtől tavaszt legyintek a’ sötét vadonra. Kardok villognak, a’ harcz’ fergetege zúg, vér párolog a’ mezők’ sikjain: a’ haza’ bajnoka tőlem lelkesítve kiszáll oltárának védelmére ’s éltét elszánva rohan az ellenség’ soraira; győz, ’s tőlem nyeri diadalmi bérét. A’ nemzet’ hálakönye hull leveleimre ’s égi harmatként fakasztja virágra; azzal koszorúzom a’ szépet, melly édes bájjal ébreszti az erőt ’s a’ győzőt meggyőzi. Az élet’ szövedékein, mint bölcseség’ jele virulok, ’s általfutva a’ lehetség’ határait, a’ föld’ minden javait nyujtom szerény éleményűl. Sikert adok a’ józan szándéknak, és békepartomon a’ szerencsét megvetni tanítva, az elmét tartós tehetségre edzem. Igazság’ fényében állok a’ tetőn, ’s kik a’ szép- ’s jón fáradtanak, azokat öleli árnyékom, hol ültetvényök’ tenyészetén örülve néznek le a’ derülő világra; ’s kit az irígy kor letiprott, szebb díszben ragyogland védő szárnyaim alatt.
Cziprusz.
Nagy vagy oh Pálma! gazdag kebleden nevelve a’ világot – de bár az igazság körül lengsz: egész valódat nem öntheted által a’ hijányos életbe, mellyhez csatolva fijaid’ sorsát könyezni kénytetel. Én a’ szelíd remény’ képe, tartós ifjuságban kísérem az embert, ’s még sirjánál is, mint szebb lét’ reménye, nyúlok az ég felé! Homályaim között nem zordon a’ halál, ’s mitől a’ köz elme retteg, itt csendes kivánattá vál ’s édes álomként röppen el az élet. Értem a’ kebel’ sohajtását, melly kivágy bilincsei alól, ’s nyugalmat, türelmet lehellve reája gyöngéden zárom bé szemeit ’s mohszőnyeget terítek hamvára.
Pálma.
Minden nagy ’s dicső jótét által szépűl, ’s hová erős kar nem érhet, oda az adakozó kéz jut el; ezt példázva állok a’ kietlen pusztákon. Nehezen lihegve megy a’ vándor, a’ déli nap’ hevében: égő homok ’s száraz keble a’ távolban csillogó habtorlatok felé sürgetik lépteit, hogy a’ folyamnál szomját enyhíthesse; de csak üres gőz, játszi homokfény, melly őt csalogatva messzebb messzebb távoz. Hanyatlik már ereje, midőn reám talál: én nyujtok a’ fáradtnak gyámkezet, védő fedélt, gyümölcsöt és erőt, ’s kényére telvén ápoló nedvemből lenyugszik árnyékom’ hüsébe, hol lágy szellők álomba szenderítik. A’ boldog álma’ tündér szárnyain megfutja élte’ szebb virányait; előtte leng a’ nagy czél, melly megvívni biztatá annyi veszélyeket. Szép hölgyét látja, látja kisdedit, ’s övéit karjai közt tartván ujultan valósúl a’ szent érzemény, mellytől a’ földi gond olly messze szakasztá. Könyétől ázik gyökerem’, ágya most, ’s tördelt sohajtások közt engem zár dagadó melyéhez. ’S ím! ezen bájihletés hévárjával valómat rengeti; a’ léterő gyönyörben olvad el, a’ virágpor megválva szállong el ’s rokon virággal párosul, hol a’ természet’ alkotó lehellete, az atómok’ nemző vegyületét édes hasznos gyümölcsre érleli, nembéli vonzódást képezvén általam.
Cziprusz.
A’ jótét’ malasztja legszentebb java a’ nemes életnek. Az én gyümölcsöm nem e’ földön érik; de a’ hűség, az ég’ csendes leánya, nem mulandó jelére érdemít. Kit a’ világ csudál hatalmas tettiért, ’s a’ szerencse gazdag ölén ringat; kinek felléptén egy világ megrendűl, ’s minden virág elébe illatoz, utóbb még is leszáll ’s szűk hant közé szorúl; – ’s minden drága külföldi növevények, – minden nyájas hizelkedők közűl csak a’ Cziprusz marad híve, és a’ bátor főnél, melly messze földekre hinté elmesugárait, búsan ingadozva, magányosan áll. A’ kedves’ sirja felett némán zokog az árva szerelem; haszontalan omlik a’ hideg kőre, nem jön ismért hang, a’ sötét mélységből. Hideg a’ kebel, melly érzelmit egykor viszonzá! Éktelen ür az egész nagy teremtménység előtte; csak én, a’ viszonlátás’ édes reményét sugallva, sugár termetemmel a’ kedves’ alakját képezve lengek körűle’s a’ vesztés’ gyötrelmit a’ jövendő- ’s multnak enyhe álmával könnyítem. Reám borulva vár, és vár – míg szeme megszakad, ’s a’ hiv a’ hivvel egyesűl.
Pálma.
A’ szenvedőt ápolod kegyes képzetiddel, túl emelvén őt a’ valóság’ térein. Én az örök rendnek titkába avatva, a’ kénytelenség’ nyilait megtompítom, hogy minden viszontagságon győzzön az emberi nagyság. Mint látható valóság, mív- ’s tettbe ásom be képemet minden időkre.
Cziprusz.
Mint élet’ bálványa állsz az idő’ fokán, én fénytelen a’ magányban zöldellek, egy világot alkotva körűlem, mellyet a’ vélemény’ homálya el nem boríthat, hol a’ lelketlen ujra létesülve a’ jövendőség’ titkain hajnallik. Ragyogj dicső! emeld az érdemest, kit magas példázatod lángít. Tiéd az élet, enyim a’ képzemény; egy hon’ szülötti, külön hatalmakra szakadtunk, míg létünk, egy fénynek árja, a’ végtelennek keblébe özönlik.
Kisfaludy Károly.