Midőn az embert nagy tekintet fogja el,
Mint példaképp’ a’ Végtelen,
‘S éggel határos Tenger; – avvagy egy magas
Hegy, melly jeges, kopár fejét
Az égbe nyújtya fergeteg ’s villám felett; –
Midőn az ember omladékban láttya most
A’ hajdan éltt ’s uralkodott
Erőt, hatalmat, ‘s büszke alkotmánnyait,
A’ nagy ’s dicső tetteknek emlékoszlopit; –
Vágy láttya a’ Sorsnak kemény forgásait,
Mikor egy rokon Valót lesújt és eltapod,
’S fellázadó keblében a’ nagy érzemény
Hullámokat hány; akkor Ő egy résztvevő,
Hív ’s nagy baráti Szív után eseng. –
Midőn az embert a’ tavasznak langy Ege, –
Egy öszvehangzó Muzsikának zengzete, –
Az andalíttó Holdvilág
Érdekli; akkor szíve olvadoz,
Szerelmet érez és sohajt.
’S az a’ ki senkit nem szeret,
Vagy nem baráttya senkinek,
Az emberek közt annyit ér,
A’ mennyit egy száraz fa élő fák között.
