Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Barátom! én nagy világba megyek. Azt megirtam már, hogy miolta egy gazdag Bátyánktól tetemes successiót nyerénk, Atyámnak velem szörnyü nagy plánumai vannak.

Minap megáll előttem ’s a’ bodor füstöt igen sürün eregetve pipájából így szólt: Fiam Jónás! huszonkét esztendős multál, pénzed lesz, deákul tanultál, ma holnap szép hivatalomba léphetsz; de még világi tapasztalásod nincsen: azért utazni küldelek; először is járd el a’ fővárost, szerezz tapasztalást ’s több e’ félét. Eszed van, künn még talán gyarapodik is, ennélfogva Mentorra nincs szükséged.

Örömmel hallám mind ezeket; mert az ember nem azért született, hogy azon helységből, hol nagy nehezen általfutá iskoláit, soha ki ne szökjön. Magam sürgetém elindulásomat. Bár ne szakadtál volna olly messze tőlem! most velem jöhetnél; mindazáltal leveleimmel felkereslek, ’s híven napról napra mindent leirok, mi történik velem. Fogadd szívesen sorsom’ közlését, és rakd el tiszta érzéseim’ documentumi gyanánt.

Innen hazul többé nem irok; mert ha az ember nagy útra készül, hamar kifogy az időből. Itt is, akárhol is szíves barátod: To1lagi.

Ha az ember uj világba lép, valami különöst érez, a’ mit otthon nem érzett. Igy vagyok én; mind e’ mellett fogadásom szerint az iráshoz fogok.

4-ta hujus^* megáztatva anyai könyektől, tetézve atyai áldással, szívdobogva kocsira ülék ’s két feldülésen ’s azokkal járó kék foltokon kivűl, szerencsésen ide is érkezvén a’ Remény fogadóba megszálltam. Illy nagy városban gondolám az embert fel se veszik, azonban jöttemkor mingyárt nagyságoltak; de mi az embernek nem competál, ne vegye magára, én is eltiltám a’ magas titulust.

Hol az ember idegen, senkit nem ismer; de így az ember csupa nézésből nem sokat tapasztal, azért én is lementem az alattam lévő kávéházba, hol több városi ifjakkal mingyárt is megismérkedtem. A’ rokon lelkek egymást feltalálják; hozzám is bizonyos Lépfalvi különösen vonzódik, ittlétem’ czélját elbeszéllvén, barátságát ’s pártfogását ajánlotta.

Meglátom miket tapasztalok; nálunk úgy hirlelik: hogy a’ nagy városban, a’ ki nem akar is, tanúl. Ezer feltételek sarjadoznak keblemben, de azért alunni készülök, mert ha az ember elfárad, szeret pihenni.

Barátom! kulcslyukon ne nézz keresztűl; én tettem azt, de! meg is adtam árát.

Hogy az ember okos maradjon, olvasni szükséges: e’ végre néhány deák Irókat raktam el ládámba. Ma épen előszedém őket, midőn a’ mellékszobában éneklést hallok, de a’ világért se tudtam férjfi- vagy asszonytorok zeng é? curiositástól únszoltatván a’ kulcslyukon nézek keresztűl ’s im tükör előtt áll egy drágán öltözött személy ’s irásból énekel, mellette egy hosszú ember hadonáz kezével ’s az egész scálát kiejti képével. Ajtóhoz lapulva várom mi lesz a’ dologból? ’s hajam a’ bilincsre tekeredik, de fájdalmasan csak akkor vevém észre, midőn a fogadóbeli inas belép, hirtelen hátra nézek ’s egy fürtöt kiszakasztok, mellyre a’ bilincs zörren ’s az ének megszünik. Az inas elmondá: hogy szomszédném egy híres altista Énekesné ’s ma fogja épen magát producálni. Gondolhatod: mint vágytam őt nyilván is hallani; mert nálunk, néhány csepüevő ’s egyébb bukfenczes embereken kivűl illyetén mesterek nem fordulnak meg. Az inas zártszékkel kinál: mit használ a’ szék, ha be van zárva? mondám, inkább innen vigyünk széket. Erre viszonzá: csak bizzam reá, ő szerzend úri helyet. Ment, ’s nem sokára hozott czédulát; drága volt az igaz, de ingyen csak a’ halál, gondolám ’s kifizettem.

Rendelt órára theatrumba megyek; előnyujtván a’ kártyát, első emeletre, egy rekesztékbe vezetnek. Ott bámultam a’ tolongó sokaságot, midőn egy ifju, kit már tegnap a’ kávéházban láték, hozzám szövetkezik. Uraságod maga vagyon? mond: talán nem lesz terhére társaságom? absolute nem felelék, őt mellém ülni kínszerítvén. Sok beszéd után mondá: Cornelia derék Énekesné; de nagy ellensége ’s ócsárlója nemzetünknek, hogy minden hangért ezrekkel nem adózunk. Hadd legyen ellenség! viszonzám, nincsenek huszárjai sem ágyúji – az nincs, felel, de vannak szép szemei ’s azok néha huszároknál is több kárt okoznak. Mi ifjak ma őt kifütyölni akarjuk ’s mint jó hazafit az urat is, ezen frigybe meghívom. Ha így van, mondám szívesen! miként szokták? Tessék engem utánazni, felel.

Azalatt muzsika kezdődik, mély csendesség lön, a’ kárpit felhuzatik és az Enekesné kilép; társam lassan fütyöl, én hirtelen kidugom fejemet ’s két ujommal ollyant füttyentek,hogy a’ theátrum is visszahangzott belé, gondolván, ha az ember valamit tesz, tegye igazán. Erre alól tapsolnak, lármáznak, ’s minden szem felém lövel; ennek okát tudni ohajtván társamhoz fordulok, az elillant; a’ kis folyosóra megyek utána, egy úr haragosan elállja útamat, kérdvén: én fütyöltem é? Igen is! felelék biztosan. Arra ő felzudúl, fenyítni kezd,miként merem a’ köztársaságot zavarni, ’s hogy tettemért adóznom kell. Hasztalan kértem, hogy compescálja nyelvét, folyvást dörgött ’s nevemet kérdé; de én okos voltam ’s nem mondtam meg – több, több ember szorong öszve, ’s mind ellenem voltak; már-már szepegni kezdék, akkor Lépfalvi törtet elő, megpanaszlom a’ dolgot, ő azon haragos urat hátra vonja ’s minekelőtte magamhoz térek, a’ nagy zúgás nevetségben oszla fel.

Tele confusióval, megmentőmtül kísérve térek szállásomra, hol megértém a’ dolog’ mivoltát: hogy azon ifju, ki megcsalt, az Énekesnét szereti ’s most valamin öszvezendülvén, engem választa bosszúja’ eszközének.

Az ember könnyen hisz, ennélfogva könnyen csalatik – osztán boszonkodik.

Ha az embert egy baj éri, a’ többi sincs messze.

Búfelejtésre, ma korán reggel a’ szabadba menék, soká tűnődvén: miként lehetne a’ tegnapi dolgot helyre hozni? nagy észmarczonglás után az ártatlan Énekesnét megkövetni legjobbnak itéltem; ennélfogva vissza, ’s hozzá sietek. Ajtót nyitok: egy szép szőke leány ült az asztalnál ’s kötött, látásomon nem kévéssé ijedvén meg. Szótlan sokáig nézek égszinü szemébe, ’s mindég úgy rémlett: hogy az, kit a’ kulcslyukon láttam egészen más vala; ezen gondolaton elfelejtém mondandómat.

Talán Bátyámat tetszik keresni? kérdi szelíd hangon, mingyárt visszavárom! Ezen hang nem volt ollyan trillás, mint a’ tegnapi, engem még is mélyebben meghatott. Felbátorodva felelék. Semmiféle férjfit, csak ékes hangu személyét jövök tisztelni, ’s az esti füttyért töredelmes szívvel bocsánatot kérni.

Erre szemei jobban rám nyiltak: ha én volnék a’ megbántatott, mondá igen kegyesen, szivemből megbocsátanék; de az nem vagyok! úgy vélem, a’ szobát tetszett ismét elhibázni; azonban örvendek: hogy ezen tévedés által tanúja levék jószivüségének.

Mit feleltem, mint jöttem ki, már nem tudom, olly zavarba jöttem; és csak uj bajom hozott magamhoz, midőn tudniillik szobámba akarék menni, és kulcsomat elvesztém.

Lépfalvi jön, ismét panaszlom sorsomat; ő részszerint gondolá, nem szerencsétlenség ha az ember véletlen egy széphez jut, részszerint az Énekesnét is valami ajándékkal megkérlelhetőnek állítá. Mindent magára vállalt.

A’ tapasztalás látom magamról, vagy pénzbe vagy érzésbe kerűl, ’s így az ember nyerve veszt, vagy ha akarod vesztre nyer – mi haszna marad?

Ma Lépfalvi’ javallására elhordozkodtam, még pedig ugyanazon házba, hol ő lakik. Szolgálatomra, míg itt leszek, egy inast is fogadtam; jó ember, de keveset hall; az semmi, csak azt megértené a’ mit hall.

A’ fogadóba jól meghúztak! nálunk az egész helység’ kulcsa nem constált annyit, mint ezen városi kulcs.

Rendre vergődvén eljártam a’ város’ ritkaságait. Mi sok szép van e’ világban, a’ mi nem áll könyvekben! ellenben mi sok festetik nagynak a’ mi csekély magában! jele: hogy nem mind arany a’ mi fénylik, nem mind igaz a’ mit irnak, nem mind helyes a’ mit tesznek, nem mind jó a’ mit dicsérnek; de az való marad: míg az ember szűk határ között él, magát okosnak tartja; ha kiljebb lép, látja, mennyire kell még tanulnia!

Tele van a’ fejem; de abból nem következik, hogy mind azt le is tudom irni.

Ma Lépfalvi egy kertbe vitt sétálni, respective szaladni, mert alig léptünk be, két fejérszemély ötlik szemébe, kik után iramlik, ’s én őutána. Hozzájok érvén, köszöntjük őket.Lépfalvi titkos beszéllgetésbe ered velök ’s alig ha nem felőlem szóltak; mert az ifjabbik’ szemei többszer lopva mosolygtak felém – pedig azok szép szemek voltak ám! barna fürtök közűl úgy ragyogtak ki, mintha Ámor két csillagot dugott volna oda a’ szíveket elolvasztani.

Lépfalvi rosz deák lehetett! egy becsületes sententia se jött ki ajkain, még is úgy figyeltek reá, mintha Horáczot explicálta volna. Utóbb kifogyni látszatott, mert engem únszola szólásra. En sok szépet akartam mondani, de hirtelen semmi se jutott eszembe; ebből tapasztalám: hogy az ember nem tud mindent, a’ mit akar; ’s ha tud is: nem úgy ’s nem akkor, mikor kell.

A’ másik személy, korosabb és vastag személy volt; nyájas lebocsátkozással egy deszka padra invitált, de nagy extensiója miatt csak a’ pad’ szélére fértem. Míg Lépfalvi a’ másikkal elmerülten beszélt, ő nekem a’ tavasz’ kellemeit magasztalá; én erre tudósan megmutatám: hogy tél után tavasz, tavasz után nyár következik, érzékenyen hozzá tévén, milly nehéz lesz neki majd a’ rekkenő nyári melegben, illy húsmasszát hordozni! Arra ő hirtelen felkel, a’ deszkapad felbillen ’s én a’ földre bukom; de csak hamar talpon valék ismét, a’ kis leánynak időt se engedvén a’ sikoltásra.

Nem sokára búcsút vevén, a’ reájok váró kocsihoz mentek. Lépfalvi az ifjabbat, csókot nyomván kezére, felsegíté; én kalapomat bakra tevém, hogy annál könnyebben emelhessem fel a’ vastagot; de elkéstem, mert akkorra már a’ kocsiba be is telepedett. Meghajtom magam’, a’ barna szemek felém kacsintanak, ’s én olly valamit érzék, a’ mit definiálni nem tudok; szerettem volna én is egy csókot applicálni gömbölyű karjára; de elindultak, ’s nekem semmi se jutott. Elandalodva, későn vevém észre, hogy kalapom is velök ment: utánok futok, és szerencsémre az útfélen lelem kalapomat, de horrende öszvezúzva. Mérgelődve térek Lépfalvihoz, elébe tartván a’ destruált jószágot: mi egy kalap, mondá, illy gyönyörű mulatságért? szemei égtek, az enyimek pedig tele voltak porral.

Hazamentünkben kifejté a’ titkot: hogy az ifjabbik, Kamati Lolli, egy gazdag kereskedő’ leánya, a’ vastag pedig Madám^* Laurent, annak Gubernantja. Milly nehéz itt egy leányt megőrzeni! Gubernátor egy országnak is elég.

Alvásért fekszik le az ember; de én az éjjel ébrebben valék, mint máskor nappal; képzeletem hol a’ kék, hol a’ barna szemekkel vesződött. Miért van ez? nálunk is teremnek szép Szüzek; de talán nincs annyi mesterségök az embert virasztgatni.

Lépfalvi nagy emberismerő, mingyárt előtalálta mi nyugtalanított; ő úgy véli: Cupidóval lesz dolgom, ki főkép Morpheusnak esküdt ellensége. Igy hát nekem kellett utána járni, különben ő látogatja meg, váratlan is a’ szíveket.

Olvasni nincs kedvem, hasztalan forgatom a’ Classicusokat, minden betün szép szemek lebegnek. Hol fel, hol alá járok, az idő hosszú, még sem únom el magamat. Óránként eszmélkedem ’s mind e’ mellett semmit se gondolok. Rendes állapot!

Mit az ember örömest hall, arról örömest beszéll, ha van kivel; én is általmentem Lépfalvihoz, ’s kitanultam töle a’ többi között: mint kell a’ szépnemet captiválni. Ő a’ boldog szerelmet négy §§ra osztja fel: látás, szólás, vallás, és ha van miből a’ kedves tárgyat kitartani: örök frigy. Ezekkel jár: andalgás, remény, sejtés, bosszuság, lángoló öröm, és gyilkoló féltés. Ez mind nálunk is úgy vagyon, csak hogy a’ munkás ember nem igen ér rá egész nap fohászkodni, és ablakok alá járni. Itt gondolom, a’ szerelem mesterséges időtöltés, ott valódi érzés.

De mit okoskodom? bévett szokás fél törvény, azért: minthogy Lépfalvitól hallám első látástól fogva Lollinak irántam serkenő hajlandoságát, és azt viszonzani kötelességemnek tartom; tehát belé kapok az első czikkelybe, az az a’ nézéshez.

Utóirás:

Ha Poeta volnék azt vélném: hogy az ég könyezé szerelmes szándékomat ’s ugy tele sírta ruhámat, hogy egy hajszálnyi se maradt benne száraz. Hallgasd miként jártam:

Kamati’ háza’ numerusát^* ’s utszáját megértvén, pontban négy órakor délután felkeresém; mivel pedig Kamati’ háza szögletház ’s nem tudtam melly felől lakik Lolli, az utsza’ közepén olly situsban álltam meg, hogy szemeim minden ablakra eljuthatának, ’s ezt okosan is cselekedtem; mert azonnal a’ ház’ bal oldalán egy szőke fő tünt előmbe, ’s ha tüstént vissza nem vonja magát, megirhatnám az a’ szőke fő volt é, mellyet 9na hujus a’ fogadóban láttam.

Ott állék merően kémlelve az ablakokat; ’s ime több több emberek szövetkeznek hozzám, ’s majd reám, majd a’ házra tekintve egymás kérdéseikre vállvonítva felelnek. Én elválok azon kiváncsi csoporttól ’s külön szempontot veszek; de egyszerre forgószél támad, zápor szakad az égből ’s mindnyájunkat széttmosott. Keresztűlázva tértem szállásomra.

Illyen az élet! teli szép reménnyel kimegy az ember a’ meleggel, ’s mire körülnéz, a’ sors megfüreszti, és az ember fázik.

A’ betegnek orvosság való; de hallottad é hogy valakinek gyógyításul versirást præscribáltak. Velem ez történt: A’ minapi megázás szörnyü rheumát vont fejemre. Lekötve szobámban különfélét olvasgaték ’s egy helyen következendő velős mondást találtam: lelki emelkedés enyhíti a’ testi gyötrelmet; azért a’ költő, midőn képzeti’ szárnyain felleng, minden földi bajt felejtve az ifjuság’ aranykorát éli.

Ha így van, gondolám, én is elüzhetem rheumámat; neki ülök ’s ezen Sonettet vagy Hangzatkát zengém:

Lépfalvi Doktort külde hozzám; ez nagy cseppeket látván homlokomon, kérdé: mi izzaszthat ennyire? én nyilt szivvel megvallám: hogy a’ versirás’ verítéke ütött ki. Igy tehát a’ szelíd Muza, a’ jótévő Hygiaeával egyesült ’s utat jelel az orvoslásra; ennélfogva én is izzasztó szer gyanánt versírást ordinálok; mentől többet, mentől magasbat irand, annál előbb tér vissza az egészség. Mondá, ’s mosolygva elhagyott. Így lettem recipe szerint poeta ex officio.^*

Minden kénytelenség fáraszt; de költeni szükségből rettenetes baj, minden kinok’ kinja! Mennyit vesződtem, mennyit gondolkodtam, tudósan öszverakván a’ szavakat; de hasztalan! semmi Egész nem született, mindenütt kitüntek a’ hijányok, ’s nekem csak azon tapasztalás maradt: hogy nádparipán nem lehet Pindusra nyargalni.^* Azonban egészségem ismét helyre állott.

Mi az embernek nehezen megy, azzal hagyjon fel; én is ezentúl, ha a’ dicsőség’ szomja bolygat, ezen emlékverset tartom előmbe:

Barátom! soha bérlett lóra ne ülj! ’s ha igen: biographiáját vagy gazdáját előbb ismérd meg. Alig mult el rheumám, más viszontagság talált.

Ma gondolat közt a’ holdvilág-utszán (ott lakik Lolli) megyek keresztül, midőn Lépfalvi mellettem elugrat; olly büszkén lebegett haragos-pej lován, Hogy nekem is szinte kedvem lobbant paripázni; eszembe jutván milly kényesen nyargaltam otthon a’ mezőken, ’s a’ szomszéd vásárokon. Haza menvén csudálkozásomat jelentém: miért titkolá előttem, hogy lovakat is tart. Ő megvallá: hogy a’ ló nem övé, hanem bérlett ló, ’s hogy itt kész pénzen akár mennyit kaphatni; hozzá rekesztvén azt is: milly szépen ’s tetszetősen tünik ki a’ férjfi lóháton, ’s mint röpülnek szép szemek utána, mikor bátran neki eresztve szökdell szét az utszákon ’s tomboló lova szikrát vág a’ köveken. Lehetetlen volt a’ lovaglás’ vágyát eloltanom; azért is Lépfalvit kértem, utasítsa el inasomat, ’s jönne ki velem délután nyargalni; de ő ezt dolgai végett megtagadá, hanem inasomnak instructiót adott: hol ’s milly áron szoktak paripát bérleni.

Az ember sokszor örűl, mikor tán épen semmi oka sincs; én is alig vártam a’ délutánt, képzelve, milly nagy impressiót tesz látásom szép Lollin, ’s mint ugratok majd el ablakai alatt.

Inasom hoz egy nagy feketét; már messziről láttam, hogy az nem nyalka ifju alá való; (azt mondá: hogy a’ többi lovak már mind ki vannak bérlelve.) Ez erős, hasas, széles hátú ló volt, tüzzel nem birt, de fél szemén se látott, a’ nyereg ’s kantár többet ért magánál. Rá vetem magamat, lábaim kimerednek vastagsága miatt. Le akarék szállni (’s bár tettem volna!) de Lépfalvi biztatva mondá: jobb roszúl lovagolni, mint kevélyen gyalogolni, és én elindultam. Szörnyen rázott, azért csak léptetve mentem el Kamatiék előtt, szinte örülve, hogy senki se látott e’ Rhinoceroson.

Sokat látni jó az embernek; de mindent látni még is bajos. Ezt tapasztalám, mert alig fordulok más utszába, nagy ember-csoport tünik szemembe, és lovam, velem együtt kiváncsi volt meg tudni mi történik, neki tüzesedik, fülét hegyezi, nyerítni, és akaratom ellen vágtatni kezd. Oda érvén, látom, hogy temetési pompa készül. El akarok onnan fordulni; de lovam a’ trombitásokon keresztül törve a’ halálkocsi mellé, (mellybe fekete posztókkal beterített két ló volt fogva) szorong; sarkantyuzom, de minden döfésre kirug ’s annál közelebb bujik a’ kocsirudhoz. Hasztalan ostorozta a’ fekete kocsis Rárót kiáltván, mert Ráró megátalkodva nem mozdult helyéből. Már a’ koporsót kihozták, az emberek morogtak ’s nekem volt igazán circumdederunt me^* – mit vala tenni? leszállnom, ’s egy embert szép kérés mellett jól meg kellett fizetnem hogy Rárót félre vezesse. Attól értém meg: hogy ezen ló a’ holtakat szokta másszor hordozni, mikor négyesbe fognak, azért akart most is pajtásival sétálni. A’ temetésirend elindult, én pedig Rárót magam után vezettetve haza ballagék, azon feltétellel: hogyezentul soha más’ lovára nem ülök.

Az embernek használ az is többször, ha senki sem ismeri; legalább ha viszontagság éri, ki nem nevethetik.

A’ halálparipát haza küldvén, Lépfalvihoz megyek, ki nem rövid kaczagás után ezen hirrel lepett meg: hogy ő nekem módot talála béjuthatni Kamati’ házába e’ következendő conditiók alatt, tudniillik:

Lolli’ Atyjának van egy fija, kit romlástól féltvén, köziskolákba nem járat; azért is olly csintalan, hogy egy tanító sem jöhet ki vele, sőt mindenik ifjú óvja magát tőle – most is épen tanítót keresnek. Ha pro forma ezen hivatalt, mellyre kis deákság,^* számvetés ’s több e’ féle csekélységeken kivül nem sok tudomány kivántatik, magamra vállalnám, tehát in persona kiadhatok szivemen. Már ő eziránt Lollival szólt, azonkivűl levél által is fog mindennap recommendálni. Mindazáltal ovjam magam nevét említeni, minthogy Kamatiék Atyjával némelly per miatt öszvezendültek ’s ennélfogva barátsága ártalmas lehetne.

Ha az ember szerelmes, minden habban partot képzel; de énnekem Lépfalvi gerendám, mellyen minden zivatar közt általúszom; ő csak ugyan igaz Barátom.

Ma Atyámnak is kell irnom, 1) Tudtára adom miket láttam; a’ mi velem mind eddig történt, talán jobb lesz elhallgatnom. 2) Pénzt kérek. 3) Ejtek valamit: hogy koromban már az ember szerelmes is lehet, ennélfogva házasságról álmadoz. 4) Megirom: hogy mindenütt jó; de még is jobb otthon. A’ második pontért orrot kapok, de ki tehet róla, hogy az aranyláncz a’ megbántott Énekesnének ’s mindenféle költségek, meglapíták erszényemet. – Mint látom a’ városi ifjaknál nem szokás a’ pénztartás – így én is már közikbe illek.

Csínosan öltözve, mint azon Ünnep kivánja, mellyben sziven akarunk triumphálni – Lépfalvi’ levele zsebemben, különféle érzésekkel Kamatihoz menék. Hozzá vezetnek; még ő, a’ Madám, és egy más Asszony a’ kávé mellett ültek. Mint egy tiz esztendős gyermek, szilaj, daczos szemmel, néz ki borzas haja közzül egyik szögletből. Kamati, se szívesen se kelletlen monda: tessék várakozni! és a’ másik asszonyra néz, mintha további szólásra engedelmét lesné ki képéből. – A’ Madám úgy tett, mintha soha se látott volna.

Felkelvén az asztaltól, a’ másik asszony gyémánttal megrakott kezét ajkaimhoz tolja ’s szemmel végig mérve kérdi: Mi tetszik? Nekem semmi felelék; hanem a’ mint hallom az Urfinak tetszik egy tanító –

Miket tanultunk? kérdé Kamati. – Mit Nagyuram tanult, nem tudhatom, viszonzám; de én meglehetős deák voltam, ’s azonfelűl Atyám, ki három esztendeig Vármegye’ pennája volt, az az Cancellista, most érdemes Notárius, maga vezetgete a’ szép ’s jónak tág mezején. Ezután tudományim’ lajstromát elmondám, és a’ Classicus irókét, kikkel conversáltam. A’ másik asszony bele szól:

Félre a’ sok hideg tudománnyal; ha csak aranyt nem tudunk csinálni, a’ többi mind hiu füst, magasra száll ’s még is semmi. Az én Rudim! (tehát ezen most említett asszony, az előbb irt borzas urfinak édes anyja) Ah! az én Rudim, gyöngéd complexióju, szelíd természetü gyermek; eröltetni nem lehet, ne hogy drága élete szenvedjen általa. Minek is hijában kínozni a’ szép fiút? Ő tudomány nélkűl is hintón jár, míg a’ tudós alig lehelve, mellette gyalogol. (Instálni kezdém, de szóhoz nem jöhettem) Annyit tanuljon mennyi a’ háznál, legföljebb a’ társaságban szükséges és ezt játszva is elérheti. Igy akarom, igy kell lenni! azzal kezét még egyszer ajakimhoz tolja és ellebegett, a’ vastag Madám utána, de nem lebegett. Ezekből látod, hogy Kamati csak házán kivűl Ur, – ben neki parancsolnak.

Kamati. Hát csak eltökélé magát az Ur?

Én. Igenis! mindennap néhány órákat szivesen töltendek itten. (Képzelheted, Lolli volt eszemben)

Kamati. De nekem ezen tanító urakkal már sok bajom volt; minden csekélységért elmaradnak, azért szeretnék contractusra lépni.

Ezen megijedtem ’s hirtelen így tanakodtam: a’ contractus tanításra kötelez; mivel pedig én nem tanítani hanem szeretni vagyok itt, ergo a’ contractusnak, (ha csak nem matrimonialis) közöttünk nincs helye. Ez értődhetik magamban gondolám, ennélfogva a’ Háziurnak nem feleltem, de az feleletre várt, én pedig hamarjában nem tudtam mit szólni; tehát zavarba jöttem, mellyből ugyan csak a’ mellékszobából kihangzó: Szivem Kamati! segített ki; mert Kamati elhagyott.

Magam lévén abban állapodtam meg: hogy míg Lollival szivemről értekezhetem, próbahetet kérek.

Ha az ember valakit jó indulattal ölel, az egész házat vele öleli; én is Rudi iránt, ámbár mérgesen tekinte reám, bizonyos affectiót érzék. Hozzá járulok: Rudi! mondám érzékeny hangon, gyöngéden nyulok keze után; de Rudi kirántja kezét és morogva hátat fordít. (szelíd természet!) Hízelkedve czirogatom; de Rudi ülőszékét a’ szoba’ közepére vetvén elrobog, ’s úgy becsapja az ajtót, hogy az ablakok zörögtek. (gyöngéd complexio!) Erre Kamati kijő, kérdvén: mi történt? elbeszéllem Rudi’ vadságát. Örülve mondá ő: ez a’ gyermek csupa tüz! utána megy, elfogadván előbb a’ próbahetet.

Jó hogy qua szerető ’s nem qua instructor^* vagyok itt gondolám; midőn az ajtó nyilik, és Lolli könnyü lépésekkel előmbe lejt. Hozott levelet kedves Tollagi Ur? kérdé. Hoztam igen is Grácziák’ egyike! felelék, hoztam; méltóztassék foglatatját szívére venni, és ha talán a’ barátság némelly tulajdonokat angyali szinnel ruházott is fel, még sem egészen költemény az, hanem néhol kis igazság is van benne. Lolli szinte kifakadó tűzzel a’ levelet keblébe rejti el (boldog levél!) azután kezemet gyöngéden szorítván mondá: míg irásban felelelhetek, ez légyen válaszom: érzek ’s reménylek! azzal kilejt ismét. Gondold! Ő érez, és reméll –

Ma tehát mint valóságos tanító léptem fel, mert Kamati és hitvese Rudijokat formaliter általadák.

Tudod, Atyám pennáját füle mellé dugja; én is ezen szokást vettem fel, ’s ma feledtemből még Kamatiékhoz is így mentem – az aszszony elmésen kérdi mingyárt: minő sugára nőtt fülemnek? ez semmi, csak az orrom is ne lett volna tintás! melly fekete folt nem legszebb formát adott képemnek – azonban Lolli nem látta, a’ tudós czímert hamar letörültem képemről. Ebből következik: hogy kis hiuság nem árt az embernek, és minden férfiuság mellett is ha kimegy az ember, nézzen a’ tükörbe.

De a’ dologhoz: Kamatiék általadák Rudit. Soká nem tudtam mit tegyek vele, mihez kapjak, mert minden hivatalnak van bizonyos normája, de én mind ebben járatlan vagyok: végre egy Orbis pictus tünik szemembe. Rudinak nyujtom, megpróbálni mint olvas. Ő egy lapot felüt ’s rám mutatva anyja elébe tartja: Ez őt ölébe ragadván, ezer csókot hintve reá, felkiált: Ah! te elmés angyal! nézek, mi van a’ lapon? ’s egy majomképet látok. Ezt méltán apprehendálnom kellett volna, de részszerint Lolli’ testvére: részszerint igazság-szeretetem, hogy csak ugyan más’ esze hozott ide, gondolám, ’s magam is nevettem.

Vendégek jöttek, Rudival magam maradtam. Ő papirost nyirbált, ’s én neki segíték. Lolli lábhegyen közelít, levelet nyom markomba ’s ujját ajkára téve ismét elillan.

Utamban igen kiváncsi valék megtudni mit ir Lolli felőlem; de a’ levél Lépfalvinak szólt, nem illett volna feltörnöm. Illy kis pecsét mennyi boldogságot zár el, gondolám, és szinte számlálván a’ benrekesztett sohajtásokat Lépfalvihoz érek, ki vidáman olvassa, szívesen megköszöni ’s elzárja. Nem úgy van az alku mondám: közölje velem is tartalmát, hiszem engem illet leginkább; de Ő rövid szóváltás után azzal nyugtatott meg: hogy Lolli ugyan sok szépet ira felőlem; de tapasztalt modestiámmal ellenkezne a’ szemembe való dicséret, eljövend az óra, melly mindent napvilágra segít.

Bizvást hihetném, hogy ő szereti Lollit; de ha az ember kétkedik, mindenkor higye a jobbat.

Mindég a’ régiben vagyok: az az tanító és levélhordó; ez utólsóra talentumom van, mert lábaim jók; de egy elkényeztetett anyafiucskát oktatni ’s leány szivet kitanulni egy Professzornak is nehéz. Nem hijában nálunk a’ szív és hív anceps – az élet’ poezissa mutatja, hogy metrumjok igen váltózó.

Mikor az ember okoskodik, jele: hogy elégedetlen – én is hozok, viszek levelet, a’ nélkül hogy foglalatját tudnám; de mit tegyek? ha az ember kezd, végezzen is. Türedelmem már ingadozni kezd.

Pénzem sincs. Lépfalvi ugyan osztakozott velem, de én úgy tartom: az ember mindaddig felebarát, míglen adni, vagy venni nem kénytelen.

Talán csak az is igaz: hogy a’ szerelem elveszi az embernek eszét: nekem is úgy rémlik, előbb okosabb voltam. Mások azt állítják: hogy a’ szerelem észt ád; de akkor talán nem úgy szeretek, mint kellene. Ez a’ Lolli – de nem ítélek előre: az embert úgy is elég korán meglepi a’ hideg valóság. Úgy fordúlhat, melancholicus leszek. Bocsáss meg, hogy mindenfélét öszveirok; de jól esik az embernek, ha egy kebelt tud, melly távolban is hive.

Illy nagy városban jó élni, ha az embernek sok pénze, és semmi szíve nincs – nekem van még egy; de az is bús. Ölellek.

Megint vers! gondolod; de ne gondolj semmit is, hanem örülj, ’s láss te is a’ szerelem után.

Ma Kamatihoz megyek. Mihelyt belépek, mingyárt hallám az Asszony’ szavát, úgy rémlett, mintha valakit szidott volna. Szivem Kamati, gondolám, kapja leczkéjét; azonban képzelheted, milly meglepetve valék, midőn ama szőke leányt, kit az Énekesné helyett megkövettem, azon szobából kijönni látom, honnan kizúgtak azon viszályos hangok. Csendes szomoruság ült halavány képén ’s egy köny, egy ártatlan, szerencsétlen élet’ hirdetője, reszkete szemében. Homályos érzelem szálla belsőmre, mellyet Lollival szemközt eddig nem érzék. Gyönge pirulat futá végig orczáit mikor megpillanta ’s némán köszönve üdvezlésemre, ment a’ szobán keresztül.

Milly varázsvessző illetett, nem tudom. Tetszett ugyan már első látásnál, de mostani vonzódásomat iránta ki nem fejthetem; egész valómat hozzá röpülni ’s tőle lelkesülni érzém. Lolli szebb ugyan; de minden bája elenyészett a’ csendes köny előtt, melly szószólója vala egy szelíd egy nemes léleknek.

Lolli jön, a’ levelet általadván, kérdést teszek a’ szőke leány felől. – Lolli szinetlen részvétellel mondá: szegény Róza! Anyám üldözi őt, pedig olly jó, olly kegyes teremtés! elbeszéllé azután: hogy Róza szegény árva, Atyja’ testvérének leánya, kit néhány esztendők előtt házához vett; de mivel más Bátyjához akar menni, hol jobb napokat reméll, Kamatiné inkább neheztel reá, ’s minden apróságért haragját érezteti vele.

Jó egészséget Lolli Kisasszony! mondám (ezzel azt akarám jelenteni, hogy többé nem tetszik) ’s felejtve hogy órám ki se telt, félig álmodva haza indulék.

Mit írjak tovább? fejem üres, minden gondolatim Rózánál maradtak.

Ma jött kezemhez leveled, a’ mellyben ovsz csalfa barátoktól – már késő! nekem megadták – megszégyenítve, öszvezúzva vagyok.

Mi az ember élte? még tegnap ezer vidám alakban lebegett a’ remény körűlem, most felém se jön; jele: hogy az ember tartós szerencsére számot ne tartson.

Kamatiékat mind együtt lelém, Róza is jelen volt. Alig lépek, be, az asszony megtámad, miért nem teszek eleget tisztemnek? a’ ki szabott órát miért nem állom ki? Erre fe-lelhettem volna, de az ember türni tanúl ha szerelmes. Azonban a’ csendesség’ alapítása végett így okoskodtam magamban: (ah! miért okoskodik az ember mikor nem ért hozzá!) Lépfalvi minden nap valami jót ir felőlem, ellensége ugyan a’ háznak, de Lolli’ barátja, azért is hihető hogy igazat mond; talán nem ártana most az egyetem előtt^* publicáltatni dicséretemet, ebből látnák, mit nyertek velem, és Róza is hamarább szivemhez hajlana; ennélfogva jónak tartám a’ levelet úgy általadni Lollinak, hogy a’ ki nem vak, megláthassa. Így történt. Kamatinénak jó szeme van, meglátta, a’ levélnek rohan és elragadja. Lolli’ képe vérlángba borul, a’ Madám elfordul ’s befogja szemét. Kamati velem együtt mozdulatlan áll ’s bámul. Róza nagy tekintetet vet reám ’s elsötétül. Kamatiné villámló szemekkel, vonagló képpel általfutja a’ levelet, de nem szól: végre elpattan szája, ’s csak úgy torlott ki a’ szemrehányás’ özöne ezer titulust szórva rám,^* de egyik se volt hizelkedő. Már megbántam tettemet, nem szántam volna a’ föld alá rejtezni Róza’ szemei elől: hogy ne látná, ne hallaná megaláztatásomat. De még ez mind nem volt elég. Gondold el desperátiómat, midőn Kamati a’ szegény remegő és pirulo Lolli előtt olvassa a’ levelet: (közlöm belőle a’ mit tudok). „Nyugtasd magadat, és bizzunk szerelmünkben – Atyám igen kegyes, ő igazságát is kész feláldozni szerencsénknek – érzem: boldogok leszünk – Irj mikor csak lehet, hiszem postánk derék – nem kis mosolygó szárnyas Isten ugyan; de egy nehéz, pedans, mezei truncus, kiből még embert kell faragnunk – (volt é valaha egy szerelmes halandó illy gonosz állapotban?) különben jó, becsületes ifju – légy kegyes hozzá – öcséd nem nyer vele, de társaságod’ kelleme neki használhat – halálig szerelmes beléd – szabj határt meddig viheted a’ tréfát – ird meg, mikor mehetsz ki, legalább addig is messziről láthassalak, míg egészen enyímnek mondhatlak. –”

Megdermedve állék; Róza komoran, egy szánó tekintetet vetve reám eltávozik – éltemet vélém elszakadni tőlem – Mindem szem, minden szó engem ostorozott.

Minekutána Kamati ’s drága hitvese, nyelvöket rajtam eleget edzék, eltiltották házokat, hozzá függesztvén azt: ha még egyszer itt látnak, a’ szoba’ lyukán ugratnak ki.

Az ember bémegy a’ házba, és nem tudja, mint jő ki.

Fájdalmas érzéssel, földre sütött szemmel ballagok haza felé, midőn valaki nevetve megüti vállamat; – ez azon ifju ember vala, ki a’ theátrumban megcsalt, hazaszeretetemet bosszújára fordítván – karján vezeti a’ tollakkal piperézett Énékesnét, kinek most is aranylánczom ékesíté nyakát. Épen jókor! felkiálték haragom’ teljében – és tettiért kegyetlenűl lehordom. Ezért szólunk egymással! mondá: Nem! felelék: mi többet nem szólunk, hanem perelünk! ő nem hallgatva reám, elindult.

Milly romlékony itt az emberiség! ma öszvezudulnak, holnap karon fogva járnak.

Ha az ember kiadhatja mérgét, szinte könnyebbül.

Lépfalvihoz megyek. Inasa jelenti: hogy Atyja elérkezvén jószágáról, most annál mulat.

Itt ülök – kivül éjfél, bennem éjfél – fekete a’ világ, csak Róza fejér ’s őt elvesztém. Otthon illyenkor édes álom ringatott, most azon eszmélkedem, a’ sors mint játszik az emberrel – a’ mit más emberek’ gonoszsága épen hagy, mi magunk rontjuk el, képtelen okoskodással. Szerelmes vagyok – de a’ truncus! – ezt megbocsájtanám, mert csak ugyan hibáztam, csak azt ne irta volna hogy Lollit halálig szeretem – pedig nem igaz – Mit itél Róza felőlem? Légy boldogabb! keseredett szivü Barátod.

Reggel mingyárt számolni mentem Lépfalvihoz; ő kérdé: miért vagyok olly zuzmara képű mint az elfagyott Ámor? Vége a’ tréfának! mondám, ’s szemére lobbantván álnokságát, elbeszéllém a’ tegnapi balesetet. Először elhült, osztán még ő kezdett pattogni, mért nem volt több eszem; de én nem engedém magamat; végre bocsánatot esdekelve dől karomba, megvallván: hogy Lollit régtől szereti ’s hölgyének eljegyzé, hogy Kamatiné, mivel Atyja bizonyos perben velök egyezni nem akar, leányát tőle megtagadá, és további öszvejövetelöket eltiltá, mindazáltal a’ Madám’ segedelme által többszer látá kedvesét. Velem megismérkedvén (épen akkor volt Kamatinak szüksége tanítóra) ’s a’ kedvező környülállást használni akarván, engem tapasztalatlant választa szerelme’ Merkurjának. Mi a’ levelet illeti, mond továbbá, nem tagadom, egy kicsinyt túlléptem az illő határon; de ez egyik gyöngéje, ’s úgy szólván, eredeti bűne az embernek, hogy mások felett szeret ragyogni, és mind azt, mit a’ szerencsétől nyert, kitüntetni azok előtt, kik őt érdeklik, vagy ő megnyerni akar – gőg nélkül ember nem születik, és a’ ki ezt tagadja, többnyire nagyobb mértékben bókol magának. Azonban a’ levélben sok igaz is volt. –

Mit? kiálték, hát én truncus maradok? Ez csak játszi hasonlítás vala, felel; de hidd el Barátom! neked még sokat kell forganod a’ világban, míg azon hajlékonyságot, melly most olly szükséges, sajátoddá teheted. Sok fordul elő ez életben, miről egy Classicus se gondolkodott, és az idő’ szelleme után élni, a’ mellett igaz maradni, tán legnehezebb studiuma az életnek, mellyben bölcseitek leginkább megakadnak. A’ társaság’ láncza erős – győz minden indúlaton, minden véleményen, ’s a’ ki azt elszakasztani akarja, embernél nagyobbnak, vagy kissebbnek kell lennie. Te jó, ’s minden szögletességeid mellett szeretetre méltó ember vagy, de meg kell még törődnöd, az emberekhez simulnod, leginkább pedig leráznod a’ nehéz iskolai köntöst melly szabadabb röptedet hátrálja.

Több e’ félét beszéllt; én haragudni akartam, de nem tudtam, sőt nyiltszivüsége még inkább hozzá csatlott, végre melyére dőlvén, megvallám: hogy nem Lollit, hanem Rózát szeretem, ’s őt megnyerni legfőbb kivánságom. Ekkor belép Atyja, egy tisztes ur. Én meghajtom magam és szobámba megyek.

Most látom, mit nem tehet az orátori tehetség: Lépfalvi kibeszéllt minden haragot belőlem; de az embernek harag nélkül is fájhat a’ szíve.

Estve.

Barátom! a’ fekete ló nem hijában kapott el a’ koporsóhoz – ez bús ómen vala, melly most valósulni készül – ezek talán utolsó soraim hozzád. –

Búba merülve ülék Rózáról gondolkodva, midőn egy idegen inas jön és e’ levelethozza: „Az Ur engem megsértett; ha becsületét szereti, elégtételt ád – holnap délután öt órakor a’ város’ erdejében látjuk egymást; ha nem – örök szégyen száll fejére. Feleletet várok. Pisztolyok felől én gondoskodom. Cséli.”

Ezért jöttem ide tehát, hogy Duellum által múljak ki a’ világból! de böcsülete legfőbb java az embernek, ettől buzdíttatván azt válaszoltam: meg fogok jelenni; de minthogy pisztolyhoz nem értek, tehát vagy ököllel vagy puskával adok satisfactiot.

Egy ének mennyire viszi az embert! de el vagyok tökélve. Ne mondják: Tollagi Jonás félénk, nyulszivü ember volt, ’s becsületéért sem mert a’ síkra kiszállni! Atyámnak mindent megírok, bocsánatot kérek, hogy illy mély szomoruságot kell hoznom szivére, és arra kérem, fogadjon téged helyettem fijának. Te pedig egyetlen Barátom! légy boldog! vigasztald szüleimet. Rózának is irok, megvallom: milly igazán szerettem, hogy ő leszen végső gondolatom. Ha már nem leszek, keresd fel Rózát, iparkodj őt szeretni, vedd el, tedd boldoggá, és emlékezzetek rólam! – szívem lágyúl – többet nem irhatok. –

Jelentem hogy élek.

Ha az ember boldogtalanul szeret, a’ halált könnyűnek tartja; de ha rá kél a’ dolog, az ember még is fél. Én is eleinten mindenre kész valék; de midőn azon fatalis órához közelíték,bátorságom hanyatlott. Lépfalvit akartam intermediatornak meghívni, de sehol nem találhattam; azért inasának adtam a’ levelet, mellyben érintém a’ dolgot, ’s egyszersmind kértem: hogy a’ bezárt levelkét juttassa Róza’ kezébe. Három fertály ötre, erőt vevén szivemen, ezer küzdő érzéssel az erdő felé indulok. Cséli, más két ifjakkal már az erdő’ szélén állva vártak reám – látásokra szinte érőt érzék. Cséli kérdi: hol maradt Secundánsom? én magam is tudok lőni, felelék, már rókát, sőt farkast is lőttem. Ő gunyolva nevetett, mondván: meglátjuk a’ nagy vitézt, és azzal beljebb vonultunk, hol egy kocsiról puskát és pisztolyokat vettek le. Megdöbbenve néztem azon öldöklő szerszámokra, de mint lehetett, elfojtám a’ félelmet.

Az Uré a’ választás! mond Cséli: puskát kivánt, im itt vagyon, megtöltve a’ mint illik; én pisztolyból fogok lőni, ahoz jobban értek, például tessék ide nézni: arra egyik társa felveti kalapját, Cséli lő ’s a’ golyóbis keresztül sivított a’ kalapon. Ez egy szivzuzó példázat vala; de mind e’ mellett, magam is csudálom, hogy férjfi maradtam.

Ez mind nem elég! mondám: ha az ember lő, maga töltse a’ puskát, nekem körömvasat adjanak, hadd nézzem meg a’ töltést. Erre Cséli fellobban, kérdvén: miért nem hiszek szavának? Mert azon estétől fogva, hol meg fütyöltetett, méltó okom van kételkedni, felelék. Ő villongani kezde, én tüzbe jöttem, és a’ nagy disputátió mellett szinte elfelejtém, hogy az embernek itt szinte meghalnia is lehet – kíméletlen kikelék ellene. Cséli hirtelen előmbe szökik, felém tartja pisztolyát ’s ezen szavakkal: halj meg tehát! reám süti. Erre szivem úgy megszorult, mintha bele talált volna, szemem’ világa elveszett, tántorogni kezdék; de csak hamar éktelen kaczagás ébreszt fel; felnézek, ’s látom hogy tele vagyok pöhöllyel, ’s a’ levegőben is pöhölyfelleg szállong. Pöhölyt tett a’ puskapor felébe, ’s azt sütötte rám – Illy méltatlan bánásra szörnyen felzudultam – megfordítom puskámat és boldog végével egyenest a’ nevetőkre rohanok. Ezek megijedve szaladni kezdenek, ’s én tüskén bokron keresztül nyomban utánok.

Jónás! Jónás! harsog hátúl egy isméretes szózat – visszanézek, ’s Lépfalvit látom felém sietni; alig lihegve kérdi: az Istenért! mi történt? én elfojtva méregtől alig tudtam szólni. Ő kérlel – a’ puskát elveszi tőlem; mellyre a’ három szaladók is közelebb sunnyognak – ’s a’ dolog’ vége az lett: hogy Cséli társaival megkövetett, és én diadalmasan, de pöhölytül fejéren Lépfalvival kocsira ültem, ’s a’ fiakkernek kocsija’ bépölyhözése miatt való morgolódásai közt haza mentem.

Szobámban elbeszéllé Lépfalvi: hogy épen akkor édes Atyjával egyezés végett Kamatinál vala, midőn az inas levelemet neki általadá. Róza a’ levél’ értelmét hallván elájult, ő pedig hevenyében utánam siete. Mondta: ’s mingyárt visszatért Kamatihoz.

Barátom! Róza elalélt! ezt az ember azért nem teszi, a’ kit nem szenvedhet – ismét remény fakadoz szivemben – még boldog leszek, és örömmel neki ülök a’ pöhölyt kiszedni ruhámból.

Ma Lépfalvi örömszikrázva jön hozzám hirdetni: hogy tegnaptól fogva vőlegény; egyszersmind Kamatiékhoz invitált, mondván: hogy szivesen várnak reám, és már mindent tudnak a’ mi közöttünk történt.

Hová az ember örömest megy, oda nem vár unszoltatást, én is mingyárt indulék.

A’ már boldog Lolli lesett a’ folyosón, előmbe lejtett, és szivesen köszöntve a’ szobába vezetett. Milly máskép fogadtak most Kamatinál! – az asszony szinte terhelt kegyességgel, az ur szorítgatá kezemet, még Rudi is mosolygott, megtudván hogy nem leszek Instructora.

Ha az ember leányt kér és nem pénzt, mindenhol szivesen látják.

Rózához megyek; mint a’ levegő mikor szeles idő uralkodik, úgy piroslott orczája midőn beléptem hozzá, és Lolli’ keblén rejté el azt. Mit rebegtem én ’s mit felelt Ő, már azt nem tudom. Illyetén dolgot az ember hasztalan iparkodik leirni – ezen titkot a’ természet magának tartá fen, hogy az ember annál mélyebben érezze gyönyörűségeit. Elég az, ő szeret– jó szivüségem, mondá, nyeré meg szivét.

Róza’ Bátyja is (ugyan az, kinél a’ fogadóban volt, hol őt először láttam) itt van – nem ellenzi szerelmünket – ’s ennélfogva nem viszi el magával.

Ha az ember valaminek igen örűl, szinte ollyan mint mikor igen busul, nincs helyén az esze.

Hogy többet lakom Rózánál mint szállásomon, az tudni való. Atyámnak ismét irtam.

Ma Atyám elérkezett – halotti levelemet kapván tüstént kocsira ült ’s éjjel nappal ide sietett. Öröm ’s harag közt zárt kebelére – mind addig csüggtem nyakán míg rá nem vettem, hogy ő is eljön Rózához.

Megtörtént, szokott gravitással lépett be Kamatihoz, kiben is mingyárt hajdani tanulótársát ismérte meg – Róza igen tetszik neki. –

Siess! siess Barátom! jer mentől előbb ide hogy semmi hijja ne legyen szerencsémnek.

Egy hónap mulva Rózát haza viszem – Lépfalvi szintúgy Lolliját. Én velek örök barátságot köték.

Igy Barátom! annyi viszontagság mellett is szerencsés lettem, és a’ ki balsorsomban kinevetett, most én nevetem azt ki.

A’ mit tapasztaltam, mindég elég illy rövid időre; de az a’ szép ’s kecsegtető valóság leginkább ébreszti lelkemet hogy a’ jó ember mindég feltalálja keblét, ’s ha néha szenved is, utóbb feltünik csillaga. –

Légy boldog! siess nyilt karjaim közé. Ezentul ritkábban kapsz levelet tőlem, mert ha az ember illy állapotban néha kibukkan is érzési özönéből, mindenkor szerelme lebeg előtte ’s keble lángol azt édes hangokban kiönteni, ’s így nem akarva is költő lesz. Oh milly boldogító a’ szerelem!