HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

NANDOR-FEJÉRVÁR.
(1073.)

1.
Fellobbant Salamon a’ hadhír’ jöttére,
Parancsolta gyűlni bátor Vitézeit,
Hogy bécsapjon velek Bolgárok’ földjére
Kik titkon rablották országa’ széleit:
’S mint a’ mennykő-zápor a’ tölgyeket
Úgy zuzza terítse szélytt testeket.

2.
Véres kardot zászlót a’ had’ hívó jelét
Minden tájékokon körűlhordoztatja,
Hogy a’ vitéz kösse oldalra fegyverét,
Álljon-ki mint Honnja’ méltó nagy magzatja;
Zalánkemén legyen gyülő-helyek
Mert ott egyesűlni kíván velek.

3.
Nem hullatott könyet a’ serdülő vitéz,
Anyjának sem leve a’ harcz’ jele, gyilok.
Sőt monda: menj fiam, légy olly mint a’ szélvész,
Ha meggyőzetve térsz hozzám, akkor sirok.
’S atyját is pillantván fegyverében
Tűz éledt a’ legény’ belsejében.

4.
A’ lesben élő hír tarkázott szárnyain
Bulgáriának is suhog tája felé,
Keresztűl-röppenvén a’ hegyek’ ormain
Holló-sereg gyanánt robban néhol elé,
’S míg a’ hőshez komoly szóval megyen,
Iregve hajlong a’ félékenyen.

5.
De Gyula*
Fiktív alak.
hálát mond e’ hadra-hivásnak;
Nagy két barna szeme fegyverére fordul,
Megveszi ez díját a’ Bolgár rablásnak
Kiált ’s keserűen könye reá csordul:
Ilka!*
Fiktív alak.
ha tégedet fellelnélek
Egész Nandorral nem cserélnélek!”

6.
Hozzák daczos ménjét, melly már rég nyugodott.
Mert bánat ülte-bé kebelét Urának
A’ mén tüzet tüszkölt, szökött, ágaskodott,
Zabláján tajtékja ered haragjának,
Míg végre vitézét megismeri
’S vele fellegekig a’ port veri.

7.
Salamon is jő már összegyűltjeivel
’S azokat menttében vígan ébresztgeti,
Ámbár huszig haladt csak esztendejivel
Még is csapatjait bíztosan vezeti;
Győző lévén előbb két csatában
Erő ’s lelkesedés él karjában.

8.
Bérontván a’ Csehek Trencsény’ környékére
Hazájok’ keblében rázta-meg azokat;
Hijában állott ki földjök’ főbb vezére,
Opos füstbe űzte minden bizalmokat.
E’ tűn a’ Királynak most eszébe
’S várja Bátor Opost seregébe.

9.
Másik győzedelme zúgó táborának
Hős-hírrel Kerlésnek tölté-be halmait,
A’ hol Gejza Herczeg, magzatja Bélának
Butákká tördelé a’ Kúnok’ nyilait;
Ez jut a’ Királynak most eszébe
’S várja Gejza bátyját seregébe.

10.
’S hozzá délczeg zajjal hamar el is ére,
Messze tündökölvén Vitézi’ kardjai;
Ő a’ nagy hős ellen, nagy hősök’ vezére
De a’ gyöngébbekhez szelídek szavai;
Jóltevő nap a’ Honn’ békéjében,
Zivatar-hajtó szél had’ tüzében.

11.
A’ Király köszönté ifjak’ hév szavával,
Gejza férjfi csenddel tészi tiszteletét,
Itt vagyok mond, Bihar ’s a’ Nyírség’ hadával,
Kik közűl mindenik od’adja életét,
Midőn határát a’ szép Hazának
Csorbítni tolvajlók kiállának.

12.
Égvívó merészség’ díszes pompájában
Tünik-elé Gyula jó Királya mellé;
Együtt nőttek ők fel Endre’ udvarában,
’S titkát mostan szeme hevesbben lövellé,
Mért e’ bú ? Leventám, szól Salamon,
Eszre veszed, ez mond, majd kardomon.

13.
Eléáll Opos is ereje’ hirében,
A’ Cseh hőst-kioltott kard függvén oldalán,
Lehel Vezér vagyon harcza’ örömében
Czifrásan kivésve testfedő paizsán;
Habos paripája nyalkán hányja
’S meg-megkotszan zörgő buzogánya.

14.
Elhozta Ján Soprony’ hadverő seregét,
Mint egy sötét fenyves állott az mellette;
Morczan zörrenté-meg György és Bors fegyverét,
Mikor szemét rájok a’ Király vetette.
Vid halált kiáltott Bácscsal arra
A’ ki fegyvert emel a’ Magyarra.

15.
’S harsanva terjedez ezek’ táborában
Szittya-vérök’ büszkén andalgó nótája,
Felkiált a’ sereg harczra-buzdultában:
Fénylő névvel éljen a’ Magyar’ Királya!
Ne féljen senkitől, míg nemzeti
Szabadságát népe érezheti.

16.
Megörvend Salamon, víg jelt ád lovának
’S könnyülve röpül-le tábora’ sorain,
Körűlragyogva leng fénye sisakjának,
Palástjával a’ szél játszodoz vállain,
Szépnek tartja sorsát örömében
Élhetni illy Nemzet’ hűségében.

17.
Szabad föld’ fijai! így szól Vitézihez,
Nandornak Vezére megcsúfolta szavát;
Lopva csatlá sergét Bolgárok’ serg’ihez,
Dúlta velek Hazánk’ őrtelen határát.
Vér omlott földünkön! földünkön vér!
’S a’ védtelenűl hunyt most bosszút kér.

18.
Legyen! zúg a’ sereg, kit egybe köt velünk
A’ szép honni szózat ’s koronád’ határa,
Ne bántsa idegen, mert kardot emelünk
Az atyafi lelkek’ zengő oltalmára,
Számot tartván egymás’ segédére,
Igy lesz mindég erős Árpád’ vére.

19.
’S elvégzik áltmenni a’ Száva’ habjain,
Hogy megreszkettessék a’ csúf árulókat,
Igy lett. A’ túl állott Görögök’ nyilain
Es tüzén keresztűlhajták a’ hajókat;
A’ Görög már futott, itt hijába
Bízván vízben égő kanótjába.

20.
’S mikoron a’ partra bátran kiléptenek,
Mindég gyulva bennek a’ harcz’ indúlatja,
’S kürtjeik sípjaik széllyelzengettenek
Bámult rajtok és hűlt Szervia*
Szerbia.
magzatja,
Milly fergeteg csap, mond, e’ hazára!
Mért mentünk az övék’ tájékára!

21.
Meglátják a’ Hősök a’ nagy vár’ tornyait
Hűségtelen Belgrád! mind így kiáltanak,
’S megállván a’ Király, hallják e’ szavait:
Bajnokaim hírért dicsőn itt vívjanak.
Gejza komoly. Nézi a’ tájékot
Sokan kapnak itt szól örök álmot!

22.
Gyulát félig bosszú ’s bánat fásítgatja,
Félig egy szép remény csillagzik lelkében;
Kereső szemének andalg pillantatja,
Ilkát látja véli minden sejtésében,
Ha kapná, győzelmes ohajt lenni,
Ha veszti, a’ holtak köztt pihenni.

23.
Elterűl a’ tábor Nandorvár’ vidékén
Ijedezés rohan lakosa’ szívére,
Fennakad a’ szózat a’ vőlegény’ nyelvén,
’S a’ Magyarnak félve pillant fegyverére.
Reszket hogy ő meghal ’s majd mátkája
Leszen a’ győzendő hős’ prédája.

24.
Futnak bátrabbjaik nézni a’ bástyára,
Megzavart szemeket Gyulára szegezik,
Hirtelen tekíntve egyik másikára
Ki az az ifiú hős? szepegve kérdezik;
Tavasz van ’s felhője, állásában
’S melly erő rejtezik pánczélában!

25.
A’ szomszéd szomszédhoz szalad jajgatással
Tüzet-vesztett szóval festi az inséget,
Ámbár egyszer-egyszer önbátorítással
Férjfiasan akar szívni merészséget,
De a’ magyar hírre emlékezik,
’S bátor feltettéről felejtkezik.

26.
Azonban elszánást gyujtogat népébe’
A’ várnak tűzkaru délczeg Kapitánya,
Minden kapu’ kolcsát ragadja kezébe
’S keményen esküszik hogy azt kardra hányja
A’ ki gondolkodván haláláról,
Nem lökné a’ Magyart a’ bástyáról.

27.
Gyalázatnak mondá, mikor a’ férjfi fél,
A’ ki veszélyekben vívja dicsőségét,
Melly mint az esthajnal’ ragyogása úgy kél
’S jövendők bámulják lelke’ erősségét,
Fogja hát mindenik fegyvereit
Védje honnját, hölgyét, gyermekeit.

28.
Nyargal piaczain zsibongó várának,
’S hol az egybe-futó asszony-népet hallja,
Félelmet elűzni töreksző szavának
Csapodár hangjain ezt is vigasztalja,
Hogy kürtje ha csatát jelentene,
Férje’ nyakán egyik se csüggene.

29.
Ilka remeg reméll a’ Vezér’ házában
Ilka, Hunniának legvirágzóbb szűze,
Kit elébb egy Bolgár, vad prédálásában
Magával ragadván, Szerviába űze,
’S Nikétásznál rabnak bémutatta,
Ki a’ szép hajadont megtartotta.

30.
A’ leány’ fő neme ’s bájoló termete
Nikétászt sok ízben tűzbe zavargatá,
De mindég komoly volt ennek viselete
’S nemes büszkesége visszariasztgatá;
Rajta más ifjak is bámultanak,
De édes szót tőle nem kaptanak.

31.
Mindég vágyott szíve a’ vonzó Honn felé,
Titkos bú szendergett andalgó szemein;
Kebelét habozó vágyódás emelé,
Csüggedezett öröm lengett érzésein,
Fájdalmai némán maradának,
Panasz’ lágy hangjában nem oszlának.

32.
Ki is űzte volna súlyát keservének?
Hideg bizodalmu a’ más nyelvnek fija,
’S így víg körében is mások’ örömének
Csak sohajtott ’s mindég volt valami hija.
Gyermekkorát látott föld’ tájai
Voltak gondolati és álmai.

33.
’S ha viradt a’ reggel, első serkentében
Egyhez lövellődött tüstént gondolatja,
Még az estének is busító csendjében
Messze tájan maradt kedvesét forgatja;
Most a’ had felköltvén bánatjából,
Szabadulni kivánt fogságából.

34.
Hirtelen a’ várnak legmagasb tornyába
Hogy földiit lássa, menni merészkedett,
Látta ’s örömhullám tolongott baljába,
Buzavirág szeme könyekben feredett;
Ha vállán tündéri szárny kelhetne
Honnja’ gyermekihez röpűlgetne.

35.
„Hazámon keresztűl-evezett fellegek,
Ha ti meg tudnátok azt nekem mondani,
Hogy él e? otthonn e? vagy itt e’ seregek
Köztt áll Ő, Ilkáját megszabadítani!”
Ezt mondja ’s az égnek tág ürében
Tévedezget, szíve’ ömledtében.

36.
Salamon Vitézi másnap a’ falaknak
Mint a’ mennykö’ zaja akképen esének,
De nem öntheték-ki mérgét bosszújoknak,
Ámbár ezer próbát a’ bástyán tevének.
Hah! zúg a’ Kapitány, míg meg nem öl
Engem az éhség, nem lesztek belől.

37.
Bosszúban feredő harag gyujt szikrákat
A’ győzödelmetlen Királynak szemében,
Lángolva ingerli mind a’ katonákat
Villog a’ halálkard ezek’ bús kezében’,
Mellyre hívják a’ várbélieket,
De azok nem hozzák fegyvereket.

38.
Nikétász a’ görög Császár’ segédére
Várt és akkor akart harczra kirontani,
Ha ő kísztett-fel, mond, a’ Magyar’ földjére
Most se hágy-el ’s váram fenn fog így állani,
Népemet a’ szükség nem bánthatja,
Készen elesége’ halmozatja.

39.
Megveti a’ Magyart ebbéli biztában
’S jó reménnyel várja kémelő követét,
Átalkodott szívvel jár palotájában,
Híresnek álmodja előre életét;
„Segéd jő” mondja is egyszer őre.
’S fut hamar a’ bástya-faltetőre.

40.
Látja a’ levegő’ távol kékségében,
Hogy ott hadisergek fel-alá rohannak,
De olly zavart is hall határa’ részében,
Mint mikor a’ felhők összetolonganak,
’S csattogva zeng az ég’ harsogása
’S messze zúg a’ dörgés’ hangozása.

41.
Majd a’ Görögöknek sergét észreveszi
De úgy hogy már űzik Gejza’ hőskardjai,
Megharagszik erre, gyúl hűl mérge, eszi,
Átkozzák balsorsát káromló szavai,
Paripáját gyorsan elhozatja,
Készül hogy a’ kaput kinyittatja.

42.
Rajta! csapjunk rájok, kiált seregének,
Örök szégyen a’ ki visszafordul annak,
Kezét nyujtá három hős Szaraczenének,
A’ kik vívni halni értte készen vannak.
Sokszor dúltak ezek már ő vele,
’S fogyasztón, mint a’ hév Szamum’ szele.

43.
Annak tájairól jöttek tengereken
Tevékre felrakott arabsz eszközökkel,
Békeség nyugodván tulajdon földjeken,
Nem birtak feszengő ifjú vad tüzökkel,
’S örömöket lelvén zsákmánylásban,
Szerencsét kerestek csatázásban.

44.
És Nikétász őket kedvesen fogadá,
Mint a’ kik Emíri vérből származtanak
Most egyik osztályát azokéhoz adá,
Mondván hogy prédájik megint feloszlanak.
Igy, dühöt lángozva néz hadjára,
’S kirobban a’ Király’ táborára.

45.
Jösz hát? zeng Salamon, most tudlak becsülni
Mert a’ nem remegő síkra száll kardjával,
Zúgja ’s Vitézinek int harczra hevűlni,
Hogy győzés fejlődjék szép borostyánával,
’S Opost paripája nyalkán hányja
Karjában fenyit már buzogánya.

46.
A’ három Szaraczén őt látja legelől
’S haraggal egyenestt neki száguldanak,
Nikétász a’ Királyt czélozza jobb felől,
A’ kinél Gyula, Bors, Ján ’s Vid villámlanak.
Halvány várakozás ül a’ várban,
Bosszú ’s védés pusztít a’ határban.

47.
Oda már az egyik a’ hősebb Szaraczén!
Tűn az édes élet, huny szeme’ szikrája,
Strucztollas turbánját szélytt tapodja a’ mén,
Soha se látja meg többé őt hazája,
Testéért vív most még két pajtása,
Hogy annak ne legyen darablása.

48.
Nem engedé Opos, inkább a’ Szávába –
Kiált legényihez, a’ kik körűlvevék,
Utat vágott nekik, úgy tolták nyomába,
Irtózatost zuhant a’ mint belé veték,
Nikétász széllyesztve nyargal erre,
Ezret vágynék ölni le egyszerre.

49.
De Gyula neki vág, ’s a’ mint tartóztatja,
Belsejét borzasztó gyanú környékezi,
Csatáját szünteti szíve’ lángozatja,
’S Nikétászt merészen fenyítve kérdezi:
Nincs é egy magyar szűz a’ váradban?
Ha van is, mond az, és tovább illan.

50.
Gyéríteni égett Oposnak sorait
De Gyula, Bors és Ján hátba szorították,
’S nem győzvén védeni ijedt Bolgárait,
Kiknek egy csapatját Vid ’s György szélyt hajtották
Felejti bújában fenyítékét,
’S várba lopja roncsolt vert seregét.

51.
Gyula egy sereggel tódulva követi,
Hogy benn lássa a’ lyányt elzáró falakat,
Hanem ő hirtelen földre zökkenteti
A’ hegyesre vasalt szálkás rostélyokat.
Ugy hogy tíz Bolgára künn rekedett,
Gyulának fájt hogy bé nem mehetett.

52.
Rakatja Nikétász a’ nagy lakatokat,
Borúltan fogadja magas palotája,
Mérgesen csapja bé az ajtózárokat
Sötét lesz mint az ősz’ fanyar éjszakája,
Szégyen’ súlya marva űl keblében,
Megzúzott kevélység forr erében.

53.
Majd a’ két Szaraczén szobájába lépik,
Nem szól – fájt volt néki látni csak kettejét,
Ne csüggedj-el! azok ekkép lelkesítik,
Ki csügged? élesen lövi ő zárt hevét;
Azért térítém-bé seregemet,
Hogy valóbban lássam győzelmemet.

54.
’S jutalmakat osztat elfáradottinak
Nagy vendégséget csap szárnyat-adó borral,
Hogy felejtsék terhét Opos vágásinak
És majd el ne hagyják abban a’ mit forral,
Mindennapra zsoldot bőven fizet,
Kardot nyilat ujra köszörültet.

55.
Az alatt künn Gejza már visszaérkezett
A’ görög seregek széllyelüzéséből,
Hajlott Vezérökkel akkép szövetkezett:
Hogy nem csíp ezután a’ Magyar’ földjéből.
Megbeszélli most ezt Királyának,
Kihez Hősei mind beállának.

56.
Még hát az egy Nandor-Fejérvár vivatlan!
Mondák és mindenik tanácsát nyujtotta,
Gondosan Salamon, rendre zavaratlan,
Okos beszédiket végig meghallgatta,
Majd egy sereg ácsot keríttetett,
’S faltörő-kosokat készíttetett.

57.
Nyulnak a’ fal mellett fel a’ nagy állások,
Dongatják a’ bástyát hol hozzá férhetnek;
De vastagok lévén a’ sziklarakások,
Sok napok alatt is kevés kárt tehetnek;
’S a’ bástyalyukakon ki, nyíl repűl,
Arra ki véletlen oda kerűl.

58.
Bé nem jöhetnek ők, kemény erős Belgrád,
Mondja benn Nikétász bízva bástyájában,
Majd töprengő lelke neki illy sugást ád:
A’ Király és Gejza e’ nap’ munkájában
Seregekkel együtt megfáradnak
És nyomó álomban elnyugodnak.

59.
Ő akkor az éjnek másadik felében,
Lopva üt Salamon alvó táborára,
’S halálhozó szélvészt indít seregében
’S nem ébred-fel senki többé hajnalára.
Titkon rázza testét gondolatja,
Néhány tisztjét hamar szólítatja.

60.
Barna szemöldökét összehuzván szemén
Bosszúállás üle bévont ajakára,
Az éjjel, mond ölés leszen Belgrád’ terén,
Kirontunk a’ magyar tábor’ mély álmára,
Hanem ti senkinek ne szóljatok,
Csak a’ sereggel fennmaradjatok.

61.
De megtudta Ilka ravasz indulatját
’S földijei’ sorsa mélyen megilleti,
Sejtvén mar Nikétász dühös akaratját
Hogy őt is gyanúból még tán megöleti,
Tüzbe pattant szíve’ lángoltában
Ekképen tünődött habzásában:

62.
„Fagylaló keménység fásítja szívemet,
Hová lett lassanként gyöngéded ösztöne?
Szelíden folyónak remélltem éltemet,
’S most edzett bosszúnak foglal-el özöne;
Hidegen borzaszt-meg gondolatom,
Még is tevésére vonattatom.

63.
Csak ugyan nem viszek gyilkot a’ Vezérnek,
Őretlen életet gyávaság bántani,
Ámbár sok kínzási tőlem bosszút kérnek,
Inkább kínszerítem csatát mozdítani.
Égjen a’ vár. Ők is égettenek,
Mikor határinkra csődültenek.

64.
Tigris mód hányták szélytt a’ gazdag falukat,
Elhunytak Szüléim súlyos kardjok alatt,
Én nem is láthattam puszta sirhalmokat,
Nekem halál helyett kínos fogság maradt.
Most félnek a’ gyávák ’s nem nézhetem,
Hogy győzés nélkül légy szép Nemzetem!

65.
Vessen bár ez véget hajnallott éltemnek,
Ne sirassa senki távol halálomat,
Ne tudja-meg senki ösztönét szivemnek
’S fujja és szórja-el egy vad szél poromat,
Elvesztém már minden kedvesemet!
Béhozom ez éjjel Nemzetemet.

66.
Isten hozzád, Édes! kit kebel-reszketve
Kifestvén, esthajnal’ fényében néztelek,
Isten hozzád ! ha most e’ koczkát elvetve
Én árnyékká válva, talán elvesztelek.
De oh ha itt volnál, Egyetlenem!
Jer oh siess hozám, te Mindenem!”

67.
Éppen ekkor hunytak a’ nap’ sugárai,
Elterjedt a’ földön szárnya az estének,
Sötét gőzben álltak a’ vár’ fénytornyai
’S lakosi bíztosan elcsendesülének,
Az Anya nem sejtvén bús felhőjét,
Kényén czirogatja csecsemőjét.

68.
Kicsiny ártatlankám! alugyál suttogja,
Ne félj, a’ Magyarság nem bánthat bennünket,
Vitéz Kapitányunk, omlását felfogja
’S majd megunatkozva elhagyja földünket,
Ismét ölelinti hív karjával,
’S az ártatlan szenderg jó Anyjával.

69.
Zúgva kél egy szélvész, a’ házfedél ropog,
Ilka künn van benne rejtett kanótjával,
Haja feláll, szíve oldalához kopog,
Nem meri a’ szikrát elvetni karjával.
A’ szél bődül ’s viszi szélytt röptében,
Ilka látja ’s lerogy ijedtében.

70.
Nikétász ezelőtt kiküldvén kémeit
Titkon leskelődni ablakába üle,
Hol míg az éjfélnek várná lépéseit
Reá véletlenűl szendergés kerűle,
’S míg élete szunnyadt, álmodtában
A’ Halált látja váz formájában.

71.
Kripták’ mohos doha sárgállik homlokán,
Irgalmat fojtva néz meredő szemével;
Elfáradt könyörgés’ könye csepeg nyomán,
Es ő kitörlőleg int vas vesszejével,
Mellynek megborzasztó kongására
Puszta leszen kunyhó ’s király’ vára.

72.
Siket hangon mondá: tudd-meg enyim levél,
Meg van már számodra vetve hideg ágyad,
Készülget sírodon lengni a’ gőzös szél,
Híres lész, de nem fog teljesedni vágyad,
Nikétász felszökik kőpadjáról
’S verítékét törli orczájáról.

73.
Mint a’ csattant villám szemét ugy vakítja
Bús világolása vára’ égésének,
Döbbenve rohan-ki, őreit szólítja,
Káromolván őket, hogy hírt nem tevének;
Uram! most akartunk, ők szólanak,
Házaink mind lángba borultanak.

74.
Lovon a’ Kapitány, Magyarok és a’ vár
Küszködnek zsibongva tüzesült eszében,
Megint minden kaput ujra megnéz, bezár,
Bástyákra még több őrt küld-fel hevenyében,
Vágtat hogy a’ népet bátorítsa,
És az égést hamar elnémítsa.

75.
Messze kitűn ’s látszik a’ láng’ terjengése,
Felkél a’ Magyarság; hangzik künn a’ Király:
„Legyen ez éjtszaka eltöröltetése,
Ha nappal ki nem mert rohanni a’ dagály.
Gyula, kardját köti oldalára
’S törekedve rohan a’ bástyára.

76.
Tulról eleibe egy Bolgár is felhág,
De ő azt zuhogva mélységbe taszítja,
Beszállván a’ résen, a’ nagy kapunak vág
’S levervén zárait, dörögve megnyitja.
Benn a’ Király a’ nagy Geizával
Benn haragvó serge, szablyájával.

77.
Tíz vitézt küld a’ vár’ oltalmazójához
’S tőlök nemes tűzzel neki azt izeni:
Hogy ha jő letenni fegyverét lábához,
Nem fogja most népét ’s magát eltörleni,
Az emésztő tüzet eloltatja
’S a’ várhoz kegyes lesz indulatja.

78.
Hanem a’ Kapitány fogoly lenni borzad,
Büszkesége inkább választ dicső halált,
Népe’ fennmaradtán hév lelke túl szalad,
Sőt összekürtölvén, hozzája így kiált:
Égjen a’ vár. Jertek ti csatára!
Vivjatok fényt e’ csúf éjtszakára.

79.
Geizát találja elkeseredtében
’S porrá zuzni vágynék, neki vágásával,
Mint két boglyas cserfa az éj’ szélvészében
Ollyan a’ két bajnok szikrázó kardjával,
Lovaik horkanva ágaskodnak,
’S majd rólok leszállva viaskodnak.

80.
Gyula félre vágtat az utszák’ sorain
Ha valahol a’ lyányt, az édest láthatná,
Bár egyedül szállong, de hősi karjain
Sürü csoporttól is hogy elragadhatná,
Bőg a’ szél és a’ láng szélytt világol
De Ilka, szép Ilka nincsen sehol!

81.
Halálra elszánva Nikétász őrei,
Külön csapatokban keményen szeldelnek,
’S oldalról csipkedő két Szaraczénei
Kevély bosszújokban sokat megjelelnek,
’S reménység kél bennök hogy kiverik
A’ bérohantakat fegyvereik.

82.
Jer Opos! kiáltják, nem tudván, hogy rejtve
Hagyta künn Salamon vigyázni okosan,
De helyette őket döbbenésbe ejtve
Reájok hirtelen Vid ’s György robog, rohan,
’S a’ négy, földrengetve tusakodik;
Bács, Bors pedig más helytt villámkodik.

83.
Salamont ezekre a’ hír’ özönlése
Mint ifjut ösztönző hévvel áltlángzotta,
’S királyi Vezérhez méltó lett küzdése,
Mert a’ Bolgár serget maga is bontotta.
Körülte mindenkor magyar népe,
Melly a’ hős Királyhoz hűség’ képe.

84.
Ez alatt a’ halál Gejza mellé kerűl,
Kardjáról dohodtan a’ sír’ gőzét fujja,
’S Nikétász a’ porba halaványon terűl –
Serge pedig elfut, hogy szugait bujja.*
Zugait, rejtekhelyeit.
De a’ két Szaraczén ezt nem tudván
Bízik, Vidot ’s Györgyöt hátra tolván.

85.
Más felől ezer hang összekeveredve
Zeng a’ levegőben ’s recsegve szaggatja,
Édes kedves Anyját halálra ijedve
Az ártatlan gyermek kéri hívogatja;
De szegényke marad emlő nélkül,
Vagy hogy Anyja látja hogy az mint hül.

86.
Égjen-el hát minden! kiált kis népének
A’ háznak gazdája ’s búvnék a’ kard elől,
Hanem merre ’s hová, itt ég, ott éltének
Szüntetőji vágnak jobbja ’s balja felől.
Mindennek nyomába halál dobog,
’S feje körűl zuzó villám lobog.

87.
Igy tengett Ilka is az éjnek zajában,
Perczentenként várva elenyésztetését,
’S érzékeny szivének mély megindultában
Sajnálva tekinti a’ házak’ égését:
„Irgalmas Ég! sohajt, ezt én tettem!
Bocsáss-meg hevemnek, ha vétettem.”

88.
’S a’ mint sohajt, néki czéloza egy Vitéz,
Ölj-meg hát szól hozzá, lebukva térdjére,
De az honnja’ hangját hallván, szemébe néz
’S a’ lángnál rá ismér benne kedvesére,
Dühét szelídülés olvasztgatja
Békévé lesz harcza’ szikrázatja.

89.
Oh te! kit lelkemben mindég kerestelek!
Szól a’ leány, ekkép nyerlek vissza téged?
Oh! kit éjjel nappal nem felejtettelek
Csaknem önnön karom által leve véged
Mond borzadtan Gyula, neki örűl
’S mint védő oroszlán vészi körűl.

90.
Nem rettent é az éj visszanyert kedvesem?
Látod a’ sok holtat, ne tekints reájok;
Szinte én is félek most már hogy elesem,
’S tégedet elhagyva megyek ált hozzájok,
Rettent szólott Ilka, édesének,
De így kellett Nandor’ elestének!

91.
Megint harcz kél erre Gyulának karjában,
A’ hős lyánynak mint hős kivánván tetszeni,
Azért a’ kit megkap uj neki futtában,
Annak vele megkell, ha férjfi, küzdeni.
Sok élet’ ajtaját felhasítja
’S rajta a’ kit talál, kitaszítja.

92.
Nem úgy! nem úgy! kérte Ilka könyörűlve
Halomra döntenél te látom ezreket,
Mikor ellenséged földre van terűlve,
Ne bántsd az ártatlant ’s nem-fegyvereseket;
Gyula megint csendes lett hirtelen,
’S oltalmában a’ ki fegyvertelen.

93.
Bár tehát elhagynák már a’ vágásokat,
Mondja most maga is, minden hatalmokban!
Kímélenék velem a’ bús lakosokat,
Oltanák az égést a’ még ép házakban.
De a’ meggyült bosszú addig nem hűl,
A’ míg vakult mérge meg nem enyhűl.

94.
Végre a’ Bolgárok elhányják kardjokat
Csata-vesztett búval sírva könyörgenek,
Most a’ Magyar szidván a’ nem-bajnokokat,
E’ pulyák hát, monda, foglyaink legyenek.
’S nem állván-ki a’ Hős’ ostromának
Jöjjenek gyermekink’ játékának.

95.
Feltekint az égre Gejza e’ tűz között,
Látja a’ barna füst’ bolygó kevergését,
’S minthogy a’ csillagok’ serge elköltözött
Látja az éjjelnek készülő tünését,
’S csendesíti Bihar’ vitézeit
Tegyék-le a’ halál’ fegyvereit.

96.
Hajnal repedez már, kiált; elég, elég!
A’ szép nap ne lássa a’ bús életölést,
Salamon is felzeng, szűnjék a’ dühösség!
Oltsátok mindenütt a’ ropogó égést.
’S dugják a’ Vitézek szablyájokat,
De magokhoz szedik zsákmányokat.

97.
Mint a’ felhők mellyek külön égalj’ táján
Szórtak a’ vidékre rontó villámokat,
’S hegy-völgyet rendített zúgás dörgés után
Komolyan egymáshoz csatolják magokat:
Salamon ’s Gejza így találkozik
’S egyik a’ másikon bámulkozik.

98.
Fennállnak a’ várhegy’ magas tetejében,
Hallgatják alattok a’ Duna’ zugását,
A’ Királynak öröm sugárzik szemében
Hogy kiterjesztheté ezzel országlását;
Gejza komoly. Nézi a’ tájékot,
Alugyátok mond az örök álmot!

99.
Komolygó felséggel tekinté a’ hajnal
A’ kormosult várat, sáppadt holt testeket,
Szürkéllő ködéből látszó pirossággal
Festé a’ szélveszes kemény vitézeket;
Búsan világolt a’ dőlt falakra,
Halvány színt vetett az elhunytakra.

100.
Szellője bécsapván a’ rokkant ablakon,
Ujító álomban senkit sem legyezett,
Hajlékony fuvalma szélytt a’ megholtakon,
Hajok lebegtetve itt ott lengedezett,
És gomolygó füstöt ’s gőzt kergete,
Melly felhővé lenni felsiete.

101.
A’ kürt megzendül most a’ Király’ szavára,
Feléje szólítja az éj’ Vitézeit,
’S ezek annak hívó jól ismért hangjára,
Csoportban hagyák-el Nandor’ szegleteit:
’S hajtnak, hoznak velek sok foglyokat,
Férjfit Asszonyt fiút leányokat.

102.
Vezeté Gyula is visszanyert szép foglyát,
Mint foglya maga is Ilkája’ szivének;
Kit, bolgár-mód hordván köntösét és haját,
Minden jövők bolgár leánynak nézének;
’S míg a’ többi vadon hallgatva jött,
Nyájas beszéd folya ezek között.

103.
Végig fut a’ Király’ vidám tekintete
Most bajnokin a’ mint előtte állanak,
Nagy volt szól mindenik’ maga viselete,
Koronám’ kövei hív hálát mondanak.
Mostan a’ Kapitányt keressétek,
’S a’ hőst hősi dísszel temessétek.

104.
Két száz Vitéz gyüljön össze sírja körűl
Zengni énekünket mellyre hős érdemes:
Minden ellenkezést a’ halál eltörűl,
Hamvakon soha nem áll bosszút a’ Nemes.
A’ Vitézek tüstént így tevének,
’S Nikétásznak hangzott a’ nagy ének:

105.
Borzongatva süvölt a’ szél
A’ síron, hol Hős fekszik;
Dicső nevén melly fényben él,
Unokája melegszik.

106.
Az ősz idők’ éjjeléből
Ujra ébred mindennap,
Ha nemes szív szólt melyéből,
Ezer áldó könyet kap.

107.
Büszkén lebeg híre mindég
A’ legmagasb várakon,
Ha dőlnek is ezek, ő még
Feljebb hat lángszárnyakon.

108.
Halálán is az Atyának
Ez világol eszébe,
’S intést adva bús fijának
Őt bélyegzi szivébe.

109.
Meghallja Geiza a’ Hősök’ énekét
A’ csatázó felett szomorgón hangzani,
Irgalomnak könye nedvesíti szemét,
Nem fog, mond, már többé néked hajnallani!
Alugyad csendesen mély álmodat!
Híven védelmezted Nandorodat.

110.
’S fordulván a’ rabok’ lankadt seregéhez
Meglobban lelkében egy szelíd gondolat,
Magas érzeménnyel ekkép szól Öccséhez:
Király! kérlek bocsásd vissza e’ foglyokat,
Megtisztelted bosszús Vezéreket,
Old-fel ezeknek is köteleket.

111.
Salamon bámulva pillant Geizára,
Árpád’ szellemével kezét megszorítja,
Derék vérem! ugymond, kinek vágására
A’ halvány Enyészet sírgödreit nyitja,
Add vissza, add fiját az Atyának,
’S terjeszd hírét Árpád’ magzatjának.

112.
Eredj gyüjtsed egybe mind a’ seregeket,
’S zengjed az enyhítés’ kegyelmes szavait,
De intsd-meg közöttök az öregebbeket:
Ne bántsák Hazánknak ismért határait,
És mellettünk kössék-fel kardjokat,
’S így békében látják Belgrádjokat.

113.
Öccsére Geiza örömhódulva néz
’S megy mint egy jóltevő nap’ meleg sugára,
Kiált, hogy melléje gyüljön minden Vitéz,
’S gyül is és figyelmez kedveltje’ szavára.
Mikor megszüntek már tolongani,
Nemes méltósággal kezd szólani:

114.
Vitézlő Jelesek! azt ti jól tudjátok,
Kiki örömest él édes otthonában,
Foglyaitokat hát kérlek bocsássátok,
Hadd legyen mindenik szülői házában;
’S ha ismét ellenünk harczolnának:
Akkor vegyük őket hadprédának.

115.
Gyula megdöbbenve pillant Ilkájára
Míg örömkönyeket ejtnek a’ több rabok,
Ah, érzi keblében a’ szív’ kinzására
Igy csapnak e’ mindég uj uj habok!
Ilka csendesíti szép szemével,
Ne félj, mond, ne zúgj a’ szerencsével!

116.
’S megyen Salamonhoz ki sátrában üle
Így szól hozzá bátran felgyuladt lélekkel:
Engemet, oh Király! nem Bolgárné szüle,
Vad háboru kevert itt egybe ezekkel.
Atyám, Anyám akkor elesének!
’S engem ide rabnak vezetének.

117.
Ott nevekedtem én nagy Dunád’ jöttében,
Az én honnom is az a’ melly hősid’ honnja,
Ne hagyj hát e’ külföld’ fanyar vidékében,
A’ gyermekkor’ helye lelkem bájlón vonja,
Égtem győzve látni Nemzetemet,
Én tevék tüzet – vigy el engemet.

118.
A’ lyányra Salamon meglepetve pillant,
Hol van Vitézim köztt, kiált örömében,
Hol, ki a’ bástyán bé legelőszer rohant,
Jöjjön, álljon-elé, tette’ szép hirében,
Hogy e’ derék leány legyen bére
’S áldást mondjak e’ nagy pár’ fejére.

119.
Oh Király! mond Ilka, ne add e’ jutalmat,
Van már ki éltemet nekem mennyé teszi,
Véletlenül küldött Istenem irgalmat,
Kíntengerbe taszít ki tőlem elveszi.
Még hazámban vonzott hozzá szívem,
’S mint férjfihoz illik, most is hívem.

120.
A’ Királyt, hős’i most mind körűlállották.
’S legényei sokan hozzája gyülének:
Opos, Bács, György, Ján, Vid ’s Bors Ilkát áldották
Ki a’ bástya’ hőse? kérdezősködének;
’S im a’ két Szaraczén jő hirtelen
Közikbe Gejzához fegyvertelen.

121.
Látod hogy nem harczért keresünk mondának,
A’ kegyes lánczoldás szelidített Hozzád,
Veszteségében is a’ vár’ lakosának
Tégedet ’s a’ Királyt hirdet és áld Belgrád.
A’ mi büszke szivünk sem merő vad,
Harczban kemény, hanem most felolvad.

122.
Fáj, bátran kimondjuk, Nikétász halála,
Ki nem keserg midőn barátját elveszti?
De énektek’ híre melly hamvára szálla
Szivünkre enyhülés’ balzsamát ereszti.
Ezzel veszünk búcsút most tőletek,
Jó hírt hagyni vágyván fenn köztetek.

123.
Alacsony szokta csak a’ Bizót bántani,
Felel nekik Gejza ’s a’ Királyhoz fordul;
Marasztja ez őket sergébe állani,
De feltételétől el egyik se mozdul.
Mentek, – és a velek csatázottak
Utánok hosszasan pillantottak.

124.
Azonban Gyula is járul Királyához,
Csendes önérzéssel téve lépéseit;
Ez fogott előszer a’ fal’ ostromához!
Kiáltják bajtársi, kik tudták tetteit;
Ilkának ég nyilik ’s képzetében
Derűl jövendője szép fényében.

125.
Ő az, – szól ’s lesütve tekint Királyára,
Örömlángban olvadt gyöngyöző könnyet ejt,
Szerelmi szemérem terjed orczájára,
Sorsa’ felderültén földet eget felejt,
Salamon mosolygva néz szemébe,
Gyulát látta azok’ beszédébe’.

126.
Derüljön, mond, lyányom! kétes aggodalmad,
Látom hogy ő tiéd, ’s most is tiéd leszen,
Im’, melly szépen válik örömre siralmad!
A’ sors velünk gyakor megjátszatást teszen;
Mátkádnak egy jószág lesz jutalma,
’S veled együtt rajta fő hatalma.

127.
Most Gyulához fordul ’s áldva áltöleli,
Fogjad kardomat, mond, ez éj’ emlékere,
A’ melly maradék ezt valaha emeli,
Pillantson lelkében Nandor’ vidékére:
Legyen kedves néked a’ Hazában,
Találd nyugtod’ Ilka’ birtokában.

128.
Légy törzsökös Atyja nagy lelkü fijaknak!
Kik dicső nevedre új fényt szerezzenek,
Mint te olly hősei a’ viadaloknak,
Békében jámborság’ példáji legyenek,
Rontsák a’ ki pulya elméjével
Gyáván él ’s nem gondol Nemzetével.

129.
Ha lesznek: kik Hazánk’ széles terjedségét
Alattomos gőggel csorbítni készülnek,
Es megirígyelvén nevét dicsőségét,
Elnyomni bennünket kardot köszörűlnek:
Véred oszlassa e’ szélveszeket,
Gyujtson oltalmára ezereket.

Döbrentei Gábor.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.