A’ pataknál ült egy Ifju,
Rózsakoszorút füzött;
’S látta néhány elragadt fürt
Mint lejt a’ habok között:
Olly sietve tűnedeznek
Napjaim mint e’ patak,
Ifjuságom mint a’ rózsa-
Koszorú olly hervatag.
Ah ne kérdd: miért kesergek,
Mért busít e’ rózsakor?
Minden örvend és reményel
A’ tavasz’ ujultakor;
De mind e’ sok ezred hangi
A’ kelő természetnek
Keblem’ mélyén csak nehéz bút
’S bánatot tenyésztgetnek.
Nem találhat szívem enyhet
A’ tavasz’ vigalmiban.
Egyért esdek ’s az közelre
És örök távolra van.
Karjaim’ ez árny-alakhoz
Óhajtvást terjengetem,
’S ah nyug nélkül dermed e’ szív!
Mert el azt nem érhetem.
Szállj o szállj le kedves Lélek!
Hagyd el büszke váradat,
Majd elhintem rózsaszállal
Kebled’, csókkal ajkadat!
A’ liget, halld, zeng a’ daltól
Vígan zúg a’ csermelye:
Egy boldog párnak elég hely
Egy kis kunyhó’ kebele.
