Ha majd az est’ szelíd homályain
Elöntve rád mosolyg a’ hold’ sugára,
’S a’ csendes, lágy ohajtozás’ szavára
Egy hang felél szivednek húrjain:
Gyanítsd, hogy az barátod’ csókjain
Lelkedbe szállt, midőn melyére zára!
’S bár elborít a’ messzelét’ határa,
Hiven kisér az élet’ habjain.
’S míg Phoebusz rakja lauruszát fejedre,
Kebledbe gyúlasztván a’ szent világot,
Repkényt kötök számodra ’s kék virágot;
Ő halhatatlan fényt hoz életedre,
Én – ’s én örömremegve hirdetem:
Hogy érted lángol tiszta érzetem.
