Diénes, a’ lelkes, jeles Tyránn,
Félvén az ostorát morogva fájlaló
Nép közt gyakorta megjelenni, hogy
Elűzze a’ komor magány’ unalmait,
Végtére versirásra is fakadtt,
Vélvén: hogy a’ milly nagy Király,
Poéta is szint olly jeles lehet.
’S mint mindenik Poéta, bár nem is Király,
Jóknak talállya verseit, Diénes is
Jóknak találta. Ez bocsánandó hiba.
De néki, a’ Tyránnak, ez nem volt elég:
Mindenkitől tömjént, dicséretet csikart
Magának Ő erőszak által is.
Éhes Poéták, csélcsapó Udvarnokok
Bal véleménnyének nagyobb, erősb
Győzelmet és hitelt szereztenek.
Philoxenes, ki szíve, lelke, és tüze
Által jeles Poéta ’s ember volt, maga
Nem hagyta csak magát ama’ ravasz
Rablelkek által félre csábíttatni: és
Sem a’ Tyránntól rettegő köz félelem,
Sem a’ királyi kegyetlenségnek gyakor
Példáji arra kénszerítteni
Őt’ nem tudák, hogy a’ Valót
Bátran ne merné vallani: –
Azt, hogy Diénes nagy ’s hatalmas eggy Király
Ugyan; de verse ’s költeménnye rossz,
És így igen kicsiny Poéta csak;
De a’ mi nem szégyen Királyoknak soha.
A’ fürge Vizslák ezt hamar, homlokhanyatt
Fülébe vitték a’ Királynak. Ő maga
Kivánnya ezt a’ vakmerőtől hallani,
’S Philoxenest legott magához rendeli.
„Philoxenes! (mond a’ Király) ha Aetnaként
Nem ád is elmém Dithyrambokat,
Pindár’ nyomán repűlni még is mertem én;
Hallyad ’s itéld meg versemet.”
Sokáig olvas a’ Király. Philoxenes
Bátran kimondgya: hogy nehéz, hibás
A’ verse, ’s költeménnye helytelen.
Haragra fortyan a’ Tyránn, ’s a’ Vakmerőt,
Irígyet, (így vádollya mérge Őt’)
Legott setét börtönbe vetteti. –
A’ város, és minden lakos, sőt a’ mi több,
Magának a’ Tyránnak Udvara,
Nagy és Kicsiny sajnálta a’ derék,
A’ lelkes és elmés Philoxenest,
’S addig könyörgött a’ Tyránnak, míg Ez azt
Más nap’ szabadnak lenni engedé megint. –
Tanúlhatott, úgy vélte a’ Tyránn,
A’ Vakmerő, ’s megváltozott, ’s kétségkivűl
Most már dicsérni fogja verseit.
Illy nagy Poétának marasztalásait
Megnyerni, és egész világgal is
Tudatni égvén a’ Tyránn, Philoxenest,
Barátit, és Udvarnokit
Magához öszvehívja mindgyárt más napon
Ebédre, ’s megvendégeli.
Kedvez Philoxenesnek a’ Király;
Es a’ mikor váltig lakoztanak,
Meg újra Pindárt, és Homert,
Verset, Poézist emleget:
Furdalta néki oldalát azon hegyes
Vágyása, benn ragyogni a’ nagyobb,
’S jelesb Poétáknak kicsiny, de olly dicső
Számában, és Philoxeneshez így beszéll:
„Hogy, a’ mit én tegnap neked
Poézisemből olvasék, nem tetszhetett,
Természetes; mert érni kell, hogy jó legyen,
Minden gyümölcsnek, – agyvelőnknek is.
Ifjonta írtam azt: hibás tehát, mivel
Éretlen agynak költeménnye volt.
Most hallyad érettebb agyom’ költéseit.”
És a’ mit ő költési közt
Legérdemesbnek gondola,
Philoxenesnek mind elolvasá, –
Es büszke önhittséggel, a’ mire
Vendéginek magasztaló tekinteti
Adhattak ingert, végre Ő azt kérdezi:
„Hát most ezek mint tetszenek?” –
Tapsokra zendűl a nagy társaság;
Csudál, dicsér, magasztal és imád
Minden királyi verset, és teli
Torokkal azt kiáltya: „nem csak Aethna már
A’ birtokod; Parnaszszus is tiéd,
Te ember- és Poétafejdelem!” –
A’ gajdolók között csupán maga
Philoxenes hallgat vala.
„Philoxenes! te néma vagy? (mond a’ Tyránn)
Holott tetőled kértem én itéletet?” –
Philoxenes körűltekint: tekintete
Bátor ’s vidám: „Őrök! vezessetek megint
Csak viszsza (úgymond) engem, a’ honnan jövék.”
Menykőmegütve áll, remeg
Minden jelenlévő; – mosolygva a’ Király,
Kit tiszteletre ránt Philoxenes’
Viselte, melly a’ nagy Csoport’ mindennapi
Természetétől illy nagyon külömbözik.
Egy illy erős szivet csudálni kéntelen;
És egy nemes, nagy érzelemnek ösztönét
Követve így szóll: „Csak maradgy Philoxenes!
’S győződgy meg arról, hogy kicsiny
Poéta lévén a’ Király
Tyránn sem olly nagy ahhoz, a’ kinek
Több lelke, szíve ’s emberérdeme.
Ezeknek itt szükséges a’ Tyránn; – neked
A’ jó barát: fogadgy el annak engemet!”
