Hah féltésnek vad dühei
Mint duljátok keblemet!
Elkárhoztak’ érzései,
Oh pokolnak kór sérvei
Mint marjátok lelkemet!
Mi az a’ mi bennem buzog?
Mi forr keblem’ mélyében?
Bőszült szivem kínt mért dobog?
Milly emésztő tüzláng lobog
Testem’ minden erében?
Mi ellenzi ah bezárnom
Ázott szemem’ héjait?
Mért kell vándor-vázként járnom
Éjjel, ’s fanyar vággyal várnom
A’ hajnal’ sugárait?
’S ha rózsaszín fellegiből
Kitün piros orczája,
Lelkem’ fondor gyötrelmiből
Mért nem vesz el ’s keserviből
Semmit szelíd pompája?
Mért ohajtom most a’ halált,
Mért a’ holtak’ nyugalmát?
Sok békehont akkor talált
Midőn csendes sirjába szált,
Ez törlé el siralmát! –
Te vagy Féltés, oh átkozott
Szerencsétlen indulat!
Téged pokol gyanú fajzott,
Az őrjöngés’ dühe rajzott
Beléd annyi kínokat!
Kinek egyszer balmelyében
*Bal mellében; szívében.
Megraktad lángfészkedet:
Sem Isten a’ szív’ keblében,
Sem kehely a’ pap’ kezében,
Nem enyhíti mérgedet.
Az életnek örömeit
Kegyetlenűl gyilkolod;
Megfojtod a’ szív’ kéjeit
Emberlétünk’ szebb édjeit
Kaján szomjjal sarczolod.
Az egészség’ virágai
Lehedtől elhervadnak;
A’ józan ész’ kőfalai,
A’ csendes szív’ gyémántjai
Harmatként elolvadnak. –
Hajh! ha mással enyelegni
Látom Lindit, elhalok:
Nyelvem alig tud rebegni,
Keblem kínnal kezd lihegni;
Majd fagyok, majd gyúladok. –
Tudom én Őt nem csak értem
Alkotá a’ Teremtő;
Ah de mihelyt megismértem,
A’ jó Istent arra kértem:
Hogy csak enyím legyen Ő!
Esztelen vágy! – sugárai
A’ nap’ fényes körének,
A’ szép hold’ csendes bájai,
Az éj’ ezer csillagai,
Nem csak értem fénylenek;
A’ fa édes gyümölcseit
Nem csak nekem kinálja;
A’ méh nektár lépmézeit
Mint a’ bogár lágy selymeit
Nem csak nekem csinálja;
Nem csak nekem term a’ szőlő
Búkergető nyirkokat;
A’ kalász nem csak értem nő,
Nem nekem tör a’ malomkő
Csupán buzamagokat:
Hát Lindinek kellemei
Csak értem volnának é?
Szivhódító kül kecsei
Mindenható bel díszei
Csak engem bájolnak é?
Nem! angyali mosolygása
Nem csak engem üdvezít;
Teste’ gyönyör mozdulása,
Fülemile dalolása
Nem csak engem részegít;
Kéjsugárzó szép szemében
Nem csak rám mosolyg az ég;
Lágy, irgalmas, szűz melyében,
Malaszttal dús jó szivében
Élet nem csak értem ég;
Csókjainak édessége
Nem csak értem adatott;
Barátsága’ dicsősége,
Szerelmének üdvessége
Nem csak nékem szánatott;
Ah de még is illy remeket
Bírni ki ne kivánna
Csak egyedűl? illy ékeket,
Illy angyali kellemeket
Másoktól ki ne szánna?
Láthatom é keserv nélkűl,
Hogy örömim’ világán,
Melly egyetlen környös-körűl
Minek szegény szivem örűl
Az egész föld’ hatarán –
Láthatom é hogy kebléből
Nektárt szivnak mások is?
Üdülhet e küzdéséből,
Edző fulánk mirígyéből
Testem is bús szivem is?
Mennynek, földnek Alkotója,
Véghetetlen hatalmú!
Természetünk’ Formálója,
Létünk’ bölcs Igazgatója
Könyörülő irgalmú!
Hajh! rettegő félelemmel
Mondom ki e’ szavakat:
Mért kötél a’ szerelemmel
E’ legbájosb érzelemmel
Öszve annyi kínokat?
Mért vegyítéd, mért ürömmel
Eltünk’ legszebb poharát?
Mért kötsz öszve bút örömmel?
Szivünk’ vérző sarcz körömmel
Mért vájja örmönmagát?
Hát nyomorúlt te mered é
Itélni az Alkotót?
Bűnödet nem szégyenled é?
Por! törvénybe idézed é
Őt, kitől nyersz minden jót? –
Nagy sulyáért vétkeimnek,
Ne kárhoztass Istenem!
Nyujts fényt vakult szemeimnek,
Alton alélt bús lelkemnek
Uram, Atyám, Mindenem!
Hagyd lássam: hogy mindeneket
Legbölcsebbül teremtél:
Adsz enyhünkre örömeket,
Bár adsz számos gyötrelmeket,
Sérvinknek irt rendeltél. –
A’ szív melly vad fájdalommal
Mély keservek közt lobog,
Ott fog méltó jutalommal
Kezet örök nyugalommal
Hol már többé nem dobog.
