Harsog a’ trombita, lóra Vitéz!
Szerelmes Anyahazánk’ védelmére.
Hunyadi ’s Zrínyi’ árnyéka ránk néz,
Hogy nem fajult é el az Árpád’ vére.
Mert a’ váltó sors bár mit hoz:
Az igaz törzsökös Magyar szív
Kedveséhez ’s Hazájához
A’ míg csak lehel, mind végig hív.
Bömböl az ágyú, – halld az első jel!
Fel fel Vitézek! csata’ kezdetére;
Hunnia’ dicső neve buzdítson fel,
’S úgy Hazánk’ mentsége lesz e’ nap bére.
’S a’ változó sors bár mit hoz:
Az igaz törzsökös Magyar szív,
Kedveséhez ’s Hazájához
A’ míg csak lehel, mind végig hív.
Lobog a’ zászló, rajta Vitézek!
A’ szittya görbe vas sebesen talál;
Fegyver villámlik a’ merre nézek,
Harcz’ koczkáján áll most élet ’s halál.
De a’ váltó sors bár mit hoz:
Az igaz törzsökös Magyar szív,
Kedveséhez ’s Hazájához
A’ míg csak lehel, mind végig hív.
’S hogy ha elesem, ’s halál a’ bérem –
Hazámért éltem – Lelkem Istenemnek!
’S tőletek Pajtásim még ezt kérem,
Mondjátok meg Hazámnak ’s Kedvesemnek:
Hogy bár sorsom halált hoza:
Bennem is lehelt olly Magyar szív,
Melly soha meg nem változa,
’S holtig marada hozzájok hív.
