Eltünsz tehát tőlem hitetlen
Edelgő báj-képzelmeiddel?
Végkép eltünsz kérlelhetetlen
Minden kéjid- ’s gyötrelmeiddel?
Nem késthetem szárnyad’ villámi röptét
Arany tavassza életemnek?
Hasztlan! hullámid az Öröklét’
Bús tengerébe béözönlenek.
A’ víg napok mind elröpentek
Mellyek virány pályám’ derítgeték,
Az Ideálok szétlebentek
Mellyek részeg szivem’ hevítgeték;
Oda van Ő, az édesded hiedlem
Álmom’ tündéres lényitől!
A’ zord Való kidúlta keblem’
A’ hajdan Szép - ’s Istenitől.
Mint egykor Pygmalion bálványa’ szobrát
Esdő vágyhévvel áltölelgeté,
Mig azt, marványkeblébe öntve szikrát,
Lángzó érzetre lelkesítheté:
Olly szerelem’ karján öleltem én
Ifjontan a’ természetet,
Mig tűzmelyemtül álthevülvén
Lobomtul vett lélekzetet.
’S lángösztönimben osztakozva
A’ néma egy nyelvet lele,
Szerelmim’ csókját viszonozva
Szivemnek értett hangin kéjdele;
Élt akkor a’ fa, rózsa nékem,
Dal volt a’ csermely’ csörgzete,
Érzésre buzzant lelketlen vidékem,
’S rokon viszhangot zengete.
Mindenható iparral feszülönge
Egy nagy Minden kerengve szűk melyemben
’S életre lépni készülönge
Tett-szózat-hang és képmivekben.
Milly nagy volt e’ Világ’ alakja!
Mig még bimbóba rejtezett,
Ah melly picziny ’s mazur divatja!
Mióta kifejlengezett.
Miként iramt merész bátrátul lelkesítve,
Boldog dőrálma’
*Dőre (ostoba, bolond) álma.
karjain,
’S még semmi gondféktől se félszegítve
Az Ifju az élet’ pályáztain!
Az aether’ fenső csillagáig
Emelték őt a’ terjek’ röptei;
Nincs távol mellynek Zenith ’s Nádiráig
Nem szárnyaltak fellengtei.
Milly könnyeden odalebelge!
Mi volt nehéz a’ boldognak?
Milly sok ledér kalauz enyelge
Élethintómnál ’s rám mosolygnak;
A’ Szerelem édes dijával,
Szerencse dús kincsözönében,
A’ Dicslet csillagkoronával,
A’ szent Való napfényiben!
De ah már pályám’ közepén
Kalauzaim eltüntenek!
’S pártos léptök máshoz szegődvén
Egymás után elszöktenek.
Sik lábbal a’ Szerencse elröpűle,
Tudásszomjam nem csillapult,
’S a’ szép Való’ napfényinek körűle
Sötét kétségfelhő vonult.
Látám a’ Dics’ szent koszorúit
Köz homlokon pulyán bitolva,
’S eltünt a’ szép szerelmi kor, rövid
Tavasz után odavirulva!
’S mindég mindég csendesb magányra járt
Pályám göröngy vadonomon;
Alíg nyujtott még eggy csillám sugárt
A’ véd remény sötétes útamon.
Mind e’ toborz kisérő Egyetem
Közűl ki volt párthívem ekkorig?
Ki áll vigasztalólag itt mellettem
’S gyámol karon vezet sirhantomig?
Te ápoló Baráti szent kéz!
Ki minden sért megorvosol,
Korán nyomzott ’s fellelt rokon sziv-ész!
Ki terhimmel szeretve osztozol.
És te annak szives testvéri párja,
Midőn az szívzajt csendesít,
Csüggedtlen Munkásság! kinek buvárja
Lassan teremt, nem dúl, csak létesít;
Ki alkatához az Örökleteknek
Porszemt porszemre téveget,
Még is roppant adóibul az időknek
Leródal percz-nap-éveket.
