1.
Szigliget és Keszthely között,
Bele unván borába,
Mellyet terem, a’ szőlőhegy
A’ Balaton tavába
Hoszszú keskeny nyelvet tolt-be; –
Fél gombolyag’ képében
Gömbölyűen domborodott
Hegyecske áll végében.
Tetején egy kápolnának,
És Remeték’ lakásának,
Omladéka látszik még; –
Mohos, mesés régiség.
___________
2.
Szent Mihály-hegy neve ennek:
A’
Pethő ház’ tagjai
*A regében szereplő gersei Pethő család egy dunántúlon birtokos történeti magyar nemesi család, a regében említett tagjai és a rege további szereplői fiktívnek tekinthetők.
Lévén korább századokban
Keszthely’ Birtokossai,
A’ kápolnát Pethő Mihály
Szerzé jámbor elmével,
És a’ Sátánt tapodónak
Jelelé szent nevével.
A’ világtól menedéke
Volt néki a’ csendes béke,
Melly a’ sziget-halmon ott
Ritkán háboríttatott.
3.
Sok évek’ lefolyta után
Mihály’ onokájinak
Egygyike, – nem örökösse
Ősse’ tulajdoninak,
Menyhárt, kemény ’s kevély Nemes,
Zászlóssa a’ Hazának,
Nemzője két Pethő Úrnak,
’S a’ szép kegyes Lillának,
E’ magányt a’ szerelemnek,
Szív és lélek gyötrelemnek
Tevé szomor lakjává,
’S végtére – sírhalmává! –
*
* *
4.
Erdélyből, hol a’ Hazának
Vitézkedett harczába’,
Pethő Menyhárt szerencsésen
Viszszatére várába.
Megtért vele Apródgya is,
Bodor Imre, – Pethőnek
A’ haláltól megmentője:
A’ mindgyárt elveszőnek
Bodor termett oltalmára,
Mikor legott dárdájára
Venné őt’ egy Török kar; –
Bodor által halt a’ tar.
5.
„Imrének, hív Apródomnak
Köszönnyétek éltemet!
(Így szóll Menyhárt gyermekihez)
Ő tartott-meg engemet.
Megismerem, Imre, hogy te
Ajándékod életem;
Mondsza! ezen adósságom’
Viszsza miként fizetem? –
Válassz számos falúimból,
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
Neked adom egygyiket;
Válaszd akármellyiket!”
6.
Imre, neki bátorodván,
Vélvén, hogy a’ hálának
Érzésiben felolvadtt szív
A’ kevélység’ habjának
Dagályitól nem hajtatik,
Érdemének ’s becsének
Érzésivel, – elkapattva
Lángjaitól szivének,
Lelkes, tüzes tekintettel,
Elszántt bús nagy érezettel,
Mellyet titkolt kebele, –
Menyhártnak így felele:
7.
„Uram! azzal, hogy éltedet
Haláltól megmentettem,
Úgy mint Nemes, és Apródod,
Adósságom’ fizettem.
Egy pórszolgát illet a’ bér,
Ki mindent csak bérért tesz;
A’ nemes Szív jutalmakat
Másképpen ád, másképp’ vesz:
Egy falúd nem elég bére,
Hogy kifollyon éltem’ vére;
Hanem ha adsz, hát úgy adgy,
Hogy adósom ne maradgy.”
8.
„Királyomnak sem kívánnék
Én adóssa maradni;
Hát neked, kit meg nem sérthet,
Jutalmam’ elfogadni? –
(Így szóll Menyhárt) csak mond-ki hát,
Kedved miben tellenék? –
Hogy adósod én maradgyak,
Az – hozzám nem illenék.
Mi lessz elég? szabd-ki magad;
Pethő semmit meg nem tagad;
Csak körödből ki ne hágj,
’S határodon túl ne vágj!”
9.
„Most, vagy soha! (kiált Bodor,
Ki kebelben agyban ég;)
Most vállyon-el: Menny vagy Pokol!
Kárhozat vagy Üdvesség! –
Nemes vagyok, ámbár szegény.
Becsűletes nemzetem. –
Add én-nekem Leányodat! –
Rég’ imádom, szeretem.
Lilla szívem’ kivánsága,
Lilla éltem’ boldogsága;
Szívednek ez irgalma,
Legyen tettem’ jutalma!”
10.
Lilla földre szegzi szemét;
Minden vére szívének
Fellövellvén arczájába,
Ég a’ hava képének;
De csak hamar viszszaszalad,
A’ honnan jött a’ vére,
És sáppadó halaványság
Terjed ijedtt testére:
Mert fergeteg’ támadását,
’S legitt vészes lobbanását
Sejti Attya’ arczában,
Ki már dúl-fúl magában.
11.
Menyhárt Úrnak ránczba vonúl,
Az Apródnak szavára,
Homloka, – mord harag-felleg
Terjed ábrázattyára;
Lélekzete boszszút fuvall,
Vonaglanak kezei,
’S hol Imrére, hol Lillára
Villámlanak szemei; –
És zordon felzúdulással,
’S boszszús neki mordulással
Így csattan fel: – nézése
Kétélű tőr’ metszése.
12.
„Hah vakmerő! ’s hogy megtevéd,
A’ mi kötelességed,
Az, házomat meggyalázni
Bátoríthat most téged’? –
Eszeveszett merész Bolond! –
Nyelvem’ majd elharapom. –
Takarodgy!– vagy ha csúfság ez?
Hát fejedre rácsapom.
Kérj ’s végy sorsod’ mértékével! –
Vagy elégedgy-meg fénnyével
Általam nyert hírednek,
’S jelessé lett nevednek!”
13.
Leányához fordúl Pethő,
’S káromollya tüzesen,
Gyanítván, hogy Bodornak ő
Kezet adna szívesen.
„Gyalázatos! (így szóll) látom, –
Olvasom a’ szemedben,
Mivé lennél, ha nem élnék,
’S gát nem volnék kedvedben.
Tudd-meg:
Dersfy*A Dersffy család egy dunántúlon birtokos történeti magyar nemesi család, a regében említett tagjai fiktívnek tekinthetők.
vágy kezedre;
Ő méltó a’ te véredre; –
Én reménnyel biztattam,
’S vőmnek őt’ elfogadtam.”
14.
„Esküszöm én Égre, Földre!
Hogy pártámból vagy senki,
(Ugy mond Lilla tökéllettel
*eltökélten.
)
Vagy csak Bodor veszen-ki!
Én portéka-ként nem hagyom
Eladatni szívemet.
Ha terhedre vagyok, Apám!
Vess klastromba engemet!”
Dúl fúl Menyhárt szégyenében;
Mérget forral kebelében;
’S boszszúját csak az tartya,
Hogy – kezénél nincs kardgya.
15.
Imre – mintegy elégelvén
Boldogságát éltének,
Mellyet szerez tökéllete
Lilla’ erős lelkének, –
(Mert nagy enyhét leli benne
A’ szerelmes érzelem,
Ha bizonyos, hogy kedvese,
Ha övé nem, másé sem,)
Haragja megszelídűlve,
És fájdalma megenyhűlve,
Imezt mondgya Pethőnek,
A’ boszszút lehellőnek:
16.
„Szünnyön, Uram, büszke mérged!
Én tartám-meg éltedet;
’S tán megérdemeltem volna,
Hogy bal itéletedet
Rám tekintve elfelejtsed,
Melly másképp’ is hiú füst, –
Mert az érdemnek mértéke
Nem az arany és ezüst: –
Nézd! ha halni engedélek,
Kegyelmedért nem kérnélek;
Hanem Lilla’ kebelén
Most Mennyemet élném én; –”
17.
„De – csak tartsd-meg falúidat! –
Miattam ne csorbúllyon
Birtokod; se nemzetséged
Homályba ne borúllyon.
Bocsáss-meg, hogy szívem után
Itélvén-meg szívedet,
Erzelmimmel egygyezőnek
Tarthatám negédedet!–
Élly sokáig! – és boldogúl! –
’S ha életem búmban megfúl, –
Gazdagé a’ kedv és kény, –
Örűlly, hogy nem vagy szegény!”
18.
„Téged, Lilla, kegyes, jó szív!
Áldjon-meg én Istenem!
Oh Te! kinek szivét, lelkét
Megfognom és értenem, –
Kit szeretnem és imádnom
Sorsomnak volt vonása! –
Atyádnak ércz-keménysége
Szerelmemnek sírt ása: –
Hallyon-meg hát! – Élly boldogúl! –
Felejts engem! – sírunkon túl
Lelkünk egymást felleli,
’S egymást bátran öleli.”
19.
’S oda borúl lábaihoz
A’ lankadó Leánynak,
És egy néma csókot nyomván
Kezére a’ halványnak,
Kétségb’esve ki- ’s elrohan, –
Felül paripájára,
És elszáguld, – éppen mikor
A’ nap leszáll nyugtára.
Lilla kínos érzelminek
Ostromában testvérinek,
Kik ott állnak fuldokva,
Ájulva dűl karjokba.
20.
Éjfél után a’ paripa,
Melly Imrét elragadta,
Kelet felé, – de hová ? – azt
Senki meg nem mondhatta, –
Menyhárt Úrnak udvarába
Meg’ viszszatér nyerítve;
A’ ló mintegy habos vizbe
Látszik lenni merítve; –
Forr és gőzölg, mert vére ég;
Nyereg ’s minden szerszám rajt még,
Csak lovagja nem ül rajt’! –
Hajh! ’s ez okoz legtöbb bajt.
21.
„Hová vitte a’ jó Ifjat
Szívének nagy fájdalma? –
Talán csak a’ Balatonban
Van már örök nyugalma!”
Így tünődött a’ vár népe,
A’ ki Bodort szerette;
Így még maga Menyhárt Úr is,
Ki most mélyen érzette,
Hogy éltének megmentője,
’S Leányának szeretője,
Ki bár szegény, de nemes,
Jobb sorsra volt érdemes.
22.
Az embernek szerencséje
Egy percztől függ gyakorta:
Egy percz amazt Égbe kapta,
Emezt porba tiporta:
’S az Örökkévalóságnak
Hatalmában néha nincs
Több pillantat már, melly által
Megtérhet a’ veszett kincs.
A’ sors, – mivel Bodor siet, –
’S Pethő késik, melly hiányt vet! –
Melly bú-bánat-örvényt nyit! –
’S milly szerencse vész-el itt!
23.
Száz embert is lóra ültet
Pethő, hogy kinyomozzák
Bodort, ’s neki, élve, halva, –
Akárhogyan meghozzák:
Ha él, tehát – Isten néki!
Lilla legyen jutalma,
Kit másképpen úgy is megöl
Szíve’ makacs fájdalma;
Ha nem, – a’ mit inkább kiván,
’S a’ mire Ő mindent rá szán:
Temetése’ pompája
Legyen kevély hálája.
24.
De csak kevés nyomát lelék
A’ kétségbe-esettnek;
Tűrhetetlen fájdalmában
Balatonba veszettnek
Gyanította egész Világ;
’S nem ok nélkül: mert lova’
Nyoma szerint, Bodor előbb
Csavarogván tétova,
A’ Balaton’ híg parttyában
Vész folytatás a’ nyomában;
’S a’ vízből ki ’s viszsza ott
Könnyebb lónyom láttatott.
25.
Egygyik cseléd Szent Mihályt is
Szorgosan kinyomozá;
De a’ honnan Pethő Úrnak
Ő csak ezt a’ hírt hozá:
„Éppen akkor temette el
Egy Barát a’ Remetét,
Ki ott ötven évig látta
A’ nap’ nyugtát ’s keletét.
A’ Holtt előbb beavatott
Egy tanítványt; ’s az lesz most ott
Remete a’ szent helyen,
Négy halász volt még jelen.”
26.
Minden újjabb hír üresb lön,
’S nagyobb bizonytalanság;
’S Menyhárt Úrnak komorsága
Már a’ legfőbb pontra hág.
Szégyenlé önmaga előtt
Éltének illy váltságát;
Félt, a’ világ megátkozza
Undok hálátlanságát;
Mert bár nagy volt büszkesége,
Szint olly nagy volt nemessége;
’S e’ kettőnek sérelme
Keblének mord gyötrelme.
27.
Mint a’ tavasz’ szép virága
Fogy ékében, éltében,
Féreg ülvén, rágván, hízván
Titkon tömött keblében;
Úgy Menyhártnak szép Leánya
Néma búban hervadoz;
Boldog, mikor nagy fájdalma
Néha könyre olvadoz.
Oda minden reménysége!
Szívének nagy vesztesége
Életét kiapasztya,
’S Őtet öszvefonnyasztya.
28.
Komor szemmel nézi Menyhárt,
Büszkeségének súllya
Miként nyomja szép Leányát,
’S a’ bú szegényt mint dúllya;
’S néha úgy felkiált vádgya
Lelki esméretének,
Hogy csak alig titkolhattya
Lágyulását szívének; –
A’ büszkeség tartóztattya.
Bodort titkon nyomoztattya
Mindenütt, mindúntalan,
De mindenkor hasztalan.
29.
„Szünny-meg, Apám, keresni őt’!
(Sohajt Lilla) hasztalan
Fáradozol: Ő énnekem
Már örökre oda van!
A’ mit egyszer olly sértőleg
Tagadhatál-meg tőle,
Ha elvenné, – sokat én sem
Tarthatnék már felőle.
Van a’ szívnek olly érzelme,
Mellynek kedvesb a’ gyötrelme,
Mint sem hogy ő koldúllyon
Azért, hogy boldogúllyon.”
30.
Így folytak-el napok, hetek,
Hónapok, – és végtére
Két tél, két nyár; de Bodornak
Nem kaphattak hírére.
Lassanként már felejteni
Kezdék az elveszettet;
Csak Lilla nem – a’ szív’ minden
Ütésével érzettet.
Csüggő feje, és szemei,
Fogyó, tűnő kellemei,
És keserű könnyei –
Mély emléknek jelei.
31.
Megjelentek Dersfy, ’s mások,
Mind Nőszők, kik Lillának
Kezére, – vagy tulajdonképp’
Jószágára vágyának;
De a’ nagy szív híve maradtt
Bodornak ’s önmagának,
’S mindenkor csak ezt felelte
Szívét kémlő Attyának:
„Esküszöm én Istenemre!
És kínlódó kebelemre!
Hogy pártámból már senki,
Csak a’ halál veszen-ki!”
32.
Eljött az Ősz; ’s akkor Dorka,
Szolgáló az Udvarban,
Rokka mellett ezt beszéllé
Szó- és dolog-zavarban:
„Apám régi Halász immár
A’ Balaton’ vizében;
’S néha ő is visz egy süllőt,
De csak Isten’ nevében,
Szent Mihálynak bús hegyére,
A’ Remete’ tüzhelyére.
A’ meghaltt vén Remete
Köszöné, és nevete.”
33.
„A’ mostani jó szót sem ád,
Pedig, mondgyák, fiatal;
Mintha nem is ennék innék,
Sovány ’s halvány mint a’ fal.
Csak bújdosik; ’s minden fának
Jelt metélget kérgébe;
Minden jelre más imádság
Juthat, mondgyák, eszébe.
Mikor kérdi, mint van az Úr,
Szeme szinte keresztűl szúr;
’S ha Leányát kérdezi,
Szemét földre szegezi.”
34.
„Hanem mikor énekének
Keserves bús hangjai
Csendes éjjel zengedeznek, –
Haja’ minden szálai
Felborzadnak, (mondgya Apám)
Annak, a’ ki hallgattya;
Hogy az esze majd megbomlik,
Belsejét úgy szaggattya.
A’ Nagypéntek’ keservei
Lehetnek bús énekei.
De most már majd egy hete,
Elnémúlt a’ Remete.”
35.
„Ő az! Ő az!” kiált Lilla,
Köny forrván-fel szemébe,
Hogy Dorkának e’ beszédgye
Eljutott a’ fülébe.
’S mikor éppen gondolkodnék,
Mit tegyen, mit ne tegyen?
’S szeme kinos érezettel
Csüggne Szent-Mihály-hegyen;
Íme belép ősz hajával
Az Apát, és bús arczával
Imezt mondgya Lillának
Kedves tanítvánnyának:
36.
„Béke néked, Boldogtalan! –
A’ bút te rég esmervén,
’S én is téged, ’s erős lelked’,
Hozzád bátran szóllok én:
Szent Mihályon voltam tegnap,
A’ Kápolnát ’s Remetét
Látogatni, – ’s megtartani
A’ Betegnek életét; –
(Egy a’ sorstól eltapodott
Szív volt az új Remete ott!)
De már halva leltem őt’,
A’ búban rég’ sínlődőt!”
37.
„Egy vén tölgynek a’ tövében,
Arczczal erre fordúlva,
Ülve halt-meg, – feje kínos
Melyére lekonyúlva.
Több napokig kelle néki
Immár halva ülni ott,
Mert felette néhány holló
Igen bátran károgott.
Kedves helyén ásattam sírt;
Szemem annyit régen nem sírt,
Mint mikor eltemettem.
Szántam őt’, mert szerettem.”
38.
„Ne tartózkodgy (mond a’ bús Szűz)
A’ holttat megnevezni!
Imre az, – a’ kiről beszéllsz!”
És elkezdvén könnyezni,
Megerednek siralminak
Elrekedett árjai.
Az Ősz némán inti, hogy az, –
’S tovább ezek szavai:
„Belevésvén fakérgekbe,
’S kisohajtván énekekbe
Szíve’ kínos érzetét, –
Kilehellte életét!”
39.
„Vidd-meg e’ hírt, ’s mond Apámnak:
(Úgymond Lilla) ne féllyen,
Tovább már, hogy Bodor Imre
Velem gyürűt cseréIlyen!”
„Vígasztallyon, (mond a’ bús Ősz)
Ama’ boldogító hit,
Hogy több öröm lesz jutalmad,
Mint a’ mennyit veszthetsz itt.
Szívének mintegy fedele
Feküdtt keblén e’ levele.”
’S néki adván Lillának,
Sírva indúl úttyának.
*40. *
„Te! szerelmem’ lángjainak
Boldogtalan kedvese!
Keblem’ fanyar kínnyainak
Tovább ne légy részese.
A’ mi bennem élet vala,
Neked, veled, benned élt;
De mind ez most oda hala; –
Nézz éltednek vígabb czélt!
Áldgyon Isten szerelmedért! –
Egy kínnya száz életet ért.
A’ Föld nyelvén hívedet,
Nyugtasd-meg már lelkedet!”
* 41.*
Imrének e’ levél fekvék
Már kiégett kebelén, –
Mint a’ forgács, melly holtt szén már
Az elalutt tűz’helyén.
„A’ te szíved elhamvadott! –
Az enyim még most is ég!
(Sohajt Lilla) de megszán majd
A’ földnél jobb ’s kegyesb Ég.
Jobb az Előbb az Utóbbnál
Annak, a’ ki már torkig áll
A’ bú-bánat-tengerben,
’S szíve már csak kínt ver benn’.”
42.
Menyhárt Úr megtartá szavát:
A’ Holttat felásatá,
Es hat lovon Szent Mihályról
Őt’ Keszthelyre hozatá.
’S Bodor Imre, ezer égő
Szövétnekek’ lángjában
Tétetett-le nagy pompával
A’ Keszthelyi kriptában.
Az életét megmentőnek,
A’ Leányát szeretőnek
Temetési pompája
Menyhárt’ kevély hálája.
43.
Az ablakról nézte Lilla
A’ temetés’ pompáját;
Szemét oda meresztette,
El sem vonván arczáját.
Eltünvén az szeme elől, –
Miben mintegy kedve telt,
A’ bús legott ágynak esett,
Mellyből – soha fel nem kelt.
Azt izente az Attyának:
Tartsa nyitva a’ kriptának
Ajtaját még számára, –
Bele száll nem sokára.
44.
’S úgy lett: el nem felejtette
A’ nép a’ történetet,
Hogy megújjúlt az, – ’s Lilla is
Bodor mellé tétetett.
Komor bánat ülé holttig
Menyhárt’ büszke arczáját;
Mosolygásra öröm soha
Nem vonítá-el száját.–
’S kik még élve lángolának,
’S elszakasztva kínlódának,
Egymás mellet fekszenek,
Mikor – már nem érzenek.
