Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Bár melly nevezetes és drága szempillantás az, a’ mellyben a’ tsetsemő e’ nap világra köszöntvén leg először édes annya’ karjai közé szoríttatik: de az emberi élet’ első szent pertzenésének ezt igazán nevezni még nem lehet. E’ tsak a’ testi lételnek azon időpontja, a’ hol fájától elválván a’ gyümölts, magában meg állapodik, hogy testalkotása’ törvényei szerént elintézett érettségre lassan lassan juthasson. Az Ember – az a’ kettős természetű Való – az a’ két homlokú Jánusz – a’ látható világra megjelenésének zsengéjét tsak akkor éri meg, mikor az önnérzés ébred melyében, mikor nem tsak önnön magát a’ körültte lévő dolgoktól meg külömböztetni kezdi, de a’ belső természetét-is már a’ külsőjétől érezve elválasztja. Azon időtől fogva két nevezetes tünemény virrad fel az Emberben; az egyik magára tekintve, a’ másik a’ külső világra nézve. Magára tekintve ugyan azon szempillantástól fogván kettősnek érzi magát az Ember; két ellenkedő izgát ’s ösztönt vesz észre magában, a’ melly kétfelé ingerel; ebből szűnetlen tusakodás és viadal ered, a’ melly szíve’ nyugalmát lehetetlenné teszi, azt szakadatlanúl addig háborgatván, míg a’ két ellenző fél az igaz Kultúrának alapos békességére nem lép, a’ melly szerént egymás jussait meg nem sértvén, és mindenik független maradván, még-is az egyik tsak azt kivánja és tselekszi, a’ mit a’ másik kiván és tselekszik. –

De nem tsak magában tapasztalja azt a’ kétféleséget az önnérző Ember, hanem annál fogva a’ külső világban-is, az egész természet szélén, minden ötletben, külső jelenésétől külömböző belső lételt keres, minden testben különös élesztő Valót bámulva lát, a’ földet ’s eget lelkesíti. Igy a’ gyermek, az érzékeny ifjú, a’ vad ember, minden fában fűben Drüászt, minden forrásban folyóban Nájászt, minden hegyben üregben Oreászt tsudálva sajdit; minden legkissebb testnek mozgását nógását valamelly Daemon’, Nymph’, Gnom’, Elf’, vagy más Tündér’ hatalmas mivelésének tulajdonitja; azért hitelt ád a’ bűbájosnak, a’ boszorkánynak; azért retteg a’ kisértetnek, az íjjesztő váznak, az éjjel járó lelkeknek láthatatlan befolyásaiktól; onnan származik a’ fetisch-tisztelet, a’ bálványozás, a’ buta állatok’ imádása.

Mennél inkább az emberi ész kifejlődésében előlépvén a’ természet’ erejit ’s törvényeit vizsgálja ’s tanúlja, annál jobban átlátja ugyan ezen jelenéseknek közelebb való okait. A’ tsudák meg szűnnek, a’ tündérek elenyésznek, a’ világból a’ sok lélek kipusztúl, és az ész, a’ természet munkáinak öszve-szerkesztetését úgy tekinti, valamint akármelly más mesterséges mű’ rúgóinak, kerekeinek és egyébb részeinek egymásba kaptsolását. Eképpen a’ természet’ rejtekéhez közelebb érni, a’ vad tudatlanságból származott bámulást és félelmet magától elháritani látszik az okos Ember: de más részről még sokkal nagyobb tsudákra akad. Feszes tekintete előtt a’ természetben előkerülő minden Szerek nyilván két fő rendre oszolnak, az érzéki, (vagy-is érezhető, látható, testi) és az érzékentúlvaló, (vagy-is érezhetetlen, láthatatlan, észi, lelki) Szerekre. E’ két osztályrész nem tsak igen-is egymástól külömböző, de épen egymással ellenkező, sőt egymást rontó és elenyésztő tulajdonságokkal bír, és egymást szegő törvényeket követ: mindazonáltal pedig tsak a’ kettőből forrhat öszve a’ világnak alkotmánya; tsak a’ kettőnek egyesüléséből eredhet a’ természet’ létele és minden munkája, a’ legkissebb porszemtől fogva a’ teremtésnek legfelségesebb remekéíg.

De miképpen férhet öszve a’ két ellenző elementom (ók-szer)? Millyen hathatóság egyesíti azt? Ki tudja a’ módját, a’ mellyen az érzekentúlvaló észi erő béhat a’ materiába ’s vele öszve forrván vagy olvadván életet ébreszt, virágot fakaszt, gyümöltsöt termeszt? – Megfejthetetlen titok marad ez minékünk. Híjjában igyekezik az emberi gyengeség annak szent lepelét elvonni, vagy épen általhatni rajta. A’ böltselkedő felekezetek’ legelmésebb állításai vagy szerkezetei – az Idealismus, Realismus, Synthetismus, Identismus ’s a’ t. – mind tsak annyi homályos métsek, a’ mellyekkel keresztűl világítani akarván, tsak az elő vontt kárpitnak sűrűségét velünk még jobban észre vétetik.

A’ természet’ téres színén pedig mindenütt, legparányibb dolgaiban és tüneményeiben-is, ugyan az a’ két ellenkedő elementom szoros egyességben megjelenik, ’s nem-is válik el egymástól, hanem ha az egyes testnek (individuumnak), a’ mellyben eddig együtt lakott, romlásával és vesztével. De nem minden jelenésben, avagy egyes testben, egyarányos mértékkel és képességgel találkozik meg a’ két elementom. Némellyekben a’ testiség haladja a’ lelkiséget, másokban ellenkezőleg a’ lelki vagy észi tehetség felűl múlja a’ testiséget, véghetetlen gráditsonként; a’ honnan-is az a’ határtalan külömbféleség származik, a’ mellynek mind nemeit, mind léptsőit, az atomustól kezdve a’ tökélletes ember’ formájáig tsudáljuk.

Más részről az emberi természet-is kettős (az az testi és lelki,) tehetséggel bírván, az egyikkel a’ külső dolgoknak érzéki szereit sajditja, a’ másikkal azoknak érzékentúlvaló részeit el-fogadja ’s magába felveszi. De valamint ez az emberi természet a’ tökélleteség’ póltzát, a’ valódi Kultúrát, tsak akkor éri-el, ha a’ kettős, egymással válhatatlanúl ki egyengétett, tehetség, ellenkedő erányzásaival felhagyván, közös jelességre jut: úgy a’ külső jelenések-is, az emberi természetre való vonzatjaikat tenkíntve, tsak akkor tökélletesek és kellemetesek, ha érzéki és érzékentúlvaló részei egyarányos mértékben szorosan egyeledett Egészet tesznek, melly az egyesűlt emberi természet’ törvényeinek – az igaz Kultúra’ principiuminak – meg felel.

Ebben áll pedig a’ Szépség, a’ melly magában az Emberben, kettős természetének egyenlő szoros egyesülését és virágzását nyilatkoztatja; egyébb külső ötletekben pedig azon formáit jelenti, a’ mellyek az emberi egyesűltt kettős természete’ törvényeivel megegyeznek. E’ szerént a’ Szépség, valamint a’ tsupa kedvességtől, úgy a’ merő eszességtől meg külömböztetve, az emberi Kulturával együtt jár. Mennél inkább kifejtődik az Embernek érzéki természete tulajdon törvényei szerént, úgy mindazonáltal hogy a’ lelki valósága-is benne szintén egyarányos előmenetellel tökéllesűl: annál nagyobb díszszel ragyog külső jelenése, annál magasabb póltzát éri el a’ tökélletes Szépségnek. A’ mennyi léptsőjét tehát ennek a’ kifejtődésnek gondolhatni, annyi gráditsát a’ Szépségnek-is lehet külömböztetni. Méltán azért a’ Szépséget az emberi jelesség’ symbolumának nevezhetni. Nyájas igazsággal énekel díszes Költőnk:

Innen könnyű megérteni a’ Szépség bájoló Erejének ’s hathatosságának okát; minthogy az embernek nem tsak testi külső alkotását külön, valamint a’ kedvesség, nem-is tsak a’ belső lelki indúlatját magánosan, valamint az eszesség vagy értelmesség, hanem a’ kettőnek egyesűltt természetét, annak törvényei szerént, elfoglalja ’s ketsegteti. Innen meg érteni a’ valódi szép’ míveknek ’s formáknak az egész emberi természet’ tökélletesitésére, és az igaz Kultúrának előmozditására foganatos béfolyásait.

Ezen tekintetből véve a’ Szépség’ Tudománya az Ember’ kimívelése’ Mesterségével, vagy a’ Kultura Tudományával egybe-áll, a’ honnan igaz hasznát és méltóságát meg lehet itélni. – Épen oda tzéloz édes Költőnk is,^* a’ ki Schiller után úgy énekel:^*