Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim;
’S bár néha könnyűim folyának,
Búval nem éltem napjaim’.
Mint lepke röpdesett mellettem,
A’ képzeteknek angyala,
’S zúgó veszek között felettem
Borúlt-el lángszin fátyola.
O Géniusz, karjaid’ Édenében,
Hellásznak omladékain,
Miként Dióne bölcsőjében
Merengtem a’ kény’ árjain.
Vigan derűlt-fel alkonyából
Előttem Róma, hét hegyén;
*Az a hét domb, melyeken az ókori Róma kiépült, átvitt értelemben az ókori Róma. (KFV., 444.)
’S Félistenimnek sírhalmából
Olümp felé lebegtem én.
Árnyaid köztt, Tíbur’
*Város Róma közelében, ahol a római előkelőségek nyaralói, villái álltak, költők dícsérték békéjét és szépségét; Horatius kedvelt pihenőhelye. (KFV., 445.)
szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Húllattam költőd’ sírdombjára
Epedt szemből hév könnyeket.
’S hol éneklője Cynthiának
*A Künthosz hegyének északi oldalán szülte meg Létó Apollónt, a művészetek görög istenét, ezért Apollónt néha Cynthiusnak is nevezik; ennek női párja a Cynthia, ami Artemiszt illeti. (KFV., 445.)
Zengette kellő lángjait,
Érzette szívem Páphiának
*Páfosz: Aphrodité ciprusi városa, ennek közelében született meg, kiemelkedvén a tengerből.
Ah! győzhetetlen lánczait.
Küprisz, Küprisz, szép tömlöczödben
Rabbá lennem mi jó vala!
Mi kedves olvadnom tüzedben
’S mint phönix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölembe dőlt az égi lyány,
’S elandalítám énekimmel
Mint hű párját a’ csalogány.
Óhajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni, szép Remény!
Ha napjaim majd alkonyodnak
Derűl e rájok újabb fény?
Imádott tárgynak ellenébe
Repűlnek e egykor szárnyaim,
Vagy tán a’ sírdomb’ hűs éjébe’
Megszünnek édes álmaim?
Oh vígan dűlök kebeledre
Vég sors, halálom’ jöttivel;
Engedd csak hogy sötét helyedre
Álmaim serge kísérjen el.
Fényétől bús lakod’ homálya,
Miként auróra, felderűl,
’S reám virúló rozsapálya
Mosolyg vad pusztáid körűl.
Kölcsey.
