Mi az Ember? egy kinyilt rózsa szál
A’ virító kornak tündéres kertjében;
Addig virít míg tövésre talál;
’S elhervad éltének legszebb idejében.
Mint örűlünk boldog napjainknak!
Fellengve azt véljük fél Istenek vagyunk;
Képét vesztvén ideáljainknak
Könnyes szemmel látjuk hogy megcsalattatunk.
Mit nem képzünk a’ szép jövendőnek
Ezreket igérő gyémánt világában;
Bármelly jók is a’ jelenlévőnek
Óráji, nem nyugszunk dajkáló karjában.
Oh! ki tudja, mit fedez előlünk
A’ titkoló kárpit sürű homályába?
Ki tudja melly pillantatban dőlünk,
A’ szerencsétlen sors’ prédáló sirjába?
Nem rég én is örültem éltemnek
’S Lelkemnek vágyási szárnyakat füzének,
Egy árnyalak maradt képzetemnek
’S a’ szép valóságok rendre eltünének.
Sohajtozva utánok pillantok,
Kezemet bágyadtan végbúcsúra nyujtom,
Titeket nem fedhetnek elhantok –
Én már óltártoknál fáklyámat nem gyujtom.
Mulékonyság tetőled megválom!
Boldogságom benned úgy sem reméllhetem,
Oh csak addig késsél örök álom!
Míg jó Barátimat egyszer ölelhetem.
Majd ha útjok lakom mellett megy el,
Rá ismérnek sírom’ mohosult kövére;
Oda jőnek ’s a’ barátság emel
Egy dalt Malvinának emlékezetére.
Dukai Takács Judit.
