Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Táblabíró Dlugóvszkynak most veszem levelét. Kér, hogy kiküldötségünk’ határnapja előtt térjek-be nála Dlugován.

Mit akar? nem tudom.

Kétségkívül bennem nem Kapitány, hanem Táblabíró Derry Tamásra lészen szüksége.

Ámbár szüléim halála ’s kormányatlan jószágaim Zászlóink mellől haza parantsoltanak: te, édes barátom, mind e’ mellett is, nyugtan lehetsz erántam. Esküszöm: vesztegleni nem fogok. A’ Hívatal lészen őrfalam, és a’ költés’ országaiban soha többé nem fellengezek. Külömbben is, mit használ egekben szántanunk és vetnünk, midőn aratnunk végtére is csak ide lent, a’ földön, kelletik?

 Egy kép, hasonló őhozzá! De nem! Tulajdon ő maga Theréz...

Megfoghatod e? Hiheted e?

Ő itt, itt ezen vidékben. Távol szülötte földétől!..

Ma, midőn indúlóban valék, előttem röpüle-el egy leeresztett-fedelü hintóban.

Boglárdon vártak szürkéim; ’s forspontosomat vissza küldém. A’ bíró’ házánál szállottam le. Épen akkor válta lovakat ottan egy ismeretlen uraság is. Hirtelen öszveismerkedénk.

Az Úr Derry Tamás, így szólla hozzám; ’s mi barátok vagyunk.

Kezet szorítánk.

Igen is. A’ te kebleden lehet pihenni. Te képes vagy a’ mennyei érzések elfogadására. Oh, azok a’ föld fiijai. Ők többnyire érczből vannak alkotva! Csak azon szív doboghat vissza melegen, mellyet a’ Grátziák varázsló vesszejekkel megillettek!

Elrettentem e’ szóra.

Gyanítani kezdém, mit képzel felőlem. Tudod, némelly gyermekibb darabjaimat kedvedért az Ujságlevelekben kieresztettem, ’s ezen barátom talán onnan ismeri nevemet. De nékem a’ költés soha mesterségem nem volt. ’S most, midőn ez úgy nyilatkoztatta ki magát, hogy ő csak költővel szővhet barátságot: tusakodtam, ha felőlem való álmából felrezzentsem e? Ereszd ősvényén a’ széplelkü ábrándozót. Ez vala elhatározásom.

’S ki volt ezen isméretlen? Báro Légh, Theréznek testvérbátyja anyáról.

Ölelés és csók pecsétlé-meg szövetségünket. Ellágyulva vált el tőlem, bár bizonyossá tevém, hogy Ügödön egymást látni fogjuk.

Hajts, hajts! kiálték több ízben kocsisomnak, kit békeséges tűrése már-már hagyogatni kezde. Dünnyögései eszméletre hozának, ’s tudakozgatám magamtól: De mi tehát az, a’ mi tégedet annyira vonz, ragad? Talán csak tünemény; semmi egyéb? ’S épen ezen pillantatban ugrik-fel mellettünk egy nyúl.

Nehezen leszünk szerencsések: mond inasom.

Puskát ragadtam. Reá gyujték. Az szaladt.

Hijában! Bokron és tövisen és kátyun keresztül törtettünk; ’s a’ vére-szakadt jövendölő kezembe került.

Melly nagy lett örömem! Megvalljam e, miért? Theréz lebegett lelkemben; ’s azt gondolám: Találsz – akkor ő tiéd! Dlugován ébredék fel andalgásaimból.

Udvar, ház, kertek, csűr – szóval minden, a’ miket itt megpillantottam, dúzs, gazdát sejdíttettek velem. Dlugóvszky folyosójában üle: egy piros-pozsgás, őszbe-hajlott pohók. Mellette szolgálóji kukoriczát fosztottak; előtte pedig egy butyoros Zsidó álla.

Isten hozta, isten hozta, édes Táblabíró Ur! Kati te, mozdulj. Széket. Férjfi cselédeim mindnyájan a’ pusztán vannak, mert egy kevessé el-késtünk a’ szántással ’s vetéssel, a’ nyomtatás is félen áll, a’ szüret is ma holnap nyakunkon. De külömbben is az én házamnál szakács nem szakács, inas nem inas, mindennek ez a’ commando-szava: Ásáte et kapáte!^* No, de mivel, szolgáljak? Kávé nincs házamnál. Én csak eleimmel tartok. A’ mi nélkül ők el lehettek: miért ne mi is?

Ez alatt a’ Zsidó nehányszor nyúla kalapja és botja után. Dlugovszky tartóztatá: Kérem, Salamon szomszéd, ne légyen kend olly méreg drágás. Már csak egy két forint a’ külömbség köztünk. A’ vevő is enged, az adó is enged; ’s topp, kész az alku.

Jelentém, hogy sokáig nem mulathatok.

Értem, értem. Sajnálom. Annyi mint az, Salamon: még egy pár juhbört is adok ráadás fejében. Táblabíró Urhoz pedig legyen továbbra is szerentsém. Azonban… De, hiszen tetszett venni levelemet. Mit? Vagy épen és egyenesen a’ magam tulajdon szájából akarja hallani a’ történetet? Szívesen; örömest. Es még is… Oh, ez az alku felette szívemen fekszik. A’ Zsidó meg van szorulva, ’s már egynéhány darab portékáját negyed áron vásárlottam-meg. Mondom Collega Úrnak, az egész dolog nem egyéb, mint egymást nem értés mátka és mátka között; ’s az öszvebékélés még édesebb leszen. Holnap mindent, mindent!

Tehát ajánlom magamat!

Szolgája, szolgája. Holnap, édes Collega Ur, holnap! – ’S röpültem Ügödre.

Theréz itt van, Ügödön van. Láttam őt. Egy házban vagyok vele. Képzelted e valaha ezen szerencsémet? De, o barátom, mint el van ő hervadva! ’S vallyon reám ismert e?

Még napvilágon értem ide; ’s egyenesen a’ Báró udvarába hajtattam. Csak nem egyszerre érkezék velem a’ Báro is. Legalább Theréz elébe egyszerre léptünk.

Nyugtalanság és félelem látszott a’ szép angyal’ ábrázatján: ellenben testvérének minden mozdúlata örömet és diadalmat árúlt-el.

Nyertünk! ugymonda.

Theréz könyűbe olvadt tekintettel hagya magunkra bennünket.

Oh, barátom, mint ohajtottam a’ titok leple alá tekinteni. A’ helyett, hogy környülállásaikban csak legkisebb részt is vehettem volna, a’ Báró, viszontlátásunk által elragadtatván, panaszokra fakadozott.

Jer barátom, kiálta; ’s karomba öltvén karjait, az ablakhoz vezetett. Nézd ezen vidéket. Nem hazánk e ez itt, kis képben? Amott a’ sík lapály gazdag reményben mosolygva, túl rajta a’ kopár sziklák, hol, mint Mídásnak kezében, minden arannyá változott! ’S itt is amott is a’ folyamok csörgedező tükrei! ’S mind ezek között paripáink, juhaink és tulkaink – mindnyájan ugy születve, mint ezen paradicsom’ termésétől várhatni. Egyedül az ember az, ki szülötte földére érdemetlen. Ennyi század lefolyta után még csak most ébredez hajlandósága nyelve eránt. Pedig melly nyelv ez! Mivé nem varázsolhatnák szép-művészei, a’ költök?! De ápolgattatunk e? Mostohák vagyunk édes anyánk kebelén.

Én, folytatá tovább; csak nem gyermek koromban árultam el érzéseimet. Keveset várhatni belőle: sápítának nevelőim. Egy magyar Mágnás minden tartozna lenni mindenekben. Előáll a’ felkelés, akkor ő katona; Országgyűlésre hivattatik, akkor ő törvényalkotó test; iskoláink’ kormányát kell felvállalnia, ’s akkor ő tudományos ismeretek nélkül nem szükölködhetik: ’s íme Ügödy csak képzeletével játszodoz. A’ két elsőbb pályán magam is megfordultam, ’s nem minden kedv ’s készület nélkül. De mi lön sorsom? Felkelő tiszteim megszollítának, orrok alatt mosolygva: Nem csinálnék e a’ Regulamentból hősi költeményt? Követtársaim azt tanácslák, hogy nyelvünk polgári divatja eránt tett értekezésemet adnám ki versekben. ’S ezer meg ezer illyetén történetek. Makacsságom annyira ingereltetett, hogy mindentől lemondván, egyedül literaturánk menetelében és virágzásában vettem részt. Igy tölt el eggyik nevezetesebb városunkban ifjuságom. A’ városi mulatás, könyvtáram, ezen felül játékszínünk megállapítására tett segítségeim, leginkább pedig két elvesztett pöröm kenytelenítettek Ügöddel megelégednem. Az minden örömem, hogy szerencsétlen Therézem osztozik gyönyörködéseimben, ’s gyakorta meglátogat.

Épen kérdést szándékozám tenni; de nem volt bátorságom. Féltem, hogy álmom elröppen.

Vacsorára csöngetének.

Theréz rosszúl volt; ’s a’ Báro nem távozhatott tőle. Egyedül ültem. ’S most, midőn soraimat írom, éjfél van. Aludj csendesen!

Dlugóvszky öszvebékélleni Therézzel akar – ’s én általam?

Oda vagyok!

Imádkozzál érettem, hogy kétségbe ne essem!

Lemondottam reményeimről; csendességem visszatért. Tudósítalak.

Ma a’ kisbíró hozzám jöve, hogy valamelly Tekintetes Ur kéret: aláznám-meg magamat a’ Notárius házánál. Megigérkezém.

Belépek; ’s Dlugóvszkyt villás fölöstököm mellett találom. Örömmel tipegett felém; ’s utolsó falatjának rágcsálása között így kezdé történetét.

Mihelyt a’ harminczba derekasint beköszöntöttem azonnal kötélességemül tevém, hogy megházasodjam. Feltételem hamar betellyesedett. Egy gazdag háznál jelentém magamat, ’s a’ szülék kapva kaptanak rajtam. Isten dicsekedésül ne vegye, csak volt annyicskám, a’ miből egy feleséget böcsületesen eltarthattam; bizony csak volt azt a’ mit a’ téjbe aprítanom. Hogy a’ madarka kezem közül ki ne röppenjen, hamar öszveesküdtünk. Azonban a’ Báróné betegségbe esik ’s meghal; ’s utána csak hirtelen az Ipam is ő Nagysága. Tudnivaló, hogy mély gyászba öltözém, noha az egész jószághoz illy hevenyében hozzá juthatni, a’ legnagyobb keresztyén bánatját is megtántoríthatja. Később látám, hogy ez a’ halál rám nézve veszedelmes. Mátkám egybekelésünket hátráltatni akará: azt gondolám hogy a’ gyász miatt; Hidegséggel viseltetett erántam: ’s én szüléi után való szomorúságát vetettem okúl; kértem, sürgettem, nógattam: kövessen! Nem! Legalább tehát előre kezemhez foglak szoktatni! ’S hozzá kezdettem a’ leczkézéshez.

Hiszi az Úr, hogy eleinte mosolygott, midőn első szüleinket, Ádámot és Évát, mustráúl említém? Ugyvan, úgy történt. Én őtet cziczámnak szóllítám, ő engemet eleink példája szerént kendezni tartozott – vagy inkább csak tartozott volna, mert a’ titulust többnyire mindég ki-kerülte. Másik kívánságom az volt, hogy egybekelésünk napjától kezdve, szünös-szüntelen magyar főkötőben járjon. Mit? Hát ez nem helyes kívánság volt e? Oh Uram, az illyen régi szokások alatt sok fekszik.

Jol jut eszembe, hogy gyermekkoromban ujság volt házunknál a’ könyv, ’s a’ midőn leány testvéreim könyvhöz nyultak, ’s ez csak ünnepeken történt, épületességre tartozandókat olvasgattak. Hát az én cziczám! Csak elhültem belé, midőn testvérétől egy rakás könyvet kapott. Felnyitok eggyet, felnyitok mást. Hát volt közöttök valami üdvösségre tartozó? Egy sor kevés, Uram; de annyicska sem volt. Hohó, gondolám magamban, ez rosz, ez veszedelmes. Ha kedvemet teljesíteni akarod édes cziczám, mondj le az olvasásról. ’S mit felelt? Soha sem felejtem el. „A’ szent természet légyen tehát ennekutána könyvem; annak kebelébe öntöm ki érzéseimet.” Érté az Úr? Szent természet! Szent? Melly káromlás! ’S mit értett ő a’ természet keblén? Mit tészen az: érzést kiönteni? Szó ide, szó amoda. Ez nem egyéb, mint elmeháborodás’ előljáró postája.

Mi történik? Szemesebb kezdek lenni eránta, kérdezősködöm, lesegetek, híreket kapok; ’s végre kisül, hogy jövedelmeit csak úgy hajigálja a’ sárba, mintha azokat a’ szemeten szedte volna. Mikor – csak gondolja Collega Ur! egyetlen egy magyar könyvet sem nyomtattak, hogy az én cziczámnak neve az Előfizetők között ne volt volna. Neszeneked olvasás: imhol a’ gyümölcse. Ez merő tékozlás, pazérlás, fecsérlés, vesztegetés. De így van, midőn az ember a’ fát maga alatt vágja; így van, midőn még az országgyűlésen is azt sürgetjük, hogy nyelvünk miveltessék. Kell kés, szükség van reá; de nem gyermek kezébe: kell könyv, kell olvasás; de koránt sem Asszonynak. Kalendáriom nekik; ’s vége!

Bezzeg ha ezen épűletes beszédemnek valami sikere volt volna! Azt gondolja az Ur, hogy megköszönte? Dejszen. Befagytak ajkai.

Márton, mondék inasomnak; lódúlj a’ Tiszteleteshez: kérd nevemben: imádkozzék ő Nagyságáért, mert már elállott a’ szava. Tán elmosolyodott ezen gyönyörű elméskedésemre? Koránt sem. Némább lett a’ halnál. Sőt könyekre fakadt.

Hanem, bezzeg a’ mit nyelvecskéjével elmulasztott, azt cselekedetével eléggé helyre ütötte. Egyszer csak hült helye. Csak úgy hagyta itt potomra ezt a’ szép jószágot; ’s azután bátyját ültette belé. Az is csak ollyan magam sem tudom mi féle teremtés.

Csak várom, csak várom. Győztem biz őt várni. Napok múlnak, hét múlik; minden hijában.

Nem képzelheti az Úr, mennyi kárt vallottam ezen idő alatt gazdálkodásomban. Nem volt sem éjjelem, sem nappalom; szüntelen aggódtam, tünődtem.

Épen utána szándékoztam; ’s betoppan nálam egy Eskütt. Egy hosszú levelet nyujt által. Olvasom: Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat Táblabíró Urnak! Ehol la! Még egybe sem keltünk, ’s még is – Elváló Pörbe idéztetem! Pedig későbben meg súgták, hogy ezen lépés felől az én cziczám semmit sem tudott. Az egész dolog bátyjának koholmányából sült ki. Az öszvebékéltetésekről nem szóllok. Elég az hozzá, hogy a’ megteendők megtétettek, a’ pör végső útján van; ’s könnyen meglehet, hogy az alatt míg én itt hosszasan beszéltem a’ történetet, a’ nékem kedvező itélet kikiáltva is vagyon. Azonban a’ felesleg való cautela nem árt. Collega Úr mindent elkövethet. Csak eggyet kérek ki. A’ többi kiküldött társainknak is írék. Tessék bevárni azokat is.

Köztünk legyen mondva, az én kedves mátkámnak szép jószága van, ’s még bátyjáról is jó rakáska néz reá. Az illyen pótolékot nem örömest engedi az ember más bitangnak, most, Isten velünk! Egy szót se a’ felől, hogy eggyütt valánk!

Dlugovszki bocsánatot kére hosszas beszédéért: én is azt kérek tőled, édes barátom.

Ölellek!

A’ békéltetők, hála Istennek, mind ez ideig meg nem jelenvén, a’ Bárót keresém fel. Irásai és könyvei között találám.

Épen jókor jösz; monda. Nézzd értekezéseimet. Szóllj, mint vélekedel ezen tárgyak felől?

Így és így! felelék.

Végtére barátságos kérdéseinkből ’s feleleteinkből egy egész kettős-beszéd szövődött. Halljad.

Báró. Mit gondolsz? Vallyon lehetne e nekünk mythológiánk?

Kapitány. Vagynak nemzetek, mellyekről a’ Hisztóriának oklevele nincsen, hogy azok sokistenüséget gyakorlottanak volna; ’s ezek között találjuk a’ mienket is. Eldődeink, mint Platon a’ legrégibb népek felől állítja, a’ magok polgárságának bölcsöjében a’ napot istenlették.

Báró. Sokszor gondolkozám a’ Magyarok istene felől, ha vallyon ez egy volt e a’ nappal?

Kapitány. Én nem látok kulcsot ezen tárgyhoz: megvallom.

Báró. Mert némellyek mythológiánk’ nem létéből akarják vitatni azt, hogy eleinknek a’ költésre szellemek nem volt.

Kapitány. Ha jól emlekezem, leginkább nemzeti characterünk ellen tétetik vád. Azzal terhelnek, hogy Leo Császár ’s Prümi Apát Regino már 889 évek körül is ugy ismerték Magyarjainkat, mint büszke, tüzes: de magokba zárkozott kevésbeszédü népet. Sőt még ma is szomorgás és büszkeség az, mellyekkel charakterök megbélyegeztetik. Pedig kétséget szenved: ha ezen tulajdonságok az ízlésre, ’s ennél fogva a’ szép művészségre alkalmatosok e?

Báró. Annyi bizonyos, hogy költőink bajnokai is illyetén sajátságokkal festetnek.

Kapitány. Erős és heves nemzetnél a’ művészség’ gyönyörüségei elrészegültségig terjednek; ’s az illy mértékü indulatosság elsüllyedést ’s bágyadást okoz: innen magyarázgatám én magamnak azon észrevételt, hogy a’ Magyar sírva tánczol, sírva énekel. Külömbben nem képzelhetem, hogy a’ szabadság magas érzése a’ szolgai martalék busongásának hajlandóságával egy és azon kebelben mint férhetne-meg.

Báró. A’ nyiltkedvü nép örömest sző társaságot, örömest gyül-öszve.

Kapitány. Igenis. És mennél többfélék ’s gyakrabbak az illy örömünnepi öszvejövetelek, annál távolabb vagyon onnan a’ szomorgás: mert az örvendezőnek nyugtalanságul szolgál, ha nincs kebel, hová kiömölhessen; a’ bús ellenben magába és magányba vonúl. Pedig hányszor ülnek illy ünnepeket Magyarjaink!

Báró. A’ vendégfogadás nálunk, nem parancsolatokon épült, mint némelly nemzeteknél, de igen a’ szív leggyökeresebb érzésein; ’s elég nemes házaink találtathatnak még ma is ollyanok, mellyeknek udvarát nem őrzi kapu annak jeléül, hogy oda a’ vándor mindenkor betérhet.

Kapitány. A’ szivesség hasonlóképpen nem komor busongás szüleménye; mert a’ bú gyűlöl inkább mint kedvel, ’s inkább tol, mint fogad: a’ Magyar pedig a’ németet sógorává, a’ tótot komjává, a’ czinczárt diákjává felesleg is avatgatja fel.

Báró. Ha hitelt érdemelhet azon vád, hogy a’ Magyarnak tüze ollyan láng, melly magas oszlopban kél ugyan, de fel és el egyszerre tünik: úgy ez is nem nehéz, hanem könyüded sebes vérü ifjúra mutat, a’ ki egy régi danánk szerént:

 Eleinket folyton folyó egyenetlenség dúlta egymás között. Bizony a’ versenyküszdés bágyadságból vagy csüggedelemből nem forrhatott-elő.

Kapitány. De sok még itt a’ kérdés. Péld.

Vallyon nem volt e nemzetünk’ vállain teher?

Nem bágyasztá e valamelly elő-és visszaérzés?

Nem hasonlíta e sorsa Baróti Szabónk’ diófájához?^*

Nem lehete e némellykor a’ jólélés, jóllakozás is ok az elbúsúlásra, a’ midőn az érzéki és lelki erő között tartandó eránysully elmozdíttatván, az elsőbbség a’ testnek adaték, ’s ez a’ lelket szolga-martalékjává tevé?

Báro. Az is lehetséges, hogy nemzetünk a’ maga nyugotra lett általplántáltatását épen úgy sínlette, mint minden illy túlültetés a’ természetben; ’s régibb korai felé vissza-vissza-sohajtozott.

Kapitány. Hogy a’ költésben igen régi hagyományokat nem bírunk, annak okai koránt sem Nemzetünk’ sajátságában feküsznek. Mind azon útazók között kiket ezeknek társok, az érzékeny, említ, csak maga a’ gondtól üres Yorick az ki környülállásaival játszodozhat: azon vándor ellenben, ki buzgánnyal vállain, vérrel ázva vonja lépéseit, felejt Tihanyunk Nümphájával zengzetet váltogatni; ’s hadi történeteink ezen öszvehasonlítást eléggé igazolhatják.

Báró. Osztán az időnek oklevelei sem mindég hitelesek.

Kapitány. Sőt némellykor épen ellenkezőt magyarázunk azoknak sötét gothbetüjikből; gyakorta történvén, hogy az érdemest a’ környülmények zavarjai elsüllyesztik, az érdemetlen pedig korról korra, maradékról maradékra fenn lebeg.

Báró. Nekem ugy látszik, hogy nemzetünk Gáncsolójinak ítéletébe még más csalódas is avatta magát. Ők csak azt veszik művészségnek, melly a’ nyelv által vitetik véghez; ’s minthogy régibb nyelvtörténeteink remekmívekkel nem dicsekedhetnek, azonnal kész a’ következtetés: hogy eleink fellengző lélekkel megáldva nem voltak. Pedig nem csak az poesis, mellynek köre a’ gondolat ’s szárnyas eszköze a’ szó: a’ táncz épen ugy metriconja járásomnak, mint beszédemnek az ének. ’S íme nemzetünk a’ tánczban és muzsikában lelkesedését lelé, ’s annyira, hogy mind a’ kettőt a’ maga eredeti sajátságával pecsételé-el.

Kapitány. ’S még is kétlem: ha poezisünk kifejlődését nem nemzeti sajátságunk gátlotta e? Idegenek lévén attól, hogy nézetésül vagy hallatásul közre kitegyük magunkat, muzsikusaink és henkerjeink ugyan azon egy népsepredékből választattak.

Báró. Ezen idegenség annyival figyelmesebb tekintetet érdemel, minthogy az alsóbb rendü hazánkfiaiból is kitör.

Kapitány. Nem értelek.

Báró. Tapasztalhattad, hogy azon népfelekezet között, kiknek országunk fészket ád, a’ Magyar az ki a’ maga vigadozásait legkevesbbé zajogva nyilatkoztatja ki. Ő ritkán dalol eggyütt és többed magával.

Kapitány. Ridegségét büszkélkedés szüli e mindenkor, vagy néha-néha szerénység is? e’ részben nehéz bizonyosig, nehéz valóig eljutni.

Báró. Annyi igaz, hogy a’ productiótól való idegenkedés gátolja még ma is a’ müvészségnek eggyik nemét –

Kapitány. A’ theátrumot. Magyarjaink a’ színjátszást, kivált az alsóbb Comicumban, characterök alatt valónak képzelvén és állítván.

Báró. Elfelejtettem Magyarjaink örömünnepei között említeni azt, hogy sok helyeinken még temetkezés alatt is mulatságos öszvejövetelek tartatnak, ’s táncz és billikom által enyhítik a’ veszteség’ sebeit.

Futnom, távoznom kell! felkiálték tegnap estve, minekelőtte feküdni mentem; ’s rendeléseket tevék, hogy reggel indulhassak.

’S íme, itt vagyok még ma is!

A’ Báro sejteni fogta szándékomat; ’s midőn fogatni akarék, minden kerekeim kivoltak szedve kocsimból. A’ kávézás alatt ismét marasztott; ’s kifordulván; testvérét hívá közbenjárójának. Talán nem fog elhagyni bennünket, ugymond Theréz; míg egy történetben nem részeltetem.

Oh, barátom, melly boldogság vala a’ következendőket hallanom; ’s az ő szájából!

Szüléim ez előtt néhány esztendővel az őszi melegebb napokat Budán töltötték, rokonaiknak társaságában. Atyám nem szerette a’ zajt; ’s a’ Vízivárosban tarta szállást. Alig mulatánk ott két hetet. Egy nap’, dél felé, tűz ütött-ki a’ Ráczvárosban. A’ szél feltámadt; ’s égő üszköket tépett, szórdozott ide ’s tova. Még távol valánk a’ veszélytől. Azonban, csak nem egyszerre, jaj, lárma és kiáltozás hallatszik hozzánk; ’s udvarunk el van borítva füsttel. Szabadúlni akaránk. Alig volt lehetséges. Jobbról és balról és szemköztt – mindenütt füst és láng és falszakadások. Szegény atyám, egy testes kövér ösz, első volt a’ kilépésben; ’s az anyám és én, háznépeinkkel eggyütt, követtük. Mint levénk oda, midőn megijedésünk’ első zavarából magunkhoz térve, körűlöttünk kerestük és nem találtuk. Képzelheti a’ feleség’ és magzat’ kétségbeesését; de képzelje örömünket is; midőn az Elveszett, a’ Siratott, könnyeinknek visszaadaték. Hintó álla-meg előttünk: ’S, imhol megmentőm; rebege atyám. És – boldog Isten! melly különös öszvefűződés! felkiálta. Ellenségemnek vére az, ki életemet a’ magáénak koczkáztatásával kiszabadítá: Ő Consil. Derrynek gyermeke; ’s mátol fogva nekem és nektek és mindnyájunknak rokonbarátunk. Ah, ezen szövetség csak álom maradott. Barátunk eltiltaték tőlünk. Megvallom, külömbben is a’ titok, csak boldogoké: a’ visszaemlékezés… az elveszett reménység ő…

Itt van ő, Theréz! kiálték. Jőjön Nagysád, tegye boldoggá imádóját. Szüléink öszvebékéltek a’ sírban. Mi egymásnak vagyunk rendelve ’S leomlottam lábai előtt.

Ah, barátom! Épen ekkor lépe be testvére. Theréz süllyedt szemekkel távoza el.

Örvendek; mond a’ Báró. A’ mint látom, ez szerelemvallástétel. Szinte most akartalak tudakozni: ha Eleinknek költeményeikben volt e szerelem? Hol nincsen az elömölve, áradva? felelék zavartan. Nem elég; ugymond. Először külömbbséget kell tennünk a’ szerelem és szerelem között. Ezen érzemény a’ szerént, a’ mint egyik századnál az asszonyiság becse a’ férjfiúinak, másiknál pedig ez amannak inkábbá vagy kevesebbé alárendeltetve volt – két külömbböző, ugymint természetes és érzékeny alakban nyilatkoztatta-ki magát. Athén és Róma csak az elsőbb formával bírtanak. Később a’ kereszténység morálja a’ két Nem között szorosbb korlátot kezde vonni. Majd, az örök egymástól-elzárkozásnak fogadástétele egyik dicsőségesebb neme lön a’ rénynek. Így állott-elő a’ Lovagoknak sentimentalismussal-tellyes kora. A’ mind inkább kevesebbedett élv, ’s annál több kívánat, a’ szük korlát ’s annál feszülőbb vágy – mind ezek a’ magok tusáiban szivtől velőkig űzetve, az érzékeny szerelmet vagy az ugynevezett petrarchismust varázslották-elő, melly a’ maga Laurájit^* gloriával körül-fonván, azokat csaknem imádás tárgya gyanánt éneklette.

Szerencsémre kocsizörgés hallatszott. A’ Báró kitekinte; ’s ment. Én pedig vissza ismét Therézhez: fájdalom, csak – képzeletemben.

Oh barátom, mi a’ halál? Csak percz, mint maga az élet. De a’ haldoklás: az iszonyú ’s rettenetes. ’S még ennél is kegyetlenebb lelkünk habzása, függőben létele a’ nyereség és veszteség között!

Túl estem mindenen. Nehány nap múlva karjaim közzé foglak szorítani.

Mihelyt ábrándozásaimból felocsúlni kezdettem, azonnal eszembe jutott a’ vendég érkezése; ’s bár el valék sötétülve, engedtem az illendőség törvényének, ’s felmenék.

Belépek. Kit látok? Derék jó Alispányunkat. ’S mind ő, mind Theréz, mind a’ Báró jelentéssel-tele örömorczával mosolygának előmbe. A’ Viczispány öszveölelt, ’s megcsókolt. A’ mint hallom, öcsém katonásan bánsz a’ dologgal; jösz, látsz és diadalmaskodol. ’S te, a’ ki nem régen múlatsz megyénkben, honnan tudhatád meg, mi kincs vagyon itt elrejtve? Nem értem Uram Bátyámat; mondék. Hiszen a’ Vármegye engemet Ügödre deputált. Annyi igaz; ’s a’ kiküldöttségnek Collegám is eggyik tagja. De épen ő tőle tudom, hogy megjelenéstek’ határnapja kiszabva és tudósítva mind ez ideig sincsen.

Dlugóvszkynak levelét akarám mutatni.

Követem, követem igen szépen! kiálta Dlugóvszky fuldokló lélekzettel berohanván. Inasa vevé köpönyegét, ’s ki akara fordulni. Megállj! Mit is akartam mondani? Bizony nem volna csuda ha az ember e’ tenger bajban eszétől távoznék: majd fejem füsti megyen. Szolgájok, kedves Uraim! Engedelmekkel.

’S leült.

Pedig hogy szerencsém vagyon előadni környülállásaimat, kedves Uram Öcsém, Viczispány Ur előtt. Most hallám meg szerencsés ide érkezését. Csak ki fúhassam magamat, mingyárt… Úgy! Majd el is felejtém. Márton, lódulj vissza, ’s mond meg a’ Tiszttartónak, hogy a’ csürből egy szem magot se húzasson ki. A’ szóráson, törik-szakad, jelen leszek.

Az inas ment.

Szemmel kell tartanom tiszteimet, ugymond Dlugóvszky; mert a’ hívatal csak hívatal a’ gazdaságban is. De a’ dologra tehát. Jobb lábát a’ balra fel rakván, nehány krákogása után, így folytatá.

A’ mint elváló ügyem elindíttaték, legelső gondom az volt, hogy a’ pör tengelyére és kerekére valami zsiradékocskát készítsek. Juhászod a’ veszendőbb birkákat már félre csapta; harmadévi csátés szénádnak nem sok hasznát veszed; egy két verem búzád dohoskás; a’ tavali rothadt szőlőből szűrt boraid nem tartósak: mind ezekből a’ házasság védelmező Tiszti Al-Ügyész Urnak juttathatnál valamicskét; külömben is ajándék-marhának nem nézik fogát – ekképen tünődtem magamban. De előre és mingyárt? A’ kölcsönös egyezés azt tartja: adok, hogy cselekedjél. ’S hátha te, Dlugóvszky Bénjámin adsz, ’s az Ügyész Úr még sem cselekszik, legalább nem cselekszik úgy, mint te akarnád. Bíz ez könnyen megtörténhetik. Egyik bajom másikát érte; ’s az ajándék csak igéretben maradt.

Nincs olcsóbb a’ tanácsnál. Neked, mondék magamnak; a’ feleségvételről remek gondolataid vagynak. Nem vehetne e hasznokat a’ Tiszti Al-Ügyész Úr? Sőt inkább igen is nagyon. Berándúlok tehát a’ városba; ’s meglátogatom. A’ tárgyba ereszkedünk. Előhozom egyik erőségemet, ’s ő álmélkodik; én fejtegetem; ’s ő ostromolja; én alkalmaztatom az alkalmaztatandókat, ’s ő felkél, ’s kezeit hátúl öszvekulcsolva, sétálgat. Én ismét kezdem vítatásomat: Minden törvényes állapotban az a’ legelső kérdés, ha a’ tárgy személy e vagy dolog. ’S mi a’ leány, tudniillik a’ magyar? Persze, hogy minden ember ezt mondja reá: személy. ’S miért? Mert nem lát tovább az orránál, azaz a’ mindennapi vélekedésnél. Azonban kérdezzem csak: Vallyon a’ mit elidegeníteni lehet, micsoda? Dolog, nem de? Hát mi volna más? ezt fogja felelni. Ugy de a’ magyar leány nevében hordja a’ maga dologiságát, eladódhatóságát: a’ midőn közönségesen eladó leánynak hivattatik. És így…

A’ Báro beszédébe vágott.

Határtalankodás mindenben, ’s hol igen fennt hol igen alant lebegés, ’s fáradság még a’ nyugalom pillantataiban is, ez férjfiúság, az asszonyiság pedig határ, rend, mérték, letelepedés, sőt még a’ fáradozás órájiban is nyugalom. A’ mi éleményünk félszin vagy ál élemény, mert nem élni hanem élendeni vágyunk, mert nekünk minden csekély, ha jelenvaló: az asszonyiság’ éleménye egész, tellyes sőt többszerü, mert nem csak a’ jelent öleli, mint a’ gyermek, hanem az elmúltakat is. Mi toljuk magunkat az aggság felé: ők pedig vissza- visszafordúlnak ifjuságoknak eltűnt koraira; ’s így a’ mi érzésünk játékainkban is komolyság – az ő érzések ellenben komolyabb helyzeteikben is játék. Onnan e bennök ezen örök gyermeki játszás, hogy mindenik születendő gyermekeikkel visszaifjulhatván, azokat annál gyöngédebben ápolgathassák? Avagy ezen anyaságtól ered, hogy ők a’ legtisztább emberiséget végiglen megőrzik? Elég az, hogy az ő apró de örök foglatosságok még a’ természet szüleményeinek, plántáknak és virágoknak, dajkálkodtatásokig is kiterjed; ’s hogy azok, kiknek ember és természet mintegy emlőjökre függesztettenek, ember és természet eránt valóbb és hívebb, nagyobb és mélyebb érzésekkel vonzódjanak: tagadhatatlan. A’ poezisnak is e’ kettő a’ tárgya. Nem történhetik tehát másképen, mint hogy a’ költő asszonyi sajátságból nyer érzéseket; ’s megjegyzésre méltó, hogy a’ természet az ihletés’ erejével asszonyainkat áldotta-meg, a’ szűlés’ terhét és örömeit a’ férjfiak’ rendeltetéséül hagyá; a’ midőn poetáskodó szépet találni olly ritkaság, mint nem csuda az, ha a’ Delphi lángot^* kebleinkben ők lobbantják fel. Szükség tehát csak ezért is, hogy a’ két Nem illő közelségben álljon egymáshoz; szükség, hogy az asszony se több se kevesebb ne légyen mint: embertárs.

No – ’s képzelhetik e, folytatá beszédét Dlugóvszky; képzelhetik e, mi lett a’ Tiszti Al-Ügyész Úr felelete? Nem egyéb, mint ezen szavacska: Megfoghatatlan! ’S mi lett a’ következés? Tanácsomat nem fogadá el; erőségeimet nem iktatta a’ pörbe; ’s ügyem a’ maga első csatornáján csak folyt, csak folyt, ’s végtére is a’ szegény Dlugóvszkynak nem kedvező ítélettel szúrták-ki szemét. Úgy volt. Hiszen tudja kedves Uram Öcsém, Vicispány Ur. Ha a’ Táblabíróságból annyi haszon sem cseppenhet, hogy az ember a’ maga hívatalának tékíntetéből egy lárifári pört megnyerhetne; úgy jó éjtszakát neked, Hívatal. Igy szóllottam; ’s búcsut vevék a’ zöld asztaltól.

Vallyon a’ barátság’ útján nem remélhetnék e valamicskét? Ki tudja? Talán igen; talán nem. Ezen elmélkedésem alatt érkezik hozzám a’ Tekintetes Vármegyének kegyes Határozása: hogy Derry Tamás Táblabíró társammal Ügödre ki-küldve vagyok. Kéz kezet mos, ’s holló hollónak nem vájja-ki szemét; ’s ő társad. De nem ismered személyesen. Semmi. Házas; tudja, mint kell szívet engesztelni. Egy szó annyi mint száz: Derry Tamás Romvártt, legjobb szószóllód ’s békéltetőd lehet. Tehát írok neki, de csak amúgy homályosan. Ezt mondám és cselekvém; ’s levelem ment. Ő pedig itt van.

A’ bátyám mosolygott; ’s szólla:

A’ Derry nemzetségnek egyik legnevezetesebb fundálója, ha jól emlékezem, Gedeon, lelkes egy férjfiu volt; de könnyen hitt és hamar csalatkozott. Egy történet, melly nem ide való, felette nagyon megbuktatta; ’s bizodalma helyét örök kételkedés foglalá el. Hihetetlenségét maradékaiba is által akará plántálni; ’s végrendelésének egyik pontjában azt hagyá: hogy a’ tőle származandóknak elsőszülött férjfi magzatjaik a’ szent keresztségben Tamás nevet nyerjenek.

Dlugóvszky figyelmezett.

Igy szaporodának el közöttünk a’ Derry Tamások. Ha Bátyám Uram gyűléseinktől el nem vonta volna magát: úgy most pirulásától meg-kimélhetném. De szóllanom kell.

Csend lett.

Fogta hallani Bátyám Uram, hogy Consiliarius Derry Tamás, ’s Theréz’ atyja, a’ Generalis, idegenségben voltak egymás eránt. Ugy volt: valamelly pör miatt. Ebben az utóbb leve győzedelmes; az elsőbb pedig veszte. Csak nem ekkor tőrtént, hogy a’ Consiliarius fija a’ Generalist a’ Budai tűzvészből kiszabadítá; ’s a’ két ellenséges ház gyermekei, fiu és leány, egymással megismerkedtek. Békét remélle minden. A’ remény hazudott, mint többnyire mindég. Az eggyetlenegy fiu katonasághoz tolatott el; ’s szüléinek haldokló szemeiket idegen kezek fogták be. A’ Generalis házánál is beköszöntött a’ szerencsétlenség. Egyetlen leányok – mint feláldozándó, oltár előtt álla már; de a’ kés kitépetett mészárlójinak kezeiből. Az engedelmesnek szüléji, minekelőtte a’ rettenetes tökélletességre mehetett volna, hirtelen elhaltak; testvére pedig törvényeink szent karjaihoz folyamodott, szerencsétlen húgának erőszakolt esküvését feloldani: ’s lépései szerencsével koronáztattak. A’ deréklelkü leány tisztelte a’ világ’ vélekedését; ’s áldozatúl akará felszentelni ifjuságát, reményeit ’s boldogságát a’ becsűletnek; ’s egybekelést forgatott elméjében. Ez alatt az ifju Kapitányságig küszde fel. Azonban Gyámbátyja, Derry Tamás Romvártt, tudosítja, hogy jószágainak gondviseléséről lemondani kénytelen. Ez nyugalomra lép, ’s visszatér. Főispányunk Táblabírósággal tiszteli meg. Kiküldetik egyszer, kiküldetik másszor ’s maga eránt figyelmet támaszt. ’S midőn most legközelebb kiküldetnék; feltalálja azt, kit óhajtott – ’s Bátyám Uram által!

Dlugóvszky hosszu lélekzetet vett, ’s megtörlé homlokát. Hm, hm! különös. Majd meglássuk. Én ugyan nem engedem, nem hagyom. ’S vége!

Ez volt utolsó szava; ’s az ajtót reánk csapá.

Haszontalan fenyegetések, monda a’ bátyám. Bízvást, barátim! A’ felszabadítandó felszabadítva vagyon.

Theréznek megcsókolám kezét, ’s szóllani kezdék.

Ah, barátom, miket rebegtek hozzá érzéseim? nem tudom. Karjai között tértem magamhoz. A’ Báró forró csókkal avata fel rokonbarátjának. A’ bátyám pedig áldásait ezen szavakkal rekesztette be: Emlékezzél öcsém mostani kiküldötségedre, ’s légyen serkentésedül! Rajtad bétellyesedett a’ közmondás: A’ hívatal nem csal.