Távol a’ nagy világ fergeteg-zajatól,
Ölelem napjaim’ békés rejtekemben,
Ment vagyok a’ fényes pályák villámjától,
Fellelem magamat tulajdon lelkemben.
Míg mások arannyal hímzett igájokat
Izzadt homlokokkal görbedve, feszítik,
Nékem csend ’s nyugalom hintnek virágokat,
’S szelíd érzelmeim magokat szépítik.
Ha felriad lelkem néha nyugalmából,
Munkát és kört ohajt nyughatatlankodva,
Hamar magához tér nehézkes álmából,
’S így dorgálja maga magát bosszonkodva:
Hát hivatal kell e, hír ’s fény hogy jót tegyünk?
Nem telik e ki ez magunk erejétől?
Kell e, hogy tettünkért nagy neveket vegyünk?
Nem dicső e bérünk szívünk’ érzésitől?
Egy könycsepp, a’ mellyet szegénynek szeméből
Titokban letörlünk, nem ád e igaz fényt?
Sőt az nyer polgárrészt földünk szebb mennyíből,
Ki czélzások nélkűl tömjényezi a’ rényt.
Magyarnak születtem magyar érzésekkel,
Atyámról szállott rám, hont, ’s Királyt szeretni
Küzdni a’ lenyomást czélzó Ellenekkel,
Csata vesszejöket vélek letétetni:
Temérdek hivatal! ’s csak azoktól lehet,
Kik alkonyban élnek, nem lesve senkitől,
Kikre a’ pillogás bényomást nem tehet,
Nem függvén senkinek vakon intésitől.
Hazám a’ világom. Itt minden tettemet
Kedvesim, ölelve, rózsákkal fizetik;
Titokban használva, folytatom éltemet,
Érzésim lelkemet édesen rengetik.
Rám maradt örököm’ mivelgetésében
Örömöm’, ’s jutalmam fellelem’ egyeránt,
Éltem’ boldogító egyszerüségében
A’ hiú vágyások’ gyötrő szomja nem bánt.
Ha néha a’ vészek kivűl fedelemen,
Ordítva pusztítnak, ’s osztán szét derűlnek,
Kilépek, segítek ember-tesvéremen,
’S Égiek ’s kedvesim estve körűl-ülnek.
Igy csörgedez éltem homályban csendesen,
Boldogságom épűl erős alapokra.
Fellelvén azt magam magamban tellyesen,
Nem vágyok a’ tetőn bolygó csillámokra.
Csak néha, mikor a’ lelkesebb férjfiak
Felém közelítnek szép bizodalmokkal,
’S nékem a’ világban pályát ohajtanak,
Lelkem ébresztgetvén érzékeny hangokkal.
Egy két pillantatom elborúlttá leszen:
Mert még is befolyni a’ század’ sorsára,
Férjfiakból polgárt, polgárbol hőst teszen,
’S vezet a’ Zrínyiek’, Hunyadik utjára;
’S ha forró is néha a’ küzd-hely homokja,
Irígység mardozsván a’ vívó’ sarkait,
De küzdel, mert szükség, a’ haza bajnokja,
Estve Geniusok hüsítik tagjait.
Énnekem nincs pálya mérve a’ mezőbe’,
Erőm hevertemben apadoz karomból,
De ha kitekintek sötét jövendőbe,
Fellépek, ugy hiszem, egykor homályomból.
Ha pedig az édes hazának karomra
Boldog környűlményi közt nem lesz szüksége,
Elég lesz az mindég megnyugtatásomra:
Nélkűlem is áldott hazámnak felsége.
Vay Ábrahám.
