Már töbször tekinté a’ szívnek szemével keresztűl Elíza a’ hazai történetek’ őskönyveit, mellyek mindennemü nagyságos tettekkel díszledezve sok nemes ősz hazafit, sok derék ’s okos férjfiút, ’s ön elszánással magokat feláldozni bátor ifjakat örökösítnek. De azon érzékeny tisztelettel, mellyet ezen boldogító ’s lelkesítő visszapillantások szűlnek, mindenkor öszve rokonúlva dagadozott keblében a’ rénnyé vált irígylet, annak elfontolására, hogy a’ Hazának férjfi magzati vették egyedül annak dicsét osztályul: mert megismérte ő, hogy noha számtalan Római lelkű asszonyok ékesíték is e’ szép Haza’ téreit, azoknak mívei mindazáltal a’ férjfi magyar tettek’ tengerében csak elenyésznek.
Ez érzetektől újra élesztve, egyedűl ezektől lelkesíttetve vala a’ hív ’s buzgó hazapolgárné, midőn anyja lön egy kellemes leánykának: remény- ’s búsongástol magán kül ragadva, midőn a’ kisded, szakasztott képe hazafi férjének, az anyai arczra ’s emlőre kezde simulongani – ’s ím megjelent előtte a’ szeretett Ország’ védlelke, ’s egy Pelikánnak melly önkebelén táplálja piczinjeit, mutatván képezetjét, nyájasan sugallá feléje: kövesd ezt ’s nemesítsd a’ példát valódi hazai neveléssel, mellynek sarkalatjai: a’ józan elvek, a’ hazai nyelv, a’ szív- ’s észnek kimivelése, ’s nem csak osztani fogod ez által, de tenyíszteni is Hazád’ dicsőségét, mellynek magas büszke forrása leend így a’ bájos gyengéd asszonyiság’ jámbor serény szorgalma, lelkes szerelme! – – A’ jelenet eltünt, a’ szózat megszűne, ’s általa kifejtve lelé magában Elíza ’s megérlelve, a’ mi már olly régóta volt lelkének néma hijánya. Követé ő ’s tellyesíté a’ dicső meghivást, ’s gyorsan hirdeté az égi jóslatot az Ország’ minden jó Leányinak, mint a’ hatalmas szellem azt meghagyá.
Ü –– né, szül. F. B. N. J.
