Az Oltár.
A’ síknak közepén állott a’ nemzeti ünnep
Szent helye. Láthegynek hítták. Mellyéke tsalittal
Volt rétezve. Szökő patakocska körülte csavargott,
Majd sebes omlással futván, majd mintha szaladtát
Bánná, honnan eredt, látszott oda vissza kerülni.
A’ szentelt berkek, ’s Jóslók barlangi keletrül,
Szemközt a’ nappal, mikor első lángja kibomlik,
Voltak. Tiszta fehér kőbűl alkotva az Oltár
Áll vala legcsucscsán, szentelve az Égivalónak.
Róla arany koszorú a’ Napnak sárga zománczát
Viszszaszegé. Közepén Etelének kardgya letüzve.
Attya után a’ szent ereklyét Csaba hozta magával:
A’ Magyar erre szokott esküdni, ha mennie kellett
Harczra, ’s midőn fegyvert a’ Nemzet fogni parancsolt,
Vérbe förösztve körül viteté. Vala élete vesztett
Mind kegyelem nélkül, ki lovat nem nyergele akkor,
’S nem követé tüstént a’ gyilkos hadba Vezérét.
Két vállán nyugodott két öblös selleg ezüstbül,
Annyi aczél csészék rájok fészkelve az izzó
Tüznek, rólok az áldozatot füstölni szerekkel:
Kettős hársfasorok kerekíték; nyitva elölrül,
A’ síkrul szabadon hogy látni lehetne az oltárt
Mert a’ nem szentnek vala hozzá férni tilalmas.
A’ Nemzeti Zászló.
Jobbik mellyékén lobogott a’ nemzeti Zászló
Széles arany himzés környül foglalta az égő
Lángszinnel játszó selymet. Mérges szemü sasnak,
A’ mikoron szárnyát terjengeti, képe eminnen
Rajta csinos műbül kidagadt, természeti gőggel
A’ szellőcske miként hajtá; ’s noha élete nem volt,
Tellyes röptében tüntette levegni csalókán
A’ felhőosztót. A’ tulsó félen Oroszlány
Tüzve, mikor’ száját az erős Tigrisre kitáttya.
Balfélrül kelevész állott; fenyü szára ezüsttel,
’S közbe arany réttel hoszszat hét sorra kiverve.
Éles aczéllyának rezgett ragyogása.
A’ Táborkürt.
Derékon
A’ nagy táborkürt függött kacscsára akasztva.
Vont elefántcsont, sípja ezüst, idomítva ajakhoz,
A’ legerősb magyar ajkához. Négy ízre különzé
Négy gyürü. A’ közöket czifrázat lepte. Alúlrul
A’ kinyomult párkányt fodrozták indusi gyöngyök;
Nem vala a’ csontnak homorában semmi mezítlen.
Látni Kelenföldét lehetett kinyomatva az alsó
Vágatban, valamint tömlőkön győzik az Istent
A’ seregek, ’s míg része leveg, már része kikapván
Nem száradva repül nyirkos marjára lovának,
És a’ dsídákat térdével előre feszíti.
Tulna dühös harczát képzé a’ második osztály:
Mint Keve Matrinnak vasazott szirtyába meríti
A’ buzogányt; és Detre miként födözetlen agyában
Béla nyilát viszi, és ordít és vére lefolyván
Orczáját, gyéren szaladó seregével iramlik.
Kék ligetet mutatott mezején a’ harmadik íznek.
Fellegek a’ fáknak sudarán ingatva szelektül,
Mintha való mozgást látnál, tetszettenek uszni.
Néhol az ernyedezett felhő hasadékokon által
Nézett a’ tele hold, ’s patakokra vetette világát.
A’ fák közt rejtezve vadak, rejtezve Vadászok,
Egymásnak csalt vetni tudók czirkáltak alá fel.
A’ negyedik szakaszon violák, ’s hiaczintok aranybul,
’S rósák, a’ kikelet gyönyörű szüleményi mosolygtak.
’S mintha előlátás izgatná művese lelkét,
Megcsattanni való szőlőt lugosokra akasztott.
Hangja kemény, ’s éles; remegett a’ méhe-lopásra
Indult medve, midőn hallá; a’ farkas elejté
Gőzölgő konczát, ’s ügetett elbujni bozótba.
A’ mén megszöppent, ’s nagyokat horkanta; megugrott.
A’ csordát máskor bátran kerülő bika, és most
Tétova futni eredt, most körmein álla merően.
Ez vala a’ nagy kürt, a’ Nemzet tábori kürtye!
Ezt, ha az Országot haddal fenyegette határos
Ellenség, Magyarok valamerre tanyáztak, az első
Hadnagy megfuvatá, ’s kitkit fegyverre parancsla
A’ Nemzet Zászlója alatt viadalra kikelni. –
Akkoron illyen volt Láthegy pompája, ’s az Oltár.
Horváth Endre.
