Neked is vagynak é hát néma könnyeid
Mellyek kebelednek lágy sohajtásain
Mikor félre értve hullnak érzéseid
Hév cseppel pergenek arczod’ téj habjain?
Vagynak! ’s nem hallá még senki panaszodat
Nem kerestél széllyel még sehol enyhülést,
Hanem csak felvévén fődre fátyolodat
Láttatlan Vesztaképp’ siratod a’ vesztést.
Ismered é már a’ világ’ mézes mérgét
’S félsz a’ csaló - külső szívárvány színein
Hajladozva hagyni belsőd’ csendességét
Hogy ne függjön annak változó kényein.
A’ vétketlen lélek’ gyermek-bizodalma
Játszó enyelgéssel ejti-ki titkait
’S azután sir, látván hogy Sátán’ rágalma
Leste ’s csufolódva csafarja szavait.
Érzem kényes lelked’ gyengéd büszkeségét
Tudom, hogy véknyan font hajlékony húrjain
Milliózva nézi léte’ édességét,
Ha hozzá rokonság ömled szív’ hangjain.
De, mint egy szebb virág, legbiztosb nyiltában
A’ csalárd harmaton, midőn dér lopja-meg,
Oda vész díszével bágyadt hervadtában,
’S elreppent illatját senki se kapja-meg.
Ugy te, ha vágyásod karidban gerjedez
’S azt komoran hideg tekintet fogadja,
Szédülsz, és körűltted a’ szép föld süllyedez
’S elhültödnek reszket ajkadon bánatja.
Mért te szerencsétlen? mért Rád mérve bánat?
Hogy az setétkedjék lassu napjaidon,
’S nyugalmat távolban keresve elfáradt
Epedésben halj-el fanyar gondjaidon.
Ha el nem tévelygne az a’ szép kegyes hit
Melly a’ türőnek most világol éjjelén,
Hogy Angyal számlálja minden szenvedésit
’S majd koszorúja lesz nem halandó fején.
Ugy ott fenn, pálmádnak látom már zöldjeit,
Boldogok’ lelkei vígan néznek rája,
A’ Seraph árnyában, zengi énekeit,
’S ez itt mond a’ jövő Laura’ koronája.
Döbrentei Gábor.
