I.
Egy lelkes, elmés, szép Leány,
Ki merre lép, ’s bár mit teszen, minden nyoma
A’ lelki, testi tisztaságnak fénytelen
Súgáritól kísértetik, – kinek
Még önmagától észre sem vett kellemi
A’ szűz szemérem’ hajnali
Rózsájitól pirúlva égnek, – a’ kinek
Gúny ’s csalfaság kerűltte keblét és agyát
Ártatlan édes érzelem
És gondolat foglallya csak, ’s kívánatit
Egy szép Virág elég betölteni, –
’S bár lelke a’ Jót, Szépet, és Nagyot
Megbirja, ’s szíve méllyen érzi is,
Mind ez csak úgy pillog belőle, mint
A’ rózsa, melly feselni kezd, de rózsa lessz
Minden bizonnyal, – illy Leány, melly bájoló
Kedves tekintet! – és igen természetes,
Hogy Őt’ szeretni, a’ ki tudgya érzeni.
A’ Kellemesnek, Szépnek és Jónak becsét,
Minden kor és nembéli kénytelen.
II.
Szép látni egy nagy érzeményű Férjfiat
Polgári, házi, emberi
Szent tartozásit tellyesítteni; –
Szép látni egy nagy Szívet érzeményivel
A’ Földet, Emberséget, és annak javát
Ölelni, és mívelni lelkesen; –
De mennyivel szebb látni egy szép, jó, szelíd
Aszszonyt, ki fényt, zajt, látszatot kerűlve jár,
’S teszen körének szűk határi köztt, –
Szerelme által boldogítt és boldogúl, –
Ki vére és édes teje
Tápláltta és neveltte kisdedit,
Kegyes valója’ gyenge mássait,
Istent, Hazát, Embert, Igazt, Jót, és Nemest
Szeretni szó és példa által már korán
Taníttya. E’ tekintet engem térdre ejt.
III.
Szép látni egy Elmét repűlni fel ’s alá
A’ képzelet’ lángszárnyival
A’ nagy Teremtésnek határainn,
És egy erős, figyelmetes
Sasként lebegve és kerengve szerzeni
Esméretet, tudást magának; – óh!
De mennyivel szebb, ’s mennyivel
Méllyebben érdekelhet egy jó ’s résztvevő
Szív, a’ mikor felolvadó érzelmei
A’ szem’ tüzéhez fellövellvén, csillogó
Gyöngyökben esnek a’ kebel’ hullámiba.
Kisfaludy Sándor.
