Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Meddig nem emelkedel szomorogva folyó szózat a’ sokhegyű Erdély völgyeiben? E’ hír mezején is elnémulva maradsz é? Hamvaik porlanak itt széllyel Öseink ellenségeinek. Tétovázó lángok suhognak-fel néha belőlek, ’s rémítve világít kerengések az éjben.

Szomorogva folyó szózat! ki kell zengeni hallgató érzéseidnek. Méltó Kinízsi és Bátori, karokat emelő énekre. Komolyan vonódik-el a’ két diadalmas vékony árnyéka az ősznek szállongozó ködein, ’s hadi pillantások diadal-inneplést vár.

Hazám gyermekei! kél a’ háborús Atyák dicsőségének hangzatja. Látom a’ kevergő seregeket. Hallom a’ versenygő kard zörrenését. A’ húr reszket zengeni.

Magzatjai Napkeletnek, mit villog fegyveretek, a’ Magyar’ hazája felé? Nézzétek a’ zúgó felhőt, fejetek felett emelkedni. Perlekedve omlik a’ sok időt eltolyongni látott cserekre, ’s a' völgybe zudítják a’ legerősbbeket is menykövei. Bánkodik az el nem rejtezett sas, látván magas ágáról, alatt elterült fijait. Pusztító tekintetü Ali, vidd vissza Napkelet’ magzatjait. Sirnak majd vissza nem térő Atyjaikért, gyermekeik.

De, te kevélyen teríted-bé velek az Erdély széleihez csavargó utakat. Hahotával markolod a’ kardot, ’s bizakodva méri szemed a’ körűlötted forgó hatvanezeret. Mi lessz a’ tieitek száma ehhez, lakosai a’ magyar földnek, veti, lelked dölyfében.

„Napkelet dagálya! nem halaványulsz é a’ Vaskapu ormain. A’ villámzó-karú Hunyaditól földre hányt vitézeitek harapták ott a’ port, szégyenek mérge miatt. Felemelik porló árnyékká vált képeiket, intenek a’ lefoszlott csontok közűl. ’S hallod é a’ keselyüket vijjogni? Sír szelein reppentek most félre, hadad robogása elől, de, várnak.

Nincs nekem fülem a’ sír madarait hallani. Leverem a’ fenyegetőt, ha maga az éjfélnek magzatja is. Igy zúg Ali ’s hangzik seregén végig ordítása.

Hallod? hatalmas lakója a’ kőszikláról a’ Duna hullámit tekintő várnak. Zajok fergeteges csattogása földeiden, mint a’ tenger partjain, mikor haragra zudult hullámai az öblökben álló kőszirtet csapdosni indulnak.

Ereje érzésével tekint a’ Király, Rákos’ ki-szélesült mezejére. Jő, kardot emeltető hangja, a’ nagyszívü Bátorihoz, ’s a’ rettentő vágásu Kinízsihez. Hegyekről lesodródó szél az a’ hang, mellyre a’ nyugovó felhők zavarogni rohannak.

Gyaluvárában, melly alatt a’ gyürüdző Szamos, haragos-zöld erdők havassai közül a’ völgybe kisiet, volt Bátori, csatájinak nemeseivel, kik hozzá vitézi-játékokra gyültenek. Bélépik a’ Király követe, általadja neki a’ véres kardot ’s had tekintetével pillantanak egymásra a’ vitézek. Örök zürzavar háborúskodik é hát felettünk, szóll komoly szemöldökkel, a’ sokhegyü Erdély Höse. Miért nem nézhet csendesen a’ mező gyermeke, nyári munkájira, a’ szunnyadni menő természet napjaiban? Menjen két Vitéz, a’ dulongó Alinak megmondani, tegye-le földünkre, ragadományait, vagy ne legyen alacsony, oltalmatlan vidéket pusztítani.

Bocsáss engem, felkiált Csónakosi, az ifjú tűzlélek, megmondani nemes izenetedet a’ vadtekintetü Alinak. A’ hánykodva-omló Sztrigy partja szült engem, ott vagynak, kikhez a’ természet édes köteleivel vonattatom. Ha rajtok zúg már a’ vadsereg, megzörrentem a’ fegyvert ’s kiragadom a’ mindég tisztelendő Szüléket, zivatarjokból.

Végig mérte Bátori, az ifjú tűzlelket. Fiam, monda, dicséretes a’ te karod a’ kevergő vívásban, de a’ Béke ajánlónak csendesség kell. Menjen az ősz Kerecsényi, tiszteletet gerjesztő tekintetével ’s válassza maga mellé, háborúkban korosodott barátainak egyikét.

Bánat homálya borúlt az ifjúnak tavaszi arczára. Beléholt az öröm ’s a’ mindég tisztelendő Szülék láthatásának reménye elalutt szemeiben. Kipillantott a’ vár ablakán és sirt, de könny nélkül, magában.

Látta a’ haza érzékenyülőt Kerecsényi. Nagy lelkü Vajda! szólla, örömmel véghez viszem a’ követséget, kiválasztom csatájim osztozóját, Kosztolányit, de add a’ két öreg mellé e’ heves gyermeket is. Szeretem nemes büszkeségét, szeretem mivel rokonaihoz vágyik. Édes a’ vérek tekintete, csak azok, és barátjai köztt leli magát otthon a’ szív.

Felszóllaltak a’ többi Vitézek is a’ tüzeskarú ifjú mellett.

Legyen hát, felel Bátori, ő is társatok. Nem örömest szegem-meg kérését, csak atyaikép kivánok reá vigyázni ’s nem szeretném ha vissza nem hoznátok. Ő tartotta-meg a’ Csehek fő várában életemet, de ő forralta megtámodójim haragját, dühössé.

Eget verdeső lélekkel vette magára Csónakosi a’ pánczélt; megzörrent léptében fegyvere. Fekete szemeiből hadat villogott-ki a’ megtámadt hazának védelme. Félre vonta, ifjuságának egyik barátját a’ vár kerűlete nagy hársai alá, ’s rá bizta szívének egy titkát.

Elindula, a’ két ősz csatázó, a’ haza érzékenyülővel. Mentek a’ kerengő Maros hosszában tizenöt szálas vitézzel, mint a’ Béke-angyalai; kiknek fénye, félelemmel-elegy tiszteletre gerjeszt.

Bátori, azonban szélytt hordoztatta a’ véres kardot, a’ hegyek völgyeiben. Erdélynek fijai! lobog a’ veres zászló, keljetek fel. Erőre borzadással hallotta azt minden Nemes. Haragos tüzü szemmel pillantott falon függő fegyverére. ’S ölben síró gyermekkel kísérte férjét a’ hölgy, menve a’ lapály’ faluja határának halmain, mellyek’ utolsóján megállott, harmatos tekintettel nézvén Bátorihoz sietőjét, míg az ismét völgybe ereszkedett.

Micsoda zugás az, melly a’ mezőn végig zajog, mint a’ hegyek közül a’ térre csapott zápor? Attila unokáji, Tuhutum gyermekei ’s az elhunyt Dácia lakójinak maradványi sereglenek. Gyülések komoly, messzére hallik jövetelek. Hadi örömök a’ zúgás, találkoztak a’ Vajda őrseregével.

Kinízsi, a’ rettenetes erő is felemelte csatára gyűjtő hangját Temes határain. Lobogó tollú csákót nyomának fejekre vitézei, villámló kardot oldalaikra ’s komoran mentek feléje napégette ábrázatjokkal, az éjtszaka színe’ köntösében. Csoportozának hozzája a’ bőven termő határnak szilaj nemessei tüzet prüszkölő paripájikon, török kézből kicsikart éles fegyverekkel, hogy a’ napkelet magzatja azokra ismerjen suhogó karokban ’s elhüljön. Kevély pompával folyt-le a’ párduczbőr vállaikon,^* harag szikrájiban forgott szemek a’ bojtos kalpag alatt. Harczot Napkeletnek! kiált közikbe a’ Bán, hidegen verje-ki ezután a’ veríjték, rémültében, midőn honnyából határaink felé tekínt. ’S hozatta két élü szablyáját fegyveressével, ’s mejjére csatlá a’ tigrisbőr ezüst körmeit. Eltörlő harczot Napkeletnek, zugták utánna, nemessei. A’ rettenetes karu, vidámon szórta reájok szemének hadi villámzásait.

Alatta állottak hajnalban, Gyaluvárának az összesereglettek a’ mezőn ’s hallották nyerítését a’ Délczeg nevű paripának kihangzani a’ vár kapuja boltozatja alól a’ völgynek. A’ Vajda jött-le, gyöngyökkel rakott buzogányával jobbjában; vállán párducz, ’s aranyforgós kócsagu kalpag, ősz fején. Messze csengettek kantárának ezüst csillagai a’ ló nyakán. Harczba fijaim, kiálta ’s mentek utánna a’ legények.

Megpillanták a’ vidékek magzatjai a’ csatákban forgott vitézeket, lakhelyeiken ’s vágyás gyúlt bennek a’ veres zászló lobogását kísérve hallani. Jőjjetek, folyt a’ Hös hadi szava, szabadítsuk-meg Hazánkat. Bámulták a’ Vezér tekintetét, hölgyeikre, gyermekeikre borúltak ’s ezt mondák: Isten veletek kedvesek. Levették a’ falon függő kardot ’s a’ csattogni indulttak sorában zörrentették-meg.

Elérkeztek Szent Imre mezejére. Hunyadi lelke! kiált-fel Bátori, diadal örömével szemében. Utánna hangzottak a’ bajnokvérüek ’s kardjához kapott mindenik. Megtelepíti őket a’ szép téren a’ parancsolat, hogy a’ dagályos lelkühez küldettek’ visszajövetelét itt várják-meg.

Összecsoportozának a’ vitézek esténként tüzeik mellé ’s a’ sír éjjelén kivilágító szép hír dicsőségét emlegették. Elmondták Hunyadi csatájit öregebbjeik a’ fülelő ifjuságnak. „Pirult Napkelet, ütközet vesztéseinek gyalázatjaiban, így beszéllék, ’s Mezét Bég megeskette egész táborát e’ mezőn, hogy az Alla jelre csak egyedűl Hunyadinak rohanjon ’s azt megölje. A’ Gubernátor elintézte csatarendje felét megtámadásra ’s védelemre, mig ő maga, más felével, megkerült hegy megül csap majd elé. Épen ekkor tudja-meg egy kémtől, biztosaival Kemény Simon Alvezér a’ Török szándékát. Bajtársim, mond, engem termetemért gyakor Hunyadi gyanánt köszöntöttek már, támodjon-meg, engemet ma Napkelet, bosszújában. ’S míg elécsap Hunyadi a’ hegy megül, addig megtöröm a’ haragot, hogy a’ nyugott sereg, bizonyos győzödelemre jöhessen, a’ Vezér pedig diadalmaskodjék még a’ Hazának, Hunyadi megyen lesébe, Kemény siet a’ kémmel, hátra maradt fegyveresétől ajándékkal megnyerni a’ Vezérnek olly köntösét, mellyben már a’ Török előtt harczolt. Tudta, hogy könnyen kaphat ollyant, mert a’ Hös minden csatájába szerette változtatni öltözete színét, csak karja súlyában akarván megismertetni ellenjeitől. Zúg azonban már a’ harcz; Kemény vágtat egyenesen a’ sűrűjébe. Harsog ott vezéri szava, repkednek a’ csalmák körűlötte. Allát kiált Mezet Bég ’s mint egy erdő tódulnak népei. Ezernek zörög tegezze kezében, a’ mint nyilát a’ vélt Hunyadira süvöltette. A’ Bég, neki ront, de leesik jobb karja, Kemény’ vágására. Melly rettenetes ez a’ Hunyadi! ezt lihegi erre a’ meghökkent Török. Hanem százszoros erő alatt, elhunyik a’ dicsőn áldozó, ’s győzödelem riadoz a’ napkeleti táborban. Halál! zajog a’ Gubernátor még távolról, mikor azt hallá, ’s hátba vévén a’ Pogányt, ismét csatavesztés gyalázatjába borította. ’S mikor az ütközet gyérültével, várván kedvelt Keményét, megérti annak elszánását ’s holttestének egy török csoport által való elhurczoltatását, fegyverre kiáltá még egyszer szálasabbjait, neki rugaszkodott ’s elvette a’ hösi lélek hidegült tetemeit. Háromszor hajtotta-meg a’ felett kardját keresztben ’s ráborult.”

Ezt beszéllték az öregek. Az ifjak felszökdöstek háborús örömök zajjában, úgy kivántak békét Kemény hamvainak.

Igy élesztetett a’ vitézség’ ereje, a’ hajdankor’ történeteivel. Üle a’ vékony szürkületben a’ Vajda, sátora előtt, midőn hallja hogy őrein keresztül, egy ifjú hozzája vezettetést kér. Jöjjön, a’ ki engemet keres, bátran előmbe, felszóllal. ’S az ifjú, térdig-érő aranyzott dolmányban, karddal oldalán állott előtte; nyuszt süvege elfedte fekete szemöldökét, hajfürtjei vállán széllyel lebegtek göndörödve játszodólag az est’ leblével.

Kardot akarsz é te is emelni a’ Hazának zivatarában, az ifjú kornak illy gyengédségében akarod é azt emelni, kérdi a’ Vajda.

Barátomat Csónakosit keresem én, felel az ifjú, rebegő hangon, hogy fogadásom szerint vezérlésed alatt vele együtt emeljek kardot a’ Hazának zivatarában, vagy ha nem találnám is, emelem azt a’ mezőn, bár elesem, mint Atyám Palóczi Miklós, a’ csatában.

„Palóczi Miklós! csatájim osztozója volt az, jeles vitéze a’ Magyarnak. Örömmel fogadlak hát téged védelmem alá. Várd-meg itt barátodat, visszatér ő küldötteimmel.” Meghajtotta magát az ifjú, reményel szivében a’ Vajda szelíd szavain ’s ment bíztos kísérőjével, Atyjának egykori fegyveresével, külön megtelepedni.

A’ holdnak szomorgó lesietésén függének a’ nagyszívű Hös szemei, szelíd komolysággal, midőn Kerecsényi ’s Kosztolányi, a’ setéttel elegyedett rezgő fényben, hűségek szavaival köszöntötték. Végig futott eléjöttök híre a’ táboron ’s az ifjú dobogó szívvel repült. A’ Hös, csendes méltósággal fogadta vissza érkezettjeit. Béke é vagy vér, vala kérdése.

Alit, még Hunyad várában hagytuk szólla Kerecsényi. Juhoknak nevezett bennünket a’ béke ajánlásáért. Magzatja Napkeletnek! mondám, a’ nemes Hös egybe-csap a’ nemes Hössel ’s ha győz, magas-lelküleg kegyelmes, de azt nem szidalmazza. Magzatja Napkeletnek! a’ Magyar nem gyenge, tapasztaltátok zengő viadalát. Eltűri ő egy ideig a’ nemtelenségeket, de felriadása rettenetes. Izend-meg a’ hadat ’s ha abban elfutunk, akkor mondj bennünk juhoknak. „Én, nem várom egybe-gyülésteket, felelt mérgesen. Ha vívtok is, mit tesztek hatvan ezeremnek? Megbátritom Napkeletet, ne mondják ezután Hunyadi nemzete’ nevét, gyermekei, rebegéssel. Ime, várában vagyok. Fel-sohajtottam én erre. Sírt bennem a’ lélek. Jól van, mondám, harczolni fogunk, hogy gyermekeitek ezután is félelemben nőjjenek-fel. Boszonkodva fordította szemeit rám Ali; parancsolt fijának, adasson jelt Vezérei egybe-gyülésére; mi pedig elsiettünk.”

’S mikor ezt kimondá Kerecsényi, utolsó halvány fényét eresztette a’ hold sarlaja a’ Hösök pánczélára ’s lebocsátkozott a’ hegy ormója megé. Állottak a’ kemény-karuak az éjben. Háborús pillantatot vetett Bátori a’ derengő homályban maradt táborán végig. Nem fog az, vérben fuldoklani, Vitézek, győzelem nélkűl, mondá indulatosan. Mint a’ Nap kijövend az éjtszakából fényével, úgy ragyogland a’ csatának halálokat kovályogtató zivatara után.

Ragyogni fog, kiáltának a’ hösök: Jaj annak, ki a’ Magyart járommal fenyegeti; menjünk még az éjben igy kiáltának, hogy ütközetünk minél elébb megszégyenítse Alit, Kerecsényinek mondott dagályáért.

Nagyot csattant Bátori fegyvere, a’ mint megragadta tüzében. Indulni akart. De, körűlkerített homlokát, tisztult fényével Angyala, ’s okos bátorságot sugott neki. Sokáig nézte a’ körűlötte ereszkedett csendesítő fényt, feltüzesedett szemében lassandan elszelidüle a’ csata villáma, ’s hüvelyébe vissza zörrent fegyvere.

Vitézek, monda örömmel leteszem életemet veletek, hanem dicsőségünk kihaló sugárokkal fog lengeni a’ Királyhoz. Mit tesz nyolcz ezerünk Ali temérdeke ellen. Várjuk-meg a’ Bánt, osztozzunk a’ diadal hirében. Menjenek most kémek szemen tartani a’ Hánykolódó’ mozgásait, menjenek mások az én barátom jöttére ügyelni.

Ezt tanácslom én is, szólla a’ csaták megőszültje Kerecsényi. Ha tíz ezeret hoz is a’ Bán, akkor se másnak való lessz é vívás, csak nekünk. Egyesült erő nevel koszorút. Vagy fáj a’ halasztás? Az én térdeim nem reszketnek; de füst gomolygand a’ szegény Haza dőledékein.

Rázták fejeket a’ Vitézek. Túl reppene lelkek a’ halál’ emlékezetén forrva a’ bosszú és harag zajgásában. Csatát kiáltának, rengő zúgással kiálták, hogy a’ vidék faluinak gyermekei elképedve rohantak-ki, kalyibájik ajtaján. Izre és porrá Alit, harsogá a’ szárnyalló ifjúság.

Heves fijai a’ háborúknak, zeng vissza Bátori nyers szózatja, bámulásban terűl-el lelkem felettettek, reszketve gyönyörködöm tüzetekben. De a’ sebess ész veri-meg a’ roppant ellenhadat, mikor a’ védő sereg kicsiny, nem a’ szédelgő fenncsattogás. Izmos karjaitokat a’ mellé ’s pironság hirében állanak Isztambol tornyai[.]

’S hallgatás lett. A’ felzudulás’ csendesedő hangjai mondák azután szélytterjengett indulattal: várjuk hát a’ Bánt is, ’s a’ harag utolsót lobbana.

’S az én barátom, Csónakosi, hol van, kérdezé az ifjú a’ Vajdát, hozzája simuló hangján rebegésének. Bátori a’ csaták megőszültjére nézett. Nem jött vissza szóllott ez, komolyan. Víg vala ’s fennyen csattagó, mikor mentünk, Alinál csendesebb, mint gondolám. Szavakba melegedtem én ’s Kosztolányi, ’s nem vettük észre mi történt ott vele. Alitól kijövetelünkkor bánatot sejdítettem orczáján. Kérdeztük: nem szóllt. A’ török tábortól bé nem borított földre érkezvén, kért bennünk megállani. Le van szegve örömöm, halál képei lebegnek előttem, monda. Láttátok a’ szelídtekintetű rableányt? Sokat tudtam-meg elhalványult ajkán kireszkedett sohajtásából. Hunyadi várában egy pulya lelkű Ali ’s az én testvérem rableány! Forrottam mingyárt ott gázolni Napkelet vérében, de titeket gondolám, halálra kínzanak miattam. Köszöntés a’ nagyszívü Hösnek, én halálos verijtékkel is megszabadítom az ártatlanság virágát. Ifjú tűz lélek, mondám, vivj vele a’ csatában, segíteni fogja karom a’ tiédet. Elborították a’ könnyek. Menni akart, nem bocsátottam. A’ mult éjtszaka hajnalán vissza nyargalt tőlünk, hajlongva repdesvén lovának serénye a’ szélben.

Haragnak harsány szavával támadta-meg Kerecsényit, a’ Vajda. Nem megmondottam é, hogy száguldva csap-el mellőletek észvesztő hevében. Kedves nekem Csónakosi. Vére a’ Királynak; megszabadítója életemnek, ’s csak azért nem kérdezém hamar, mert a’ Haza vészét siettek még tegnap megtudni a’ Vitézek. Ne, fénylenének előttem diadalmad képei, vívnod kellene most miatta. Ezt zúgta ’s kemény lépésekkel járt fel-alá hevesen, a’ sátor mellett égő tűz’ világánál.

Egymásra pillantának a’ Hösök. Kerecsényi a’ földre lesütőleg nézett ’s keresztűl vitte kardján tekintetét, fel, de hallgatott. Kosztolányi, oszlató szavakat suga, a’ csaták derék megőszültjének ’s vitte félre az új zivatar fellegét.

Ah! rohana-ki a’ sohajtás, az ifjú dagadt mejjéből, későre jöttem én meghalni barátommal együtt. Serdülő sarjadzat mondának a’ körül állók, becsűlet a’ te szívednek, de a’ halál nem olly könnyü, mint gondolod. Vagy a’ dicsőség vonsz é? Megtalálod a’ csatában. Keresni fogom, felel ’s többet nem szóllhatott. Meleg könnyek peregtek-le tavaszi orczáján, azokon keresztűl nézte, fájdalmas érzések ömlengéseiben az éj’ csillagait.

Gyermeke, csatájim osztozójának, mond, megállva előtte a’ Vajda, érzékenyít engem, gyengéd-lelküséged a’ barátságban. Te léssz ezután Csónakosi helyett mellettem. Vissza-adom én őt neked, vagy megreped érette Ali koponyája. De az ifjú, haragos elbusulással ment bánatja súlyával ’s hijába próbálgatta szemeit a’ tábort megszállott álom.

A’ követek’ visszajövetele alatt, Ali már beljebb nyomult ezereivel, a’ várban hagyván őrizők mellett a’ Hátszeg vidéki anyák’ gyermekeit sajgó rablánczokon. Kinyilt a’ robogva dulongó tábor előtt a’ folyókat magához vevő Maros szép tere, a’ hegyek tetejéről körűl uralkodó Déva várával. ’S a’ két sorhegyek köztt mosolygva lefutó szép vidék védelmetlen lakóji hajtatnak! Benczenczig-fel a’ falukban, fojtó füst fellegek keveregnek ’s zúg ezekben a’ haragos lang pattogása. De, a’ napkelet dagálya’ fürtjeit meglebbenti a’ halálszele Kenyérmezeje határánál, lelopván magát erein végig, fonnyasztó lehellete. Megállott seregével. Miért rémülsz most te, fennhangzó szavu, miért nem vagy csendesen nemes ’s csak akkor zúgó, mikor vívnod kell. Komoly megvonult felhőkben hallgat a’ menydörgés szava, de midőn dördülve lecsap a’ kőszikláról, reng belé ég és föld ’s futkosó langkardjai sír’ halaványságát reszkettetik a’ halandó arczon.

Csónakosi a’ Hátszegvidéki^* havasok köztt lappangott két száz fegyveressel, kiket az erdőkbe futottak közűl csatolt magához. Elkeseredett Atyák, megszakasztott szívü férjek voltak. Meg-tudta, Ali felköltözését. Nincs nekem többé Atyám, ki van oltva a’ szelíd Anya élete, testvérem a’ vad Vezérrel, sohajtott az ég boltozatjain uralkodóhoz. Megkerűlöm a’ török tábort, riad hogy felvágjam a’ hármat meggyilkoló Ali homlokára, undok tette emlékezetét. Hunyad tájéka egyik falujában két rabló törökre talál. Megérti ezektől kik nyögnek a’ várban. Köntöstök bocsásson az őrízethez, kiált, ’s a’ két dúlónak bézárodott szemein halál színe borzadoz. Elrejti fegyvereseit Hunyad körűl ’s a’ következett éj holdja fényében hallgatódzva ül a’ vár egyik kőszikláján, melly szembe néz az ablakokkal. Lassan perel Zalasd, utjába dölt szirtek darabjaival. Égi szellőcske lebegteti fenn Hunyadi árnyékát, melly bánatos-komoly arczal takaródik egy felhőbe. A’ szellőcske e’ hangokat viszi a’ kőszikla tetején ülőhez:

 Egyedül állasz e’ tehát még ártatlanságodban, kiált a’ könnyes hallgató, mint a’ rengeteg’ magányos virága tövises bokrok között senkitől nem illetve! ’S midőn a’ hajnal megszülé gyermekét, a’ reggelt, ketté hasította a’ vár’ kapuját lebocsátó törököt. Utánna rohantak fegyveresei. Ki, rájok a’ belső őrök, de a’ robogó hidról Zalásd szirtjeire hullottak. Mint a’ zajgó Strigy,^* gátjain vett győzelmének büszkeségében, örvényesen gőzölgi bosszúját az ősz reggele ködéhez, úgy vala Csónakosi. A’ kelő nap keresztül villog a’ ködön, az ő kardja keresztül szikrázott azon. Ijedve szökött-fel a’ szelídszívű leány testvér, könnyes ágyából ’s napkeletre hurczoltatásától remegvén, rohan az ablakra, hogy onnan leszökjék. Ekkor ront bé hozzá a’ tűzlélek. Eszterem! kiált, itt van a’ Sándor. Sikoltva dől a’ leány a’ zörrenő-fegyverünek kebelére széllyel bontva lenyuló hajával, szótalan. Felölelte az ifjú Hös, ment vele, sebesen. Kikeresték fegyveresei is a’ magokét a’ rabok közűl, ’s a’ megszabadított férjfiak fel-kapák a’ török kéz nélkül maradt kardokat, ’s igettek heves Vezérekkel, hogy Alit, Szászváros havasainál megkerüljék. Síri csend hallgatott a’ vár körűl. Halál szelei játszodoztak a’ félholttak nyöszörgéseikkel, lebegtetve azokat végig a’ kongó szobák boltjain.

Megvitte ezt három elfutott őr Alinak, ki felforrott bosszújában felejtette rémlését. Harsogott szava, mint a’ Duna, mikor jege, a’ hegyekről rá rohanó víz miatt felrepedez. Félre buktak előle tanácsosai, reszkető lábakon. Akarta a’ Vajda igy zúgott, hogy izenjem-meg neki a’ hadat, teljék most kivánsága a’ mit ő megbán. Menjen, Islaim Aga, száz ötven Spahival, mondja-meg, ő az áruló, mert követe volt a’ ki őrizetemre mert rontani, mondja-meg, jöjjön kevély csoportjával, játékot akarok üzetni vele; maga az én vasamat próbálhatja-meg. ’S parancsolatja harsant öt ezerhez, hogy előre száguldozva, ijessze Erdély gyermekeit.

Látta az ég piros foltjait, Bátori a’ következett éj setétében: zugva nézte azokat felköltést váró tábora. Ló halálában nyargalva jöttek a’ kémlelők. Dulongva közelít a’ kegyetlenűl vagdaló Napkelet, mondák, az ők langjai festék az égre a’ rémítő pirt. Tolyongva jöttek erre a’ Vitézek Bátorihoz, hogy vezesse őket.

’S lépdellt Islaimnak arabs ménje, kevélyen szedett lábakkal a’ felzudulttak között, kik őtet fel akarták konczolni. Fijai a’ dicsőségnek kiált a’ Vajda, csatára a’ haragos karddal, béke legyen a’ küldött körűl. Megálla az Aga hatod magával, Bátori sátorában. Erdély hösei harczot kivánó ábrázattal fogadták. Elmondotta a’ csúfolkodó izenetet. ’S mersz te előttem így szóllani, dördül rá a’ Vajda, mersz bajvivásra hívó nemesnek tartatni, mikor seregeitek már ide hozzám közel pusztítanak. Végezd-el azt Alival; felel az Aga, nekem szabad megmondanom hogy a’ te tulajdon követed rohant a’ Basa őrhelyére ’s elvitte onnét a’ leányt, millyent a’ ti földetek többet nem szült. A’ Szultánnak volt ő kiválasztva ’s miatta lessz a’ halálosabb verekedés.

Vitézek! kiált Bátori, kölcsétek-fel a’ tábort indulásra. Islaim! mondmeg Vezérednek a’ halálos verekedést ’s te magad kerűld a’ bosszús Vitézt.

Hirtelen felpattana Islaim a’ ménre ’s repűlt rajta, mint a’ nyíl kísérőjivel.

A’ Vajda is már Délczegén; intve emeli buzogányát. Zugnak a’ hívó kürtök körülötte, mint az északi szelek. Körül nézi Vitézeit, szeme Kerecsényin állván meg legtovább, a’ ki szorította kardja markolatját.

’S indult hallgatva, elől. Csendesség utánna is. Messze hallott a’ lópatkók kopogása az őszi, fényesre-vert szivós úton. ’S a’ mint még távolról látták a’ robogókat az öt ezer napkeletiek, bukva siettek vissza Gyula Fejérvártól, de, béérték őket a’ sebess lovak vitézei ’s halálban heverve hagyták nyomaikon.

Kiszélesedett a’ záporsereg előtt Kenyérmezeje. Halkal vonódott annak vastaguló levegőjén keresztül most az őszifonal, ’s buta lágysággal akadozott-meg a’ gornyadó kórókon. Körűlfogták, rajta Bátorit, Vitézei, mint a’ kősziklán a’ tapasztalt Sast az ifjabbak, mikor szélvészeken keresztül hasítást forralnak. Segédei karomnak, emelé szavát hozzájok, e’ mezőn lebeg a’ csata dicsősége. Utolsó felvirradások legyen a’ harcz napján, napkelet legjelesebbjeinek, dörgötték ezek.

Most érkezének gyorsasággal a’ Szászsebesi útról Szeben és Brassó vidékeinek idegen szavú lakóji. Hallák a’ tárogató sípnak, velőt meg-mozgató hangját a’ magyar táboron ’s neki tüzülve mennek a’ Vajdához. Hadd mossuk-el késedelmünket azzal, mondák, hogy mi rohanhassunk legelőszer Napkeletre. Legyen felel az, elmaradásokon volt haragja szelidülésében.

Vára készen már által ellenbe, Ali tábora szemtévesztő sokasággal. Meg fénylének annak fegyvereik Erdély magzatjai előtt, mint mikor a’ homályban állott erdő szálasait hirtelen fel-világítja a’ felhő alól kisuhant verőfény. Muhamedhez esküdtek a’ Bairaktárok, hogy lóserényü zászlójikat nem viszik futva győzödelmes útjokon vissza ’s Ali, paradicsomot igért az azok védelmében dicsőn elesőknek.

Feltekinte hajnal-anyjának bársony párnájáról a’ nap szeme, ellövé az élet sugárait. ’S most megrémíté a’ csendet, repesztő csattogással az elszánásra borzasztó trombita, Bátori táborában. Tul szállongott visszariadásával a’ hegyeknek a’ halálra hívó hang Napkelet temérdekére ’s ott, rendül a’ föld, a’ hatvanezernek, Alla kiáltásán. Hozd nekem ménjét az ütközeteknek, kiált Bátori, paripáji vezetőjéhez, hozd Villámot a’ csataverőt. Rajta van és indul. Mozog a’ két tábor, mintha két fenyves erdő menne egymás ellen.

És te vissza ijedsz mosolygott sugárszem. Eltakarod jót szándéklott képedet, könnyező Anyádtól kért felleg alá ’s hagyod az időt vékony ködben a’ háborusoknak.

Meginditják ezek a’ halálok sergét magok előtt, egybe-harapodzik a’ menykövekkel nehéz két felhő. Látom a’ neki dölt Vitézek el-szánt képeiket. Csattogva tolja egyik kar a’ másikat, villámot szóró fegyverrel. Unokáji Tuhutumnak! ti oroszlán tejet szoptatok é? Hullanak vágásaitokra a’ félkarok, fejek ’s fojtó lehellettel pezsegnek a’ halál szelei, hajaik között. Mint a’ sárga mohu tőkék látszanak a’ taposó lovak alatt, halványságaikban. Lepengnek a’ török aczélok Etele unokáji körül ’s a’ megrémült Bégek száguldozva jőnek új csapatjaikkal.

Most Bátori is ellenek, a’ mellette felemelkedett szélnek lerohanó félben lévő jegével. Délczegen tombol alatta Villám, a’ csataverő, serényét hányva nyerít a’ seregek közé ’s a’ Hös kardjának süvöltésén ágaskodva veti magát a’ kontyosok görbe szablyáji’ eleibe. És, alszik az élet’ tüze, hova a’ süvöltő kard suhint. El-terül mellette az egyik Bairaktár ’s lóserényü zászlóját, Fogaras Ezeredesének nyujtja a’ Vajda. Dulongva emelik-fel, a’ hadnak erre fel-zudult régibb fijai a’ meggyérült ellensor gyalogait ’s rakásra hányják. Visszafutamodnak a’ haláltól reszketők ’s a’ szárnyalló ifjúság kurjongva űzi őket, csatai hevének büszkeségében.

Meglátja Bátorit egy még nyugovó szárnycsapat ’s ennek gyengébbjei döbbenéssel vetik szemeiket erősebbjeikre. Repül Kucsuk Aga, Fő Vezéréhez; hatalmasa Napkeletnek, mond, jer, megtapod bennünket a’ maroknyi tábor. Mersz te nekem, félelmet jelenteni, ordít Ali, ’s leszúrja az Agát lováról. Most, robog kiméllett ezereivel.

Sűrűbb zudulás. Mint mikor a’ szelek legelőszer megindultak erő elsőségéért vívni ’s viadaljokban lereccsent a’ kemény cser, meg-hasadt a’ kőszirt, úgy vítt másod ízben a’ két tábor. Hortyogva fuldoklának a’ lovak vagy meg-ijedve vitézeik lehullásán, nyerítve nyargaltak szélyel.

Látjá Bátorit Ali, csalmásai’ rendjeinek meg-oszlatásában. Kiált. Jöjjön előmbe a’ Vajda, hogy makacs serege, megrémüljön elestén. De, lehullott e’ kiáltásáért, Alinak barátja a’ Natoliai Basa, Kosztolányi által, kemény sujtással homlokán, a’ dölyfön költ harag karjával. Rohanva csapott Ali, Bátorira, keservében. Lakoljmeg te, ezért zúgá, hanem bután csattant félre vert fegyvere. A’ Vajda nem szóll ellenje lármájira: komolyan repkedteti a’ kardot, feje körül. Serény és messzezeng a’ kettő viadala. Megállanak a’ körülvagdalkozók, remegéssel bámulva felejtkeznek-el, nézttekben. Nagyot kotszan a’ Napkelet homloka felett lévő gyémánt, repül a’ turbánnak egy szelete ’s felzeng a’ magyar Hösök öröme. Ali, most súlyosabb csapást mér, de kizörög kemény kardja kezéből: ordít ’s falat vonnak eleibe tóduló jancsárai ’s kerengő vívásban viszik Bátori elől. Utánna ez, földrengető dulással, a’ mezőnek havasi patakán keresztül, mellynek vize haragosan fecskendi-meg a’ benne taposókat, gyöngyeivel. Vissza rohanást próbál azon túl Napkelet, – hijában! Tovább és elébb a’ Vajda ’s holttak halmáról halmokon szökik-vele hosszában Villám a’ tajtékzó paripa. Mi ez? Horkanva roggyan-le azoknak egyikén! Elég neked, tíz ütközet, híres csataverő! mond a’ Hös, érzékenyet pillantván rája, ’s mást kiált.

Most lárma kél a’ futók között ’s halál-öröm’ zajjával fordítják a’ kantárt Bátorinak. De, melléje terem Kerecsényi fedőpaizsával; kongva hullanak-le arról a’ Vajdára czélzott nyilak. Suhogó fegyveréhez közelíteni senki nem mer. Hozzád hasonlókat a’ Hazában, mond az ősz-fürtünek Bátori ’s megint lovon, melyről egykor Mehemet Basa dölt halálra.

Ali, ez alatt szégyene mérgében, hatvan ezerének megmaradottjait mind felköltötte ’s fegyvereséhez: „Fringyiának élét nekem” kiáltozá, ketté szelni a’ vérteket. Zugva rohan serege, mint a’ toronyra csapott nagy jégkopogása ’s szaggatja a’ közel győzelem tapsa miatt megoszlottakat ’s már vállaikban kapják a’ vágást, az idegen szavnak elrémült futásokban.

Fijai a’ hírnek, zeng a’ Vajdai szózat, én vissza nem megyek dicsőség nélkül, ’s meg-eresztett kantárral sodródik napkeletnek téríteni a’ halavány félelmüeket.

Hallá ezt az ősz Kerecsényi, párolgó karddal, kezében. Felzudítja a’ maga zászlóalját ’s vitézei, béfecskendett ábrázatját látván, halálos borzadással robognak utánna. „Lelkei a’ Hazáért elestteknek, fogadjátok-el bajtárstokat.” Bétolja ezzel Ali rendje közepét, de megkanyarodik a’ két szárny ’s ő közttök marad. Hasadnak ketté a’ fők kardja szelései alatt, előtte, hanem, mind újak tolakodnak eleibe, ’s Ali, többed magával, a’ földre teríti, kaczajt ütvén le-hullásán.

Felrepítette a’ te nemes lelkedet egy otromba kéz, dicső vitéze a’ magyar földnek. Igy akad a’ legégibb szív a’ halál szövevényeibe ’s nincs többé!

Keresztül vág a’ lármára Bátori ’s látja az ősz főt elhalaványodásában. Ah, sohajt, szomorú a’ te halálod. Hirtelen hozzá sujt most Ali hátulról ’s vért ereszt balkarján.

Szelíd magas lélek! te is elhunyjál e’ a’ csata’ vad zivatarában!

Ezt sohajtozá-ki az Ifjú ’s neki keseredett a’ csatának, hogy abban elvesszen. Bénéz a’ gyengéd-lélek után az Énekes, a’ harag’ harczába, ’s egy hosszú fekete rend elétolyongásán akad-meg szeme.

Kibukkan a’ dél’ napja, Temes Bánját látom halál seregével. Hallja ő a’ repesztő csattogás rivallásait, bosszú rázza-meg belé. Nemesseire néz, értik azok. „Eltörlő harczot Napkeletnek!”

Mint a’ nagy erdőre rohanó zivatar úgy robog a’ Báni tábor. Zavarogva futkos a’ még távolban dörgő zivatar előtt a’ szél, jelenteni a’ pusztulást. Szédítetve lövellnek ide ’s tova a’ fecskék ’s távol hullanak el kicsinyeiktől. Meg-ordítja most magát a’ szélvész, hord, ront, dönt. Villám reped a’ deres felhők közül a’ kőszikla várára ’s ijesztő károgással jajgat kerülötte a’ varjú sereg. Éjtszaka lesz. – Illyen Kenyér-mezeje. Kinízsi. Közben szorúltak már Ali népei ’s a’ győzelemnek fennyen szárnyaló tapsát lihegve fojtogatja bennek a’ kétségbe esés. A’ hegyről lehánykodó vizömletek gyanánt csapnak a’ fekete sereg kardvágásai ellen, de nem nyerik-el a’ nagyobb erő’ dicséretét. A’ Bán mindenütt elől, vas pánczélában, ’s fekete sisakjára egy halálfő festve. Omló ropogás harsog keresztül a’ levegőn, siketen ütközvén a’ hegyek oldalaiba, holl rettegések között törlik a’ vidéknek oda futott asszonyai, előruhájikkal szemeiket. Visszaszáguldanak a’ szarvasok, meg-pillantván a’ völgy zivatarát a’ tetőkön.

Ének hallgatója! láttad Aggtelek barlangjának dörgő patakát? Bátran csap keresztűl habzása a’ szikla hasadékain ’s diadalmasan lövődik elé a’ kivánt vidékre. Igy vágja magát keresztül Kinízsi, vért látni megszokott paripáján, a’ serény lobogtató Dalin. A’ megbontott temérdek rendekből, jobbról és balról húll a’ nép, mint a’ kaszás előtt a’ rét lengő kórója. Meredve nézi a’ Vajdát, mennyi hörög körűlötte ’s ő még, gyengülő karját Alinak szegezi, haragjában. Meglátja a’ Basa, Kinízsit, szeppenve ereszti-le a’ kardot, ’s másfelé vág. Bocsátja a’ Bán, mérgesen rá vetett szemekkel. Nyugtot elébb, Vajda, mond, megvívtad a’ csata dicsőségét. Hagyd nekem a’ halált, vagy Ali elestét tudjam, felel az. Esküszöm az Istenre, szóll Kinízsi, eltörlöm Napkeletet e’ mezőn, de neked élned kell a’ Haza diadalmainak; jer feléleszteni az erőt. Hozd nekem hát Alinak fejét vagy magát elevenen; gyűlölöm őtet, hátul támadott-meg az alacsony, zugta Bátori, ’s ment a’ mező széle halmára.

Az ifjú meg hirtelen melléje termett, gyengéden fogta karjaival a’ Höst. Engedd szívességedet meghálálnom szóll az ijedés és sajnálás hangjain, engedd sebedet békötnöm ’s félre fordult ’s megszakasztá mejjén a’ patyolatot. Jó gyermek, monda a’ Hös, az Ég küldött é táborba, hogy most enyhülésemet segítsd. Sohajtott az ifjú, nem felelt, csak híven állitgatta a’ serkedező vért az útnak lapujival. ’S belé és belé tekintett a’ távol csatába ’s elfordulva törölgette könnyeit.

Látja a’ Hös a’ halomról, megszaladni Napkeletet. Hallik Kinízsinek zugtta: „Ezeren alugyanak-el Barátom’ sebéért” hallik kétélü szablyájának aprítása. „Fegyveremet ide” kiált rá a’ Vajda. Száguldani akart a’ harczolók közé, de, körűlállóji nem bocsáttották¹.

’S te hanyatlasz kezemből csatát hirdető lant? Sokszor nyomnak-meg újaim ’s homályos hangot adsz, mint mikor egy légy reád reppen ’s lassudan penegsz utánna. A’ baráti-hívség teszen é némává, vagy remegéssel nézed a’ mező patakát, mellynek havasi vize vérré keveredett ’s zavarogva dagad partjáig. Zengd bátran a’ Höst, vér neveli a’ csata koszorúját.

Nyargal Ali a’ Bánnak. Ne hulljanak, büntetlen ezereim, kiált, vívj-meg velem. Nincs nekem vágásom, válaszol a’ Bán, alacsony ellen, a’ ki orozva döf; láncza zörögjön annak, fülemben. De, ne hogy azt gondold, mintha reszketnék előtted, állítsd-ki jelesebb Vitézeidet ’s mikor azok nem lesznek többé ’s te még is bátor maradsz szembe vágni velem, akkor méltónak tartalak mint Höst, a’ vitézek viadalára.

Nem lesznek többé? rontott mérgesen közbe a’ Jancsárok Vezére, ’s Kinízsi ábrázatjának szurt, dsidájával. De a’ Bán, keményet sujt ’s a’ dsidásnak turbánján keresztűl, ketté hasad koponyája. Lobogva mérgében, vad riadással rohan most Imur, Krimiának fija, tör lelapítani Temes bajnokát. Híresek a’ Tatár csatáji, bizik Ali. Együtt dúlong a’ két evő lang, haragosabban egyik a’ másiknál. Helyet adnak nekik a’ körülállók ’s reszketnek. Ropog a’ kardcsattogás, mint a’ meggyujtott fenyvesnek ágain egyenesen felverekedő tűz bőgése ’s hamvadni döl Krimiának hirben élt gyermeke. Illy gyalázat pirítsa e’ Napkeletet, kiáltanak a’ török bajnokok ’s két Spahilár Aga mér halált a’ Bánra. Egyiknek fegyvere a’ tigrisbőr körmeit találja. Megharagított tenger lessz a’ Bán: lerepeszti annak karját vállából ’s a’ másik Aga feje, körül-suhintott szablyáján reppen feljül ’s irtózatosat koppan Ali paripája lábainál. Meg-horkanva hányja a’ mén, vezérét; csörög rajta aranyzott ékessége. Rettenetes erő! sug Napkelet, ’s arcza ollyan mint az éjji tűzbe néző vándoré.

Akarsz e’ most is vívni, dördül a’ Bán, halált lehellő szóval, Alihoz. Magát elszánt csapás volt ennek válasza, szégyenében. Szelésre visít Fringyiának éle, de megtolatik. Borzadás szelleje csap a’ Bég homlokára ’s hirtelen elkeveri magát népe sürüjébe. Izre tépdelő bosszút szikrázik Kinízsinek hadiszeme, utánna. Gyalázat fatyja! ordít, elevenen csusznál előttem, ha bátornak ne nézzelek. Hányta széllyel az eleibe állttakat. Megállott és nézett. Komor éjben kipattanó villámhoz hasonlítottak halálserege’ kardjai. Örült annak ’s nagyokat kiáltott mérgében.

Ali, fiját kereste. A’ leszaladt dicsőség mardosásai, az ölni vágyás szikráji vívnak atyai érzésével. Csillaga életemnek, rebeg a’ gyermekhez, kerűld Kinízsit, menj hátra bosszúllóm lenni. Forrott az ifjú, nem engedelmeskedett. Ali, erővel vitette. Maga, repíté ismét lovát, három ezerével, hogy a’ halmon látott Höshez kerüljön. Megkiálták ezt a’ Bánnak, vitézei ’s ez robogott halált osztójival. ’S a’ mint hirtelen nőtt szárnya Ali reményének, úgy hamar hullának színzett tollúji. Nem hánykolódik többé a’ dagály szava.

Bántjátok e’ még ti valaha a’ Magyart, ezt zugták most, a’ Vajda és a’ Bán vitézei a’ kontyosokhoz, ’s csoportokra szorították hogy halmokat rakjanak belőlek. Most le van szegezve nyelvek, a’ halálos borzadás elcsendesedése nyugszik ezreiken, mintha a’ sír éjjében járnának ’s a’ hogy a’ hullámok köztt vergődőnek csak a’ vizhez csapkodásai hallatnak, úgy nekik egyedül reszketve emelt kardvágásaik vagy lovaikról lezuhanások. Csak itt amott vív egy csoport, kevélyebb a’ szaladásnál. De, kiválnak a’ remegő szivüek süllyedve ’s mint a’ megijesztett gyermek sereg, egymásba botolva hullanak.

Ott ismer Bátorinak egy vitéze, a’ tábor hátuljában, elrabblott nőjére. Szép szemek ragyognak szelíd orczájából ’s most elakarják kapni a’ futók. De az Édesnek könyörgő pillantatja halálba-lapítást lövell férjébe ’s bézáródik a’ Napkeletinek buján kacsangó szeme. Egy se mer többé foglyához nyulni, siket hanggal esnek-le a’ rablánczok ’s tapodtatnak. A’ szép Asszony, köszönet melegével dől derék férje nyakába.

Nem kap már több, hozzá-mérkezőt a’ Bán, ’s a’ futót bántani nem szokta. Diadalmában lépdelteti most nyugtatva, a’ serénylobogtató Dalit ’s végig tekíngeti a’ teret hosszában. Jer ne rezzenj félre többé te is est’ szele, hivelgesd a’ csata lángjait a’ Győző ereiben.

„Haragos kardok fijai” igy szóllítja Vitézeit, „térjetek-meg, széllyel van oszlatva a’ felhőkkel járó büszkeség.” ’S terjeng a’ visszaindulásra gyülekeztető sípok éneke, a’ csatai elkeseredés megszelídülő hangjain. Jőnek annak hallása alatt vérben kevert kardjaikkal a’ Vitézek, Kinízsitől dicsértetve. Hátra és hátra tekint a’ Bán a’ mezőre, ’s komolyodva elhallgat. Iszonyú vagy te, mezeje a’ diadalnak, mondák a’ harczosok, haldoklójid hangjaival, de még is gyönyörködtető a’ győzőnek. Sírni fognak neveden a’ török anyák ’s a’ rajtad elhaladó, csontok hamvadása szeleit sejtendi maga körűl.

Az enyhült Vajda messzére ment eleikbe ’s hevesen kérdezte Alit. A’ Bán, komolyan nézett-le lováról végig a’ rablánczuak sorfejein, kiket mellette hajtottak a’ vitézek. „Ezek gyógyítsák sebedet ’s Ali elfutását, monda.

’S ő még él! zajdul-fel a’ Vajda. Ezer helyette vissza, csak ő ne. Hátul vág az alacsony ’s illyen miatt van oda Csónakosim ’s a’ hív Kerecsényi. A’ Bán, összehuzott szemöldökkel hallgatott. Elbeszéllék a’ harczosok, Bánjok viadalát. Tettein kelő öröm sugárzattal felelé most ez: Hírnek dicsőségében estek-el a’ te Vitézeid, bétölt nálak a’ harcz fijának ohajtása. Ali nem lessz többé ha megint jő, höseid pedig hadd nyugodják a’ hosszú álmot békével. Nyúgodják, foly érzékenyedett heve a’ Vajda szívének. Meg-kerestetem az ősz Vitéz tetemeit, ott fekügyék hol a’ harcznak ágaskodott Villám elbukott. Kápolnát emel oda kezem, hogy abban a’ dicsőség lelkeiért e’ csatának minden esztendei napján imádkozás buzogjon ’s vajha az idők’ később fija is melegednék ez emléken! Hös! szóll a’ Bán, szerezze-meg a’ maradék tulajdon tetteivel, nevét, ha gyalázatot nem akar fején, mi most éljük örömét e’ csatának.

’S a’ Vitézek, hadi bosszú’ kieresztése kevélységével oldák-le kardjaikat: a’ hír pedig felreppent.

Zsibongott a’ halálok csapkodásaiból magát kivívott sereg, ölelte hölgyét a’ férj, szívesen fogadta az Atya, serdülő fiját, ’s rokonait a’ rokon. Gyermekei a’ diadalnak! kiálta közikbe a’ Bán, vagynak közöttetek, kik fájdalommal nézik a’ mezőt? Az élet szeme elébb utóbb bé-hunyik, boldogok a’ dicsőségben elesettek. Örömben vonódjék-el most fejetek felett az éj.

Lobogó szövétnekeket szurdaltat a’ rettentőkaru, komor füst-felhő alatt terűl azok világa. Felpattana szavára a’ vitézek hadi-daljok ’s a’ vígasság leve megindul. – Menj-te szelíd álom, béke magzatjaihoz, a’ csatázottak győzelem tapsaiban délczegeskednek.

Miként andalog Kinízsi nótája, mély érzések hullámain! Olvasztó édességü ének, megragadva repíted-fel csillagokon túlig a’ lelket ’s mint a’ nógató szél a’ gomolygó felhőket a’ büszkélkedő fenyvesekre inti, ugy te halálos rohanásra keseríted a’ Magyart. Csaták szülöttjei ti, hogy’ van együtt taps és nemes elszánás vígasságotokban? A’ szabadság megfojtását panaszoljátok é, ’s egyszer’smind örvendetek el nem enyészthetett dicsőségtek emlékezetén.

Szomorgó-gyönyörködéssel hallgatja a’ két Hös-barát is. Kinízsi eleibe feltüzesedve sereglének ifjusága képei vissza ’s a’ Vitézek tánczát járók közé keveredett. Ollyan volt ő, mintha akkor is kétélü szablyájával hasogatott volna csalmákat. Komoly állásban, büszke szemekkel, vivásnak szegült vállal, magas érzések ösztönein lépdeltek kevélykedve szedett lábai. Meg megered néha erősebben a’ záporos dalnak édesen-szomorú felharsanása ’s a’ vigadozó tábor egyé olvasztott szívnek mélyéből kiáltozza zúgó örömeit.

Bátori szemét, elandalodott érzés könnye futá-meg. Míg a’ te höseidnek szabad magyar föld, monda, büszkén dagadoz kebelek e’ dalra, életen és halálon vágnak ők keresztül éretted, hogy a’ téged alacsonyan elnyomni akarónak felgőzölögtessék vérét.

Igy hallott a’ szilaj vigásság. De, egyszerre megint hadi kiáltozás támad. Mint az éjnek tétovázó lángjai, jő, mondják az őrök, több helyen látszó világosság felénk a’ setétben, le-bukva ’s meg felemelkedve.

Csak ő jöjjön, hogy örökre lebukjék világával, zúg hirtelen haraggal a’ Vajda ’s bosszú reszketésével kap suhogó fegyveréhez. Nemes Hös! csillapítsd lobbanásodat, könyörög az ifjú, ki mindég vele volt, felszakadnak kötéseim ’s kifoly életed. De, Alié is megnémul, harsan a’ válasz, ’s gyorsan lépik a’ közeledettekhez. Orozó gyilkos! te ólálkodol é megint, kiált közikbe, állj-elé, egyikünknek se legyen segítsége. Alit szóllítod é te, éjben kiáltó! felel vissza egy szózat, – jő. ’S eleibe áll a’ Vajdának Napkelet magzatja, délczegen, társai között, körűlvétetve kísérők’ szövétnekeivel. Itt vagyok mond, Ali én is, fija a’ Vezérnek, most embereid foglya. Kardom nincs, hanem adass, ha tetszik. Nekem az élet úgy sem kell rablánczokon. „Atyád nemtelen lelkének jöttem én; reszkessen az életért mint ő, a’ kire én kardot emelek.” Igy Bátori. Reája a’ fiú. Legyen Atyám lelke akármillyen, de vitéz ő, ’s én fija, szeretni fogom az életet, ha akarod. Felemelte homlokára a’ kardot Bátori, indulatjában. De, rohan az alatt Csónakosi, ki hátul kísérte a’ fogolysereget Eszterével, ’s leborúl a’ Vajda előtt.

Atyám helyett maradott Atyám, szóll, engedj-meg, tudok mindent mire ingereltem Alit, ime, bocsánatodat, fija elődbe hozásával vágytam megérdemleni. Gyermek! meggyaláztad a’ Követséget, ezerek nyögtek a’ halálban, védelmetlenűl miattad, ’s hogy ezt elfelejtsem, Ali kellett volna, nem e’ fiú, kit büszke vagyok bántani Atyjának bünéért. Kezemben volt az öreg is; becsületére, szabadon hagytam őt jönni, ’s esküvése ellen elszökött az alacsony. Tépte a’ fogoly fiú, pelyhesült szákállát, ennek hallására. De, ha még kelhet haragod mond tovább Csónakosi, adj mellém ötszáz Vitézt, megzaklatom én a’ határokat ’s vagy Gyulavárban látod vagy engem se többé. Csak e’ testvért vedd kegyedbe ’s egy leányát kebelemnek, kit eddig is elhagynom sok kínomba kerűlt. Ezt repíteté-ki vele a’ hír’ heve, de szíve, elömlött az utolsó szavakon, könnyekben.

Az ifjú arczát erre, Bátori mellett, halaványság lepé-el. Állott a’ Vajda, megilletődésében hallgatva, leeresztett karddal jobbjában, balkeze homlokán. És az ifjú, mind, ijedezés pillantatait szórta a’ késedelmező felemelni hajlik az ismeretlent ’s lelke oda hal a’ halvány vonásokon. Ilka! te paradicsoma életemnek, kiált-fel, emlékezeted tett engem búsabb csatázóvá. Meleg lehelletét hagyta a’ leányal, annak orczán érzeni ’s az, nyujtotta kezét. Én vagyok, szóll a’ férjfi öltözetü leány, kit te heves vadásza a’ dicsőségnek, azzal megint fel-tudnál cserélni. Mikép jövék ide, azt barátod beszéllené-el, de ő nem él. Most nekem kelletvén szóllanom, pirulást ne éreztess, mert inkább itt maradok a’ holttak halmain. Együtt él és együtt hal a’ hív szerelem, zajongották érzésim ’s jöttem. A’ Vajda béfogadott. Te el-maradál ’s én kerestem a’ halált. Barátod vont vissza ’s ő esett-el, fájdalom! helyettem. Menj-te, hírnek szomja, az én megbántott szerelmem kevélyebb az élethez ragaszkodásnál.

Szerethetted volna é a’ férjfit gyávának hallva? mond Csónakosi ’s hirtelen Bátorihoz fordúl. Dicsőség és szerelem köztt állok, diadalmasa e’ mezőnek, igy szóll: Nézz végig foglyaim fejein midőn hajnallik ’s felejtsd-el haragodat.

Hallottam beszédeteket, felel most, a’ hirtelen tüzü ’s hamar érzékeny Hös. Hagyd-el te a’ reszkető futót, magam oltom még-ki egykor életét. Megigértem ezen ifjunak, hogy én téged neki visszaadlak. Híres bajnoka volt az ő Atyja csatájimnak, maradjatok együtt békében.

’S repült Eszter Ilkának mejjére. Engedj-meg a’ hír fijának, így kéri, hogy testvérével együtt kivánta magát neked általadni.

Jőnek e’ hát az esze vesztett juhok szövétnek világánál, ekkép kérdezé délczeg megvetéssel a’ még vigadozó Kinízsi, jőnek é, hogy meghosszallott életek béhunyódjék. De, csatázók helyett foglyait vezette a’ Vajda után Csónakosi a’ Bán eleibe ’s elbeszéllé neki, tetteit. Derék fiú, vagy te, mond, neked való e’ vitéz keblü leány, nem fog sopánkodó könnyekkel tartóztatni a’ csatából. Jer most velem, együtt érzeni a’ győzelem vigasságát.

Ebben lepé-meg az Erő táborát az őszi hajnal’ derengő világa. Véknyan szürődött az a’ hegyek körül kovályogni szerető ködeken keresztül.

Mind a’ két Hösnek külön helyen zendűl-meg egybe-gyüjtő kürtje. A’ Vitézek ismerték megszokott hangjokat ’s kiki a’ maga Vezére zászlója alá ment. Együtt állnak felhőt-tartóztató szálas legényei Bátorinak; rendjekben feketélnek Kinízsi nemessei ’s halál serege. Vitézek! szóllnak a’ Hösök, lejtve nyargalván csoportjaik előtt, adjatok hálát Istennek. ’S a’ tábornak buzgón ment-fel imádsága.

A’ Vajda maga térdepelt, mély megilletődéssel tekintvén az égre-fohászkodásaiban. Mikor felkölt, az ifjú Alit hozatta magához: „Atyádnak köszönd azt hogy vissza nem küldelek, külömben enyhítetni fognak kerülöttem a’ fogolyság epesztései, mert nemesek valának szavaid.” Ezt mondá, szelidültebb kebellel.

Mentek azután a’ Hösök végig a’ mezőn. Látták a’ halálban heverőket. Temettessenek-el, szólla Bátori, a’ hazáért elesettek; halom hányassák testeikre, hogy a’ később idők származatjai tudhassák hol nyugszanak vitézeik. Fekete zászlók lobogjanak temetődombjaikon a’ Nemeseknek. De a’ Napkeletnek rajtunk hadarászott elesettjei rakásra zuhogtassanak-bé a’ Marosba, kiálta-fel Kinízsi ’s a’ mint ezt ki-zugá, összehuzott szemöldököt vetett a’ csoportonként egybe-füzöttekre. Megrémülve hajtották ezek egymásra fejeiket.

Ne tagadj-meg, oh Bán! néhány maroknyi földet a’ halottól, igy szóll a’ Vajda. Vad léleknek buta eszközei voltak az itt heverők, de bétöltötték hazájok iránt kötelességeket. Igy a’ fogolylánczot zörgetőknek is legyen nálunk irgalom. Menjenek előttünk szabadon léphetve. Tudja-meg a’ török föld, hogy mi csattogva védjük a’ Hazát, hanem a’ diadal után, könyörülést mond a’ mi Istenünk. ’S mint a’ lecsatolt ágak, keményen rugódnak vissza, olly hirtelen pattant az öröm szikrája, bánatjok helyébe, szemeikre a’ fogságba estteknek ’s Allához imádkoztak háladatosságokban.

A’ Bán félre fordult, még felhővel tekintetében, de nem szóllott barátja ellen.

Jött a’ bánatja-oszlott hösleány Bátorihoz, ujra békötni sebét az utnak. Mellette Csónakosi. Derűlni kezd ennek látására a’ Bán. Vitéz fiú! te mellettünk léptess, monda. Ha szelídek volnának paripájim, leányaidnak azokon kellene jönniek.

Fogadd köszönetemet, diadalmas Barátom, szóll a’ Vajda, Kinízsihez, fogadd, hogy kész vagy most bétölteni régi fogadásodat ’s nekem látogatásomra jössz, jössz látogatásomra vitézséged’ dicsőségében, vidám indulattal ezen ifjak iránt.

’S a’ Hösök megindulának. Békeség szelei kezdettek előttek enyelegni. Vitézeik, győztesek énekével mentek nyomokban csendesedve, mint a’ sűrű erdőkkel volt vivások után a’ lakhelyeikre vonódó szélvészek. Gyula Fejérvár bástyáji fogadják-el őket, a’ vidékek lakosainak öröm kiáltásaik között.

Királya a’ kősziklákon álló várnak, hatalmasok voltak Vezéreid karjai. Diadalmaskodva viszi a’ hír rettentő és irgalmas neveket feléd. Öröm üljön homlokodra. Nézzd a’ folyóknak, magas lakod alatt csattogó hullámokban sodródó fejedelmét. Úgy vivék Vitézeidet, a’ Kenyér-mezei hös-barátok, Ali bajnokaira, mint az, a’ tenger ellen, a’ belé omló havasi vizeket, ’s el, nem nyeletének.

A’ kecske-kő’ szálain meghasadozva zuhogott alá le a’ térnek az őszi felhők terhe ’s egyszerre kopogással csapdozák a’ vár ablakait az eső’ jeges cseppjei. Benn ülének a’ Vitézek Bátori fegyveres-palotájában.

Jer elé, csaták énekese, mond a’ Bán, adj életet e’ komor estének.

Akarjátok é a’ Vajda’ tetteit Moldovában? kérdezé a’ csaták’ énekese.

Mond, mond, harsan-meg a’ Bán, hadd világoljon a’ hösi-lélek dicsősége.

Halljuk, sürgeték a’ palotának ősz vitézei, halljuk az ifjuság nyers tetteit. Forgassák azokat magok előtt ujjonczaink.

Elkezdette a’ hadakat édesen elbeszéllő. Kinízsi szeme, diadalban gyönyörködő tekintetet villámlék ’s meg el csendesedett, mint a’ hallgató méltóságu Duna Visegrád alatt. A’ Vajda, lehajtotta fejét.

„Felhágtunk az erdőktől szeretett hegyekre, bétekíntettünk Moldovába. Mint a’ villámok, mikor ezek köztt lobognak, fénylettek a’ Király seregének kardjaik. Elszéllesztette volt már Erdély völgyeiben a’ morgó zivatart, melly ellene tartotta gyüléseit, most Moldova pártoskodott Vajdája. István seregeire vezetett. Hösünk a’ rábizott dörgő csapat előtt fénylett. Jelen volt Ország Mihály, a’ Nádor; jelen Csupor Miklós és Pongrácz János Erdélynek Vajdáji; jelen Bánffy Miklós. Elértük Rimánvásár tájékait. A’ város elterűlt erőnk alatt ’s a’ Szeret folyója mellett álló vár játék volt karainknak. Meg-hallotta csattogásainkat a’ Vajda, ’s ijedés szavaival könyörgött békeségért. De, ismerte a’ Király, ravaszkodásban zavaroskodó lelkét. Serény ő a’ viadalban és vitéz, harczoljon velünk, ha háborgott, monda.

Beljebb vitt a’ Király bennünket, Bányának. Vígan ment a’ sereg, énekelte a’ dalt, melly így végződik:

Ugy van, kiáltának a’ Vitézek. A’ Magyar nem igába született. De, merje osztán bántani valaki, Fejedelmét.

A’ csaták énekese tovább folytatá: Ellentállás nélkül mentünk-bé, Bánya kapuji alatt. Elosztott a’ Király, a’ városban bennünket; maga, közepére vonatta pompás sátorát. Az estének szelei jöttek jelenteni az éjnek elterűlni akarását, ’s mü, csendet gondolván körűlöttünk, letettük fegyvereinket, midőn a’ Királyhoz egy idegent hoztak őreink.

Idegen földnek fija vagy é te, kérdezé a’ Király, ki, bujdosva jöttél az éj’ setétében meg-kémlelni seregemet?

Nem idegen föld fija vagyok én, felelt a’ fogoly, Erdély az én Hazám. Nőm Moldovai, azért járok e’ tájakon. Megsajnállottam a’ haza-sohajtozó Asszonyt ’s magam indulék ide bé, hirt vinni néki véreiről, mert ő kicsinyeit, egyedül nem hagyhatá. ’S a’ mint most jövék vissza tizenkét ezer kardot láttam vezettetni, seregedre. A’ Királyt hadi-tűz folyá végig, de csalárd képként rémlett előtte mondása.

Király! szólla az ismét, huzassd-ki a’ kardokat. Velek jöttem én magam is, mert Moldova fijának néztek engemet ’s hajtottak magokkal. Némán dobogott a’ tegnapi csendes éjben, ólálkodó lépések. Ma, mind erdejikben lappangva, nyugodtak. Hadd fogjon-el téged ’s Vitézeidet mondák, az éjtszakán, az előálom édessége, öldökölve rettentenek-fel abból ’s fel-ébredéstek utolsó leszen. De én elillantottam tőlök, hozzád siettem, mert szánom nemzetemet.

Megtetszék ez a’ Királynak. Fogadjátok Etelének e’ nemes unokáját, monda, szívesség szavaival. ’S ha menni akarsz, te a’ Székely földnek jó fija, tizenkét fegyveresem kísér, nődnek hajlékáig. Ment, gazdag ajándékokkal.

Fegyverhez kapott most a’ Király ’s paizsára ütött. Oldalainkra termettek nekünk az életet-hunytató kardok, ’s hadat-hajtó szélvész koválygása csapta fel magát fejeink felett.

Igy vártuk a’ ránk orozva rohanókat. Siketen zugva hullattak már, halálos csoportjaik. Jó fija a’ Székely földnek, csenddel lebegjen sírod felett a’ nyúgalom, mint a’ tavaszi fény a’ dombon. Sajnállottad Nemzetedet.

Halkal csuszának, bástyáinkhoz a’ bosszúban evődő Vajdának néhányai ’s három hely vetett egyszerre lobbot általak. Suhogó ropogással kezdettek tekeredni a’ széles lángok az éj’ setétében. Halál’ halaványát festették a’ hadakozókra. Bérohantak a’ tűztől sápadtan világított arczal ’s mint a’ menykövek dörögve keresik az őket magokhoz vonó csért, úgy kerestek bennünket alvó helyeínken, kardjaik. Megdöbbentek készségünken.

Halálokat akart vágni az ő elkeseredések arczainkra, de, a’ mi bosszúnk szélyt repdestette kardjaikat. Keresztűl hasított Hösünk hadi-szava a’ fegyverek csattogásain, ’s rettenetesen döltek vitézei, hallására, a’ tizenkét ezernek. A’ ti holttesteitek felett lobogjanak a’ lángok, mellyeket a’ miéinknek gyújtottatok, ezt kiáltá. És lobogtak. Villámozva kevergette a’ kardot, Ország, Drágffy, Pongrácz, Pálffy, de Hösünk úgy kitetszett közülök, mint az oroszlán a’ maga ellenjei csatájában.

Tűzbe emelkedett, édes szavú! érzésed, szóll közbe Bátori, sokat fogsz mondani felőlem. A’ Király is…

„Büszkének akarom az Énekest, pattan-fel a’ csata-beszéllő. Szaggassa-meg hurjait a’ pulya előtt, de lelkes ígéjét, az Erőnek. Höse a’ Moldovai csatának, esküszöm, az én kebelem, kevély szavaiban.”

Tovább, tovább, sürgetődzének a’ palota’-vitézei. A’ Vajda, mosolyog, az Énekes kényességén. „Hagyd tehát, szavaidat folyni, a’ mint azok, kevély érzéseid közül kelni szeretnek.”

Jelen voltam én magam is, az éj’ csatájában, kezdi komolyabb szemmel, én is osztottam halálokat. Hallottam én a’ Király parancsoló hangját, láttam arra felbuzdulva rohanni vitézeinket, láttam őtet magát, hírt érdemlő erejében. Kicsap az Orkán a’ fekete-tengerről ’s meghajlanak előtte még a’ völgynek is fűzei. De a’ tető’ czedrusa megverekedik vele ’s fennáll. Csattog az ég háborúja, de a’ tetőnek czedrusa fenn áll ’s méltósággal néz-le száz törzsökre, mellyek sudarai, társul állottak a’ felhők tartásában. Igy volt a’ Király Libanonnak czédrusa.

Rezgő setétbe néztünk az éjnek e’ csatájában a’ lángok mellől, megtompult azokban szemünk világa. Ijesztve süvőltöttek a’ haláltól sebeket szakasztani megfogadott nyilak. Nem tudták, a’ lang néhol megaluván eleresztőjik, kire bocsátják, hanem, vaktába, repttekben, otrombán ütköztek abba, a’ ki előttök volt. A’ Király vállába is szúrta egy magát, de Moldova sok fijának halálos elterülése fizette-meg az ő sebét.

És, győzelemmel kezdők utoljára, karaink sűrübb forgatását hagyni. Kisebbedett a’ harcz a’ hova te jutottál, szemérmes hallója, tetteidnek. Kétségbe esve vágtak, nyilaztak ugyan ránk a’ fennmaradottak, de majd a’ setétnek keseredtek. Sok, a’ tűzbe szökött közülök ’s a’ langok, robogva vívtak egymással, testeikért. Az éjnek fele, rég eltölt már ekkor, de nem hallatott az elrémült kakas szava, azt megjelenteni.

Igy segítette a’ hív sereg, a’ Királyára rohanttak elszéllyesztését. Csatát végezve állottunk a’ városban, mig a’ langok világlását, a’ pirosló hajnal váltotta-fel arczunkon. Körűl néztek vitézeink ’s magok bámulták, a’ füstölgő üszkök mellett halaványodók sokaságát.

’S István, a’ Vajda? – kiáltá Kinízsi.

„A’ Vajda, megijedett, hogy mást teszen helyébe a’ Király. Jött hozzája ’s alázatossággal csúszott kérésében, mert nem volt lelke, vagy új csatában keresni a’ halált, vagy távol siratni szégyenét. Csak még most engedj-meg, Királya a’ Magyarnak, igy könyörgött, meg-ismerem mindenkorra fényes koronád hatalmát, mellynek e’ tartomány úgy is rég meghajlott. A’ Király délczegen állott, békötött sebével, ’s indulatosan támadta-meg. El, nem fogatlak itt, mert bizodalommal mertél előmbe jönni, zúgott hozzája; de, takarodj előlem; másé lesz, méltóságod. Földig meghajolt és sirt. Miért nem tudott ez kezemre kerűlni az éjben! dörgöttem én magamban. Vigyed hát, leányaim közül az egyiket zálogul, ha szavamnak nem hiszel, monda megint a’ Királynak. „Félre tőlem, leány záloggal; add fijadat, ha vitéz.” Az csak egy van, sohajt István Vajda ’s elvennéd é azt is tőlem?

Hallgatás lett köröskörül. Én, a’ ki gyűlöltem elébb a’ csúszót, most szelidültem iránta. Néztem a’ Királyt. Vagy vége Vajdaságodnak, monda, vagy egyetlen egy fijad velem jő; de ha, hűség’ seregeit küldöd csatázójimhoz, két esztendő mulva utánna izenhetsz fijadnak. A’ Vajda mindent igért; sírva vált-meg fijától.

Egy hét mulva, megfúvatta a’ Király az indulót. Vigság volt minden legény homlokán. Felszedtük a’ Moldovai seregek zászlójit a’ Király pompás sátora mellől, hozták a’ testőrzők, Királyunk mellett, kiterjesztve a’ szélnek. Kevély örömmel pillantottak azokra, néha bajnokaink, Buda várában állanak.

De, a’ hol jöttünk, mindenütt lángok lobogtak utánnunk Erdély széléig. Széllyel hánytuk a’ tanyákat. A’ Király nem szóllt ellene a’ vitézi vad pajkosságnak. Reszketéssel, emlékezzenek reánk, Moldovának könnyen feltámadóji, monda.

Az ifjúságnak tűz-veszes kora, hevített engem, ’s a’ Király és én, a’ Moldovainak kigyólelküségén, ízre porrá törő haragra gerjedtünk, szóllalt fel Bátori.

Hadd-el azt, veti délczeg felköltében a’ Bán, éljed diadalmad hirének örömet ’s jer, mutasd-meg többieid sorában a’ kardot, melly keresztül villámlott a’ csata éjtszakáján.