Hogy’ nyillasz te itt e’ rengetegben
Egyedűl, oh kiesb tájnak violája?
Jer, ne hervadozz e’ vad hidegben,
Nem itt vagyon a’ te szép kelyhed hazája.
Nyájasb ég mosolyg ott, hol én lakom
’S reggel este gyenge szél lengedez,
A’ hajnalnak nyílik kis ablakom,
Melly alatt pázsint köztt egy patak csergedez.
Oda teszlek én ki majd tégedet
’S első gondom te léssz, mihelyt felébredek,
Csermelyemmel öntöm gyökeredet,
’S mellőle a’ burjánt tépik gyengéd kezek.
’S ha hív kebelre vágysz, azt felleled,
De, én leszakasztni sajnálnálak.
Szendergnéd kényedre ki téli éjjeled’,
’S új tavasszal újra ápolnálak.
„Vágyódtam én egykor szelíd helyen
Balzsamzó szellőnek nyítni kelyhemet,
Hogy egy gyengéd-lelkű meleg mejjen
Ringattatva várjam enyésztemet.
„’S kikeletet hivén mindenfelé
Bízva jövék ide hozómnak karjain,
’S a’ havasról szélvész rontott-elé, –
Éltem majd csak tengett gornyadó szárain.
„Mennék veled – de nézzd gyökeremet
Mint szebbet reméllve mennyire ágazott!
Ha szánsz, vedd szívedbe esetemet,
’S ah, menj! reám az Ég nehéz sorsot hozott.”
Ezt mondta a’ virág, – és reszketett.
Szemérem ’s fájdalom köztt hajtá-le fejét:
Egy harmat csepp gyöngyé kerekedett
Rajta, és könny gyanánt futotta-el keblét.
Döbrentei Gábor.
